FÓRUM

Az első személy karneválja

avagy utak és tévutak az Őtől az Énig

„Az ég tiszta, derült. Sokáig néztem a sarkcsillagot”
(George Călinescu)

„Mindenekelőtt megpróbálom a másik ember helyzetébe képzelni magam. Az ember képzelje bele magát a fiatalok lelkületébe.”
(George Bălăiţă)

1. Rések a szövegen

Antonioni Nagyításának nevezetes befejező jelenetében nem létező teniszlabdát ütögetnek egymásnak hippi bohócok.

Büchner Ciulei rendezte Leonce és Lénájának egyik kulcsjelenetében a szereplők buzgón dobálnak egymásnak egy nem létező tárgyat. A nézők megbűvölten követik a színészek tekintetének irányát, a nem létező tárgy útját, részesei lesznek a játéknak, azt hiszik, megértettek valamit, végre beavatódtak, már-már boldogan, felszabadultan mosolyognak – íme, ilyen egyszerű, ilyen egyszerű minden! –, amikor az egyik szereplő váratlanul kidobja a színfalak mögé ama nem létező, titokzatos tárgyat, és az ott hangosan, csörömpölve ér földet.

A nézők értetlenkedve, idegenkedve kapják fel a fejüket, nem értenek végképpen semmit! először („még”) hajlandók voltak elfogadni azt, hogy egy nem létező valamit dobálnak egymásnak „ebadta, fránya komédiásai”, de ha nem láttak semmit, ha nem volt semmi, akkor mi csörömpölt?!?

Alighogy konszenzust teremtett egy konvenció – reálisnak fogadtatva el az irreálisat, létezőnek a nem létezőt –, a nem várt zaj máris új és váratlan szituációt hozott létre, ahol az éppen beálló „megegyezés” már nem érvényes.

Az események logikusan(?) gördülő menetében rés támadt.
Ezen a korántsem képzeletbeli résen megzavarodott arcokra látni.

A hetvenes évektől fel-feltűnő és a nyolcvanas években virágkorát élő, posztmodernnek nevezett áramlat irodalmi – prózai – műveinek – szövegeinek! – egyik bevett fogása a konvenciók által teremtett konszenzus újabb és nem várt fordulatokkal való szétzúzása, brutális megsemmisítése, az önfelszámolás, leszámolás, meg-, ki-, valamint beszámolás.
Azaz a szándékos zavarkeltés.

A szövegen így rések támadnak, a szerző – ama bizonyos ÉN – terrorizálja saját szövegét, kibeszél belőle, belebeszél, mellébeszél, félrebeszél, megbeszél valamit elképzelt olvasójával, mégis-mégis fenntartva a „beszélgetésnek”, a kommunikációnak legalább a látszatát; hiszi, hogy olvasói vannak még – a szöveg is alakítja a szerzői ÉNt, mindketten szeretnék az olvasót...
Közbevetőlegesen, hogyan is írja Mircea Nedelciu (az elkövetkezőkben vizsgált kísérletező román próza egyik jeles alakja) Tratamentul fabulatoriu (Mesés gyógykezelés, 1986) című regénye terjedelmes és tudós idézetekkel ironikusan teletűzdelt előszavának végén: „Az olvasónak nyilván szabadságaban áll csak a regényt elolvasni, vagy csak az előszót. Vagy sem az egyiket nem olvassa el, sem a másikat. De ez utóbbi esetben honnan tudja meg, hogy én megadtam neki ezt a szabadságot?”
Száz szónak is egy a vége: a „mindentudó szerző” látványos bukásának lehetünk tanúi – Nedelciu magyarul is olvasható szövegeiben (Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez, 1986) számtalanszor megfigyelhető, hogy a narrátor (maga a szerző) állandóan belekotyog saját történetébe, de egyre bizarrabbak és önironikusabbak ezek a közbeszólások. A szórakoztató, vagy éppen ellenkezőleg, dühítő posztavantgárd szövegekben a mindentudó szerző állandóan elcsúszik a valóság eléje csalétekül helyezett „banánhéjain”, a „mindent tudó” szerző panoptikumként igyekszik kezelni a valóságot, bohóckodik, locsog, fecseg, okoskodik, zavart támaszt, idézget, igyekszik önfeledten játszani, az olvasó pedig közben a fejét kapkodva elbizonytalanodik, mint beásott állásában, esetleg erődjében a katona, amikor egy desszant-egység rohama ellen kellene védekeznie.

Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek fiatal román prózaíróinak (a fővárosi egyetem Junimea elnevezésű irodalmi körének tagjai) 1983-ban megjelentetett kötete büszkén viseli címlapján: Desant ’83...

De térjünk vissza a furcsa, önellentmondó szövegek olvasóihoz. Ha a képzeletbeli olvasó annyit legalább eltanult a tanulmányozott szerzőktől, hogy bátran reflektáljon helyzetére, eltöprenghet azon is, hogy vannak-e még történetek? vannak-e még olvasók? Mert írók, az előtte lévő könyvek tanúsága szerint: vannak. Megtapogatja önmagát, tükörbe néz, kétségtelen, hogy ő még van. Létezik! Megnyugvással olvassa azután Gombrowicz naplójának elején – és ez a lengyel író előkelő helyet foglal el az avantgárd e századi múzeumában, a posztmodernista előzmények között: „ÉN ÉN ÉN ÉN!” Igen, a posztavantgárd prózaíró megteszi Kafka útját visszafelé, az Őtől, ahová Kafka az Éntől jutott, az Énig hogy Maurice Blanchot Irodalmi terének egyik szellemes magyarázatát parafrazáljuk. Az egyik kísérletező fiatal román prózaíró, Bedros Horasangian idézi ezt a szöveget – s nem véletlenül – a Parcul Ioanid (A Ioanid park, 1986) című, hosszabb-rövidebb szövegeket tartalmazó könyve elején. Igen, a mai író önmagát elemzi fáradhatatlanul, erejét nem kímélve, s az alkotás tárgyává maga az alkotás, a műalkotás technikája lép elő, a mű technikai részletei, a szövegmondás módozatai, a narráció lehetőségei, mint megannyi csábító jelennek meg, ide-oda ráncigálva a történetet. Minden meg van ugyan, de semmi sem pontosan olyan, és semmi nincsen pontosan ugyanúgy. Mintha mégiscsak Kafka szkepszise öltene állandóan (szöveg)testet.

„Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát az órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal később van már, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtől megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendőr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tőle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
– Tőlem akarod megtudni az utat?
– Igen – mondtam –, mert magam nem találom.
– Add föl add föl! – mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.”

De a posztavantgardista prózaíró sem adja fel, természetesen, mint ahogy őse, nemzője, szülőatyja, előzménye, az avantgárd szerző is végeredményben a megértés reményében handabandázott. Több mint tanulságos a polgárpukkasztó gesztusairól ismert Ionesco egyik szövegét idézni. „Tisztelt publikum! Azt akarom, hogy tegyenek mérlegre. Ez nagyon könnyű dolog. Egyfelől értsenek félre – másfelől értsenek meg. A mai napig nem értettek eléggé félre. Itt az ideje, hogy megértsenek.”

„A posztmodern műalkotás – írja nagy tanulmányában Tallár Ferenc – már nem mint megkérdőjelezett, analitikus eljárásoknak alávetett műindividuum, nem mint »mű«, hanem eleve mint »szöveg« jelenik meg. Szerkezeti elve nem az egységes struktúra, hanem az utánzás, az idézet, kifordítás, rájátszás. Ez a folytonos szövegköziség, az idézetek és «vendégszövegek» szabad alkalmazása révén nemcsak a posztmodern szöveg, de a megidézett mű individualitását is megkérdőjelezi.”

Mindez a nyolcvanas évek fiatal román prózaíróinál is sokszínűen, izgalmasan, érdekesen, néha dühítően, agresszíven, provokálóan jelentkezik. Ezek közül az írók közül Mircea Nedelciu már megjelent magyarul, Ştefan Agopian Tobitját is hirdeti a Román Írók sorozat fülén lévő terv, készül az első – s remélhetőleg nem az utolsó – válogatás a talán legparttalanabbul, legelszántabban és legönfeledtebben kísérletező szerző, Bedros Horasangian szövegeiből és „részleteiből” is.* (Ő különben előszeretettel közöl könyveiben terjedelmesebb szövegekből passzusokat, fragmentumokat, eleve-részleteket!...) Itt nem tarthatunk névsorolvasást, pusztán utalhatunk George Cuşnarencu új regényére (Tangoul Memoriei, 1988. A cím fordítása bonyolultabb, mint hinnénk, hiszen nyilván az emlékezésről van szó, de egy főszereplőnőről is, a hős feleségéről, akit Memóriának hívnak); esetleg George Crâciun rendkívül izgalmas kötetére (Acte originale / Copii legalizate, 1982. Eredeti iratok / Hitelesített másolatok). George Crăciun különben is előkelő helyet foglal el a generáció tudatában, ő a szereplője Bedros Horasangian Secventa despre starea prozei című szövegének.
A sort lehetne bővíteni Radu Ţuculescuval, Alexandru Vladdal, vagy az ugyancsak elszántan kísérletező Stelian Tănaséval, Ioan Groşannal. Mindezen könyvben, akár egy laboratóriumban, figyelhető meg az eljárásokkal való elegáns és bátor zsonglőrködés.

II. A vállalt naplószerűség

A nyolcvanas évek generációjaként ismert kísérletező prózaírók persze a román irodalomban sem jelentek meg előzmények nélkül, s itt nemcsak a bátorító Caragiáléra vagy a román és francia avantgárd olyan nagy alakjaira gondolunk, mint egyfelől Urmuz, másfelől Tzara vagy Ionesco, hanem közelebbi előzményekre is, mindenekelőtt a tîrgoviştei írócsoportként számon tartott Radu Petrescu, Mircea Horia Simionescu, Tudor Topa vagy Costache Olăreanu műveire, a hetvenes évek elejétől folyamatosan megjelenő könyveire is. Mircea Horia Simionescunak két könyve is olvasható magyarul (Századunk elején déltájban, 1979; Intelmek Delfinhez, 1988), ha nem is a legjellemzőbbek, és megjelent Bálint Tibor kitűnő fordításában Radu Petrescu főműve, a Matei Iliescu című regény is Rendhagyó szerelem címen.
A nyolcvanas évek generációja és a „tîrgovişteiek” közötti kapcsolat semmiféleképpen nem kerülhető meg, még mielőtt bemutatnánk és elemeznénk a tîrgovişteiek műveiben megnyilvánuló szövegszerűséget és uralkodó napló jelleget, közelítsünk újabb, nem kevésbé fontos irányból tárgyunkra. A könyvkiadás szeszélyei folytán a hetvenes évek elején jelentkező Eugen Uricarunak az utóbbi esztendőkben három regénye is megjelent magyarul (Vladia, Máglya és láng, A méz). Az első utópia, a második kosztümös történelmi regény, a harmadik felfogható akár realista műnek is. Ebből idéznénk egy jellemző passzust a posztmodernista irodalmat erőteljesen átható szkepszis konkréttá tételére. A lételméleti kétely filozófiai, szociológiai elemzésére most nem vállalkozunk, az viszont, hogy mennyire áll kapcsolatban a művészi elképzelésekkel, s mennyire áthatóan motiválja ama tételt, hogy a posztavantgárd író már nem hisz a mű mindenhatóságában – úgy gondoljuk, nyilvánvaló.

Így beszél tehát A méz című regény egyik öreg értelmiségi szereplője, mintegy kioktatandó a főszereplő-írót: „A múltat nem lehet megváltoztatni, fiatalember, a világot csak azután ismerjük meg, amiután borzalmas élettapasztalatot szerzünk, olyan tapasztalatokat, amelyektől megkímélhettük volna magunkat, de erre csak azután jövünk rá, miután keresztülmentünk, rajtuk. Azt mondja, igaz könyvet akar írni, a valóságnak megfelelőt. De vajon tudja, milyen most, és milyen volt a valóság (...) Maga (...) mások életéről akar könyvet írni, a saját elveiből kiindulva. Biztos vajon abban, hogy az elvek alkalmazkodnak a valósághoz? Mert ha nem, sok boldogtalanságot fog előidézni vele.”
Uricaru ugyan megtalálja – önmaga számára! – a kivezető utat, noha író-hőse végül is „megbukik” a valóság makacs ellenállásán, semmi sem olyan, mint ahogy elképzeli, senki sem beskatulyázható, a többieket – akik bizonyos értelemben panoptikumban mozognak az író szenvedélyes érdeklődésének előterében – összegyűjti és átmenetileg közösségé kovácsolja egy árvíz. A közös katasztrófa, amellyel lezárul ez a több szempontból is tanulságos, 1978-ban megjelenő regény.

Persze, mi lesz, ha eltűnnek az árvizek?!

Mintha Uricaru kételyeit – mert ő, mint mondottuk, megtalálja a kivezető utat önmaga számára, hol garibaldista forradalmárokról ír összefüggő történetet, hol a Horia, Cloşca, Crişan vezette parasztfelkelésről, hol Vladiáról, erről a borzalmas és képzeletbeli vidékről – mások értették volna meg, érezték volna át igazán.

Vagy értették – törvényszerűen – félre?

Az előttük járó regényírók, Dumitru Radu Popescu, Fănuş Neagu, Constantin Ţoiu, George Bălăiţă, Ştefan Bănulescu, Augustin Buzura látszólag nem foglalkoztak ilyesfajta kételyekkel. E szkepszist kívül utalták a mű világán, s D. R. Popescu F ciklusának ügyészhőse magabiztosan jelentette ki, hogy a meghatározatlan múltba kell most alászállni, kideríteni az igazságot. Ez a hit tételezi azt is, hogy van igazság...
 
És természetesen azt is, hogy van ítélet!

A már emlegetett tîrgovişteieknek viszont kezdettől fogva közvetlen, átélt élményük ez a lételméleti, alkotáslélektani kétely. Ezért is fogadják meg talán, még a negyvenes években szülővárosuk líceumában, hogy csak negyvenéves koruk után publikálnak, és e hihetetlen, bizarr fogadalmat törvényszerűen be is tartják, amikor végre a hetvenes évek elején „teljes fegyverzetben” jelentkeznek a szépirodalomban, Radu Petrescunak például már teljes készen van(!) az életműve, ő már csak átír, átdolgoz és javít a végkimerülésig, s noha a Matei Iliescu (magyarul: Rendhagyó szerelem) után még közöl regényeket (O singură vîrstă. 1975 – Egyetlen élet; Ce se vede, 1979 – Ami látszik), érdeklődésének centrumába végérvényesen a napló kerül. Mircea Horia Simionescu kezdettől beskatulyázhatatlan szövegeket ír, Costache Olăreanu „kísérleti regényeket” tesz közzé, regényt egy képzeletbeli, készülő regényről...

Ha ezek az írók nem is jutnak el Danilo Kiš expressis verbis megállapításaihoz A holtak enciklopédiájából – „A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.” –, a ragyogó kivételektől, elsősorban Radu Petrescu már említett nagyregényétől eltekintve, igazi mű (hagyományos értelemben vett regény) írásába nem is fognak, mintha csak a huszadik századi kísérletező, analitikus próza egyik, hallatlanul népszerű „mesterének”, Ludwig Wittgensteinnak fogadnák meg a Logikai-filozófiai traktátusban tett fontos megállapítását: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Ha sejtjük, hogy miről nem lehet beszélni, hadd lássuk, végtére is miről lehet. Vezérfonalunk itt is egy Wittgenstein-tétel: „Az élet problémájának a megoldását e probléma eltűnése jelenti. (Vajon nem ez az oka annak, hogy azok az emberek, akik számára hosszas kételyek után, az élet értelme világossá vált, nem tudják azután elmondani azt, miben is állt ez az értelem?) Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.”

S az emlegetett írók mindezt nem is kerülik meg, erre vonatkozólag műveikből felettébb tanulságos, becses kis breviáriumot lehetne összeállítani, és kétségtelen rájuk is vonatkozik Esterházy Péter magabiztos kijelentése: „A grammatikai tér én vagyok!..”
Ez a biztos, ebben hisznek a nyolcvanas generáció tagjai is, akiknél, amint hamarosan látni fogjuk, az Én még provokálóbban parádézik a szövegek (könyvek) kirakatában.

A Matei Iliescu megjelenése után (1970) Radu Petrescu először, nagyregénye előtt, még falusi tanárkodása idején, a borzongató ötvenes években írott prózai kísérleteit publikálja – ezek közül kétségtelen a Ce se vede (Ami látszik) a legizgalmasabb, majd naplójegyzeteiből kezd tallózni. Először 1971-ben Proza című könyvében teszi közzé falusi tanárkodása egy szakaszának naplójegyzeteit, majd ugyanezekből a jegyzetekből kiad három válogatást is: Ocheanul întors (1978, A fordított távcső), Părul Berenicei (1981, Berenice fürtjei) valamint A treia dimensiune (1984, A harmadik dimenzió).
Egy öntörvényű, kész életmű kezdett a hetvenes évek elejétől lassan láthatóvá vállni, s döbbentette meg a figyelmes közvéleményt. Hiszen annyira nem voltak előzményei. Ilyen titokban, ennyire teljes, végzetes elszigeteltségben, fullasztó magányban a kor hazai írói közül talán még csak Vasile Voiculescu dolgozott Shakespeare képzelt szonettjein és csodálatos prózáján...
A huszadik században a naplónak több változata ismeretes. Gombrowicz vagy Márai Sándor bizonyos motívumokat következetesen visznek végig könyvvé szerkesztett naplójegyzeteikben, csiszolják a részleteket, megírják a fragmentumokat, felerősítenek bizonyos kételyeket... Kétségtelen, hogy velük szemben Thomas Mann-nak a halála után ez idáig németül öt vaskos kötetben kiadott naplói hevenyészettebbeknek tűnnek, de hitelesebbeknek is. Bizonyos monotóniával számolnak be egy író hétköznapjairól. Ez a monotónia Radu Petrescu naplóiban is megfigyelhető. A szerző kegyetlenül, önvetkőztető hitelességgel számol be eseménytelen hétköznapjairól és a nagy művek igézetében élő önmagáról. Meditációi szerint Petrescu kiváló esszéista, s tudatában van annak is, amit egyik regényének szereplője, Alphonse így fogalmaz meg: a napló hőse pontosan olyan teremtmény, mint egy regényhős. A napló – véli másutt Petrescu –, mint élettörténet, mint biográfia, rekonstrukció – nyilvánvalóan illúzió. És mégis: a pedáns s olykor taszítóan sznob irodalmi meditációkat bátor és őszinte önmegfigyelések szövik át, megjelenik nyilván  a neki megadatott család is, az élet eseményei az évek körforgásában vállalt egyhangúsággal követik egymást, a napló grammatikai terében pedig, mint hálójában a pók, nagy terveket szövöget az ÉN, műveket ír és átír, önmagát nem kímélve.
Nem lehet tudni, mennyire heroikus és mennyire illuzorikus (tehát ironikus) mindez?

III. Az emlékezés tangói

„Az emberek – írja egyik nagyon fontos naplójegyzetében Radu Petrescu – úgy kerülnek bele az életbe, mint egy alagútba, helyrehozhatatlanul. Minden gesztusuk, minden gondolatuk egy erőfeszítés, és még egy őrült erőfeszítés – és íme, a művész néhány vonallal reprodukálja ezeket a mozgásokat, mintha játszana, és ezzel is bizonyítja értetlenségét. Minden valamirevaló mű épp ezért – paródia, minden művész felfogható humoristának is – olyan humorról van szó, amelyből a »kifinomult« fülek kihallják a baljós suttogást.”
Nem véletlen, hogy Bedros Horasangian egyik írása elé pontosan ezt a Petrescu-meditációt illeszti, hiszen egy egész generáció szemléletének kulcsa lehet.

Ha Radu Petrescuval a nyolcvanas évek íróinak szellemi kapcsolata nyilvánvaló, úgy Simionescuval, Olăreanuval a szövegek közötti is. Nemcsak a művekben fellelhető, a művekre irányuló közvetlen reflexiók okán, hiszen megteszi ezt nagyon sokszor érdekes, különálló prózájában Mircea Ciobanu (Tanúk; A favágó), de George Bălăiţă is, aki magyarul is olvasható nagyregényében, A világ két napban címen furcsa, a szövegre merőleges betéteket illeszt, egyik mottónk (s a regény belső terében ez egyértelműen és gyilkosan ironikus) innen való, és nyilván ellenpontja másik mottónknak, a Călinescu Szegény Ioanide című nagyregénye utolsó mondatának, amelyik egyfajta megbékélést sugall, várakozó álláspontot.

Erről a várakozó álláspontról alaposan kimozdult a román próza!
S hogy kimozdult, abban nagy szerepe volt Mircea Horia Simionescunak is, aki pályakezdő művével, az Ingeniosul bine temperat (A kellően mérsékelt leleményes) első kötetével, a Dicţionar onomastickal (Névszótár, 1969) tette le névjegyét. Máig ez a legjobb könyve, sürgősen le kellene fordítani, hiszen itt jelentette be a művek sorában folytatandó harcát az Énért; a személyiség villódzóan, tűzijátékszerűen ironikus látványos álarcokkal takart, de lényegiekben véresen komoly szabadságharcát... Ez a harc, írtuk, művek sorában folytatódik, utolsóelőtti könyve különben ifjúkori napló (Trei oglinzi, 1987, Három tükör) – megjelennek benne társai és barátai: Radu Petrescu és Costache Olăreanu is.

Miben áll a Névszótár izgalmassága? Azt hisszük, elsősorban abban, hogy nincsen – hagyományos értelemben – se eleje, se vége. Bárhol elkezdhető, befejezhető. A nevekhez asszociált futamok, etűdök, biográfiák, glosszák, szatírák, paródiák versszerű rögtönzések, listák, lajstromok – valami őrült körtáncban követik egymást... Mint lexikon formájú könyv, az első a keletközép-európai irodalomban, a nyolcvanas években két kitűnő kísérlet is követi majd: Milorad Pavic Kazár szótára és Temesi Ferenc Pora. Módszereik összevetése és elemzése megérdemelne egy külön dolgozatot is. Ígérjük, nem marad el...

Persze, a Névszótárba is „beszivárog” a valóság sok, nem várt, pikareszk, bohózatszerű részlete. Ezek Mircea Nedelciu szövegeiben és George Cuşnarencu regényében öltenek majd izgalmas méreteket. Az ÉN „személyes ügyének” minősíthető tények a való világ tényeivel vegyülnek – szétválaszthatatlanul. „Én a magam számára nem létezem – vallja Arghezi –, csak addig létezem Énként, amíg írok, miután befejeztem, már nem.” Radu Petrescu idézi naplójában ezt az eszmefuttatást, és arra a következtetésre jut, hogy a világon egyetlen probléma sem létezik a te személyes ügyeid nélkül.

Az író – persze?! – tényeket ír, nem magyarázatokat!

Simionescu vagy Nedelciu mindenesetre e tényeket, akárcsak álarcosbálon az arcokat, a magyarázatok maszkjaival gondosan leplezi. Olăreanunál is megfigyelhető a napló jelleg, „még van múltam, tehát létezem!” – vallja egyik hőse, legkiválóbb művében viszont (Cvintetul melancoliei, 1985; A melankólia kvintettje) már szinte szétválaszthatatlanul keveredik regény és napló, a regény mint provokatív textúra, a napló mint ún. előkészítő szöveg. Schubert felülmúlhatatlan „pisztrángötösének” elemzésére készülnek a szereplők, ez a zenemű a regény modellje is, öt hang figyelhető meg a műben, napló és regény felismerhetetlenségig vegyül. Leontin úr, aki a napló „valós” szereplője, a regényben mint „hős” jelenik meg, az író vélt önéletrajza így Leontin úr írandó biográfiájával keveredik. A napló „szerzője” múltbéli kulcshelyzeteket elemez, amelyekben feltámad az eltűnt idő, hogy értelmezési kulcsokat adjon mai, mindennapi létezésünkhöz, múltjának hőssé előrukkoló szereplője: Leontin úr az olvasó előtt készülő regényben viszont tényeket tereget ki, anekdotizálja a múltat. Az élet meséje és az alkotásé már-már elválaszthatatlanul összekeveredik, ahogy ezt Anton Holban is megállapítja esszéjében.

De szét kellene-e választani?!?

Bedros Horasangian egyértelműen azt vallja: nem! Nem kell. Cuşnarencu regényében, Memória tangójában is vegyül képzelt és valóság. A művön belüli valóságokról és tévképzetekről van nyilván szó, Mircea Nedelciu villódzó szövegeiben is ez érhető tetten! Így lesznek első fokon ezek a szövegek, akárcsak Simionescu Intelmek Delfinhez című regénye: egyértelműen parodisztikusak. A történet nemegyszer látványosan a kedves olvasó előtt áll össze. Olyan ez, mint egy zenekari próba, mint egy készülő film forgatása. Sokszor az az érzésünk, nem is egymáshoz való elemek fércelődnek össze, a férc mindenesetre kilátszik, elvarratlan szálak sértik a szemet, valahogy minden „úgy” marad, mint Bedros Horasangian Ioanid parkról szóló történetében.

És hirtelen süvölt a nedelciui figyelmeztetés: „S a hideg szélben a kopár sziklára felkapaszkodó törpefenyők? Rájuk miért nem figyel fel senki?” (Műutazás).

Mindezek után az emlegetett könyvekből nyilvánvalóan levonhatók bizonyos következtetések: az irodalom: mondhatjuk megnyugodva, még mindég tükröz – Nedelciu is idézi regénye emlegetett bevezetőjében Lukács György ide vonatkozó esztétikájának részleteit –, és tükrözni is fog az idők legvégezetéig. Ha ez a tükrözés – parafrazálhatjuk Bajor Andort – mint elmélet egyetlen lehetőség, mondhatni kötelezővé válik, mint az ötvenes években, akkor egy, a valóságról kialakított, egységesnek tűnő, de a valóság legenyhébb szellőjének fuvallatára széteső ábrándkép szélsőségességig idealizált – tehát torz! – változatáról lesz szó. S ezt az ábránd- illetve torzképet tükrözi azután a korszak lelkes irodalma. És közvetve nyilvánvalóan azokat is, akik mindezt ajándékként nekünk – létrehozták. Anélkül azonban, hogy a valóságot valóban, ábrándjaik mintájára meg tudták volna változtatni. Volt egyfelől a valóság, másfelől a róla kialakított kép a maga lelkes és rózsaszínű árnyalataival. Egyesek tehát, anélkül, hogy a realitásokat meg tudták volna változtatni, kialakítottak róla egy követendő képet, amit azután a korszak irodalma buzgón, az elvárásokat időnként túl is teljesítve, lelkesen „tükrözött”. Az irodalom tehát egy illúziók formálta torzképet tükrözött, ezt igyekezett elfogadtatni „valóságként”, de tükrözte mindazokat az elképzeléseket is, amelyek mindezt létrehozták, illetve előhívták.

Azután természetesen visszaállt a rend.

A hatvanas években a büszkén önállósuló román regénynek, egyik kritikusa szerint „...egy rendkívül jellemző tünetszerű helyettesítés és terjeszkedés révén sikerült átvennie a történetírás, a szociológia, az erkölcsbölcselet, a politológia, sőt még a hírlapírás funkcióit is!” – visszaállítva az „erkölcsi világrendet”. Ezek a regények megmutatták, milyen is volt valójában az ötvenes évek zsibbasztó valósága. A Desant-generáció viszont már abban – ebben! – a világban ébredt önmagára, amelyiket apái kialakítottak s örökségül ráhagytak. Fontos lett hirtelen a személyiség. A személyiség állandósuló szabadságharca művekben folytatódott, ugyanakkor épp a tükrözés szent és sérthetetlen elméletének következtében a narcisztikus ÉN mellé, a szöveg tükrébe bekerült a valóság egy-egy sodró vagy karcos részlete is. S azt is érdemes megfigyelni, hogy Nedelciu és társai szövegeiben a „hősök” menynyit kínlódnak a számukra érthetetlennek, sőt értelmetlennek tűnő történelmi tényekkel. Nyilvánvalóan az olvasók közül sokan dühödten kapták fel a fejüket: ezek gúnyolódnak, szemtelenkednek, komiszkodnak, komolytalanok! Nedelciu bevezetőjében az író „gyermekbetegségei” közül kettőt emel ki: a a teoretizálási hajlamot és a barokk iránti vonzalmat. Milyenek lesznek az író öregkori betegségei – kérdezi elsöprő öniróniával. Valószínűleg a monumentalitás iránti vágy és a klasszicizálódás erősödő igénye.
Maradjunk egyelőre ebben!
A terepen földet ért, „talajt fogott” és megindult a desszant egység. A többi nyilván már nemcsak (és nem kizárólag) rajtuk múlik – hanem körülményeiken is.
A bohóc hippi visszaüti a nem létező labdát. Leütése most sikerül. Ugrándozik örömében. Boldog.
A színészek a Leonce és Lena végén kijönnek a rivaldafénybe, meghajolnak, és dobálni kezdenek egymásnak egy nem létező tárgyat. Azután kidobják. A csörömpölést most mindenesetre nem hallani. Elnyomja a taps...

BOGDÁN LÁSZLÓ


* Időközben megjelent. – A szerk. megj.