Kiss Katalin

A kör

Bezárul lassan már a kör köröttünk,
megtanuljuk, hogy csak békére jöttünk,
nagy harci vágyunk csendben csillapul,
az ember végig csak tanul, tanul.

Nagy szerelmünk lett könnycsepp-hordalék,
tisztaság-vágyunk nevetséges ék,
szabadságvágyunk tűnő pillanat,
hitünk tüzéből szent hamu maradt.

Annyi barátság háza csupa rom,
ifjúi kedvünk kertje csupa gyom
benne világok tánca járatott,
s most fájón nézzük a sok lábnyomot,

mígnem egy ifjú kertész feltűnik,
s új maggal hinti alvó földjeit.


Szürke cirádán

Szeretem a komor szépségeket,
a szigorú szelet a folyó felett,
szeretnék égbe induló lépcsőkhöz érkezni,
melyeken egyszer én is felmegyek,
ahol egy nagy tükör elé állítanának,
láthassam már igazi magamat,
nem kell majd akkor földi cicoma,
lakoma vár, igazi lakoma,
fehér tányéron cseppfolyós titok,
akkor majd én, ott én is számítok,
föld fölé emelt egyetemes jóság,
mit nem zaboláz már semmi valóság,
lehullok onnan majd, nyári záporeső,
baromnak, fűnek áldott, jóleső,
folyók hídjáról folyókba folyok,
szürke cirádán napként ragyogok,
esőcsepp nektek ennyit számítok,
és sűrül bennem, sűrül a titok.