Cseke Péter

EGY LÉTPARADOXON MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEI 1937-BEN

A Nem lehet vitáról ötven év múltán

1. A két világháború közötti romániai magyar szellemi élet megújulásában, a kisebbségi létforma törvényszerűségeinek felismerésében s azokban a meg-megismétlődő kísérletekben, amelyek a nemzetiségi öntudat megteremtését, illetve – ami ettől elválaszthatatlan – a hatékony kisebbségvédelem kiépítését célozták, nagy szerepük volt az irodalmi vitáknak, az eszmetisztító és gyakorlati teendőket is megfogalmazó közéleti állásfoglalásoknak. Nem nehéz kimutatni, hogy például a harmincas évek fordulóján zajló, az írói lelkiismeretvizsgálatnak és a közösségi sorsvállalásnak hangot adó Vallani és vállalni vitától – közbeeső állomásokon át – egyenes út vezet a Vásárhelyi Találkozó szellemi érlelődését és gyakorlati előkészítését szolgáló konfrontációkig. Közös jellemzője valamennyi szellemi és közéleti megnyilatkozásnak ebben a periódusában, hogy az ún. sorskérdésekre, a romániai magyarság fennmaradásának és fejlődésének lehetőségeire keresték a választ. Hadd tegyük hozzá rögtön: a kisebbségi létviszonyok gyorsan változó feltételei közepette. Mert egészen más volt a történelmi, társadalmi és gazdasági helyzet 1929–30ban (a Vallani és vállalni vita idején), mint például 1935–37-ben (a népfrontszellem életre keltésének, a Vásárhelyi Találkozó előkészítésének időszakában). A gazdasági világválság legfennebb a megélhetés alsó szintjére szorította a kisebbségi társadalmak tagjait, a feléledő nacionalizmus, a fasizmus nyílt előretörése azonban másféle veszélyhelyzetet teremtett: létükben fenyegette a kollektív jogok kivívásáig még el sem jutott nemzeti kisebbségeket.
Kántor Lajosnak meg a Kriterionnak köszönhetően a Vallani és vállalni vitáról immár megbízható áttekintés, igényes irodalomtörténeti öszszegezés¹ áll rendelkezésünkre. A Vásárhelyi Találkozó feldolgozására is történtek kísérletek², jóllehet az ún. „kényes kérdések” tisztázását, a máig élő tabuk feloldását maradéktalanul elvégző szintézis még várat magára. Annál nagyobb gondot jelent, hogy a Vallani és vállalni meg a Vásárhelyi Találkozó közötti időszak szellemi mozgástere jószerint feltáratlan. Holott ebben az intervallumban – a kiküzdött eszmei magaslatok, illetve ideológiai nyugvópontok által határolt helyzetben – exponálódnak az ellentmondások a legélesebben; korszakváltásra jellemző tüneteket figyelhetünk meg benne: olyan jelenségeket, amelyek – történelmi lépték szerint – hihetetlenül rövid idő alatt önmaguk ellentétébe csapnak át.
Közéjük tartozik a maga bonyolultságában mindmáig feltáratlan Makkairejtély, s főként a repatriált író-püspök által kirobbantott kisebbségi létparadoxon-vita.
Az előzményekről itt most csali annyit, hogy a két világháború közötti romániai magyarság legsajátosabb ideológiájának, a transzilvanizmusnak – Kós Károly és Kuncz Aladár mellett – Makkai Sándor volt az egyik megfogalmazója. A Vallani és vállalni vita lényegében ennek az ideológiának a vérátömlesztését eredményezte, amennyiben a romantikus, mitikus múltba fordulással szemben a közösségi gondok, a kisebbségi sorskérdések vállalását tűzte napirendre. Ebben a termékeny szellemi légkörben írta meg Makkai nagy hatású kisebbségpedagógiai művét, a romániai magyarság gondolkodásának és erkölcsi felfogásának, egyáltalán magának az egész kisebbségi társadalomnak a belső megújulását sürgető Magunk revízióját (1931)³, hogy aztán öt év múltán püspöki állásáról lemondva repatriáljon, s 1937 februárjában közzé tegye viharos sajtóvitát támasztó Nem lehet című írását⁴, amelyben a „kisebbségi világhatás” korábbi hirdetője egyebek mellett azt fejtegeti: a kisebbségi kérdésnek semmiféle – emberhez méltó – megoldását nem tudja elképzelni, mert maga a kisebbségi állapot (mint másod- vagy harmadrendű, kollektív jogokat nélkülöző állampolgárság) önnön lényéből fakadóan eleve csökkentértékűségre predesztinálja a benne élőt, nem teszi lehetővé számára az emberhez méltó lét teljességének átélését. Meglepő fordulatokban ezt követően nincs hiány, mert a cikk egyes tételeit és főként következtetéseit cáfoló vitapartnerek – főként azok, akik továbbra is kénytelenek elviselni a kisebbségi helyzet abszurditásait – egy-két kivételtől eltekintve nem veszik észre, hogy Makkai nem a romániai magyarság ellen szólt a Nem lehetben, hanem éppenséggel őérte fordult Európa lelkiismeretéhez. Ugyanaz ismétlődött meg, mint nem sokkal korábban Németh László romániai útinaplójának⁵ fogadtatása során, amikor is kisebbségi sajtónk közvéleményformáló hangadói ingerülten utasították el a szerző megdöbbentő erejű látleletét. Pedig Németh László pontosan fogalmazott. Makkai Sándor, sajnos, félreérthetően; mert még nem tudott annyira elvonatkoztatni saját megrázó élményeitől, kisebbségi megpróbáltatásaitól, hogy mondanivalóját higgadtan, az általa bejelentett elvi igénynek megfelelően egyértelmű fogalmi vértezetben adja elő. Másrészt viszont a Nem lehet szerzője nem egy idelátogató röntgenszemű író benyomásait rögzítette, hanem egy olyan közéleti személyiségnek a meggondolkoztató és továbbgondolásra késztető mondanivalóját próbálta általános érvénnyel megfogalmazni, aki a maga hatáskörében minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a kisebbségi sorsot – nemcsak a maga, hanem főként közössége számára – elviselhetőbbé tegye, mégsem maradt más választása, minthogy a szellemi őrhely feladásának ódiumát vállalva többségi helyzetbe „meneküljön”.

2. Sztereotip publicisztikai fordulatokban, torzító leegyszerűsítésekben, hamis tudatot szülő analógiákban gyűrűzik tovább a Nem lehet ötven év múltán is. Két – egymástól teljesen független, tehát más-más jellegű – tényező erősíti fel az utórezgéseket: 1. mostanig senki sem dolgozta fel tudományos módszerességgel a vita előzményeit, lefolyását és tanulságait; 2. alig fél évszázaddal a kisebbségi létparadoxon-vita kirobbanása után hasonló jelenségekre figyelhetünk fel, mint amilyenek a Nem lehethez vezettek.
Az analógiával azonban csínján kell bánnunk, mert legalább két lényeges különbség adódik: a) egészen más történelmi helyzetben, a szocialista rendszeren belül észlelhetjük most a hasonló jelenségeket, amikor is a nemzetiségi megmaradáshoz (a nélkülözhetetlen nemzetiségi intézmények fenntartásához például) hiányzik a két világháború között még létező, a nemzeti elnyomás körülményei között is relatív biztonságérzetet nyújtó anyagi háttér; b) jóllehet ezek a kérdések nemcsak a nemzetiségi jövő szempontjából életbevágóak, mégsem kaptak eddig nyilvánosságot.
Vagy amennyiben igen, féligazságok kinyilatkoztatásai közepette. Zöldi László, az Élet és Irodalom (egyik) főszerkesztő-helyettese írta le a nyolcvanéves Balogh Edgárt köszöntő, ám egyúttal az ünnepeltnek egy nem is olyan régi vitafelét akarva-akaratlanul diszkreditáló cikkében a következőket: „ötven évvel ezelőtt és mostanában is valóságos exodus indult meg Magyarország felé, lám, a csakugyan tragikus kritikájában búcsúzkodó irodalmár is már Szombathelyen tanít. Nem kell különösebb empátikus készség ahhoz, hogy emberileg megértsük az erdélyi magyar értelmiség kivonulását a társadalomból, gyakorta pedig a tájból is. De talán érthető – számomra még hiteles is – Balogh Edgár indulata, meg az a gesztusa, hogy a válságos helyzetben tudatosan vállalja Reményik Sándor hajdani szerepét. Cikkének ezért adta ezt a címet: Lehet, mert kell”.⁶
Helyzetünk valóban válságos, ha ez ugyan mond valamit a válsághelyzetekhez, világjelenségekhez korunkban eléggé hozzászokott, hozzászoktatott füleknek. Mert oly mindennaposokká váltak ezek a tünetek, hogy a legújabb bejelentéseket már olyképpen fogadjuk, mint a terjedő náthalázról szóló híreket. Korántsem biztos azonban, hogy a mi mostani válságos helyzetünk enyhe lefolyású volna.
Aligha hihető tehát, hogy e válsághelyzet akár indulatos, akár tudatos nemzetiségi helytállással megoldható lenne. Minthogy az egyre tömegesebbé váló – s a legtudatosabb helytállókat is ugyancsak kétségbeejtő – exodussal még kevésbé.
Hogy mi a teendő? Milyen alternatívák kínálkoznak számunkra? Ezeken a kérdéseken töprengett el e sorok írója is, miközben a kolozsvári Akadémiai, illetve Központi Egyetemi Könyvtárban a Nem lehet vita anyagát heteken át „körmölte”, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegye, tetszhalott állapotukból új életre keltse a jobb sorsra érdemes hajdani cikkeket. Mai zaklatott kérdéseinkre nem hangelnyelő, hanem rezonancia-erősítő hangfalak lehetnek ezek az írások. Persze, mutatis mutandis.

3. Mielőtt beleolvasnánk a roppant izgalmas vitaanyagba, próbáljuk meg szemrevételezni: azok a tanulmányszerzők, akik a hetvenes-nyolcvanas években valamilyen módon foglalkoztak a Nem lehettel (mert választott témájuk kidolgozása során óhatatlanul szembetalálták magukat a szóban forgó Makkaicikkel, illetve az általa kiváltott vitával), miként viszonyultak hozzá, milyen tanulságokat igyekeztek beépíteni az irodalmi köztudatba belőle? Mint jeleztük, a módszeres feldolgozásra még nem került sor; érintőleges megközelítésekkel, illetve globális értékelésekkel azonban találkozhattunk.
Gáll Ernő például a „kisebbségi humánum”, az „erdélyi lélek”, a „sajátosság méltósága” fogalomvizsgálata, illetve a nemzetiségi jövőkutatások értékelése során több tanulmányában⁷ visszanyúl a Nem lehet vita tanulságaihoz is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bő vitaanyagból időről időre újabb elemeket vonna be tanulmányai szempontgazdagságának bővítése érdekében. Alapállását A humanizmus viszontagságai című, 1972-es kötetében fogalmazza meg, s lényegében az ott kifejtett kritikai nézeteit tartja fenn, ezekre tér vissza a későbbiek során is. Elismeri, hogy Makkainak jelentős szerepe volt a kisebbségi élet megszervezésében és új értékrendjének a megteremtésében; nem vonja kétségbe a Nem lehetben felállított diagnózis, illetve prognózis alapjául szolgáló tényeket sem, csupán annak a „borúlátó jóslatnak az érvényét, amely az adott helyzet extrapolálásával jutott el a kisebbségi kérdés elvi megoldatlanságát kinyilvánító, leszerelő végkövetkeztetéséhez”.⁸ Számunkra viszont éppen az tűnik ma fölöttébb izgalmasnak, hogy egy kisebbségi ideológus és közösségi életkeret-építő felfogásában milyen szemléleti változásokat idéznek elő azok a tények, amelyek a jelzett diagnózishoz és prognózishoz vezettek. Gáll Ernő eleve eltekint annak vizsgálatától, hogy az írópüspököt milyen személyes indítékok, milyen felismerések késztették vagy kényszerítették távozásra. Márpedig ennek ismerete nélkül nem érthetjük meg azt sem, hogy miként jutott Makkai a kisebbségi létparadoxon csapdájába.
Kántor Lajos egy 1983-as Kriterion-kötet,⁹ Reményik Sándor válogatott verseihez írt bevezető tanulmányában ugyancsak kitér a Nem lehetre, a tanulmány alcímében is idézve Reményiknek az Ellenzék hasábjain közreadott állásfoglalását: Lehet, mert kell. Vizsgálódásunk szempontjából nem is az az érdekes, hogy Kántor idézi Reményik határozott válaszát, hanem hogy a költő következetességét hangsúlyozza: aki 1935-ben megírta az Ahogy lehet című, jellegzetesen transzilvanista költeményét (keletkezésének időpontja: 1935. április 11.), az 1937-ben a Nem lehet kihívását sem hagyhatta megválaszolatlanul. Fontosnak érezzük a mikrofilológiai tisztázást már csak azért is, mert sokan abban a tévhitben élnek, hogy a szóban forgó Reményik-vers Makkai kisebbségi non possumusának hatására született meg. Ezek szerint az Ahogy lehet antitézisének kell felfognunk a Nem lehetet, a Lehet, mert kell alternatíváját pedig szintézisnek? Makkai nem utal a Reményik-versre, cikke azonban kétségtelenül a transzilvanizmus esélytelenségét is megfogalmazza – a nacionalizmus fellángolása idején. Az Ahogy lehet alternatívája nézetünk szerint azt fejezi ki, hogy a kisebbségi lét heroikus továbbvitele („karszti sors”, „karszti föld”) emberileg még lehetséges, mert a nagy áldozatok árán megőrzött élet még fel-fellobbanthatja a reményt: a beszűkült vagy beszűkített lét értékhorizontja idővel, más helyzetbe kerülve kitágítható. Ugyanazt fogalmazta meg, mint Sütő András az ötvenes évek tanulságairól szólva: a fű lehajlik – és megmarad. Csakhogy Sütő nem maradt meg ennél a szemléletnél: a hetvenes években eljutott a „felemelt fő” ideológiájáig. A Lehet, mert kell imperatívuszából is kiérezzük a dacos főfelvetést, de mai tapasztalataink birtokában és egészen más összefüggésben (például hatalom és igazság viszonylatában) az irracionális történelmi voluntarizmus kényszerképzetét is óhatatlan tudatunkba idézi. Amire azért nem árt gondolniuk azoknak, akik mai vitáink közepette a hajdani Reményik-címmel replikáznak.
Pomogáts Béla érvényesítette eddig a legátfogóbb szempontot a Nem lehet értékelésében, a transzilvanizmus eszmetörténetébe ágyazva – előzményeivel és tanulságaival együtt – a vitát. Lényegbevágó megállapításai közül az alábbi gondolatokra szeretnők felhívni ezúttal a figyelmet: „A távozó püspök nyilatkozata a nemzetiségi irodalom régi félelmét szólaltatta meg, rejtett sebeket tépett fel, valóban a kisebbségi lét legnagyobb gondjára: a megmaradásra kérdezett. Pedig nem a megmaradás vált kérdésessé, inkább egy ideológia. A romániai magyar középrétegek transzilván ideológiája, amely már nem adott elég védelmet, nem tűzött ki megfelelő célokat a harmincas évek új lángra lobbanó nacionalista veszélyei között. A megmaradás nagy sorskérdésére ekkor már az «erdélyi gondolat» magában nem válaszolhatott. Új nemzetiségi ideológiának kellett születnie, amely, leszámolva a szép történelmi illúziókkal, elfogadja a kisebbségi élet nehéz realitásait, és a többi demokratikus mozgalommal szövetségben lép fel a nemzetiségi jogok védelmében.”¹¹

4. Makkai Sándor és Jancsó Béla eddig ismeretlen levelezéséből most arra derül fény, hogy a Magunk revíziója megjelenését követő években alapvetően megváltozik Makkai szemlélete. Nem minden ok nélkül kaptak tehát szárnyra – már 1934-től kezdve – azok a híresztelések, miszerint közelebbről el fogja hagyni működésének színterét. A romániai magyarság önrevízióját meghirdető transzilván ideológus a hitleri hatalomátvétel után úgy látja, hogy a kisebbségek sorsa egész Európában megpecsételődött. Az erkölcsi megújulás önmagában véve semmiképp sem lehet megtartó ereje a kisebbségnek. Annál szíven ütőbb számára ez a felismerés, mivel az erkölcsi megigazodás hirdetőjeként lépten-nyomon azt kell tapasztalnia, hogy a kisebbségi helyzet még inkább felszínre hozza a benne élők morális gyengeségeit; különösen fájdalmas látvány számára az önfeladás, a renegáttá válás minden napi gyakorlata; a nemzetárulás eseteit látta ezekben a – kisebbségi helytállás-erkölcsöt megszegő – lépésekben.
Jancsó Béla nagyon meglepődik, amikor Makkal a Magunk revíziója óta bekövetkezett szemléleti változással indokolja eltávozását. Meg is írja kertelés nélkül mesterének, hogy bizony műveivel nem készítette fel erre a váratlan fordulatra híveit és főként tanítványait. Három dologtól tart Jancsó: 1. Makkai repatriálásának tényét fegyverként fogják felhasználni a transzilvanizmus ellen; 2. kisebbségi helyzetben hirdetett eszmerendszerének megtagadásával demoralizálólag, lefegyverzőleg hat az egész romániai magyarságra, különösen pedig az ifjúságra; 3. ezzel a távozással jelentős mértékben veszít erkölcsi és szellemi hatóerejéből a román-magyar közeledés ügye, melynek előbb-utóbb szükségszerűen be kell következnie. Jancsó Béla érvelése nem győzi meg Makkait, aminthogy hatástalan marad legjobb munkatársainak és tanítványainak közbenjárása is. Ami nem csoda, hiszen László Dezső kéziratos Makkai-monográfiájából megtudhatjuk: az író-püspök nagy körültekintéssel és módszerességgel készítette elő már 1934-től elmenetelét. „Ahogy Hitler előretörésével és étvágynövekedésével a közép-európai élet egyre nehezebb lett – jegyezte fel a Makkai halálát követő évben, 1952-ben László Dezső –, ő egyre inkább érezte, hogy a növekvő feszültségek között nem tudja többé a maga tisztét lelkiismeretesen betölteni.”¹² Makkai püspöki búcsúszózatában arról beszél, hogy „fájdalmas kényszerűség súlya alatt” született meg elhatározása, nem tehetett másképpen. Építő püspöknek nevezték, teljes joggal. Főpásztori működése idején nemcsak belsőleg újította meg egyházát a maga reformeszméinek a gyakorlatba ültetése során; olyan intézményhálózatot épített ki (ő maga ötszáz református templomról és iskoláról számol be), amely a romániai magyarság szellemi gyarapodását szolgálta. László Dezső szerint az építő püspök idejében ráérzett arra, hogy építésre alkalmatlan időszak következik. Megérezte, hogy az ő korszaka Erdélyben lejárt, a korával együtt akart távozni.
De mit takarnak azok a szavak, amelyek arról vallanak, hogy Makkai jobb belátása ellenére, „fájdalmas kényszerűség súlya alatt” döntött az elmenetel mellett? Rájött volna arra, hogy kisebbségi körülmények között nem lehet egyetemes szinten dolgozni? Megtorpant ama felismerés előtt, hogy „szenvedő áldozatai vagyunk a beteg világszellemnek”?¹³ Csakhogy a meglehetősen kíméletlenül fogalmazó Jancsó Bélának azt adja tudtára 1936 júliusában, hogy a köz érdekében, a magyarság iránt érzett felelősségétől vezéreltetve hallgatnia kell bizonyos dolgokról. Amiből azt a következtetést vonja le Jancsó, hogy a szellemi őrhely elhagyásával, eszmerendszerének megtagadásával stb. vádolt Makkai tulajdonképpen tragikus sorsú áldozat, áldozata „egy hibás és rothadó rendszer”-nek.¹⁴
Írásos dokumentumok nem állnak rendelkezésünkre, csupán a hajdani beavatottak rohamosan fogyatkozó tagjainak meglehetősen ellentmondásos szóbeli nyilatkozataira hivatkozhatunk: az állandó hatósági megfigyeléseknek kitett püspök egy adott pillanatban olyan kényszerhelyzetbe került, amelyből nem lehetett más kiútja, mint a végleges távozás. Vagyis nem önként mondott le püspöki állásából, hanem tízesztendei eredményes munkásságának a következményeként rákényszerítették erre a döntésre. Más kérdés, hogy Makkai – minden jel szerint – számolt ezzel, és közismert előrelátásával felkészült erre a fordulatra. Nem volt nehéz hozzászoknia a repatriálás gondolatához, mert – miként Jancsó Bélának megvallja – hosszas tépelődés után rájött arra, hogy „az erdélyi magyarság sorsát [...] csakis az egyetemes magyarság egységes sorsához kötve látja megoldhatónak”.¹⁵ Úgy érzi, hogy a transzilván erkölcs, hűség és helytállás parancsát nem szegte meg kényszerű távozásával sem, mivel felfogása szerint a transzilvanizmus olyan értékkategóriát jelöl, amely szerves része az egységes magyar szellemiségnek.

5. Vajon teljesen új elem ez Makkai transzilvanizmus-felfogásában, vagy pedig már korábban is jelentkezett? Esetleg nem ennyire hangsúlyosan, mint ahogy most a körülmények hatására, a történelmi helyzet nyomására felerősödik? Valóban erre kell gondolnunk, mert a transzilvanizmus tételes megfogalmazásában, Az erdélyi szellem című 1925-ös tanulmányában Makkai világosan leszögezi, hogy „az erdélyi magyar szellem nem más szellem, mint az egyetemes magyar”. Csakhogy ekkor a transzilván ideológus még bízott abban, hogy az erdélyi szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen.¹⁶ Akkori felfogása szerint a kisebbségek már csak szenvedéseiknél fogva is annak a jövőnek az előkészítői, amelyben a nemes humánum, az egyetemes emberi szellemiségi és a néptestvériség törvényei uralkodnak majd. Nem nehéz kikövetkeztetnünk, hogy Makkai a polgári liberalizmus pluralizmusának megvalósulásában bízott; ez határozta meg kezdeti transzilvanizmus-felfogását.
Hitler uralomra jutása, a nacionalizmus fellángolása azonban véget vetett minden jóhiszeműségnek. A polgári liberalizmus eszméjében – vonja le a következtetést Makkai – a kisebbségek többé nem bízhatnak. Rá kell ébredniök arra, hogy a nacionalizmus és sovinizmus, a mind nyíltabbá váló fasiszta agresszió egyenesen a létükben fenyegeti őket.
Vajon ez készteti a Nem lehet megírására a többségi viszonyok között hamar önmagára találó Makkai Sándort?
Kétségtelen, hogy nem csupán az önigazolás szándéka – miként kortársai közül nagyon sokan vélték – adta kezébe a tollat, amikor a kisebbségi non possumus tételeit megfogalmazta. Elsősorban a világ közvéleményét, „Európa lelkiismeretét” akarta felrázni. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy a kisebbségi helyzetben sajátos ideológiát megfogalmazó és kisebbségpedagógiát kidolgozó (a Magunk revíziója lényegében ennek tekinthető) Makkai többségi helyzetbe kerülve és pedagógusi állást vállalva (egyetemi tanár lesz a debreceni teológián) hozzáfog nemzetpedagógiai művének a kidolgozásához. A Magyar nevelés – magyar műveltség című kötete 1937 nyarára már meg is jelent. Ennek átgondolása és megírása során óhatatlanul szembe kellett néznie a kisebbségi helyzettel is. Annál is inkább, mivel – egyik levelében utal is erre Makkai – többségi körülmények között tudja felmérni igazán, hogy mit jelentett számára kisebbségiként élni és alkotni. Akkor döbbent rá hirtelen a kisebbségi életforma – László Dezső 1931-ben még a kisebbségi élet „ajándékairól” beszélt az Új Arcvonalban megjelent tanulmányában – ijesztő hiányaira.
Mindezek a felismerések együttvéve ott munkálnak, ott munkálhattak a Nem lehet szerzőjében. Beleértve azt is, amit Szekfű Gyula így fogalmazott meg: Makkai a „kisebbségi sorsban felgyülemlett keserűségét semmiféle meggondolással vagy tekintettel nem tudta többé magába fojtani, ki kellett törnie annak, amikor megint többségi nép tagjának érezhette magát”.¹⁷

6. A továbbiakban nem magára a vitára, azaz „eseménytörténetére”, lefolyására szeretnénk kitérni, hanem az eredményeit próbáljuk összegezni: milyen jellegű fogalomtisztázással járt a szellemi konfrontáció, s ez miként segítette elő a kortársak reális helyzetfelismeréséből fakadó létérzékelést? Ennek függvényében pedig arra szeretnénk rávilágítani, hogy a Makkai által megfogalmazott kisebbségi létparadoxon feloldására a vita során milyen jellegű elvi megoldás-kísérletek születtek.
Az kétségtelen, hogy Makkai helyes premisszákból vonta le a maga félreérthető – mert fogalomzavarral küszködő, önellentmondásos – következtetéseit. Abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy az első világháborút követő békeszerződések, miközben régi sebeket orvosoltak, újabbakat osztottak. A kisebbségi kérdés rendezésében ugyanis a mindennapi gyakorlat során nem a liberális, a humánus elvek érvényesültek, hanem az elnyomás, az erőszak; a kisebbségeket megillető közösségi jogok helyett a másod- vagy harmadrendű állampolgárság állandó éreztetése. Még olyan esetekben is, amikor a kisebbségiek jó szándékot tapasztalhattak, csupán egyes részletkérdésekben történt elfogadható rendezés, de ezekre is rányomta bélyegét az ideiglenesség. S ha ez a gyakorlat érvényesült az alatt a másfél évtized alatt, amikor még megnyugtató módon lehetett volna rendezni a kisebbségi kérdést, mi fog bekövetkezni majd akkor, ha a nemzeti totalitarizmusok teljesen eluralkodnak? Mert – világosan látta ezt Makkai – „minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több új és új akadály fog gördülni, mivel szakadatlanul bonyolódnak azok a társadalmi, gazdasági, jogi és kulturális viszonylatok, melyek közé a kisebbségek kerültek”. Ha a kisebbségi „kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei”-t az első világháború utáni Európa elmulasztotta, politikai rendezésre pedig egyre kevésbé van kilátás, akkor Európának számolnia kell azzal – és itt jön a valóban előrelátónak bizonyuló Makkai Sándor figyelmeztetésének a lényege –, hogy a „másképp megoldhatatlan kérdés egy világkatasztrófában robban” ki.
Tudjuk, Makkai aggodalma nem volt alaptalan. Hogy figyelmeztetése mégsem a kívánt irányba hatott? Hogy különösen erdélyi sorstársaiban erős ellenérzéseket fakasztott? Ez főként azzal magyarázható, hogy a Nem lehet szerzője indulatosan fogalmazva nem törekedett fogalmi egyértelműségre. Nem tett különbséget például az egyetemesség szerves részeként megnyilatkozó nemzeti eszme értékkategóriája és a maguké mellett más nemzeti értéket el nem ismerő, egyeduralomra törekvő nemzeti totalitarizmusok „egyetemessége” között. Századunk valóban a nemzeti identitástudat keresésénekfelerősödésének, a nemzeti eszme kiteljesedésének százada. Ha rá is érzett erre Makkai, ezt nem tudja világosan kifejteni. Sőt, éppen ebben az alapvető kérdésben teremt zűrzavart. Mivelhogy csalódott a szabadelvűség politikai gyakorlatában, a polgári liberalizmusban, másrészt pedig retteg a nemzeti sajátosságokat egyneműsítő „általános humánum” zsarnokságától is, nem lát más alternatívát planetáris szinten, minthogy „a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezőhöz”, a nacionalizmushoz kell igazodnia a világnak. Joggal mutattak rá a vitafelek, közülük is elsősorban László Dezső,¹⁸ hogy Makkai egyetlen tényező abszolutizálásával megtévesztő általánosításhoz jut el. A „nacionalista őrület és delírium” fájdalmas látványa – szögezte le a Nem lehetre elsőként felfigyelő és a szerző tévedéseire figyelmeztető Hegedűs Nándor is – jogos aggodalommal töltötte el Makkait, ám rögtön aránytévesztés áldozatává válik, mihelyt „a kíméletlen neonacionalizmust, amely ma Európában úgy dúl és éget [...], a nemzeti öntudat kiteljesedésének látja és üdvözli”.¹⁹
Ha pedig így látta, akkor nem is vonhatott le más következtetést, minthogy a nemzeti kizárólagosság elvének uralomra jutása mindenekelőtt a kis népek és nemzeti kisebbségek számára tragikus, mert az létükben, fennmaradásukban veszélyezteti őket.
A vitafelek – ki-ki vérmérsékletének és felkészültségének megfelelően, hol tárgyilagos, hol személyeskedő hangnemben – igyekeznek kimutatni Makkai gondolatmenetének buktatóit, a fogalmi tisztázatlanságból adódó önellentmondásait. S az így megtisztított nemzet-, illetve kisebbség-fogalom fényében már magát a kisebbségi létparadoxont sem találják elvileg megoldhatatlannak. Szentimrei Jenő számára például Berzsenyi, Ady és Bartók nemzetfelfogása a mérce. „Ez a magyarság – üzeni a Brassói Lapok hasábjain Makkainak – nem uszít, nem lázít, nem hajszol ábrándokat, nem követelőzik a «kultúrfölény» jogán, de vitathatatlanul és megdönthetetlenül áll a saját életéhez való emberi jogok bástyafokán.”²⁰ Bányai László a Korunk hasábjain szögezi le: „Makkai a kultúrát és haladást termő nemzeti öntudat képében az imperialista nemzetszemléletet népszerűsíti, abban látja az emberi egyetemesség megnyilatkozását. S igaza is van annyiban, hogy a hódító hatalmak tényleg egyetemességre törnek, egyetemes uralomra, urbi et orbi. [...] A nemzet azonban, ez a történelmileg kialakult közösség, az emberibb élet előfeltételeiért folytatott százados szabadságküzdelmében kovácsolódott öszsze. Szellemi örökségét a függetlenségi harcok átfogó népi hagyományai, a haladás béklyókat feszítő közösségi tudata töltik be...”²¹ Vásárhelyi János – Makkai utóda a főpásztori székben – az Ellenzéknek adott sajtónyilatkozatában szintén a nacionalizmus veszélyére hívja fel a figyelmet. Megállapítása szerint Makkait a legtöbben félreértették, holott a Nem lehet szerzője voltaképpen „arra a nagy veszedelemre mutatott rá, mely különösen a kisebbségi népekre nézve abból támad, ha a nemzeti kizárólagosság és türelmetlenség elve akadálytalanul érvényesül, mert az a kisebb népek létezésének erkölcsi és anyagi feltételeit semmisíti meg”.²²
A vita során Makkai nem kért szót. Miként elöljáróban jeleztük, nemzetpedagógiai kézikönyvén dolgozott éppen. Válaszát is ebben a művében fogalmazta meg. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy nem sokkal a vita kirobbanása előtt, 1936. XII. 28-án kelt levelében ezt írja Debrecenből Jancsó Bélának: „Most – egyebek mellett – egy rendszeres nemzetpedagógiai könyvön dolgozom, majd a tavasszal fog megjelenni, mely Neked sok tekintetben feleletet fog adni meg nem válaszolhatott kérdéseidre abban, hogy az én gondolkodásom s hivatásérzetem hová s miért alakult át?” Minthogy a Jancsó Béla és Makkai 1936-os levélváltásának ismeretében a mai olvasónak aligha okoz különösebb meglepetést a Nem lehet, legfennebb logikus következménye a Makkai leveleiben is dokumentált szemléleti változásoknak s e változások irányának, így a Magyar nevelés – magyar műveltség kisebbségekről szóló fejezetét joggal tekinthetjük a vitafeleknek szóló közvetett válasznak is. Annak tekintette maga a Láthatár szerkesztősége is. Vitazáró gyanánt ugyanis a szóban forgó fejezetből vesz át néhány hangsúlyosnak érzett gondolatot. Elsőül mindjárt a nemzeti eszme és a nacionalizmus viszonyát újrafogalmazót, amely arról tanúskodik, hogy Makkai figyelembe vette és hasznosította vitafeleinek józan érvelését: „A nacionalizmus mai formája kisebbségellenes. De hangoztatom, hogy a nemzeti szellem modern gondolata nem szükségképpen az. Éppen ennek az új nacionalizmusnak a hevességét kell valahogy lefékezni, hogy a kisebbség emberi életet élhessen.”²³

7. És most térjünk vissza egy kicsit a Nem lehet alaptételéhez: miért tartotta Makkai eleve elfogadhatatlannak magát a kisebbségi kategóriát mint olyat? Megfogalmazása szerint azért, mert a kisebbség fogalmának elismerésével az anyanemzetükről leszakadt tömbök, népességcsoportok így maguk is „szentesítenék” azt az emberhez méltatlan állapotot, hátrányos helyzetet, amelybe akaratukon kívül kerültek. A vitapartnerek – egy-két kivételtől eltekintve – értetlenül, sőt indulatosan kezelték Makkai „vesszőparipáját”. Hát változtat valamit a tényeken, magán a kisebbségi helyzeten, hogy mi a fogalmi megjelölője? Annál is inkább – így az opponensek –, mivel Középés Kelet-Európában századok óta létezik kisebbségi kérdés, és elkerülhetetlenül lesz az elkövetkezendő időkben is. Minthogy e térségben a nemzet- és az államhatárok nem fedik egymást, ezért a jövőben, sem képzelhető el olyan „megoldás”, amely az egy nemzethez tartozók szuverén államiságát biztosítaná.
Igen ám, csakhogy a kisebbség fogalma egészen más minőséget jelentett a XIV. századtól a XX. század elejéig, mint a két világháború között, illetve a második világháború után. Az első világháború előtt az államalkotó népek mellett élő más fajú, nemzetiségű, vallású stb. kisebb-nagyobb népcsoportokat nemzetiségeknek nevezték, ami alatt nemcsak nyelvi, vallási, kulturális, hanem gyakorta gazdasági közösséget is értettek; ez a kisebbségfogalom tehát implicite tartalmazta az önállósodásra, utaló tendenciát, a nemzetiségi élet belső önkormányzatának a megszilárdulása után az önálló nemzetté válás lehetőségét is. Ezzel szemben Trianon után csak a lenini nemzetiségi politika ismerte el a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát. Egyébként a nemzeti törekvéseikben kiteljesedett közép- és kelet-európai államok vagy a gyors asszimilálódás vagy a lassú vegetálás sorsát szánták a tehertételként „örökölt” kisebbségeiknek.²⁴
Aligha meglepő az események ismeretében, hogy a második világháború után „újrateremtődött” a kisebbségi, illetve nemzetiségi kérdés. Maga a kisebbségi kategória ötven évvel a Nem lehet vita után sem tűnt el a fogalomhasználatból; egyebek mellett azért sem, mert időközben „a kisebbségi kérdés területileg mérhetetlenül kiterjedt. Európai kérdésből világjelenséggé vált, amely jelenleg már minden kontinens országaiban mind erőteljesebben jelentkezik”. Ami mindenekelőtt a nemzeti egyneműsítéssel, erőszakos asszimilálással ellentétes folyamatoknak köszönhető; főként az identitáskeresésnek, az identitástudat felerősödésének. „Ezt nemcsak a kedvező körülmények között [...] élő kis népek, etnikai csoportok élete, fejlődése mutatja, hanem a nemzeti lét szempontjából kedvezőtlen körülmények között levő [...] népcsoportok ragaszkodása is nemzetiségükhöz, ahhoz, hogy megőrizzék és ápolják nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat.”²⁵
Ha csak érintőlegesen is, de ki kellett térnünk ezekre a kérdésekre, hogy bár jelzésszerűen érzékeltethessük: a Makkai által elfogadhatatlannak minősített, a vitafelek által pedig a közép- és kelet-európai népek történelméből kiiktathatatlannak tételezett kisebbségi kategória történelmi képződmény. Tehát nem egyszer s mindenkorra adott, hanem koronként változó tartalmú és jellegű; a történelem dinamizmusát követően más-más jellegű törekvések megnyilatkozásaként jelentkezik. Amiből itt csupán azt a következtetést szeretnénk levonni, hogy a Makkai-cikk – bármennyire is igyekezett elvi síkon, saját megfogalmazása szerint „légüres térben” mozogni – nagyon is gyakorlati, célt követett, mikor nyilvánvalóvá tette a korabeli kisebbségpolitika igazi tartalmát, embertelen voltát. Fölöttébb zavarólag hatott azonban, hogy a szerző elevenbe vágó mondanivalója kifejtéséhez kénytelen volt magára ölteni az elvi fejtegetések palástját. Makkaiból ugyanis – bármennyire is átélte, megszenvedte a kisebbségi sors tragikumát – hiányzott a kisebbségi kérdés elvi felvetésének nélkülözhetetlen történelemszemlélete és a fogalmi kifejtés elméleti igényessége. Így történhetett, hogy a kisebbségi sors megoldásának egyik konkrét, járhatatlan, emberhez méltatlan módját összetévesztette a szóban forgó kérdés elvi megoldhatatlanságával.
S minthogy kisebbségi helyzet, kisebbségi sors e logikai ficam ellenére is létezett – a feljegyzések szerint a két világháború közötti Európában negyven millió embernek volt ez tűrhető vagy éppenséggel elviselhetetlen életformája –, a kisebbségi kérdés tudományos megközelítése továbbra is elengedhetetlen követelmény maradt. Egyebek mellett a lugosi Magyar Kisebbség,²⁶ illetve a Nem lehet vitát is tudományos mederben tartó budapesti Láthatár²⁷ hasábjain évről évre izmosodó kisebbségtudománynak kellett kidolgoznia a gyakorlati megoldások elvi alapjait.
Nem érdektelen a vita kapcsán azt is megvizsgálni, hogy a fogalomtisztázás során történt-e olyan kísérlet a kisebbségi kategória tudományos leírására, amely egyben a kérdés elfogadható, megnyugtató, a Makkai által igényelt méltányos megoldásának irányába mutat. Nos, egyedül Paál Árpád értelmezését tekinthetjük ilyen jellegű kísérletnek. Más kérdés, bár ettől nem elválaszthatatlan, hogy a megoldáskeresés igyekezetéről tanúskodik úgyszólván mindenik megnyilatkozás, amely e vita kapcsán közvéleményformáló tényezővé vált.
A vitafelek szóhasználatában a következő kifejezések fordultak elő a kisebbségi kategória jelölésére: nemzetrész, nemzettömb, nemzetdarab, nemzeti kisebbség, kisebbségi nemzet, nemzettöredék, néptömb, népkisebbség, népcsoport, néprészlet, népkisebbségi csoport. Már önmagában ez is azt jelzi, hogy a fogalmi egyértelműségre milyen nagy szükség mutatkozott. Paál Árpád a népkisebbség fogalmát részesíti előnyben a kisebbségi kategória helyett. Nála e kifejezés kollektív lényként felfogott kisebb népet jelent. Vagyis nem a hátrányt jelentő kisebbségre esik a hangsúly, hanem az azt megszervező minőségre: az emberközösségre. Eszerint a felfogás szerint a kisebbség „olyan nyelvi, faji vagy vallási és történelmi egységű állandó embercsoportot” jelöl, „mely egy országon belül a lakosok többségét alkotó néppel szemben kisebb népként vagy kisebb néppé fejlődő néprészletként jelentkezik”. Aminek a hangsúlyozása azért rendkívül fontos, mert a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak nemcsak az egyéni, hanem a kollektív jogok gyakorlásának szabadsága biztosíthatja csak az emberhez méltó életformát. A kisebbségeknek – fogalmazza meg Paál Árpád – „néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkényektől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartoznia a saját népterületéhez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek”.²⁸ Mindez teljes mértékben egybecseng a wilsoni pontokkal, a gyulafehérvári határozatokkal, valamint a lenini nemzetiség-politika közismert téziseivel.

8. „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket!”²⁹
Akár a mottója is lehetett volna a szóban forgó vitának ez a – kisebbségi lét antinómiáit pregnánsan kifejező – Molter-idézet. Reményik Sándort búcsúztatva, Molter Károly illendőnek tartotta kitérni a költő emlékezetes állásfoglalására is. Azt is mondhatnók, hogy Molter ugyanakkor a létparadoxon-vita profán tanulságát is megfogalmazta ezzel a szándékos, irodalomtörténeti tényeket felcserélő inverzióval. Végül is a legkétségbeejtőbb, a legreménytelenebb helyzetben sem az életről való lemondás az egyetlen elképzelhető „megoldás”; mellette mindig ott van valamilyen formában a túlélés alternatívája, amely az élet vegetatív szintű továbbvitelével magában hordja az értékmegőrzés és a majdani értékképzés lehetőségét is.
A túlélés és a remény – korunkban ismét időszerűvé vált – filozófiájára hadd ne térjünk most ki, inkább azt vegyük számba, hogy a Nem lehet vita időszakában a kisebbségi kérdés megoldását miként képzelték el a Makkainak ellentmondó kortársak.
Hegedűs Nándor felfogása szerint a többségi nemzet toleranciája biztosíthat csak emberi élethez méltó lehetőségeket a kisebbségek számára.³⁰ Szász Endre cikkének végkicsengése: a nemzeti öntudat kiteljesedése idején a kisebbségek nem tehetnek mást, minthogy kifejlesszék a maguk öntudatát³¹ Reményik Sándor állásfoglalásában nem csupán a megmaradásra, hanem az ettől elválaszthatatlan önvédelmi reflex működésére esik a hangsúly: „elhatározottak vagyunk, hogy utolsó csepp vérünkig megmaradunk szülőföldünkön, s megmaradunk a kisebbségi életkategóriában, a kisebbségi önvédelem jogos útjait keresve”.³² Szentimrei Jenő a kisebbségek törzsét alkotó dolgozó osztályok életrevalóságában és fejlődőképességében bízva fogalmazza meg: „él a nép”, „szívós önfenntartási ösztön dolgozik” benne, „s mint mag a hó alatt, a megújulásnak állandóan termőképes csíráit hordozza magában”.³³
A Nem lehetre adott első ösztönös válaszok, önvédelmi reflexek után egyre inkább a tudatos miként lehet kérdését feszegették a hozzászólók. Vásárhelyi János állásfoglalása például a kisebbségi kérdést a kelet-európai kis nemzetek kérdésévé tágítja, mivelhogy a fasiszta agresszióval szembeni fennmaradásra számukra nem lát más esélyt, mint az összefogást: „a kisebb népeknek össze kell fogniok, és keresniük kell a kibontakozó világáramlatok veszedelmei között erőik összefogása, jogos törekvéseik kölcsönös, méltányos elismerése által saját feltételeik biztosításának útját. Ebben a világáttekintésben a román és magyar nép nem, hogy szemben állana egymással, hanem ellenkezőleg, a közös életérdek felismerése alapján egymás megértésére és egy egységes kibékítő összefogásra van utalva”.³⁴ Talán nem tévedünk, amikor azt mondjuk: akár a Vásárhelyi Találkozó előhangjának is tekinthetjük ezt az állásfoglalást.
A kisebbségtudományban jártas Csuka Zoltán, a Láthatár egyik szerkesztője, a kisebbségi életforma javítását helyezi előtérbe: annak a felismerésének ad hangot, hogy a többségi népeket rá kellene döbbenteni: a kisebbségi kérdés megoldhatatlansága őket is katasztrófába sodorhatja. Mert: „Európa majd minden nemzete bizonyos részében kisebbségi vagy többségi, és így a kérdés megoldása egyetemes európai érdek.”³⁵ Csuka – a vitában felszólalókkal egybehangzóan – a békés megoldásért száll síkra, s mielőtt a kisebbségi életforma javításának a konkrét módozatait a politikai gyakorlat hatáskörébe utalná (a kisebbségtudomány az elvi alapok lerakásával segíti elő ezek megtalálását), arra hívja fel a figyelmet, hogy a kisebbségi nemzetrészek lakosainak szülőföldjükön kell kitartaniuk, míg helyzetük, sorsuk jobbra fordulása bekövetkezik. Ez persze nem jelent feltétlenül tétlen várakozást, és semmiképpen sem merülhet ki valamiféle lefegyverző csodavárásban; ellenkezőleg: a kisebbségeknek amellett, hogy szívós önfenntartással küzdenek nemzeti identitásuk megőrzéséért – és ezt a gondolatot a pécsi kisebbségtudományi intézet állásfoglalása tartalmazza –, „az egymásra acsarkodó nemzetek közötti megértés kiépítését” is elő kell mozdítaniuk.³⁶
Hogy a túlélés posztulátumában nem pusztán a történelmi helyzetkivárás akaratbénító, a közvetlen és a tágabb közösségért egyaránt felelősséget hordozó személyiség moralitását alaposan próbára tevő tehetetlenség jusson kifejezésre, hanem a történelmi változás irányát felismerő és azt elősegíteni hivatott cselekvőkészség is érvényre juthasson – a kisebbségi élet belső megtisztulására, erkölcsi megigazodásra, önrevízióra van szükség. Ebből a szempontból ugyancsak relevánsnak tekinthetjük Dávid Gyula ((akkoriban székelyudvarhelyi lelkész) Makkai-kommentárjának végkövetkeztetését: „magunkat – politikai, kulturális, társadalmi, egyházi helyzetünket – sokkal komolyabban, mint eddig tettük, újra revízió alá vesszük; hogy hamarább, mint elpusztulnánk, megszülessék közöttünk és bennünk a minőségben új ember”.³⁷ A belső megújulásra, az emberi minőség kiküzdésére azonban nemcsak a kisebbségek életében van szükség. Sakkal inkább a többségi, illetve az anyanemzet életében. A kisebbségek sorsáért a történelmi felelősség azonban az anyanemzetre hárul, minthogy tőle kell kiindulniuk a megoldáskereső kezdeményezéseknek.³⁸
Ezek után joggal merül fel a kérdés: miként lehetne közös nevezőre hozni a különböző irányú és jellegű megoldáskereséseket? Mi lehetne az a legátfogóbb rendezési elv, amely kisebbségeknek, államalkotó és anyanemzetnek egyaránt érdeke? Szemlér Ferenc máig érvényes megállapítását idézzük: „Európa, Közép-Európa területén a nemzetek egymásba kapcsolódnak, a fonadék talán örökre szétválaszthatatlan. És ha a mindig jelenlevő kisebbségnek emberi létet akarunk biztosítani, akkor csupán egyetlen út van nyitva számunkra. És ez a Demokrácia, a szabadelvűség...”³⁹ Ezt az egyetlen járható utat egyengeti Bányai László is, amikor a Korunk hasábjain leszögezi; „az egymás ellen acsarkodó nacionalizmusok felmorzsolják, viszont a népi demokrácia a legteljesebb mértékben össze tudja egyeztetni az egymással összefonódó nemzetek érdekeit, önrendelkezési joguk kölcsönös tisztelete alapján, megszüntetve a gazdasági és politikai kiváltságoknak a számbeli vagy erőviszonyokhoz mért skáláját”.⁴⁰
Ha a valóban ígéretes és nagy reményekre feljogosító kezdetek után ez következetesen megvalósulhatott volna, akkor most aligha lenne időszerű e fél évszázaddal ezelőtti tragikus vita felidézése.

Kolozsvárt, 1987. januárjában


JEGYZETEK

1.   Kántor Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929– 1930). Buk., 1984.
2.   Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Bp., 1967; Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Buk., 1977 – Lásd még Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Méliusz József, Nagy István és mások visszaemlékezéseit.
3.   A Magunk revíziójában foglalt nézeteit Makkai először nagy visszhangot kiváltó előadásokban fejtette ki, s az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelentette meg 1931-ben.
4.   Láthatár, 1937/2. 49–53.
5.   Magyarok Romániában. Tanu, 1935/3–4.
6.   Zöldi László: Lehet, mert kell. Élet és irodalom, 1986/36.
7.      Lásd Gáll Ernő: A humanizmus viszontagságai. Buk., 1972. 292–293; Az „erdélyi lélek”: mítosz és valóság. In: Tegnapi és mai önismeret. Buk., 1975. 32–48; A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In: Pandora visszatérése. Buk., 1979. 268–294; A jövőkutatás nemzetiségi vonatkozásai. In: Tegnapi és mai önismeret. 74–85.
8.       Uő: Pandora visszatérése. 290.
9.      Reményik Sándor: Az építész fia. Versek (1916–1941). Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Kántor Lajos. Buk., 1983.
10.   Uő: Lehet, mert kell. Ellenzék, 1937. február 17.
11.   Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az erdélyi Helikon ideológiája. Irodalomtörténeti fűzetek 107. Bp., 1983. 182–183.
12.   Lásd László Dezső kéziratos Makkai-monográfiájának 9. fejezetét (Makkai Sándor távozásáról).
13.   Lásd: Makkai Sándor püspök búcsúszózata egyházához. Ellenzék, 1936. július 1.
14.   Jancsó Béla levele Makkai Sándorhoz. Kolozsvár, 1936. július 20.
15.   Makkai Sándor levele Jancsó Bélához. Budapest, 1936. július 30.
16.   Makkai Sándor: Az erdélyi szellem. In: Erdélyi szemmel. Kvár, 1932. Idézet a 132. lapról.
17.   Szekfű Gyula: A Nem lehet. Láthatár, 1937/5. 193–194.
18.   László Dezső: Kommentár Makkai Sándor kisebbségekről írt elégiájához. Kiáltó Szó, 1937/4. 44–47.
19.   [Hegedűs Nándor]: Megjegyzések. Szabadság (Nagyvárad), 1937. február 12.
20.   Szentimrei Jenő: Üzenet Makkai Sándornak. Brassói Lapok, 1937. február 21.
21.   Bányai László: A kisebbségi jövő kérdése. Korunk, 1937/5. 428–432.
22.   Ellenzék, 1937. március 5.
23.   A „Nem lehet” kérdésének feloldása. Láthatár, 1937/6-7. 274–275.
24.   Lásd Kővágó László: Kisebbség–nemzetiség. Bp., 1977.
25.   Uő: I. m. 128–129.
26.   Lásd: Balogh Edgár: Lugosi örökség. In: Mesterek és kortársak. Buk., 1974. 472–479; Mikó Imre: Jakabffy Elemér és a Magyar Kisebbség. In: Változatok egy témára. Buk., 1981. 148–164. – Monografikus feldolgozása: Balázs Sándor: Lugosi üzenet. Kéziratban.
27.   A Láthatárnak 1933 és 1944 között (1935 kivételével) összesen tizenegy évfolyama jelent meg. Kezdeményezője és egyik szerkesztője a Jugoszláviából 1933 augusztusában Érdligetre költöző Csuka Zoltán volt, aki ugyanazon év októberében indította meg az alcíme szerint Az összes magyar nyelvterületek életének figyelője szerepét betöltő folyóiratot. A Láthatár célját Csuka – Kossuth, Ady, Bartók és Németh László szellemében – a következőképpen fogalmazta meg: „Hidat verni a négy világtáj félé hullott magyarság szellemi életében, s ezzel párhuzamosan hidat verni az egymás mellett élő népek kulturális életében is.” (Vö: Péter László: A Láthatár repertóriuma. Élet és Irodalom, 1986/46.) Péter László idézett jegyzetében arra is felhívja a figyelmet, hogy Balogh Edgár nyolcvanadik születésnapján adott interjúinak egyikében sürgette egy Láthatárhoz hasonló folyóirat újraindítását, mely a Duna menti népek sorsközösségét szolgálná.
Itt kell szóvá tennünk azt is, hogy a becses szellemi örökségünket jelentő folyóirat címe gyakorta pontatlanul jelenik meg a mai kiadványokban. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (Buk., 1979) például következetesen Látóhatárként tartja számon, egy frissen megjelent budapesti kiadvány (Balogh Edgár: Magyarok, románok, szlávok. Bp., 1986.) jegyzetanyagában (Sándor László munkája) pedig ezt olvashatjuk: „Makkai Sándor [...] Nem lehet! címmel a bukaresti Látóhatárban tagadta a kisebbségi élet lehetőségét...” Mindez egy olyan kötetben, amelyik nemcsak egyik írásának címében, hanem kötetzáró fejezetének élén is betűhíven idézi a budapesti Láthatárban megjelent Nem lehetre adott Reményik-féle választ: Lehet, mert kell.
28.   Dr. Paál Árpád: Lehet-e megoldása a „kisebbségi” kérdésnek? Láthatár, 1937/4. 145–149. – Lásd még a szerző Erkölcsi szempontból a népkisebbségi jogról című tanulmányát a Magyar Kisebbség 1935-ös évfolyamában. Erről a tanulmányról írja Gáll Ernő 1972-es kötetében: „Paál Árpád etikai nézeteire Kant erkölcstana hatott. A feltétlen jó kanti fogalmára utalva Paál az erkölcsöt a jóra való törekvéssel azonosítja. Ennek az erkölcsi felfogásnak a nevében igényli, hogy elismerjék a népkisebbség kisebb népként kialakult életközösségének jogait. A népcsoport erkölcsi fejlettsége, amely az egymás iránti jóság, az önzetlenség és emberszeretet erényeiben nyilvánul meg, nélkülözhetetlen tényező fennmaradásában és hivatása teljesítésében.” (A humanizmus viszontagságai. 295.)
29.   Molter Károly: A jellem költője. Erdélyi Helikon, 1941/12. 790–794.
30.   Hegedűs Sándor: I. m. I. h.
31.   Szász Endre: „Nem lehet?” Keleti Újság, 1937. február 13.
32.   Reményik Sándor: Lehet, mert kell. I. h.
33.   Szentimrei Jenő: I. m. I. h.
34.   Vásárhelyi János állásfoglalása egy nagyobb terjedelmű sajtóbeszélgetés részeként jelent meg az Ellenzék 1937. március 5-i számában.
35.    Csuka Zoltán: Hogyan lehet? Láthatár, 1937/3. 97–98.
36.   Mi nem lehet? (A pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet válasza Makkai Sándor dr. „Nem lehet” c. cikkére.) Láthatár. 1937/3. 99–100.
37.   Dávid Gyula: Értsük meg Makkai Sándort. Kiáltó Szó. 1937/4. 42–43.
38.   Dr. Belohorszky Ferenc: Hogy is lehet? Láthatár, 1937/5. 194–197.
39.   I. Szemlér Ferenc: Elvek és törvények. Hitel, 1937/I. 70–76.
40.   Bányai László: I. m. I. h.