IRODALOM ÉS ISKOLA

Ilosvai Toldijáról

Ilosvai Selymes Péterről nagyon keveset tudunk. A XVI. század második felében élt, szülőfaluja (nemesi?) megkülönböztetésként nevében, is szerepel. Protestáns felekezetű „oskolamester”, később énekmondóként járja az országot. Századának szabad értelmiségi rétegéhez tartozik tehát, és nézeteit a reformáció világiasabb szemlélete határozza meg, egzisztenciáját pedig a lantos rendhez való igazodással alakítja ki. Az utókor egyetlen művét ismeri: Az híres-nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriát. 1574-ben keletkezett, és ugyanakkor jelent meg nyomtatásban is Debrecenben. Irodalomtörténeti tény az is, hogy Ilosvai nevét és művét Arany János mentette meg a feledéstől, amint egykoron maga Ilosvai is tette azt a Toldiról szóló történetekkel, mivel: „Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.” Arany Toldijának köszönhető tehát, hogy Ilosvai históriás éneke mai irodalomtörténeti tudatunkhoz tartozik: tankönyvekben, irodalomtörténeti munkákban szoktuk emlegetni, de magát a forrást már kevesen ismerjük.
Ilosvai feltehetőleg több művet is szerzett, hogy ezek közül csak a Toldiról szóló maradt ránk, azt a feltevések szerint több tényező is befolyásolhatta: ezt a művét találta a szerző kiadásra érdemesnek, a kor közönsége csak ezt a művet fogadta el (népszerűségét bizonyítja, hogy több kiadást is megért). Ilosvai művének létrejöttét és jellegét alapvetően meghatározza az énekmondásban bekövetkezett szemléletbeli fordulat: Szerb Antal ezt az eseményt 1570 körül véli kikövetkeztethetőnek, amikor a műfajon belül a hitélet céljait szolgáló műveket felváltják a világi történetek. A verses nagyepika további differenciálódásához vezet a választott tárgy jellege is: így históriás énekeknek nevezik az igaz történeteket, és széphistóriának a költött (fiktív) történeteket. Ez az elkülönültség a műfaji jellegtől függően az énekmondókban is más-más magatartást alakít ki. Az irodalmi tevékenység már nem egyszerűen cél, hanem eszköz is: a szórakoztatás, a gyönyörködtetés, a közlés, esetleg a nevelés eszköze. Az énekszerzésnek ebben a kései szakaszában megváltoznak a viszonyok a szerző, a mű és a közönség között is. A könyvnyomtatás megjelenésével megszűnik a lantos előadásmód személyes jellege, a történetek vásári ponyvára kerülnek, megrendelésre készülnek, előtérbe kerül maga a mű a szerző személyével szemben, és kialakul az olvasói igény. A szerzőtől mindez újfajta mentalitást igényel: a közvetlen szóbeli előadással kiváltható hatást a műbe kell kódolnia, számolva az olvasóközönség elvárásaival.
Ilosvai ezekkel a hatásos szavakkal indítja históriás énekét: „Mostan emlékezem az elmúlt időkről, / Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról, / Ő nagy erejéről, jó vitézségéről.” A második szakaszban még inkább pontosítja a mű tárgyát, szűkíti a fogalomkört: az erősséget a vitézség fölé helyezi, mint isten „áldomását”. A tárgy ilyenszerű megnevezésével Ilosvai a korabeli olvasó elvárásainak akar eleget tenni, a kor ponyvairodalmának közönsége valamely műben elsősorban „a tárgy primitív izgalmasságát” (Szerb Antal) keresi. Ilosvai a továbbiakban meg is nevezi ezt a közönséget: „az jó vitézeknek” ajánlja művét. A befogadásesztétika ezt a jelenséget a szerző és a befogadó elváráshorizontjának egybeeséseként fogja fel, bár ez az egybeesés Ilosvai esetében szándékolt: igazodik az olvasói igényekhez. A hagyományos esztétikák Ilosvai művét egyértelműen a ponyvairodalom, a szórakoztató irodalom (Trivialliteratur) körébe sorolják, hiányolva belőle a művészi értéket, az irodalmiságot (Poetizität). Hasonló alapon ítéli meg Arany János is az énekmondók műveit általában, általános és legfőbb hibájuknak a művészi érték hiányát tekinti. Jó történeti érzékkel eltekint a külső formától, a XVI. század irodalmának és nyelvének fejlettségét szem előtt tartva, de ezzel ellentétben kérlelhetetlen szigorral érvényesíti kompozíciós szempontját amennyiben „a benső idom teljességét” hiányolja. A belső forma művészi alkalmazásában a népmesét, a népballadát a históriás énekek fölé helyezi. Ennek ellenére Arany Ilosvai művében és a históriás énekekben felmutatja a műalkotás lehetőségét: „Tinódi technikájával, Ilosvai nyelvén meg lehetett volna írni a magyar Nibelungot.” Ilosvai elvitathatatlan erénye az, hogy a korabeli idegen minták átvétele mellett műve eredeti és tárgyát tekintve „nemzeti”, alapja pedig „hazai monda”.
Ilosvai tehát kiadóinak és elsősorban olvasóinak elvárásait szem előtt tartva lemond az egyetemesebb művészi értékről (persze nyitott kérdés az is, hogy egyáltalán ennek a tudatában alkotott-e). A szerzőnek a korabeli vitézek ízlését kellett szem előtt tartania, az így kialakított elváráshorizont szervező elvévé vált az egész műnek. Ilosvainak az olvasói elvárások számára meghatározatlan vagy üres helyeket kellett teremtenie, amelyek meghatározhatók, illetve kitölthetők. A korabeli olvasói elváráshorizontot mindenekelőtt az évszázad lantos, énekmondó költészetének műfaji hagyománya és később ponyvai jellege határozta meg. Amint már korábban is szó volt róla, Szerb Antal ezt az elváráshorizontot „a tárgy primitív izgalmasságaként” rekonstruálja. Ilosvai az „izgalmasságot” a hatásos tények egymásutánjával, Toldi tetteinek szukcesszív felsorolásával véli elérhetőnek, és sokszor mindezt ok-okozati összefüggés nélkül teszi, ami elkerülhetetlenül a kompozíció szétszórtságához vezet. Az események ilyenfajta egymásutánja kielégítette a korabeli olvasók „izgalmasság”-igényét, de a mű esztétikai igényének rovására. Ez az „igény” magyarázza meg továbbá azt is, hogy miért képtelen Ilosvai egységben látni és láttatni Toldi jellemét. Ez a feladat feltehetőleg már meghaladta a képességeit, és megelégedett a tények hamisítatlan visszaadásával. Arany, aki az epikai hitelnek nagy védelmezője, ezt a „józanságot” nagylelkűen méltányolja, és a mű erényének tekinti. De mai olvasóként a másik, az Arany-féle Toldi ismeretében elmondhatjuk, hogy a trivialitás, a szélsőséges tárgyilagosság kirekeszti a műalkotásból a költői szubjektumot, Arany esetében viszont éppen a szubjektum hangsúlyos jelenléte növeli meg a művészi értéket.

VÉGH BALÁZS