Sík Katalin

ELŐHANG

a legkülönbözőbb kamaszregényekhez

Átok... átok ül rajtam, testemen, egész lényemen, átok, megbénít, összezsugorít, éji lidércként nyomja a mellem, nyomja, belapítja, ólomlap mellkasomon, két mellem között, fent, nyakam alatt, hideg, nyirkos, négy centi vastag, tíz centi hosszú ólomhasáb, odaragadva, mindég vízszintesen, néha süt, torkomat fojtogatja, megérint az állam alatt, láthatatlan marok markolja gégémet, nagyobb erővel ütődik, mintha visszaütné egy láthatatlan voléejátékos, szívlabda oda, szívlabda vissza, dobog, dobban, vibrál, lüktet, fáj. Átok, megkapaszkodik fejemben, tarkómhoz nyomja homlokom, összepréseli halántékom, megpihen, megül fejem búbján, villanykézzel simogat, érdes tenyérrel bizserget, port szór hajamba, por csorog arcomba, por, por, finom szemcsés, sárga por... Átok, megül vállamon, előrenyomasztja, egymáshoz préseli, leszáll gyomromba, ugrándozik a puha talajon, felugrik rekeszizmomig visszapattan, újra ugrik, jól szórakozik, galacsint gyúr gyomromból, apró, tömör golyócskát, golyócska ütődik rekeszizomnak, rekeszizom utána idomul, nyúlik, ütődik tüdőnek, tüdő ütődik szívnek, szív ütődik valaminek, ami szorítja gégémet, halántékaim közelednek, fejem lapul fentről, átok ül lábamban, hajt, kocsikázik, vágtatunk. Átok, ül kezeimen, táncoltatja ujjaimat, műkedvelő bábjátékos, játszik mókust, madarat, békát és majmot, átok ül arcomon, fintorogtat, ül nyelvemen, megbotlasztja, akasztgatja, bogozza gondolataimat...
Sötét. Sötét van, eső lesz, az ég fenyegetően beborult, mint nyomasztó álamban, rám nehezedik a sok szürke felleg. Szürkék, álmosak, hidegek, nyirkosak, egyedül vagyok.
Valaki, egy ismeretlen arc, követ. Kényszerképzet? Rám ragadt? Valaki... gallérját feltűri, kalapját szemébe húzza, szúrós fehér szeme messziről fenyeget, hangtalanul lépked mögöttem, hátrafordulok, eltűnik, legszívesebben ráklépésben mennék az utcán, hogy szemmel tartsam az utánam jövőket.
Otthon is álombeli a hangulat, a berendezés, jön, hogy megfogjam, szétverjem a tárgyakat, valóságosságukról meggyőződendő, jaj, nem tudom, mát csináljak, valakihez őszinte lennék, valakihez tartoznék valakiben megkapaszkodnék, de nem lehet, mindenkinek dolga van... kihez lehetnék őszinte? Anélkül, hogy bármi is megszakadjon közöttünk?
Emilt arra a célra jelölték ki, hogy lelkiatyám legyen, és nem lett, jaj, idegen és félelmetes. Időnként az a benyomásom, megbújik, les, mint egy ragadozó, alattomosan figyel feje sűrűjéből, szeme állatbarna, villog, néha az az érzésem, besúgó, semmi érzelmi szál nem fűzhet hozzá, ő az Orvos, én a Páciens, semmi más, páciens vagyok hetente egy óra hosszat, utánam következik a második, harmadik, sokadik, ő mindég csak néz, hallgat, semmit sem tesz, nem állna ki értem, ha kellene, nem védene meg, úgy érzem, benne is Rendetlenség van, Emil nem lelkiatya, nem barát, Emil hideg.
... Ma zokogva jártam a várost, bezártak, zokogtam, az emberek néztek, mint egy őrültet, de be voltam zárva, körülöttem sok-sok kalitkában zajlott az élet, de nem tudtam kapcsolatba kerülni semmivel, egy sötét üvegpalackba zártak, az üveg fent elszűkül, nem vagyok képes kijutni a lényre, felkapaszkodom, visszacsúszom, belerúgok, de nem törik... valaki (kicsoda?) irányít, azt teszem, azt mondom, amit nem akarok: idővel palack formájú leszek; napok óta sírdogálok. Dorka a saját palackjában szaladgál és sír, az ő palackja más alakú, másképp sötét, nem látok ki a palackból, kicsi vagyok, eltévedtem, sötét van, fázom, vigyetek haza! vigyetek haza, haza, haza, haza! – értsétek meg, mindjárt elered az eső, fújni kezd a szél, sötét van, kérlek, kérlek, engedj haza, fázom, meghűlök, kérlek!
... Felhívtam, mert szükségét éreztem, hogy beszeljek vele, s mikor meghallottam a hangját, legszívesebben letettem volna a kagylót, mert kiderült, nincs mit mondanom: amit mondanák, nem tudom kimondani.
Kitátom a számat, a szakadék szélesedik, szavainkkal ássuk az árkot, hallgatásunkkal mélyítjük, sürgősen segíteni kell, mert a partok távolodnak holnap már nem is fogom látni a túlsó partot, a szavak konganak. ... beszélni, beszélni... ostobaságokat, mellékes dolgokat, közhelyeket fecsegni gyorsan... megbántottam és megbántott, jóvá szeretném tenni, jóvá szeretné tenni, de azért sem adunk erre egymásnak alkalmat, én érzékeny és sértőd ős vagyok, közeledne és ellököm, gyanakszom, mit akar, mért akarja, adna, de elhárítom, vagy követelem, jaj nem lesz jó így, nem jó így...
Elveszítem... s attól félek, hogy ezt éppen én kényszerítem ki a sorstól. Sokféle elveszítési lehetőséget gondolok ki. átélem őket, nagy részükben én vagyok a hibás. Vagy mások veszik el tőlem, autóbaleset, olyan baleset, amit ellenségei okoznak... halálra idegesítik készakarva... láthatatlan követőm veszi el tőlem, csak azért, hogy engem kínozzon.
Ezért tartózkodnék állandóan mellette, követném, mint egy árnyék, várnám, ötpercenként hívnám, keresném. Belekapaszkodnék, elbújnék vele... Mindezt elmondanám neki, de ha szavakba öntöm, hamisan cseng még nekem is nem tudom mit mondjak még... holnap újra felhívom.
... Utálom azokat a napokat, amikor otthon kell ülnöm, s emiatt furdal a lelkiismeret... ezért feketítek be mindent... itt minden nyomaszt minden túlzsúfolt, tarkán beszédes, bútor, szőnyeg, nipp, festmény, nagyszobában zongora, zongorán szobor, három váza, piros, drapp, fekete, rózsaszín, zöld, kék, fehér mintás terítő, dísztányér, könyvek, hervadt virág, két nagy szekrény, könyvek, fal, goblen, olajfestmény, családi képek, könyvek, polc, terítő, nipp, könyv, asztal, egymásra tett perzsaszőnyegek, hűtőszekrény, ágy, újabb szőnyegek, falvédő, drapp, zöld, piros, fekete, barna, sárga, fehér... bársonyfüggöny, vékonyabb függönyök: nincs hely itt számomra.
Lia szobája meg rózsaszín, kék perzsa, rózsaszín bútor, rózsaszín fal, kékpirosrózsaszín falvédő, szentkép, feszület, Szűzmária, függöny, ágy (rózsaszín), vázák, rádió, órák, képek, könyvespolc, rózsaszín, tükör, asztal, virág, gomolyagok, italszag, Nivea-illat.
Lia fekszik az ágyon, feje kissé oldalra billen, arca nyűgös gyerekkifejezést ölt, haja borzas, szemhéja félig leeresztve, elővillan szeme fehérje. Ő most a Nagy Szenvedő, konyak-ködön át, könnyek... „imádom Mozartot”, tulajdonképpen mindenkit imád, Chopint, Bachot, Beethovent és Paganinit, Debussyt és Rossinit, mind-mind lehet könnyezni tőlük...
Szája durcásgyerek-csücsör, kezei külön élő lények, teste elfolyik szétfolyik, deformált, álomszerűen halfehér. Rubens-modell szerepében. Ruhája felcsúszik.
Andor a széken ül, feje kezei közé temetve, betemetve, szürke haja ujjaira hull, hallgat, napok óta, tartós, konok hallgatás, lenyelt válaszok, elnyelt miértek, elzárkózás, bezárkózás, kizárkózás...
Előszoba, kerti szék narancssárga mintákkal, zöld szőnyeg, jégszekrény, benyílós, fogas, művirág Jancsi és Juliska, kisjézus feszülettel.
Aranyhörcsög: a ház Valódi Lakója. Amikor gyűlölöm, elhalmozom dédelgetésekkel, hogy ne kelljen a falhoz csapnom, mindenki így van vele, és senki sem tehet róla. Lia sem, Andor sem.
Konyha: fehér asztal, piros terítő, fehér kagyló, piros-fehér fal, fehér kályha, piros-fehér szekrény, három szék, egy kicsi szék, kamra, piros-fehér szőnyeg... Kék fürdőszoba... mennem kell, nem vagyok itthon, mennem kell, mert itt minden beszél, rózsaszínű és világoskék mellékes dolgokat... De most felkel Lia. Kitámolyog, megáll az ajtóban, arca puffadt, ciklámenszínű, borvirágos, szeme hunyorgó, zavaros, ajkai duzzadtak, nyálazók, haja koszos – rám parancsol, aludjak; szelíden kiküldöm, sajnálom és undorodom, együttérzek vele, sőt egy kicsit szeretem is, mert harminc évvel ezelőtt ő is így hajolt egy füzet fölé, és azt írta: „odakint megjött az ősz, és úgy szeretnék valakivel kézen fogva, a szélben, a falevelek között”... és látom, amint valamikor én is... én is csak bekonyakozva fogom hallgatni Mozartot... Amint Lia visszamegy a szobájába, várok egy kicsit, megint felgyújtom a villanyt, nem tudok aludni, reggel minden másképp lesz, felhívom megint, és talán meg fogom tudni mondani, amit szeretnék, és boldog, szép, őszi napunk lesz...
Az égő villany mellett elbóbiskoltam, torzszülött csecsemőt álmodtam, nem tudom, kié volt, apró termetű, rózsaszín, mosolytalanul vigyorgó, aránytalan testű, üveges szemű csöppség... pár pillanatra felriadok... aztán nagy vizet álmodom, fehér, napsütötte, de néptelen strandon, ahova csak hinduk járhatnak. Valaki volt velem, akit nem láttam, de beszélgettünk, és ebből tudtam, hogy jelen van, de ki lehetett?... A vízben teknősbékák úszkáltak, lestem őket, utánuk ugrottam, kifogtam egyet, a partra dombtam, hátára fordítottam, hahotázva ébredek... a rádió zümmög, a villany ég... Liával megyek, fagylaltot eszünk, valami nyomaszt, valami hiányzik, napsütötte táj, mégis borzongok, fázom, aztán hegy, folyócska kövezett mederben, néhány strandoló, vízbe ugrom, úszom, megkönnyebbülök, továbbúszom, aztán hirtelen félni kezdek, hogy el fogok tévedni, ismeretlen a hely, a tájék, az ország... megpróbálok az árral szemben, visszafele úszni, de szúrást érzek mellkasomban, a ár víz mély, a sodronyok, amelyek mentén eddig haladtam, eltűnnek, süllyedek, fuldoklom, fölöttem kék ég... a villany még ég, a rádió üresen zúg, a nyomás nem múlt el.

Olvasok... értem a szavakat, a mondatokat, s annál semmitmondóbbaknak tűnnek. Rosszul indult a nap... nem értem el telefonon... elutazott? kivel?... estére visszajön... undorítóan indult ez a nap... Lia megint részeg... már reggeltől az...  elmehetnék itthonról, de hátha akkor... hátha rosszul lesz, Andor sincs itthon. Figyelem: támolyogva jár, jót akar mindenáron, hasznosnak akar látszani, még van benne annyi jóérzés, hogy titkolni igyekszik állapotát, igyekszik ésszerűen viselkedni. Gondoskodón. Kínos pontossággal végzi munkáját. Összehajtja az asztalterítőt, minden rücskét-csücskét pedánsan elsimítja, megigazítja a lemezjátszó tűjét... szegény, milyen figyelmesen, odaadóan dolgozik... de kicsi és tehetetlen, szinte halott. Egyrészt sajnálom... Másrészt visítani szeretnék tőle.
Mintha bántaná a tekintetem: bemegy a szobájába. Most tudom, mit fog csinálni: fejére húzza a takarót. Talán nem is futja az erejéből, hogy egészen elrejtőzzék benne, a takaró csak álláig ér, keze ernyedten lehanyatlik, s már alszik is...
S hirtelen eszembe jut, s szinte rosszul leszek, hogy valaha, amikor még kicsi voltam, mit tettem ilyenkor: odaosontam, és letéptem róla a takarót... A fedezék nélkül maradt Lia bágyadtan kapott utána. Hagytam, hogy újra megkaparintsa, tétován rángatva fejére húzza, de miután elhelyezkedett, még hirtelenebbül rántottam le róla. Erre ő kissé éberebben kapaszkodott bele... huzakodtunk. Fölényben voltam gyerek létemre... józan voltam, hideg és rosszindulatú... őt pedig elbágyasztotta a szesz, s az unalom... a megtorlástól nem féltem, mert tudtam, mire kijózanodik, mindent elfelejt.
„Undok vagy” – bugyborékolta nyál-luftbalon ocskákat pöfékelve. Borzadva nevettem. Fura, befogott, foglyul ejtett élőlény volt, amit egy komisz kölyök piszkál. „Utolsó vagy.” Ráöltöttem a nyelvem. „Rohadt dög vagy.” Ejha!
Aztán feladta, nem erőlködött tovább, hagyta a takarót, feje félrebillent, szája kinyílt, végtagjai elfolytak az ágyon, bő bugyija félrecsúszott, szemérmetlenül fedetlen hagyta gyűrött, szőrtelen nőiességét.
Undorodva kiszaladtam.
Micsoda gyerek lehettem... A kép elmúlt, eszembe sem jut, hogy kínozzam... inkább attól félek, hogy felébred, kitámolyog, és jótanácsaival elkezd nevelni.
Olyan ez a ház, mintha mégsem mi laknánk benne... menekülni kellene, elmenni úgy, hogy magunkkal vigyük s odakint elszórjuk az emlékeinket, és nélkülük térjünk vissza.
Nem volna szabad látnunk, milyenek voltunk, és milyenek leszünk.
Elindulok, sétálni az őszben, de a ház bejáratánál megtorpanok... megint itt van!... Vagy két hete, egy rekkenő szombat délután elindultam Erzsihez. A lépcsőház félhomályában hirtelen egy fura alak állta el utamat. Nálam csak valamivel magasabb, huszonöt-harminc körüli férfi volt. Csípőre tette kezét, és mereven nézett. Aztán határozatlanul, elmosódó hangon kérdezte, nem tart-e fel, egy bizonyos családot keres ebben a bérházban. Közben jól megnéztem: göndör, szőke haj, bajusz, vizenyős szemek, józannak látszott, s mégsem olyannak, aki világos tudatánál van. Nem tudta a család nevét megmondani, csak annyit, hogy a családfő a lépcsőházak világítását ellenőrzi.
Rájöttem, kit keres, felvittem, csengettünk, s mikor az illető előkerült, rájöttem, nem ismerik egymást, nem tudtak, mát kezdeni egymással, a férfi mégis bement, szétnézett, mindenhová befúrta pillantását, majd egészen váratlanul azt kérdezte: nincs-e szilvapálinkájuk? Nem volt. Kirakták.
Most megint itt van. Topog ide-oda. Elindulok. Egyszerre rájövök, hogy lassan, bizonytalanul követ, de fürkésző, vízszínű szeme messziről is érezhetően rám tapad.
Vállat vonok, s megyek az első nyilvános telefonhoz, a kis élelmiszerüzletbe... Hosszan kicseng... megint és megint... Nem érkezett még haza?... Fáj, és még meg is könnyebülök, mert most sem tudtam volna megmondani úgy, amit kellene... de ami olyan veszélyes, mert egy elsiklott hangsúly örökre nevetségessé tehet bennünket egymás szemében.
Leteszem a kagylót, kilépek az utcára, igazgatom hajam, forgatom a fejem, az az alak nincs sehol... lehet, hogy mégsem rám kíváncsi?... lehet, hogy csak valóban egy szerelőt keres, eszelősen, megszállottan, örökös önkívületben?
Hirtelen összerezzenek, mert a hátam mögül előkerül egy ismeretlen, szürke férfi. Meglepetten hátraugrom, erre ő is megáll, s megkérdi: össze tetszett téveszteni valakivel?
Fojtottan suttogom: „Az ősz... az ősz rángatja a takarót... az ősz most rántja le a takarót az egész undorító életről... minden kilátszik...” Úgy tesz, mintha nem hallotta volna, gyorsan másfele indul... de látom, a szürke tarkója kivörösödött.
Beérek a központba... járkálok... próbálgatom a telefonokat... semmi... beülök a könyvtárba... és megint este van... megyek haza, hideg van, sötét és szél... egyedül vagyok az utcán, feszülten figyelek, ráklépésben haladok... senki sem követ... otthon is megint egyedül leszek, ilyenkor Liaék már alusznak, túl a falon, túl mindenen, túl, összesen százhúsz évükön... most kellene felhívnom valakit... az utolsó telefon mellett haladok el... de ha ő nincs, akkor legalább Emilt, őt is felhívnám, de nincs jogom éjszaka felhívni, nincs jogom ilyenkor megkocogtatnom a palackját, különben is ő csak egy fiatal, intelligens gép, nem lelkiatya, s ráadásul mindég az a benyomásom, hogy besúgó... de most már mindegy, mégis felhívom... csak telne már az idő, lemegyek az Ő háza elé, hátha ott hamarabb megvirrad... el akarok mondani neki valamit, valakinek egyszer már elmondani mindent... jaj, legyen már reggel... Istenem, még csak tizenegy óra!




Hommage à S.K. III.