DOKUMENTUM

Válasz nélkül maradt levél 1988-ból

Egy dokumentumot bocsátok a Látó olvasói elé, tudván, hogy a győzelmes decemberi demokratikus romániai forradalom lehetőségeket nyújt íróink és írószövetségeink számára a fogalmak ésszerű, őszinte, becsületes újragondolása és meghatározása számára. A dokumentum jelleg nyilvánvalóan abban is megnyilvánul, hogy a szövegezés jócskán elavult, hiszen a Románia és Magyarország írószövetségeihez címzett és alább változatlanul közölt beadvány 1988. október havában kelt, vagyis több mint egy esztendővel a mai fordulat előtt, de ismétlésre érdemes, mert tárgya még a történtek után is időszerű követelményeket tartalmaz. Közlése jogosult azért is, mert a Magyar Írószövetség a levelet a budapesti Magyar Nemzet 1988. november 12-iki számában közreadta ugyan, de Romániában ismeretlen maradt, s az itteni Írószövetség a benne foglalt javaslatokra máig nem adott választ.
Egy régi irat közzététele magyarázó kiegészítés nélkül félreértésekre adhat alkalmat. Olyan formaságokra, mint az egykorú „elvtárs” megszólítás, a „pártkötelesség”-re való hivatkozás vagy a román és a magyar volt pártfőtitkárok 1977-es nagyváradi megegyezésére való hivatkozás, bizonyára nem kell külön kitérnem, hiszen megérthető, hogy az ilyesmi akkoriban a beadvány szükségszerű legalizálását szolgálta.
Olyan kitétel azonban, hogy a magyar végzős diákokat „nem magyar iskolákban helyeznek el, hanem máshová szórnak szét, szembeszállva az államfő idevágó rendelkezéseivel is...” – már kommentárra szorul. Tény ugyanis, hogy Ceauşescu, a megbukott diktátor az ugyancsak örökre eltűnt Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1978. március 14-én megtartott plenáris ülésén a következő nyilatkozatot tette a száműzetésekkel felérő repartizálásokkal kapcsolatban: „... a tanügyi elosztásnak és alkalmazásnak úgy kell megfelelő módon történnie, hogy a fiatalok olyan megyékbe és helységekbe kerüljenek, amelyek nyelvét értik. A végzettek állásba helyezésénél áltálában úgy kell eljárni, hogy főleg a tanügyi káderek, de az egészségügyiek és a mezőgazdaságiak is származásuk helyére jussanak, elkerülve küldözgetésüket az ország egyik végéből a másikba, vagy akár a megye egyik sarkából a másikba. Mindezeket a kérdéseket az ország érdekében a legjobban így kell rendezni a hazánkban élő nemzetiségek nyelvén tanító iskolák esetében is.” Különösebb okfejtés nélkül megérthető, hogy ezt az államelnöki nyilatkozatot szembe lehetett állítanom az iskolaügyi hatóságok sovén intézkedéseivel, felhasználva a hatalmon levők belső ellentmondásait a Kárpátokon túlra szétszórt diákjaink védelmében. (Egyébként közhiedelem szerint Ceauseşcu akkori „engedékenységét” Illyés Gyula bátor Válasz Herdernek és Adynak című Magyar Nemzetbeli cikkének köszönhettük!)
Itt jegyzem meg, hogy Király Károlynak az angol sajtó számára adott nyilatkozata is próbálta megkülönböztetni az őrült Kondukátort a köréje gyűlt tanácsadó bandától, mint ahogyan Glatz Ferenc történésszel folytatott párbeszédemben is 1986 őszén (a beszélgetést három évvel később, 1989. szeptember 17-én sugározta a budapesti televízió) arra hivatkoztam sérelmeinkről szólva, hogy az államfőt hiúságánál és gondolati korlátoltságánál fogva egy titkos maffia manipulálja – ami talán igaz is volt, s magában rejti azt a változatot, hogy a Ceauşescu-féle diktatórikus formák eltűntek ugyan, de a nacionalizmusok ellen a demokráciára ébredő román néppel közösen még küzdenünk kell.
Hogy illúzióim voltak? Hogy az író-dialógus eredményeitől sorsunk javulását vártam? Hálistennek a mostani forradalom feloldott illúziók és hiedelmek alól, de éppen azért, mert bízni kívánok az új lehetőségekben, szükségesnek tartom mindmáig megválaszolatlanul maradt 1988-as beadványom megismétlését. Hátha a várt román-magyar írói eszmeváltás is hozzájárulhat az új, demokratikus gondolkodás kifejlesztéséhez közületi, kulturális és területi autonómiánk tárgyában, a demokratikus Románia megtartása és népeinek békés társulása szerint.
Csődöt mondhatott szerre a gyarmattartó kapitalizmus, a nemzetiszocialista fasizmus és a hasonló sztálinista álszocializmus, a humánum azonban a forradalmi demokrácia felbuzgó áramlatában feltámadhat, ha a nemzeti kérdésben megfogadja és meg is valósítja a teljes és jogban biztosított egyenlőséget. Hiszem, hogy annyi küzdelem, szenvedés és csalódás után most megtalálhatjuk a megfelelő önerőkifejtés és másokkal való megértés útját, ahhoz azonban fogalmaink újragondolása, szabad vita és közös megegyezés kell. Ezért szólok újra mind a román, mind a magyar írókhoz.
Egyébként ez a dokumentum is igazolhatja, hogy bel- és külföldön egyaránt hasonló beadványokkal, felszólalásokkal, javaslatokkal és tiltakozásokkal élő írótársaimmal együtt a szigorodó elnyomás prése alatt sem voltunk tétlenek a romániai magyarság szolgálatában.


AZ EREDETI SZÖVEG

Tisztelt Írótársak!
A nemzetiségi kérdésben ellentétes nézetek vetődtek fel a romániai és a magyarországi közéletben anélkül, hogy ezek összeegyeztetése végett elvi párbeszédre került volna sor. Itt az ideje, hogy mindkét ország írói erkölcsi felelősségük tudatában, közösen alakítsák ki álláspontjukat, a fogalmak tisztázásával segítve elő a két ország megegyezését. Az íróknak mindkét oldalon hagyományos hivatásuk a humánum szolgálata, s közös megegyezésre találva kikapcsolhatják a kölcsönös bizalmatlanság növekvő feszültségeit a történelmileg egymásra utalt két szomszédos ország életéből.
E sorok írója a legérdekeltebb, de kellő képviselet hiányában közügyileg eddig szóhoz nem jutott romániai magyar nemzetiség tagja, s közel két millió társával együtt saját bőrén érzi a kérdés megoldatlanságának következményeit. Egy életen át népeink egymásra találásáért küzdött mind a román, mind a magyar közélet jelesei oldalán, s öregkora ellenére meg szeretné érni, hogy ez a küzdelem nem volt hiábavaló. Írótársaihoz fordul tehát, abban bizakodva, hogy a mindkét irodalomban döntően megnyilvánuló igazságérzet ereje tisztázhatja a vitás kérdéseket, és nyugalmat, közös társadalmi felemelkedést biztosíthat nemzeteinknek. Bevallja: román állampolgári és kommunista pártkötelezettségeinek eleget téve, évek óta többször is szülőföldjén fordult őszinte levélben minden illetékes tényezőhöz, de választ nem kapott, s csak azért folyamodik most a romániai írószövetség tagjaként mind belföldi, mind külföldi írótársaihoz közös fellépésért, mert a veszélyek növekedése, az értetlenség s az elfogultságok ütközése saját nemzetisége s mindkét ország érdekében erre kényszeríti.
Az óhajtott párbeszédnek nem a múltbeli vagy jelenlegi sérelmek szembesítésére, hanem a közös jövő lehetőségeinek magtárgyalására kell törekednie szigorúan ésszerű tudományos és együttérző erkölcsi érvek alapján. Már maga az a tény, hogy létezett már nemcsak eszmei román-magyar érintkezésfelvétel és egyetértés, hanem volt közügyi megegyezés is, kiküszöböli a kételyt, hogy mindez a haladó kor magasabb szintjén is megvalósítható-e vagy sem. A második világháború végeztével Erdélyben megszületett a román-magyar egyetértés és megegyezés akkoriban lehetséges legtöbb biztosítéka, s ebben a román és magyar íróknak is kezdeményező és alkotó részük volt, méghozzá mind Románia, mind Magyarország íróinak megértő találkozása értelmében. Ezt a már megépített békerendszert a fejlődő szocializmusnak tovább kellett és lehetett volna bővítenie, de nem ez történt. Mind román, mind magyar nacionalista elemek idővel kétségbe vonták az első szabad évek közügyi, művelődési és területi autonómiájának történelmi jelentőségét, s míg az egyik oldal egy „államnemzet” mesterkélt polgári elképzelései alapján sorra felszámolta a nemzeti kérdésben elért közös román-magyar szocialista eredményeket, addig a másik oldalon feltűnt ugyanezen eredmények értékének alábecsülése, egy minden egyezkedést cáfoló általános tagadás, a közös béke jövendő biztosíthatóságának teljes kétségbe vonása.
Érthető követelmény, hogy az írók párbeszédének kívánatos célul az új egyetértés és megegyezés előmozdítását kell kitűznünk. Eleve nyilvánvaló, hogy a szocializmus mai szakaszában a már egyszer volt vívmányokból kell kiindulnunk, de meg kell vitatnunk minden olyan új elemet is, ami a jövőben kellő biztosíték lehet a régi vívmányok felújítása és magasabbrendű folytatása számára, kikapcsolva minden bizonytalanságot népeink testvéri találkozása tekintetében.
Miről legyen tehát szó közöttünk?
1. Fogalmazzuk meg együtt bármely nemzeti kisebbség önösszeszedésének és közügyi hivatástudatának legfőbb feltételét: az önálló közületi keretben viselt nemzetiségfejlesztő szerepet és egyben az összekötő híd vállalását a többségi nemzet és a maga anyanemzete között. Az akár lenini, akár wilsoni szóhasználatban szereplő önrendelkezés olyan reális értelmezéséről van szó, mely a történelmileg kialakult és békeszerződésbe foglalt államhatárok politikai elfogadásán belül a nemzeti kisebbségnek mint önkormányzati közületnek a többséggel való alkotó-állampolgári együttélését és együttműködését szavatolja, s ugyanakkor lehetővé teszi, hogy országa egészét összekösse a maga anyanemzetének országával. Ez a felfogás tükröződött az 1977. június 16-án Nagyváradon kötött román-magyar megegyezés záróhatározatában is, Nicolae Ceauşescu és Kádár János elvtársak aláírásával hitelesítve a leszegezést: „A felek véleménye szerint a nemzetiségek létezése a két országban egyre nagyobb mértékben híd kell hogy legyen a román nép és a magyar nép közeledése számára.” Hogy e történelmi megállapodás ellenére azóta eltorzult a román-magyar viszony, annak bizonyára az is az oka, hogy a szóban forgó nemzetiségek képviseletét szolgáló szervek vagy megszűntek létezni, vagy létre sem jöttek még. Márpedig hangsúlyoznunk kell évtizedek tapasztalatai alapján: ahhoz, hogy a kisebbségek történelmi szerepüket a szocialista társadalomban betölthessék, olyan autonóm közületre van szükségük, amely egy együttélő nemzetiség hazafias állampolgári és országközi képviseletét szervezetileg biztosítja a nemzetközi szocializmus és a béke javára.
Ilyen bevált szerv volt a romániai Magyar Népi Szövetség (1944–1953) mint hazafias tömegszervezet és parlamenti képviselet, s ilyen hídszerepet töltött be a román-magyar érintkezésben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (1945–1959) vagy Magyarországon a Mocsáry Kollégium. Hasonló keretek újrateremtésére mind Románia, mind Magyarország nemzetiségeinek fejlődése és a két ország kölcsönös viszonya tekintetében szükség lesz a jövőben is, hogy végleg kiküszöbölhessük mindazt, ami akár a nemzeti kisebbségek szabad fejlődését, akár az országaink közti kapcsolatokat zavarja.
2. A több évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő közügyi keret – nemzetiségi tömegszervezet és parlamenti képviselet – nélkül sorra elsorvadnak a nemzetiség intézményei. Ezért helyezzük élre az önösszeszedés autonóm politikai szervét, mint az írószövetségeink tárgyköreihez közvetlenebbül tartozó nyelvi, iskolai és tömegművelődési kérdések megoldásának alapfeltételét. Ami a kimondottan kulturális önrendelkezés hatásköreit illeti, természetszerűleg adódik egyfelől a hatalomban való egyenrangú részesedés és alkotó részvétel, másfelől a belterjes nemzetiségi tevékenység önállósága. Csakis a hatalomban való jelenlét – parlamenti csoporttal és egyes minisztériumok nemzetiségi osztályai útján – adhat módot az anyanyelv hivatalos használatára megfelelő helyen és keretben, az alkotmányba foglalt vagy foglalandó teljes anyanyelvi oktatásra minden fokon az óvodáktól a főiskolákig és a népművelés nemzetiségi kiszélesítésére helységenként és intézményekben. Van azonban az önálló kisebbségi ügykörnek sajátos belső feladata is akár a nyelvápolás és népművelés, énekkarok és műkedvelő társulatok szakmai irányítása, helytörténet és folklór, sajtó és könyvkiadás, nemzetiségi találkozók és ünnepségek, akár a román-magyar kulturális érintkezés területein.
Az írószövetségeknek közösen kellene megvitatniuk az anyanyelv és az állami érintkezési nyelv helyes viszonyának sokszor félreismert kérdését. Az anyanyelv – minden anyanyelv – egy fiziológiai folyamattal, a gyermek felnőtté érlelődésének menetével összefüggő fogalomalkotás eszköze, s ahol ez a fogalomalakulás kellő ismeret hiánya vagy erőszakos beavatkozás következtében megszakad, nemcsak az anyanyelv kibontakozása, hanem minden más nyelv megismerése is csorbát szenved. A következmény korántsem a nacionalisták sürgette „beolvadás”, hanem a kulturális színvonal csökkenése, míg az anyanyelvi oktatás minden fokon olyan gondolkodási alapot teremt, mely bármely más nyelv – így a szükségszerűen megszerzendő országos érintkezési nyelv – könnyebb elsajátítását eredményezi.
Olyan tény, hogy a mai Romániában magyar nyelv- és irodalomszakos végzősöket nem magyar iskolákban helyeznek el, hanem máshová szórnak szét, szembeszállva az államfő idevágó rendelkezéseivel is, magyar iskolákba pedig alkotmányellenesen a magyar nyelvet nem ismerő „misszionáriusokat” küldenek, lerontja a megfelelő oktatási lehetőségeket, a magyar gyermekekkel való érintkezésben. Ez nemcsak az anyanyelv romlásához, hanem a román nyelv megismerésének megnehezítéséhez is elvezet nem is szólva a fiatalság nevelésének így előálló gátlásairól. Míg régebben a még teljes magyar nyelvű iskolahálózat minden foglalkozási fokon kétnyelvű, művelt magyar szakembereket adott mind a magyar lakosságnak, mind a román államnak, s ezek a szocialista építésben be is váltak, addig az utóbbi években bekövetkezett türelmetlen – a régi magyar grófi-burzsoá vagy román bojár-burzsoá kormányzatok rossz hagyományait követő – iskolapolitika Romániában nemcsak feszültséget teremt a lakosság soraiban, aminek tragikus jele az elvándorlási hullám, hanem a magyar lakosság kulturális leszegényedését is maga után vonja.
A romlás egyik okozója a magyar nyelvű főiskolai értelmiségképzés fokozatos megszüntetése. A két kolozsvári tudományegyetem Babeş–Bolyai Egyetem néven történt egyesítése 1959-ben politikusok és tanárok aláírásával ellátott szerződésben biztosította még az oktatást mindkét nyelven, a megegyezést követő harmadik évtizedben azonban már kiszorult a katedrák legtöbbjéről a magyar nyelv, elgáncsolva így azt az értelmiségi utánpótlást, mely a romániai magyar lakosság hagyományos kultúrájának  folytonosságát és korszerű előrehaladását volna hivatott lehetővé tenni. A magyar nyelvű oktatás felszámolása a zenei, képzőművészeti, műszaki, orvostudományi és gyógyszerészeti főiskolákon szintén hozzájárul a világnak Bolyait, Körösi Csomát, Adyt, Bartókot adó erdélyi magyar kultúra lehanyatlásához, feltűnő ellentétben azzal a virágzással, mely a romániai magyar irodalmat, művészetet és tudományt a szocializmus kialakulásának első évtizedeiben jellemezte, s a románmagyar együttélés közös kincstárát gyarapította értékeivel.
A romboló folyamatot fokozza a magyar nyelv és kultúra olyan nyílt korlátozása, mint amilyen az eredeti magyar helynevek eltiltása magyar szövegekben, valamint a magyar utónevek kihagyása az engedélyezett nevek listájáról, illetéktelenül kívülről beleszólva a magyar helyesírás és a családi élet belügyébe. Az erőszakos elnemzetietlenítés szolgálatában áll a magyar tankönyvkiadás és a magyar iskolák s osztályok számának fokozódó csökkentése, s a magyar diákok áttelepítése eredeti lakhelyükről más etnikai környezetbe. Ezen tények megvitatása olyan elvi kérdéseket vethet fel, amelyekből mindkét ország nemzetiségei erőt meríthetnek identitásuk tudatosulása és elismertetése számára, nem korlátozva a belátásokat és helyrehozatalokat egyik országra sem.
Megvitatandó külön és együtt is írószövetségeinkben a nemzetiségi önismeretet szolgáló történeti, művelődési, folklór és román-magyar együttműködési témakör kifejlesztése intézményekben, sajtóban és könyvkiadásban, rádióban és televízióban, feloldva e téren minden újabban bevezetett korlátozást vagy régi hiányt.
3. Elmaradhatatlan végül mindazoknak a műemlékeknek, települési formáknak, szokásoknak és a természeti környezet értékeinek közös védelme is, melyeket manapság akár egy technokrata barbarizmus, akár a tudományos szocializmus rangjáról letérő balos utopizmus fenyeget. E tekintetben a nemzetiségeknek bármely országban a területi autonómiák – pontosabban a közigazgatási egységek helyi demokratizálása – terén is jogos követelményeik lehetnek, hiányolva számos esetben az illető nemzetiségi lakosság véleményének számbavételét. A jogos nemzetiségi követelmények e téren már a szocializmus új, demokratikus formáinak egyetemes kidolgozását kívánják meg mind a politika szakemberei, mind az írók részéről.
E levél írója az egykori Magyar Népi Szövetség alelnöke, a bukaresti Nagy Nemzetgyűlés tagja, s a Bolyai Tudományegyetem rektora volt, a román-magyar együttműködésért kifejtett tevékenységéért kapta román és magyar kitüntetéseit, s ma a Kolozsvári Írók Egyesületének tagja; így térés időbeli kötődéseinél fogva romániai eseteken mutatja fel a megvitatandó és megoldandó feladatokat, feltételezi azonban, hogy akár romániai, akár magyarországi hozzászólók a javasolt megbeszéléshez hozzáadhatják a maguk többségi vagy kisebbségi eseteit, pozitív és negatív példázódásaikat, bármely ellenérvüket, saját szemszögükből indulva el a közös érdekek felé. Valójában nemcsak a nemzetiségek, hanem az egész román és magyar nemzet érdekéről van szó, amikor bármely oldal nacionalizmusával szembeállítjuk a román-magyar testvériség jelszavát és munkagyakorlatát. Amikor a kisebbségek számára is demokratikus státust és áthidaló emberi hivatást kívánunk, tulajdonképpen e kisebbségek figyelembe veendő hagyományait és haladó értékeit ajánljuk fel Románia és Magyarország közös boldogulása javára.
A levélírótól távol áll akár a román, akár a magyar ipari és mezőgazdasági eredményeknek, a szocialista építkezés és civilizálódás vívmányainak alábecsülése, éppen csak azt várja el írószövetségeink dialógusától, hogy az küzdjön le erkölcsi konklúzióival bármely nemzeti elszigetelődést vagy kizárólagosságot, szabad utat nyitva az országainkban élő nemzetiségek energiái számára is a közös felemelkedésben.

Kolozsvár, 1988. október havában.

BALOGH EDGÁR