Gondolatok a készenlétről

Minden bizonnyal készenlét a vers. Az is. Méghozzá mindig más-más értelemben. Itt van mindjárt a költő készenléte a papír előtt, vagy éppen a lappangó szavak készenléte. a betű vetőben. Erről azonban keveset tudni – az alkotáslélektan dolga. Hagyjuk, hiszen nem az izzadságos istenülésről szeretnék szólni, nem a higgadt ajzottság szép (mert fáradságos) állapotáról... Szóval nem a költői munka állandó készenlétéről, hanem a terméshozó virág szárba szökkenéséről, mivel talán mégiscsak tényszerűbb az: mi nőhet ki az elvetett betűkből, mi magasodhat képekké a versből, s végtére is – milyen ízeket érlel a semmi gyümölcse?
Egy hiányérzet készenlétéről szólnék tehát: a „versekben bujdosó”, belőlük (belőlünk) leselkedő reményről. Nevezzük reménynek – hirtelenében jobb szavunk úgysincs rá, csak ez a kopott, ez a Hit–Remény–Szeretet szentháromságában banálissá csépelt, ez a lerongyolódott. Mert kezdetben vala a Remény, mely Igévé lőn... És azután már csak a költészet maradt: a reménytelen reménység készenléte – megragadni mindazt, ami szertegomolygó, illanó a világban, s azt, ami mégis súlyos a létben, az emberi tárgyban. Megragadni és mélységében is maradandóvá formálni a pillanatot, meglátni és kibontani összefüggésrendszereit a képek erőterében, hogy szabadabban áramolhasson a sors is a verssorokban. Tudom, úgy hangzik, mintha egy szakszerű műtéti beavatkozásról volna szó, pedig csak az egyszeriség és egyetemesség örökös vérkeringése foglalkoztatott fogalmazás közben, a József Attila-féle „Sebed a világ” állapota. Mondhatatlanságában is mondhatóvá tágítani a sebet: talán rálátni a reményre is a versből az idő résein át.
A kifejezhetőség reményére gondolok, mely csupán vágy, csupa gyermeki felfedezés: birtokbavétel és tapasztalat. „Mohón, mintha kisded / kapkodná szép fejét az új világban, / megtapogatva mindent: úgy szeretném / kívül-belül a dolgokat hibátlan / formájukban csodálni!” (Csak egy percig). Így sóhajt föl a megismerés határmezsgyéin (a költészet senkiföldjén) Tompa Gábor, a költő, első verseskötetében*, mely a reménység méltó útlevele a továbbiakhoz, mivel ezt a gondosan megszerkesztett „laissez-passer”-t, azaz a világ bizakodás és kétségek között kelt verses igazolványát (igazolását?) végső soron egy állandó költői készenlét hitelesíti.
Természetes, hogy éppen a kötet nyitóverse viseli a Készenlét címet. De senkit se tévesszen meg a szonettformát mímelő tördelés, mellyel a költő szinte szemérmesen egyik lehető legszabadabb versét rejtegeti: „Nem szomjazunk, // nem tévedünk. Nem együtt. Nem, ma nem. Nem / kérünk szót. Nem az a véleményünk. Nem / kapcsoljuk be. Nem tervezünk, nem ren- // dezünk. Nem adunk, nem veszünk. Nem foly- / tatjuk. Nem állunk fel. Nem értjük. Nem / mozdulunk. Ma nem. Ma eljön értünk.” A szó? A hallgatás? Mintha csak a költészet vagy a szabadság dackorszaka köszöntött volna be ezzel a verssel, amelyet a sok nem kemény kötőanyaga egyetlen igenné cementez. Biztos alapvetés – építeni lehet rá, akár egy egész verseskönyvet is. Nemhiába kezdődik harminchárom tagadással – Tompa Gábor kötete amúgy is az igen felé sodródik. Ellenállhatatlanul, mert valahány örvénymozgása arra mutat, s mert ez a lényeg átsüt a szkepszisen is – heroikussá emeli a hiányhelyzetek kétségbeesését. Sorozatos hiányhelyzetek felismerése közben közelít a költő, ám ugyanakkor távolodik, mint A távfutás kifulladásig vitt szonettjében is, vagy A régi játszótér keserű nosztalgiájában: „Óperenciás limlomok közt / behorpadt szívrohamsisak / álldogálsz közvetlenül messze / orcádon csorgó mesehab”. A groteszk önarckép igen hiteles, hiszen a gyermekkor őszintén ravaszkodó ártatlanságából csak kinő a költő, ún. felnőtté lesz, s mikor már egyebe se lesz felnőttségénél, elveszett vagy sosevolt generációk tagjaként megírhatja akár a Nemzedékváltás fanyar programversét is, mi több: rögvest az eufórikus műfaj dühös paródiájaként: „nem szakítunk fiatalon láncszemet és / nem gomboljuk be nyakig mert / benne vagyunk hej! nyakig, és / csudajól szórakozhatunk!” Mert lecsorog, haj! kíméletlenül lecsordul az arcról a mesék habja (vö. József Attila: „nem lógok a mesék tején”), de milyen vonásokat hagy maga után?
Erről a poéta egy barátaihoz intézett (lásd Villon: Szép lecke az elveszett fiúnak) Érzelmes szonettben számol be: „Aprópénzhez koccantva fényes álmot, / vásárra visszük valamennyien, / dadogva ócska főnevet vagy álnok // igét, nem vált meg immár semmilyen / fohász, sem olcsó kérelem, sem átok. / Lehettünk volna boldogok, barátok.” E poète maudit-ra valló intonáció mellé kiválóan illik a Közösség két sora: „lenni lenni lenni lenni / nincs más kiút”. Még akkor is, ha a „raktár, // az ősi tartalék, az emberi – / bár fejed, amit tűnődésre adtál, / még nyakadon – már apad s nem leli / helyét és értelmét a szó.” (Tanács egy másik magamhoz). Ebből az egzisztenciális hiányélményből sarjadnak ki Az elhallgatás okai, s valahol itt, a szavak funkcióvesztésében ver gyökeret A hallgatás családfája is... A néma csend genealógiája pedig nem egyéb, mint a szó (a beszed) lehetséges jelző-szinonimáinak szinte kopogó zuhataga: ráolvasás és vádirat, egyfajta zsolozsmázó káromkodás. És a lombhullató családfa alatt, akárha egy heraldikus ábrázoláson, ott áll a költő a középkori hallgatás címerében – magányos, búsképű lovag: „szó-páncélba vértezetten / állok árván ékezetlen / ősz fejem fölé a lombok / hullatják a kettőspontot” (Változat magányra).
De megvédhet-e valóban a szó? Hiszen maga is sebezhető, sokszor költőknél sérülékenyebb... Oltalmazhat-e pajzsként egyetlen szó, egyetlen szép szó, mondjuk a „szélrózsaillat” (Szívemen délkörök) szemben az égtájakká terebélyesedő hallgatással vagy éppen a vágyak elhallgattatásával? A költészet esélyeit latolgató kérdés legalább kétezer éves. Talán fölösleges is, mert lényegében megválaszolhatatlan, mivel minduntalan a költészet értelmét és lehetőségeit feszegeti. A rá adandó válaszért a harcot ki-ki maga vívja meg egy láthatatlan belső költészettan sajátos logikátlansága szerint, mely az irodalomtörténészek számára interpretálhatatlan. Persze, úgy is lehetne mondani, hogy a költők immár több mint két ezredév óta újra meg újra puszta létükkel válaszolnak a kérlelhetetlen dilemmára: mihelyt verset írnak, már döntöttek is. Márpedig a költészet létezik: él és lélegzik, miként egy földi friss táj valahol a Versek vidékén – Tompa Gábor szép szonettjében. Mert a Versek vidékén mindig minden másképpen van, de valahogy mégis ugyanúgy... Csak éppen egymásban kell kimondani a változatlant és a változót, hogy legyen. Kimondani annak ellenére, hogy az elvérző nyelvet „megsebzi a szó”... Mert a „szó-páncél” fájhat is... Elevenbe vág nehéz viselni: súlyos a versek vértezete. Ebben az értelemben is helytálló az, amit Markó Béla még annak idején (1985) az Alapművelet című antológia előszavában írt Tompa Gáborról: „a kimondandó és a kimondható szó súlyát mérlegeli, ars poeticákat ír”. Valóban a hol szabadabb, hol kötöttebb formákat váltakoztató kötet majd mindenik verse ama belső költészettan kinyilatkoztatása, hiszen a költői hitvallások sorozata meg-megújuló küzdelem a szó jogáért, amit mondani kell. Innen ered a verseskönyv felkavaró zaklatottsága is – hány elharapott kiáltás, visszafojtott sikoly rezonál a szonettek szigorú hangszekrényében!
Márpedig Tompa Gábor könnyed biztonsággal, mondhatni klasszikus méltósággal játszik az „édes új stíl” (dolce stil nuovo) karcsú hangszerén, méghozzá annak mind a tizennégy húrján: tudja a quartinák és a terzinák fogásait. Tudja, miért és hol kell leszorítani a húrt, hogy hallhatóvá váljék mindaz, ami artikulálhatatlan, s roppant magasan vagy nagyon mélyen pendül meg az emberi hangszekrényben, ha úgy tetszik: a lélekben. Tudja tehát azt, amit költőknek (talán) tudni illenék: a formát, mely a formátlant alakítja zenévé. Tudja a húr feszülését, akár egy lantművész – egyik jeles lantosa ő a nyolcvanas évek hazai lírájában beköszöntött pazar szonettreneszánsznak, mely a 20. századi magyar szonettírás legszebb hagyományainak örököse, folytatva megújítója.
De szonettben beszélni némelyek szerint mégiscsak nehéz, esetleg könynyebb megtanulni a kakukkos órát, a „szárnyas időt”, mely gépezetből és madárból áll: egyszerre mekanyizm és szárnyalási vágy – a szabadság metaforája. Mert hogyan is szól a kakukkos órák untig ismételt, bebiflázandó költészettana? Voilá, az elmés szerkezet szétszedése: „a kakukkos óra / két részből áll / mondta a tanár elvtárs // anyag és tudat / alany és, tárgy / kakukk és óra // egymásrautaltak / mint ige és test” (Óra, árnyékok). A kakukkos óra szétrámolásának szentenciózus tananyaga egy másik kérdést vet fel: megtanulható-e eme mészároslegényi pedagógiával kettévágott, sőt széttépetett világ, melyben „a megmásíthatatlan / de el-sem-gondolt / akarat / haláltáncolva / szakadatlan / a lélek drótjába / akad” (Állapot-halmaz)? A lecke mintha válaszolna is: „ezernyi / álarcot viselni! Lenni! Lenni!” Ám Tompa Gábor mégis visszakérdez: Hány életünk van? Hány az őszinte rejtőzködésre? Hány az arcok és arcmások állandó helycseréjére?
Mert nemhogy a „szó-páncél”, de a maszkok váltogató sorozata sem védhet meg az elvakult akarat könyörtelenül tragikomikus „danse macabre”jában, a gyilkos abszurditások költőietlenül köznapi karneváljában, ahol „csak járunk-kelünk változó alakban” (Egyszer még úgyis fölépíthető). Hogyan is védhetne meg, hiszen maga a megsejtett azonosság keresése, maga a forrongó létet formáló átmenet, maga a forma szomja – kitárulkozás az áhított teljesség felé... Dehogy bújtat el, dehogy rejt az álarc... Kiszolgáltat és lemeztelenít. Még inkább kitakarja a költő csupa ideg arcát a versek és a világ színpadán. Tompa Gábor tudja: nincs az a smink, ami elkendőzhetné a végső spektakulumot. Az ő theatrum mundijában nem arctalan a játék. Ennek a „mízanszen”-nek jól kivehető egyéni arca van: drámai jambusok viselik a rendező vonásait, s daktilikus redők formázzák csendes homlokráncolását, amint éppen az egyetemes színpad esetlenségében is fenséges mozgását figyeli.
Mindez viszont a versek egyik (univerzális) motívumköréhez utal bennünket, amelyben a játékmester mintha új egységbe fogná az arc, az álarc, a tükör, a szó, a hallgatás, a semmi és a többi sokrétű viszonylatrendszerét. Tompa Gábor újrafogalmazott és átértelmezett színházi metaforáinak természetesen megvan a maguk előtörténete bölcseletben, poétikában s retorikában egyaránt. Kutathatunk utánuk Platónnál és a künikoszoknál, Petroniusnál és Salisbury Jánosnál („All the world’s a stage”), sőt egyéb középkori tekintélyeknél és neves humanistáknál, még teológusoknál is – de ugyan minek? Elég lesz inkább Shakespeare-t és korát megidéznünk, mivel a theatrum mundi képzete a reneszánsz válságának idején, az európai manierizmusban indult igazi virágzásnak. Akkor és most: a századvég művészetében-irodalmában, melyet, úgy tartják, elsősorban a posztmodernség divatozó (mindazonáltal valós) gyűjtőfogalma jellemezhet. De vajon nem egyfajta rejtett „manierista kontinuum” periodikusan ismétlődő megnyilvánulásáról van-e szó? Nem valamiféle neomanierizmusról? A marionett-lét, bohóc-lét, komédiás-lét, teátrumi lét költői kép- és gondolatalakzatai mindenesetre egy jellegzetesen „manierisztikus lét-típus” meghatározottságai felé tartanak. Tompa Gábor esetében azonban nem egyszerűen e kulturális toposzok használatáról, hanem hiteles megéltségukről kell szólnunk – a szerep, alakítás és valóság hármasságáról, születés és halál áttűnéseiről a versek színpadán. Az ember-színész (A színész fakuló arcai) és ember-bábu (El nem veszhet, ami volt) szonettjeinek szépsége éppen ezért nemcsak egy kozmikussá tágított hiányélmény jelenvalóságáról üzen, hanem egy vágyott és remélt rend megalkothatóságáról is, akárcsak a József Attila-i Levegőt! torokszorító zárósorai. A hiány kifejezhetősége felismerést és felülemelkedést is jelent – ezek a rend katartikus pillanatai: „nincs többé isten, nincs, ki ablakom / becsukja majd, ha rám talál a végzet, / hogy egy gyanútlan őszi hajnalon / megálmodja elölről az egészet, //s a csillagokkal újra elkeverve, / szólítson engem értelmes szerepbe, / amely valóbb, s így: szabadabb lehet” (Bűvös kör). Mert a theatrum mundinak ez a végső tétje, s talán a költészetnek is...
Az előbbi idézetből különben az is kitűnik, hogy Tompa Gábor (szonettírói) stílusa távolról sem tekinthető „neomanierisztikusnak” – inkább klaszszicizáló tisztasággal zeng. Mértéktartóan, pontosan, higgadtan. Eleve klasszikusként indulni manapság sokak számára kihívást jelent. Pláne akkor, ha a költő „klasszicizmusát” csipetnyi romantika is fűszerezi, de dúsítja azt a posztszimbolizmus olvatag muzsikája is (Üres lapok szonettje) csupa szecessziós villódzással; jelző-használata és kifinomult hasonlatai pedig a Nyugat és az Erdélyi Helikon lírikusain is iskolázottak”... Persze csak alig észrevehetően, csak úgy, ahogy szántszándékkal (szinte kacsintva) kiugraszt utalásképpen egy-egy Petőfi- vagy Áprily-sortöredéket a versből, hogy aztán holtsúlyos komolysággal kajánkodhassék, akár a Vers a Semmiről hátborzongató kis remekében, melyben Ady „magyar Ugarát” is tanúságtételre idézi a jog- és szófosztottság perében. Különben a briliáns szójátékokra gyors Tompa Gábor ijesztő eleganciával fordítja ki a közhelyeket is: a groteszk és abszurd rögtönzések (Utazás, Ásatás, Egy régi kérvény, Ókor, Főpróba) csalafinta konkrétumai az akasztófahumor határát súrolják, és tulajdonképpen egy nonszensz világrend lenyomatai, hiszen „játék ez légies ledér / rettentő látszatba bújva” – legalábbis ígyen állapíttatik meg a weöresi variációkra kitűnően rájátszó Szerepcserék epilógusában. S ha már a költői játszadozásoknál tartunk, pillanatra se feledkezzünk meg a Hótorlaszok képtelen mikulásosdijáról, melyben fenyegető abszurdumok és megnevezhetetlen félelmek forgatókönyvévé válik a könnyed játszadozás, akárcsak az Intés a tükörből terror hangulatú szürrealizmusában is. Mert Tompa Gábor lírájának korhű látomásosságában minduntalan az emberi fenyegetettség ellenidylliumai kísértenek – a Megszólítások Georg Büchnert invokáló vallomásában éppúgy, mint a Hűtlen elhagyásban vagy Az álombéli táj régióiban is: „Ólomlábakon menetel a zápor, / villogva feni késeit az ég, / kémlel a Hold a vihar ablakából, / a csapzott erdő riadt lánggal ég.” A sorokból leselkedő kiszolgáltatottság bukolikus borzalma már-már a kései Radnóti hangján remeg át a versszakon. De Tompa mégsem eclogákat ír, ő csak kérdez: szenvedélyes kérdező... A költő kútjának a mélyén tükröt tart a mindenkori kérdés: „vers vagy élet?”
S ha igen, akkor: Hány életünk van? Ahány versünk? Ahány világra szabott szavunk? Hisz a szóban a rend, s a hiány szívében végül is ott a szabadság. Mert a költőnek mégiscsak egyetlenegy élete van: védtelen ő is, félrefélredobban az ő szíve is, de valahogy jambikusan teszi, avagy épp hexameterekben... Ám mindenképp a lehető dolgok ritmusára, s együtt a széthullt egésszel... Akkor is, ha gyermeke ébredéseiről vagy a csillagos mindenségről szól, akkor is, ha az Égi ünnep kijózanító mámorosságáról egy par excellence szimbolista versben... Mert a költészetnek is, akárcsak az életnek, szívhangjai vannak: üzeneteik szervesen áthatják és tagolják a világot – egy végtelen sort értelmező központozások. Ezért „a költő él” és „a költő ír” kijelentések valahol szinonima értékűek, hiszen írni csak annyi (!?), mint reménynyel s vággyal töltekezni: szabadsággal és szerelemmel; még akkor is ha A látvány nem hoz újat: „Talán figyelni kéne földalatti / zenékre, minden lassú változás / apró jelére, ébernek maradni, // míg mások alszanak, míg pályatárs, / bolyongó csillagok reszketve égnek, / vagy jelt adnak talányos meszszeségek!”
Minden bizonnyal készenlét a vers. A virrasztás is az. Tompa Gábor lírája ezért lehet az emberi létbe vetettség szép dokumentuma, jelzés a lélek készenlétéről – a reménytelen reménység folytonos vállalásáról. Ami a vers, a szó, az élet.

KOVÁCS ANDRÁS FERENC


* Óra, árnyékok. Kriterion Könyvkiadó, 1989.