Mózes Attila

A VÉNASSZONYOK NYARA

Folytatás előző számunkból.

 
Erőszakosan perzselő, túlérett, fojtó, buja, sőt perverz lett a nyár. Mintha az egész világ lihegett volna, egyetlen forró kitárulkozásban, verejtékező utolsó erőfeszítésben, levegőért kapkodva valami hatalmas, egyetemes elernyedés előtti pillanatban. Góth egy ideje szalmaözvegy volt, az asszony annál kevésbé: csak hazudozott hiába, anélkül, hogy csalt volna. Meddő hazudozás, csak bűntudatot hoz, semmi örömöt a bűntudathoz, bármily csekély előzményként. Legalábbis Góth így képzelte ostoba férfieszével, mert az aszszony időnként épp ennek az ellenkezőjéről vallott néhány szóban, s ebből lehetett látni, mennyire különböznek egymástól, épp anynyira, mint minden kiegészítő jellegű dolog, jelenség a világban. Okosan számító, olykor kiszámíthatatlanul megfontolt tudott lenni a „kéjelhárításban”, váltig hangoztatva, hogy neki pont így jó, s talán azért vallotta ezt, mert tudta, mindennél inkább ingerli vele a férfit.
– Miért akarod mindenáron kierőszakolni azt a kicsi aktust? – ismételgette addig a nem éppen költői kérdést, amíg végképp fölcukkolta Góthot.
– Azért, kishülyém, mert így normális!
– Ebben az egészben semmi nem normális – mondta az aszszony eltűnődve. – A normális az lenne, ha a lányommal kezdtél volna ki. És nem is kellene sokáig megtartóztatnod magad, ahogy én őt ismerem – remegett valami szégyen és szomorúság a hangjában.
Ennyi álszenteskedésre Góthban föllobbant az oly ritka boszszúvágy, s hirtelen tört ki belőle az, amit valójában sosem akart elárulni neki:
– Nos hát, ide figyelj, kislány, lehet, hogy jó órában mondod! A múltkor ugyanis beültem egy italra vele, persze volt bennem annyi jóérzés, hogy egy olyan helyre, ahol mi ketten eddig még nem fordultunk elő. Azt kérdezte, mi is ez a titokzatos és furcsa kapcsolat köztünk. Magyarázatként csak annyit közöltem vele, hogy ha az a jó édesanyjuk egy kicsit megrázza magát, még mindig kenterbe veri nőiességben a két lányát. Mondanom sem kell, meglehetősen hitetlenkedve bámult, de ha pontosabb akarnék lenni, azt mondhatnám: úgy nézett rám, mint egy hülyére, mert egyáltalán nincs rossz véleménye magáról. Végül közölte, hogy ha most nem éppen azzal a tahó Hobóval futna, szívesen elcsavarná a fejem. Nem vagyok valami jó nőismerő, de teljesen fantáziátlan sem. Azt feleltem, amit egykor a költő mondott: Engem eddig még minden nő megkapott, aki megkívánt. Egyelőre ennyiben maradtunk.
Góth már eleve tudta: ez ült. Az asszony eléggé borúsan töprengett a válaszon, a slágfertigség nem volt erős oldala, nem sokat vitatkozhatott egyszál férjével. Végül azt mondta:
– És egyszer talán azt is mondod a leányomnak: Ezt az anyád jobban csinálta...
Góth most az arbiter elegantiae szerepében tetszelgett:
– Ezt vegyem egyenes biztatásnak? Vagy most egyszerűen csak ízléstelen voltál.
– Nem mindegy az egy ilyen öreg libánál? – vont vállat az asszony.
A járda aszfaltja ingoványlott, még a lapos sarkú cipők nyoma is mélyen belényomódott. Góthban forrott az ital, s amikor egy szabad taxi vadászó lassúsággal melléjük húzott, hirtelen leintette, kitárta az ajtót, becsusszant a hátsó ülésre, s egyetlen mozdulattal maga után rántotta a hüledező nőt, aztán bemondta lakáscímét.
– H-h-hogy!... – szepegte a szokásosnál hebegősebben, de Góth még mindig szorosan fogta csuklóját, úgy tagolta:
– Ide figyelj! Most szépen hazamegyünk hozzám, háztűznézőbe, érted?! Hogy ott mi lesz, nem tudom, de egyet megígérhetek: nem foglak megerőszakolni, nem is a stílusom. És kérlek, ne hisztériázz, mert elveszíted a tartásodat!
Az asszony a kocsi sarkába húzódva szemmel láthatólag azon tűnődött, hogyan viselkedjék az elkövetkezendőkben. Góth sem erőltette a párbeszédet, a sofőr pedig sokat próbált, edzett profi lehetett, talán akkor sem avatkozik közbe, ha gyilkosság történik a hátsó ülésen, pedig minden nagyon egyértelmű volt, a csuklóra kapcsolódó ujjaktól a nagy borravalóig. A lépcsőháznál Góth már udvariasabban, kézen fogva vonta ki társát a kocsiból, aztán mindvégig maga előtt terelve kísérte ajtajáig a kába nőt, akinek bizonyára semmi sem jutott eszébe egész úton. Az előszobában riadtan tekergette a nyakát.
– Nincs itthon. De minden pillanatban hazaérkezhetik – közölte Góth szinte huhogva, aztán, mert nem akarta túlfeszíteni a húrt, gyorsan meg is nyugtatta, majd szobájába kísérte a nőt.
– M-miért h-hoztál ide?
– Okos kislány vagy te, háromból bizonyosan eltalálod. Kutatni kezdett a hűtőszekrényben, de csak élelmet talált.
Egy-két lehetetlen helyre még bekukkintott, majd hitetlenkedve közölte:
– Egy korty ital sincs a háznál. Várj, amíg lefutok!
– Azt már nem! Ha itthagysz egy idegen lakásban, egyedül, egy korty italért, menten elmenekülök!
Annyi meggyőződés volt hangjában, hogy Góth most el is hitte neki. Azért a kicsi italért nem akart kockáztatni.
Hiába húzta el a nyitott ablak előtt a sötétítőt, csak félhomály lett, hűvösebb nem. Ettől függetlenül egy ideig egészen jól elcsevegtek, az asszonynak szüksége volt oldódásra. Hamarosan föl is oldódott, nevetgélt, arcát olykor háromnegyed profilba fordítva alulról és ismét csak rókásan figyelte Góthot. Kint és bent, bennük zümmögött a tompított délután, egyre intimebb hangulatú mesékkel közelített az asszonyhoz, „szelídítette”, míg végül megérinthette, anélkül, hogy az elhúzódott volna, amikor megkordult az asszony gyomra. Elpirult, ő meg elnevette magát:
– Látod, ez is olyan kínos, mint mondjuk teljesen meztelenül, egyszál zokniban szeretkezni. No gyere, zaba van elég! – és sorolni kezdte, de az asszony nemet intett, és kért egy darab kenyeret.
– Hogyhogy? – vonta fel szemöldökét értetlenkedve a férfi.
– Csak – mondta a nő. – Csak, mert azt a feleséged főzte...
– Na és? – kérdezte Góth olyan ostobán, hogy ebből menten kiderült: nem sokat ért a női lélektanhoz. Ám vitatkozni most nem volt kedve, inkább kuncogva szelt egy karéj kenyeret, s még megkérdezte: – Sót ne hozzak mellé, milady? My home is my castle alapon.
Tovább locsogott és bohóckodott, az asszony, két ujja körmével kocogtatva szép metszőfogát, oldalt és fölfelé sandítva, egyre nyíltabban és nyugodtabban figyelte; élvezte a félhomályt, az öregedő asszonyok cinkosát, mely elegyengeti, kisimítja az arc és a nyak redőit, azt a két vékony, keserű vonalat, amelyet az öregségtől való állandó, ha mégoly öntudatlan félelem karmol az orrcimpa alól a száj szögletéig, nyelve hegyét időnként huncutan kidugta szája sarkánál, aztán gyorsan végignyalta széles ajakát. De a férfi percről percre érezte, miként lankad benne az önmaga iránti figyelem, távolodik tőle mindaz, amit mond, nehezül kínlódássá könynyedsége.
– A házigazda tisztelettel megkérdi szíve hölgyét, e hév nyárban levetheti-e felsőruháját? – és választ sem várva, áthúzta fején trikót, aztán több mint keresetlen mozdulattal végigdörgölte vele meztelen felsőtestét. Az asszony leplezetlen kíváncsisággal pillantott végig sima, aranybarna bőrén, Góth elégedetten és önelégülten figyelte, mint vonzza tekintetét, hátradőlt, jól teleszívta tüdejét. Akkor a kicsiujj körme hegyével megérintette, közvetlenül a mellbimbó alatt, a kéz egy darabig tétovázott, aztán az ujj is ráfeküdt mellére, pici, már nem tétova, hanem izgató mozdulatokkal játszadozott rajta, majd az egész tenyér rásimult szívgödrére, mintha hallgatózott volna, és nyugodtan, minden remegés nélkül, biztosan elindult, bebolyongta a mellkast, a hasat, hogy önkéntelenül kinyújózott ültében, s a simogatásra hol elernyedt, hol megfeszült teste. Pompásan érezte magát, egy ideig nem is kívánt egyebet. Az aszszony kissé érdes, széles, száraz és forró telitenyérrel simogatott, nem ravaszul és kiszámítottan, hanem egyszerű, önfeledt és biztos mozdulatokkal. Magához vonta fejét, ujjaival lebontott néhány tincset a sisakszerűen föltornyozott hajzatból, érezte, amint a két támaszkodó tenyér között mellére tapad az asszony ajka, elmozdul, lassú, kereső útján pici, ingerlő érintések és villanások, nedvesek és puhán követelők, bársonyosak és mégis izzók.
– Isteni a szagod! – lehelte mellére az asszony, mielőtt ismét sétára indult volna szájával.
– Talán az illatom – helyesbített érdesen suttogva, öntelten mosolyogva Góth, de az asszony csak megrázta fejét, teljesen lebomlott szigorúan fölkontyolt haja, s úgy mondta, hogy ajkát föl sem emelte bőréről:
– Nem. Az más. Neked a szagod pompás.
Végre ocsúdott az önmagára összpontosításból, keze előbb ártatlankodó mozdulattal vállat-kart simogatott, lesiklott a derékon a csípőre, egy percig nyugtatta az asszony ölében, aztán végigsétált a combon, le a térdig, s óvatosan indult fölfelé ugyancsak a combon, de immár a szoknya alatt, nem is figyelt a másik játékára, csak attól óvakodott, nehogy „leleplezzék”, sokáig időzött egy-egy tenyérnyi helyen, de egyre fennebb mozdult, a kar fölgyűrte a meglehetősen szűk szoknya alját, s amint elérte a combtövet, nyújtott, széttárt ujjakkal megállapodott, finom ujj-játékkal kért, szorítással követelt, kiszámítottan, céltudatosan, ám amikor középső ujja becsusszant a nadrág combhajlatnál nem túl szoros széle alá, és nagyon kellemes helyen érintette az asszonyt, az még a rövid sóhaj alatt nem várt, erős mozdulattal elrántotta portyázó kezét, s hogy tovább erőszakoskodott, féloldalasan lecsusszant az ágyról, egyszerre messzi eltávolítva tőle mindazt, amiért oly kitartóan fondorkodott.
– Tudod az anatómiát! – suttogta az asszony.
– S most már minek? Kinek? – vont vállat, majd kissé előredőlve, cseles mozdulattal és jóval célratörőbben, hirtelen és más oldalról, a lábánál térdeplőt sokkal erősebben szorítva ért célt, a test menekülőn-közeledőn hullámzott és vonaglott, vergődött, az asszony tiltakozva, könyörgőn jajgatott:
– Nem akarok kielégülni!
A szüntelen dulakodásban Góth fáradt el hamarabb, kezét engedte elvonni, hátravetette magát az ágyon, idegesen kapkodta a levegőt. Majd unottan hunyta le szemét, durcásan morogta:
– Ha te nem is akarsz, azért gondolhatnál egy kicsit másra is!
Az asszony feje a combján pihent, ő is kapkodva lélegzett, kezét fölcsúsztatta a hosszúizmon, Góth puhán megfogta, az ölébe vonta, tétován mozdultak az ujjak, aztán az asszony tenyere mellé odaszorította arcát is. Jó darabig így maradt, de lélegzete egyáltalán nem csillapodott, hanem fölgyorsult. Inkább csak sejteni lehetett, mint hallani: „Érezlek!”, Góth várt, várakozott egy természetes, mindent megoldó mozdulatra, de ő maga nem segített ennek a pillanatra eltévedt polgárleánynak egy gesztusnyit sem, csak a haját simogatta és zilálta, hátha a tincsek takarásában bátrabbá válik. Kishülyém, kishülyém! – ismételgette elnéző szeretettel. Végül az asszony fölemelte teljesen szétázott, nedves arcát, elsimította előle lebomlott haját, majd fürgén mellé telepedett az ágyra, zavartan mosolygott, tincsei közül kiszedegette a hajtűket, erős, fehér fogai közé fogta, s Góth hiába tiltakozott, hiába zilálta szét újra és újra félig felrakott haját, az asszony, úgy látszik, erre is éppoly kényes volt, mint egy csomó egyébre, eltolta kezét, aztán a hajtűkkel szájában szöszögte:
– Ne, úty nészek ki, mint egy vísziboszorkány!
– Víziboszorkány, víziboszorkány! – kuncogta Góth, s a kifejezés olyan mulatságosnak tűnt, mint a „hintáslegény”. Az asszony feje fölé emelte karját, s amint elmélyülten, szájában a hajtűkkel kontyát rendezgette, az ujjatlan blúz fölfedte lucskos, összeizzadt szőrzetű hónalját. Góth játékosan, hirtelen jött kedvvel, erősen belécsókolt.
– Micsoda ötleteid vannak! – pirult el mérgesen a nő, s hangján érződött, mindennél paráznábbnak tartja ezt a hónaljcsókot.
Egy ideig csak szorongatták és gyötörték egymást, s ebben a végtelenné nyúló és célját érni nem akaró előjátékban az asszony fiatalos, heves és öntudatlanul ötletes volt, de amikor Góth, aki egy pillanatra sem mulasztotta el figyelni, úgy vélte, azt tehet már vele, amit akar, hirtelen kimerevedett, és elhárított minden kísérletet. Ilyenkor ölelkezésük dulakodássá fajult, Góthnak eddig még soha ennyi ötletet és csalafintaságot nem kellett bevetnie ily sikertelenül. Végül, egy óvatlanabb pillanatban hirtelen levitte a szőnyegre, térdét combja közé ékelve hasáig gyűrte a szoknyát, majd vállból leszorítva, végignézett hasán, aztán finom bőrű combján, melyen halványan derengtek az erek. Nem visszeres, örült az asszony „sikerének”, nem ráncos, és derekát erősen átfogva, maga alá gyűrte, teljes súlyával ránehezedett, egy idő után érezte, megszűnik az ellenállás, térdét kissé fölhúzza, s olyan forró combja, öle, hogy a nadrág szövetén keresztül is érezni, keze fejével végigsimít testén, a blúz két felső gombja kipattan, a hasítékon előkandikál az egyik nem túlságosan jelentékeny méretű, mégis formás mellecske, a hason patakokban csorog az izzadság, s a combhajlatok bezárta, földudorodó háromszögben érzi a bugyi nedvességét, alighanem..., gondolja, aztán arra összpontosít, hogy megszabaduljon fölösleges ruhadarabjaitól, de amint fönnebb emelkedik, az asszony ismét, bár egyre bágyatagabban tiltakozni kezd, csak hozzásimulva válik megadóvá, hunyt szemű, számtalanszor összezilált hajzatú fejét fölszegi, tarkóját leszorítja, egyre erősebben fogja át Góthot, hozzápréseli csípőjét, ringatja, mintha csak főpróbát tartana, szája mindinkább elnyílik, ajkáról hangfoszlányok szakadnak el, középtónusú, mezzoszoprán, leheletük torlódik, forró, mint ez az egész délután, annyira fölhevül körülöttük minden, amennyire Góth ezt eddig el sem tudta volta képzelni ezzel a nővel, már apró rángások és hosszú, hullámlökésszerű borzongások futnak át testén, keze érdes, teli tenyérrel simogat, zokogáshoz hasonló hangok csuklanak fel belőle, és szaggatottan, mintegy ritmusra suttogja:
– Így... már... olyan..., mintha... azt... csinálnánk...
A mondat végén Góthban robbant és szertehullott valami. Feltérdelt, a még mindig eltévedten hullámzó test fölé, és ugatva mondta:
– Így már olyan, mintha mindig mintha csinálnánk!
Amint tápászkodva hátrapillantott, az alkonyi félsötétben még egyszer fölfénylett a kissé kifelé fordított, szép rajzú boka, csak egy villanásnyi ideig csodálhatta, s már tudta, ebből a délutánból, ebből az egészből ez marad meg legtovább, ez fog mindig elővilágítani, fölfényleni a sok hiábavaló mozdulat romhalmaza alól.
– Sajnos – mondta egyáltalán nem szégyenkezve, csak az elröppenő fény miatt sajnálkozva –, sajnos, most már nem vagyok férfi. Vége!
Aztán az asszony ismét mellette ült az ágyon, fáradtan, illedelmesen, öltözékét, haját teljesen rendbe szedte, csak a szoknyán árulkodtak a ráncok, gyűrődések. No meg a szeme környékén. Most Góthnak reszketett a keze, az asszony bűnbánóan simogatta, és mentegetőzve mondta:
– Ne haragudj, de jól van ez így. Ha megtörténik egészen, én már sosem mentem volna haza.
– De bizony, hogy! – mondta ő nem haraggal, inkább kiégetten. – De bizony, hogy! Megtörténik, aztán az ember hazamegy, mert hát mit is tehetne...
Egy ideig, a teljes sötétedésig még ücsörögtek egymás mellett, de már semmi hatása nem volt az asszony meleg, biztos tenyerű simogatásának.
– Menjünk – készülődött Góth, mintha csak azt mondaná: véget ért egy újabb régi nap. Magára rántotta a még mindig izzadságtól nedves pólóinget, s mielőtt elindultak volna, a gyűrött szoknyára mutatott, aztán orra előtt elvonva tenyerét, megjegyezte:
– Jó a szagod. Jó asszonyszagú vagy.
Ám arcán most még a nyomát sem lehetett föllelni pimaszságnak, az asszony csak kiégettséget és idegességet látott rajta. Lekísérte, s lent egyetlen rúgással nyitotta ki a lépcsőházi ajtót.
Másnap korábban érkezett az Irodába. Jól sejtette: csak az asszony ült bent. Kicsi volt és esendő, riadt, mintha szidást, elképzelhetetlen durvaságokat várna. Góth egy nem túlságosan könnyed mozdulattal huppant az asztal tetejére, egészen közel hajolt arcához, és nagyon halkan, szomorúan mondta-kérdezte:
– A reggeli műsorvezető, Pintér Dezső arra kért, hogy a nagy hőségre való tekintettel gyakoroljuk egymással szemben a türelem erényét. Azért mégis megkérdem: jól aludtál-e? Azok után...
Az asszony szemét elfutotta a könny.
– Volt-e keresztcsont-tájéki, ideges borzongásod? Netalán egyéb helyeken?...
Az asszony bűnbánóan bólogatott.
– No látod, milyen jól tudom! És sejted-e, honnét tudom ilyen pontosan?
Az újabb bólintás után Góth lecsúszott az asztalról, megropogtatta derekát, jelentőségteljesen elvégzett néhány törzshajlítást. Akkor megszólalt az asszony:
– Hazamentem, a konyhában a kisebbik lányom fogadott, végignézett a szoknyámon, s bár semmit sem szólt, olyan ideges lettem. Csapkodtam, és azt kiabáltam, hogy ha reggel megyek haza, akkor tisztességesebbnek látszom?! Csak annyit mondott: Anya, nagykorú vagy, azt teszel, amit akarsz. Gyűlölöm, hogy szégyenkeznem kell a lányaim előtt!
– Nem én vallottam szerelmet, nem én vettelek észre először. Engem aligha vádolhatsz – mondta csöndesen Góth, s visszafogottsága ellenére is érezte, mennyire aljas, hogy most semmit nem akar vállalni.
– Így van – bólintott az asszony. – S bár az a tehetetlen düh nem lankadt egy cseppet sem bennem, mégis óvatosan háziruhára cseréltem a szoknyát, aztán azzal léptem be a férjemhez, hogy ha egy rossz szót szól, megfordulok és visszamegyek hozzád!....
– Húha! – kapta fel a fejét Góth. – Az cifra lett volna ám!
– Ne gúnyolódj, most ne gúnyolódj, kérlek. Légy egy kicsit könyörületes! Bár egy picit...
– Hogy gúnyolódom-e?! – füttyentett csak most sápadva el igazán a férfi. – Hát figyelj, kislányom! Miután kikísértelek, már zárófélben voltak a kocsmák, tehát nagyon sietni kellett. Siettem is, csak az ötödik decire nem jutott idő. Aztán a szép élményektől eltelve hazabattyogtam, s amint beesem a szobámba, az ágyon egy hosszú fekete, meg egy másik hosszú, de nem éppoly fekete hajszál virít egy olyan hajtű társaságában, amilyent a feleségem, áldott jószemű, de annál gyanakvóbb asszony!, sosem viselt. Na, a két hosszú hajszálat érzelmesen szélnek eresztettem az ablakon át, utánuk küldtem a hajtűt. És amint kissé megnyugodtam sorsuk töltén, hát, ó áldott részegség!, megbotlom a szőnyeg szélében, s mekkora lőn az öröm, amikor hasra esvén egy újabb hajtűt pillantok meg, az előbbi társát, s még annak a másik hat-nyolcnak a társát, ami a hajadban fészkel. Egy olyan helyen bukkantam rá tehát, ahol, mint tudod, férfiember nemigen, inkább csak nőszemély, annak is a feleség alfaja szokott kutakodni. Valami takarításnak vagy minek mondják... Mondanom sem kell, hogy mennyi drága időmbe került, amíg ezek után a legtüzetesebben átfésültem a szobát, a fürdőt s utána az egész lakást. Több tárgy nem lévén, csaknem megnyugodva hajtottam nyugovóra annyi becstelenségben meg sem őszült fejem. Jó másfél órát hortyoghattam, pont annyit, amennyi után még részegebben ébred az embernek fia, mint amikor részeg volt. No nemcsak úgy magamtól ám! Hitvesi csók ébresztett, abban az órában, amikor hűséges férfiú még egy alkalmi kocsira sem gondol. Pedig volt, bizony, hogy volt, mert ott hajlongott fölöttem szerető, de enyhén bosszús időnkénti özvegyem, megjegyezvén: Már megint ittál! A többit tudod már, és egyáltalán nem tévedtél, amikor szerencsefinak neveztél, bár a kurafi is megtette volna. Eddig a te közléseddel együtt poénra hegyeződő történet. Pont! Adjunk hálát.
Az asszony szemlátomást nem rendült meg annyira a közléstől, mint Góth az övétől. Vagy talán minden mindegy volt neki.
– És mi lett volna, ha... – harapta el szemérmesen a mondat végét.
– Kétségkívül világraszóló botrány, talán még tettlegesség is. És nem köztem meg a feleségem között, ez szinte bizonyos!
Az asszony időnként nagyon bűnbánó tudott lenni. Csak lehajtotta fejét s komoran jegyezte meg:
– Talán helyes is lett volna...
– Nézd, kicsi – próbálta felrázni közönyéből Góth –, én, ha utólag is, de igazán nem magamért aggódom, nekem valahogy olyan mindegy. Legfeljebb elválik tőlem, na és akkor mi van, talán a gyereknek is jobb. De neked valószínűleg iszonyú lett volna. Képzeld el, válunk, aztán böcsületből feleségül veszlek, ugyebár...
Az asszony arcán pici derű suhant át.
– Hm. Mindenesetre jó kis botrány lett volna. Úgyis olyan szürke az életem... Te úgyis olyan különös kicsi lény vagy. És én, sajnos, szeretlek!
– Annyira – mondta némi öngúnnyal Góth –, hogy meg kellett volna erőszakolnom téged. Letépni rólad a cuccot, aztán két mészárospofon, ahogyan azt boldogult úrfikoromban tanultam.
– Úgy talán könnyebben megszabadulok tőled. Akkor talán megharagszom, ha megütsz – s amíg ezt mondta, tenyere mögé rejtette arcát.
Munka végeztével ismét a poros irhák, csillogó üvegszemek alatt ültek, s a zsivajgó melegben Góth egyszer csak felfigyelt, hogy az asszony kiselőadást tart arról, miként ábrándoznak a kislányok az erőszakról, no nem éppen pofon formájában. Hüledezve bámult rá.
– Tehát azt kellett volna tennem?
Az asszony csak pirulással jelzett. Góth teljesen elképedt, nehezen tért magához, megemelte az asszony állát, sokáig fürkészte azt a keskeny résű, hűséges zöld szemét.
– Ne haragudj, kislány, de én egyszerre csak egyféleképpen tudok viselkedni: nagyon gyöngéden vagy állat-durván. Nem a műfajom...
– Nem, ne hidd azt, nem kívánom. Csak úgy emlékeztem. Mert, ha még eddig nem mondtam volna: szeretnék tizenhat éves szűzlány lenni, és veled találkozni. Nem pedig egy megszédült, öreg tyúk...
– Kevesebbel is beértem volna. Könnyebben elérhető vágyaid is lehetnének.
– Azt hiszed, nincsenek? Nem voltak... a tegnap is? Csakhogy valami mindig elromlik. Bennem.
– Azon tűnődöm – tűnődött Góth –, függőben maradsz-e, mint egy parti sakk?
– Nem. Azt hiszem, lépni fogok – suttogta olyan nyomatékkal az asszony, hogy ő megborzongott a rémülettől természetellenesen kerekre tágult szemek láttán.
– Te! Te valamit!...
– Valljak?! – kérdezte közelhajolva az asszony.
– Ne! – kiáltott fojtottan Góth, s bár még csak sejtette, milyen jellegű volna a fölkínált vallomás, most eszébe jutott egész felnőtt-élete, s benne minden barát, ismerős, kedves. Megértette magát: az apró győzelmek mind-mind csak kellékek voltak a nagy veszteséghez. Tudta, csupán a látszatot őrzi görcsösen. Születésétől fogva az örök vesztesek táborába tartozik.
Most már ősz volt, szelíd, meleg őszelő, súlyosak a lombok, súlyos lett a felismerés az asszonyban: azt hitte, egy életet élt le boldog, nyugodt házasságban, aztán visszamenőleg is szertefoszlott az illúzió, minden tudatlanságnak vagy önáltatásnak minősült. Át szerette volna gondolni az eddigieket, döntenie kellett, végleg, egyedül.
– Nyolc-tíz napot a tengerparton fogok tölteni. Szeretnék tisztában lenni magammal. Szeretnék megbékülni. Szeretnék gyógyulni belőled, mert így sehogyan sem jó.
– Épp ilyenkor? A tengerre? – ingerkedett Góth. – Ilyenkor az asszonyok öngyilkolni mennek a tengerpartra. Vagy félrelépni.
– Van, amikor cserbenhagy a humorérzékem – sóhajtott az asszony. – Nem vagyok abban az állapotban.
– És ha azt mondom, pont abban az állapotban vagy, amikor a legkiszámíthatatlanabbak a nők?
– Állandóan azzal hízelegsz magadnak, hogy általános tapasztalataidból engem is képes vagy kikövetkeztetni.
– Állandóan azzal hízelegsz magadnak, hogy a legkiismerhetetlenebb nő vagy a világon.
– Édes kicsi lelkem, már úgy marjuk egymást, mintha öreg házasok lennénk.
– Nem inkább elmarni akarjuk egymást, és ez sehogy sem sikerül?
Az asszonynak messzire révedt nemcsak a szeme, hanem az a keleties, a korával egyre hangsúlyosabban keleties arca is. Aztán úgy derült föl, hogy jól meglátszott, mennyire művi ez a vidorság. Szinte énekelve mondta:
– Nagyokat fogok sétálni, nem keresem senkinek a társaságát, korán fekszem és korán kelek, semmi alkohol, mint addig a napig, amíg meg nem ismertelek, az unokákra fogok gondolni, és, ahogy illik, vágyni fogok utánuk...
Góth bosszankodott az asszony magatettetésén, kényszeredett mosolyán, álvidámságán, ezen az egész eltúlzott önáltatáson, a könyörületért esedező, jó előre eltervezett hazugságon.
– Fütyörészel, mint a rigó, mintha nem is lennél zsidó! – vetette oda.
– Jaj, csak ezt ne! Ha munka közben néha dudorászom, ugyanezt szavalja a férjem is.
– A tengerparti látképben nincs benne a férjed. Egyáltalán, elenged?
– Miért ne engedne el egy csaknem matróna korú asszonyt, aki, mint helyesen sejti, ráadásul még szerelmes is. Fonák módon te vagy számára a biztosíték.
– No, csakhogy tettem valami jót én is az életben – morogta kelletlenül Góth.
– Ne bízd el magad. Egyre kevésbé szeret téged...
– Megértem. Fájlalom. De nem félsz engem itt hagyni, nők harmincadjára?
– Nem. Neked elveid vannak, s különben is, fékezhetetlenül szabad vagy.
– Mindennek még a fordítottja sem igaz. Először is: egyáltalán nem vagyok olyan szabad, mint gondolod vagy szeretném. Másodszor meg nincsenek elveim. Megjártam velük. Főleg nőügyben. Egyik közös barátunk felesége régebben félreérthetetlenül felajánlkozott, s én holmi elvekre hivatkozva visszautasítottam. Az eredmény: úgy összeveszített a haverral, mint egy Putifárné. Később csak meg kellett kefélni, akkor aztán kibékített. Nagyon ribancok tudtok lenni! Az elvek pedig... Elveink elárulnak, csak az ízlés állandó.
– Éppen az ízlésedre utazom. Szeretném, ha a kicsi ringyó lányomra nem szállnál rá. Vagy legalábbis én ne tudjak róla.
– Van-e jogod ezt elvárni tőlem, azok után, hogy csak kínoztuk eddig egymást?
– Nincsenek elvárásaim, jogom sincs erre. Csak reménykedem. A szegény öregasszony reményei...
– Milyen jól el tudod ütni a dolgok élét szenvelgéssel és a szegényöregasszonyság riszálásával! – nevetett fel érdesen Góth.
– V-várj, várj még egy kicsit, amíg hazajövök a tengerről. Még semmiről sem döntöttem.
– Ha jól hallottam, kigyógykezelésre mész gyanús utadra.
Az asszony nem búcsúzott. Amikor elment, Góth akkor döbbent rá, mennyire elhanyagolta kapcsolatait, a barátait, mennyire kikapcsolódott az Iroda napi életéből. Még a szokásos heccekből, a trágárkodás „csoportszexéből” is kimaradt. Csak most gondolta végig, bár egy idő óta figyelte magát: tulajdonképpen úgy viselkedik, ahogyan a másik azt elvárja tőle, vagy inkább elképzeli őt. Nyegle, kedves, lovagias, alpári, öregesen kiégett, férfias, kisfiús, szemérmes, szemérmetlenül obszcén, rámenős, érzelmes, vagy mindez éppen együtt. Irányították, miközben szentül hitte: ő hat az aszszonyra, arra terelgeti, amerre akarja, s hogy a hazudozást, az italozást, a kétes órákat és hangulatokat ő kényszeríti rá. Miközben mindez a másiknak is tetszett. Mindenhatónak és mindentudónak képzelte magát, bár olykor imponált is neki, hogy ezt a nőt nem volt képes „levezetni” eddigi ismereteiből. Egyszer az asszony kissé italosan, pironkodva pityegte el, hogy még nem ráncos a hasa. Góth bölcsen mosolygott, mint a mindentudó férfiak, akik elnézik az öregedő nők magabiztatását és ártatlan magakelletését. Később, mint általában a mindentudó férfiaknak, neki is rá kellett jönnie: tévedett. Az asszony nem hencegett. Ismét igaza volt. Góth, bár mindegyre ellentmondott, mégis szerette az asszony apró igazait, melyek önbizalommal töltötték el. Ilyenkor egészen megszépült, egy-egy pillantásában éveket fiatalodott.
Mintha mi sem történt volna, újra együtt ültek a Könyvszerkesztővel meg az Öreggel, munka után Lázárral és Vajdával mentek kedvenc és olcsó csehójukba. Lázár figyelmet tettetve hallgatta Góth időnkénti csendes, a nőre vonatkozó méltatásait, az Öreg megértéssel, a Könyvszerkesztő kissé irigykedve, Vajda pedig, bár az asszony férje régi barátja volt, valahogy még szurkolt is nekik. Egyszer, kicsit érzelmesebb állapotában azt mondta, hogy olyan meghatóak együtt.
Telt az idő, mint a mesében, és Góth egyszer csak rájött, hogy úgy emlékszik az asszonyra, mintha régen távol, nagyon távol élne tőle, mint aki emlékké foszlott testi valójában, de tulajdonképpen egésszé állt össze benne. Néha arra gondolt, megidézi, de mindanynyiszor letett erről: félt, hogy minden hatalma elmúlt fölötte, s ezt nem szívesen tapasztalta volna. Inkább a gyerekkel törődött, aki időnként azt is elfeledte, hogy egyáltalán van apja. Az anyja nevelte, leginkább a kislányok társaságát kedvelte, nem sok fiús vonás volt benne. Mintha nem is az enyém lenne, töprengett el szelíd kisfián, de nevelése csupán annyiban merült ki, hogy időnként okította, időnként éppen csak ráförmedt, hogyan fogja a kanalat, ne szürcsöljön és csámcsogjon, és főleg: ne ugráljon és visongjon, amikor ő dolgozik, azaz elképzeli senkinek sem kellő üvegmadarait, órák hosszat társalog egyre hallgatagabb és egyre veszélytelenebbnek tűnő háziszellemével, s arra is csak elnevette magát, amikor egy kioktatás közben a kisfiú fölemelte fejét tárnyérjából:
– Tata, te öreg vagy? – kérdezte.
– Nem. Azt hiszem, még nem. Miért?
A fiúcska leplezetlen gyűlölettel szegezte rá szemét, aztán keményen mondta:
– Ha öreg leszel, le foglak lőni!
– Mielőtt még megvakulnék! – nevette el magát Góth, mert tetszett neki a válasz. Nem is gondolta át, mi lappanghat a gyerek indulatos mondata mögött, mennyi hiány, esetleg, ha mégoly gyermekes is, keserűség.
Még egyre tartott a szelíd ősz. Egyik reggel, amikor korábban lépett be az Irodába, szilárdan eltökélve, hogy ma aztán dolgozni fog, asztala mögött ott ült az asszony. Nem csinált semmit, nyilvánvalóan várt, nyilvánvalóan őt várta.
– Szia – mondta kissé elcsodálkozva Góth.
– Szia – mondta csöndesen az asszony, és ráemelte keskeny, zöld szemét, aztán úgy fordult el, hogy csak azt a keleties profilját mutatta. Góthban nem maradt semmi kétség. Az asztalhoz lépett, két ujjával maga felé fordította az asszony arcát, aztán megkérdezte:
– Sikerült, kislány?
Az asszony nem húzódott el. Nyugodt volt, most nem pirult el. és nem reszketett a keze.
– Láthatod.
Amikor Góth megcsókolta, hirtelen fölugrott, nagyon is hevesen ugrott fel ahhoz, hogy el lehessen hinni: jót tett neki a rövid kiruccanás, a férfi nyakába csimpaszkodott. Erősen szorította magához.
– Nagyon rövid volt ez az idő! Sokkal, de sokkal több idő kell ehhez, talán egy élet. Libaként mentem el, úgy is tértem vissza!
A bárban olyan meghitten beszélgettek, mintha csak a tegnap váltak volna el. Góth figyelmetlen volt, mert incselkedő kedvében csak magára gondolt. Megszokásból kérdezte:
– Döntött, asszonyom? Mikor méltóztatik már lefeküdni velem?
Az asszony elvörösödve hajtotta le fejét.
– Undorító, de ma van a huszonnyolcadik nap...
Góth még a kimondás pillanatában megbánta:
– S ha azt mondom, ma még így is vállallak?
Azt hitte, az asszony szemére veti ízléstelenkedését, s most ismét tapasztalnia kellett, mennyire nem érti néha a nőket. Ez is itt, ez is teljesen váratlanul reagált s bár ellenkezésfélét motyogott, olyan boldogan pirult el, mint egy kislány. No, hát ez az emancipált nő, gondolta, s hogy az egyre magabiztosabban viselkedő asszony kedvét némileg hűtse, ki is mondta.
– Ugyan, mi az az emancipáció! – legyintett az asszony, de ő e legyintésből is kérdést vélt kihallani.
– Az emancipáció az, amikor a nők egyenlőbbek akarnak lenni a férfiaknál – sütötte el a parafrázist.*
Szép, napos idő volt, a sétányon vadgesztenyék doromboltak szelíden a lábuk körül, halk koppanással hulltak a hangtompító avarra.
– Holnap köszöntjük az öreg Varrót – mondta tűnődve Góth. – Örülök, hogy te is ott leszel, nem pedig egy utószezoni tengerparton, ahol különben sem csinálnál semmit.
– Pedig csináltam – nézett mereven a cipője orra elé az aszszony. – Pedig bizony még többet is tettem, mint amennyit elviselni vagyok képes. Döntöttem!
– Visszavonhatatlanul? – kérdezte megremegve.
– És január elsejéig ultimátumot adtam, először életemben, a családomnak.
Góth nem akarta elrontani a másnapi mulatságot, ezért semmit sem kérdezett. Hamarabb fejezték be a napot, mint hitték volna, mint általában.
Fent a domboldalon, a szőlőtőkéken túlcsurrant az ősz, lusta darazsak dongták be a csendet, illatozott a bor, hasas üvegekben áttetszően fénylett az alattomosan sunyító, élesre fent pálinka. Góthban egész nap, az egész öreges mulatság alatt nagy nyugalom terpeszkedett, az öreg Tanain kívül most senki sem trágárkodott, s ő is hamar rájött, milyen hiába. Nyurgultak már az árnyékok, aztán a tárgyak élét lassan kicsorbította az alkony, a folyó felől hűvös szél motozott a kabátok alá, lent lüktetett, zúgott, zümmögött az esti nagyváros, amikor kis csoportokban leereszkedtek a tömbházak közé. Góth az italtól zsongultan monologizált magában egyik kedvenc verse ütemére: Hűvös és öreg az este.** Valahol fent, északon, a Kányafő fölött, vagy azon is túl, van egy kert. Pontosan egy napot és tizenvalahány hónapot tartott a nyár, s mire véget ért, lent, a szürke betonúton sárga fényszórókat gyújtottak a gépkocsik. Klimaxos hőség s néhány pohár pálinka vidított a vénasszonyok nyarában, nem gondoltál a mára, fickós kedved tudta: elvégre kétszer,*** és előttünk a múlt,**** vagy mi a szösz. Pedig – Az ember szíve kivásik – ilyenkor öregszenek halkan az asszonyok, mire leérnek az aljba, csupán önmaguk leánykori emlékei, s úgy is viselkednek. Neked emlékeid vannak, nekik félig élt életük; hálásak, ha hozzáadod a hiányzó felet, s még nem tudják: két fél nem egy egész. Megbillen egy konty, sugárban omlik le a haj örök, sok hónapos szobák félhomályában – otthonod is lehetne; oly hosszú, mint befejezhetetlen ölelés a valse ritmusára: Lyukas és fagyos az emlék a Kányafő fölött, északon, fent valahol Hűvös és öreg az este, amint az emlékekben s a versben áll.
Pánnal hármasban érkeztek az aljba, az asszony fehér ruhája át sem nedvesedett a délelőtt és a fél délután eléggé heves napsütésében. Az esthomályban törékenynek, lányosnak és tétovának tetszett, valahogy olyan szorongásos hangulat lengte körül, s talán ezért is rángatta ki a játszadozó kutya szájából azt a behorpadt labdát, aztán a férfiakat biztatva hosszan kirúgta a sugárút közepére. Pillanatok múlva már semmivel sem törődve, hosszú átadásokkal kergették ide-oda a labdát, amelynek pattanását-csúszását egyáltalán nem lehetett kiszámítani. Az asszony nem úgy rúgott a lasztiba, mint a nők általában, a nekifutás után nem kezdett el megtorpanva, lekuporodni készülő tyúkként topogni előtte, hanem nyújtott lábbal, hosszan, férfiasan vágta előre, ki az úttestre, ahol rövid fénnyel óvatoskodó úrvezetők szidták a három kerge felnőtt anyját, amint kerülgetniük kellett az öngyilkosjelölteket. Az aszszony derékban megdőlve rajtolt egy előreadott labdára, amikor egy mustársárga kocsi hűtője mintha fel akarta volna lapátolni. Így sem vette észre, míg Góth melléje nem ugrott, és karjánál fogva elrántotta. Pán rémülettől kerekre tágult szemmel nézte a jelenetet, de csak a két férfi józanodott ki, az asszony szemmel láthatóan nem gyulladt be. Végül Góth átdobta a labdát egy kerítésen. Akkor némileg lehiggadva, de inkább kifulladva bújt a férfihoz.
– Olyan jó volt, hogy nem érhet még véget! – lihegte. – Ne menjünk még haza!
Pánról megfeledkezve, egymást átkarolva sétáltak szembe a gépkocsik fényszóróival.
– Olyan gyér és csalóka a fény, olyan fehér ruhás vagyok, hogy nem tűnhet ez most fel senkinek, igaz? – kérdezte reménykedve az asszony, s úgy simult és szorította a férfi derekát, ahogyan azt hajdan, lánykorában talán sosem tette.
Szerencsére otthon volt a fiatal Varró, készségesen hozta a bort. Emlékezett ő is fiatalságára, amikor valamit egyszerűen nem lehetett abbahagyni. A lemezjátszón rock-opera pszichedelikus hangzatai borzolták a tudatot és az idegeket, az asszony odakuporodott Góth lábához, combjára támaszkodott, úgy hallgatta: „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel...” A szintén korosodó háziasszony csodálkozva, hitetlenkedve figyelte régi ismerőseit. Milyen furcsán hathatunk ezek számára, gondolta Góth, megsimogatta az asszony haját, aztán puhán szájon csókolta.
Éjfél után szedelőzködtek, boldogsághoz hasonlatos bágyadtság és nyugalom honolt bennük. A lépcsőház előtt az asszony olyan hevesen szorongatta Góthot, hogy annak megint éreznie kellett szorításán valami döntéshez kapcsolódó kétségbeesést.
– Nem tudom, mi lett velem! – suttogta. – Úgy rám szálltál! – Góthnak most nem volt kedve kiigazítani. – Egész életemben egyetlen ember mutatta ki nyíltan az érdeklődését, de az sem mert közeledni, s most itt vagy te...
Tompán, fojtottan beszélt a férfi szájába, egész testében reszketett. Olyan esdeklő volt, s ugyanakkor erőszakos is.
– Megharaptad a szám! – kapta el Góth a fejét, de az asszony magához húzta, s vékony, sima nyelvével hosszan, puhán simította végig a férfi földuzzadt ajkát. Teljesen átadta magát, nem figyelt a kevés járókelőre, akik között lehetett szomszéd, ismerős. Tüntet, gondolta Góth, s nem tudott haragudni ezért.
A teljesen elnéptelenedett, sötét utcákon nagy békét érzett magában, pedig a város már régen nem volt biztonságos, de benne most szunnyadt a védekezés ösztöne még a gyanúsabb környékeken is. Csak amikor úgy húszlépésnyire ért tőlük, vette észre a négy alakot. Nem lehetett megtorpanni, jó előre meg kellett bizonyosodnia szándékukról, ezért tétován kitért az úttestre. Akkor vált nyilvánvalóvá, ezt nem úszhatja meg: a négy éjszakai portyázó csatárláncba húzódott szét az út közepe felé, mire ő visszakanyarodott a járdára. Itt nincs mit okoskodni, gondolta, itt méltóságteljesen kell „elesni”, s lehetőleg minél kevesebbel megúszni. De még abban a pillanatban megriadt, hogy ezek itt pocsékká verik a képét. Nem is oly régen még nem izgatta volna túlságosan, minden verekedése alkalmával azzal biztatgatta magát, ettől legalább férfiasabb lesz a külseje. De most, most nem akarta, hát próbát kellett tennie. Ezek itt úgysem könyörülnek, bármily csekély ellenállást tanúsít. Nyugodtan, sem gyorsan, sem lassan közeledett feléjük, örült, hogy legalább az asszony nincs most mellette, mert akkor teljesen kilátástalan lett volna az egész. Amikor pedig karnyújtásnyira ért, s az egyik vagány kissé előrelépett, nem túl erősen, inkább váratlanul és pontosan csapott a torkára keze élével, aztán fejét leszegve, repülőrajttal fejelt belé a legközelebbi pofába, s amint az eltántorodott előle, élete egyik legnagyobb vágtáját futotta. Azok pár száz méteren üldözték, aztán letettek róla, de akkor is futott még, amikor a tömbházak már csak az ő dobogását visszhangozták. Később megnyugodva ballagott a folyóparton, az éjszakai szélben hűtötte verejtékes homlokát. Itt csak egyféleképpen lehet a fejet használni, gondolta. A hiúság is jó valamire, mert ha nem féltem a képem, most még mindig ott taposnának. A feleségem talán megjegyezné: úgy kell a kikapós, iszákos fajzatának. Nevetett. Boldog volt, hogy megúszta. Vajon mennyi ideig lesz még érdemes megúszni valamit is? Vajon mennyi időt tölt még ebben a biztonságát vesztett, önmagán túlduzzadó, egyre idegenebb városban? Meddig érdemes még, meddig értelmes, meddig nem értelmetlenül megalázó? Milyen idők következnek, ha elmúlik a szelíd vénasszonyok nyara, s távoli emlékké foszlik az asszony is?
Az Idő olykor megtalálja azokat a lehetséges eseményeket, amelyek ugyan sosem történtek meg, de amelyeknek – a jövőből immár úgy tűnik – óhatatlanul meg kellett volna történniük a kronológia egy pontján, ahol a múltban csak eseménytelenség tátong, de a jövő e hiányból táplálkozó s ezért előreláthatatlanul bekövetkezett eseményei titokzatos módon kikövetelik a visszajátszó kiigazítást, a hiánypótlást, így építvén föl az igazabb, mert valószerűbb és teljesebb múltat. Lehet, mindez csak meddő óhaj, de van olyan, akinek számára óhaj formájában is valósággá válik, ha nagyon akarja, és nagyon sokszor, erősen vágyva összpontosít, amikor a valóság elveszti valószerűségét, s a képzelet játéka lesz valószínűbb. Ezt érezhette az asszony, amikor a se-nem-nyár-se-nemősz évszak közepén a hiány föllázította múltat célzó, önigazoló fantáziáját, s a kétes játék a valósággal és valószerűséggel egyetlen mondatban csapódott le:
– Lánnyá tettél – közölte olyan egyszerűen Góthtal, hogy jóhiszeműségében észre sem vette a mondat kétes, akaratlanul is önironikus felhangjait.
– Ilyen képességemet eleddig még nem ismertem – dörmögte Góth, bágyadt őszi mosolyát is türtőztetve. – Az ellenkezőjéről ugyan már vagy háromszor győződtem meg más-más lányoknál, de ami rád vonatkozik, azt neked jobban kell tudnod.
Gondolatban még hozzátette: ez most a változás korának rajongó pillanata, nemsokára megjön az önvádba burkolt depresszió is. De a fogyó pillanatokat sem akarta elrontani, mert mindinkább tapasztalta, hogyan illan az idő, egyre kevesebb marad belőle. Olykor úgy érezte, a jelenre is mindössze emlékezik, kétes anamnézis az egész, nincs folyamata, összefüggése, sokkal álomszerűbb, mint a múlt; és sokkal hihetetlenebb is, s mindez akkor következett be, amikor elmúlt a hiábavaló kísérletezés csak azért is dühe, s teljesen átminősült valami mássá, amit még önmaga előtt sem akart hétköznapivá egyszerűsítve megfogalmazni, amint egy sejtésben emlékké, töredékessé és kihagyásossá, rapszodikussá vált a jelen. Egy idő óta, amikor kettesben voltak, megszűnt az asszony hebegése, amely, mint megfigyelte, valójában csak beidegződött műhebegés volt, védekezés, önleplezés, időhúzás, rejtőzködés vagy egyszerűen csak óhaj az egyetlen legpontosabb kérdésre vagy feleletre. Az együttlétek alkalmával megbillent, elfordult a jelen, fölfénylett egy finoman erezett boka, valahol a látószög peremén átiramlott Bulgakov fekete kandúrja, szőrén kétesen villódzott az egymáson átsejlő időrétegek összederengő visszfénye, míg puha, időtlen surranással siklott egyik múltból a másikba, mintha száma is lett volna a múltaknak, a hetesben például meggyfák között kifeszített függőágyon sivalkodott két, még ismeretlen leánygyermek, a hármasban semmi, a kilencesben egy nagyon ismerős, tisztára sepert hátsó udvar, teli vadidegen emberekkel, nőkkel, férfiakkal vegyesen, olyanok voltak, mint akik rég halottak vagy távolra szakadtak, örökké ismeretlen árnyalakok egy álomban, közöttük ott kísért Herz Sanyi, viharkabátban és eléggé elképzelhetően, immár mindhalálig megismerhetetlenül az ismeretlen és fiatal párok között, épp csak áttűnőben, ahogyan az alkonyon tűnik át egy elképzelt üvegmadár, egy valóságos kerecsensólyom vagy egy éjbe tartó, rajnai Apollinaire-sor, és Góth, a magabiztos, izmos és erős Góth nemhiába eltelt tizennyolc éve, furcsa, nevetséges trapéznadrágok és kurta szoknyák, combközépig sem érők, csaknem-ismerős, laza csigákban omló, fényes-fekete haj keretezi egy nő lányosan sima, keskeny, résnyire vont, időtlenül hűséges és riadt szemű, feltűnően duzzadt ajkú arcát, a kavargásban mintha táncot mímelne a finom rajzú lábszár, Góth mind a tizennyolc évével csodálkozik, szinte szájába kapja hüvelykjét, aztán mégsem teszi, csak gyanakodva követi az asszony mozdulatait; az ugyancsak gyanakodva figyeli őt, egyszer pici fintort vet felé, kik ezek, és mit keresnek a fiatalkoromban, kérdezgeti magától Góth, az asszonytól kellene megtudakolnia, még ő a legismerősebb mindőjük közül, de az csupán egy-egy elutasító pillantásra ha méltatja, pedig őt már régen meggyőzték a leányok, asszonyok, hogy jóképű, s ezt elhinni oly könnyű, az asszony ott, el-eltűnve az ismerős hátsó udvar forgatagában egyre csak egy fiatal férfit igyekszik gyámolítani, aki egyelőre nem annyira részeg, hogy tűrje ezt, minduntalan lerázza magáról a szemmel láthatóan hozzá tartozó nőt, ismeretlen, akár én is lehetnék, gondolja Góth, de most valahogy képtelen megszólítani ezt az ittas embert szemmel tartó, szigorú és gunyorosan el-elsikló fiatalasszonyt, akire pedig emlékszik a szeme alatt csak alig látható árnyékról, bár teljesen idegen a divatjamúlt maskarában, amint végre becserkészi társát, az holtrészegen megadja magát a szelíd asszonyi erőszaknak, egyszer vele is megeshet az életben, egyszer bizonyára meg is esett vele mértéktartó életében, egy időre mindketten eltűnnek Góth látómezejéből, kik ezek, töpreng, és mit keresnek a mi hátsó udvarunkon, a kilences síkban, míg a hármas emléktelen semmi, a hetesben két ismeretlen, valamikor megismerendő leánygyermek sivalkodik a meggyfák közé kifeszített függőágyban, szél ringatja őket, s amint hüppögve elhallgatnak, Bulgakov időtlen surranású, fekete kandúrja átvág a látómező legszélén, kikerüli a tömeget, és elóvakodik az egyik félreeső helyen fáradtan letelepedő, már nyugodt, szomorú asszony mellett, nyomában fölerősödik a pohárcsengés, ódivatú az udvar állandó csilingelése is, hosszú kacagások, rövid morranások, lábcsoszogás, ósdi zeneszámok, nem is annyira tegnapiak, Yesterday, és mindaz, amiből a tömeg zaja öszszeáll, az asszonynak, ott, láthatólag semmi dolga, csak vár, ő tudja, mire, ő tudja, mi ez az egész itt, az emlékek hátsó udvarán, egyedül van, de nem tanácstalan. Góth is egyedül van, ám ő még tanácstalan is az ismeretlen forgatagban, s bár túl van a sokadik csodálkozásán, most erőt kell vennie magán, hogy megkörnyékezze az asszonyt, semmit nem akar tőle, csak információt, gyorsan körbepillant, a mások számára, úgy tetszik, észrevehetetlen, láthatatlan „regénymacska” kalauzként siklik át a hetes zónába a két leánygyermekhez, a tornácon észreveszi a nyugágyban alvó, szétlökött lábú, részeg férfit, egyszer talán vele is megeshetett az életben, a macska továbbsurran, mintegy mutatva: a hármasban még mindig semmi, kezével emberiesen integetve hívja Góthot, aki követi, a macska leül a magányos fiatalasszony lába mellé, hozzádörgölőzik, s amikor Góth odaérkezik, hirtelen eltűnik, átsiklik valamelyik, számukra tilos zónába, csak a szaga marad még egy ideig, furcsa keveréke a tömjénnek és annak, amit kénkőnek neveznek, és akkor Góth, mert az asszony értetlenkedő, sőt magyarázatot követelő várakozással néz fel rá (mihez is hasonlít az arca, milyen könyveket kellene föllapozni a gyarló emlékezetből?!), hirtelen, a szándékoltnál élesebben, számonkérőbben megkérdi: – Mi van itt? – Az asszony ismét elfintorodik, határozatlanul körbeint, aztán csak úgy maga elé mondja: – Ez van! – A háta mögött keskeny létra vezet az épület hátsó szárnyának padlására, s Góth szigorúan szeretne rákérdezni, mi folyik itt, az én udvaromban, az én fiatalkoromban, de csak annyit kérdez csöndesen: – Mi van a háta mögött? – A nő a létrára sandít. – Padlás – mondja. – S már az is tele részegekkel? – kérdi bosszúsan, elítélőleg Góth. – Nem hiszem – ingatja fejét az asszony –, csak néhány macska van ott, meg sok-sok kacat és pókháló, mert szerintem egészen olyan, mint egy padlás. – Góthnak a macskákról eszébe jut: – A Bulgakové is? – Kié? – kérdezi csodálkozva az asszony. – Itt semmiféle Bulgakov nincs, azt a macskát még le se fordították, és itt mindenki elfelejtett oroszul. – Azért meg lehetne nézni, föl lehetne kutatni. – Milyen? – Fekete, akár a maga haja – mondja Góth, és nem érti, miért nem tegezi ezt a fiatalasszonyt, csaknem olyan fiatal, mint az első szeretője volt annak idején. – Keressük meg – von vállat az unatkozó nő. – De lehet, átszökött a hármasba. – Milyen hármasba, ott mi van? – A semmi. Ott szokott eltűnni, ha éppen nem tartózkodik a hetesben, vagy itt, vagy ezen a padláson. – Az asszony lustán feláll, Góth a létra felé tessékeli, majd elpirul a nő megrovó pillantására, és gyorsan előremászik, két másodperc alatt fent van, csak a csigákban leomló hajzat látszik innét, a létra tetejéről, Góth lázasan töpreng, segítsen, ne segítsen, amikor hallja: – Nyújtsa már a kezét, maga mamlasz! – Az aszszony tenyere széles, érdes, erős fogású, s mégsem hasonlít a Góth által ismert, gerelyen vagy tornaszereken edzett kezek szorításához, már fent áll, szemtől szemben és nagyon közel hozzá, leheletét, fiatal leheletét is érezni, két rövid lépéssel megkerüli, aztán körbemutat: – Padlás, s annyi. – A sarkokban, a szerteszét heverő ládák között-mögött macskaszemek villognak, az állatok mind feketék és közönségesek, nem hasonlítanak arra a macskára, pókok futkároznak le-fel hálójukban, eltévedt legyek kínlódnak, s a padlás hátának deszkarésein vékony sugárban vág be az éles, portól vemhes délutáni fény, megvilágítja a tizennyolc éves Góth ide száműzött gyermekkorát, az egyre nagyobb számú kulcsot, majd mű- és gyorskorcsolyákat, a nyurguló síléceket, elfocizott lábbeliket. – Maga hol járt, amikor én ebben a bébicipőben? – érdeklődik évődve Góth, aztán hirtelen abbahagyja, hogy az asszony szúrósan, gyűlölködve nézi: – Mi köze ahhoz magának?! – sziszegi. – Csak nem spicli, már ilyen fiatalon?! – Még nem ismerem anynyira, hogy pofon üssem! – ötlik fel egy későbbi mondata Góthnak, de az asszony nem hőköl meg, látszik rajta, a tíz körmét is képes használni, Góth legyintve fordul el. – Ide csalt ez a dög, aztán megslisszolt! – Miféle dög? – A Bulgakov macskája. – Az, az, amelyik még nem létezik? – kérdi a nő, átlép néhány kacaton, Jánosvitéz-jelmezen, franciakirály-koronán, egy rozsdázni készülő párbajtőrön, miegymáson, beletúr a könyvesládák egyikébe, tűnődve suttogja maga elé: – Piros Mesekönyv, Arany Mesekönyv, Grimm legszebb meséi, Lidérc anyó kútja, Hauff meséi, Az ezeregyéjszaka, Nils Holgersson csodálatos utazása – ebbe belelapoz, az apró betűs előzéklapot az egyik porral kavargó fénytölcsérbe tartja, úgy betűzi –, Nils Holgerssons underbara resa genom Sverige, Micimackó, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, Bőrharisnya, Az ezüst tó kincse – a May Károlyt undorral visszaejti a ládába, kezét porolja, megjegyzi: – Szép gyerekkora volt magának – s ezt úgy mondja, hogy Góth most hiszi is. – Maga szerencsefi! – teszi hozzá kissé gúnyosan, aztán ocsúdva körülnéz, de az udvar felé hallgatózva megnyugszik a nem szűnő zsivajtól, egy addig láthatatlan deszkaajtóra téved tekintete. – Ott mi van? – Góth töpreng egy kicsit, mi lehet ott most, aztán már tudja is: – Ott az alkony van. – Lejárat is van hozzá? – kérdi az asszony, mintha az alkony egy föld alatti terem lenne, bár lehet, az is, Góth elfordítja a keresztfát, szélesre tárja a recsegő deszkaalkotmányt, int. Tudja, most az asszonynak kell előre mennie, nézi a szűk, rövid szoknyából kinyurguló lábakat, ez is felér egy akármilyen látvánnyal, gondolja nyeglén, az asszony feje eltűnik a küszöbnél, utána mászik, lent az ismert tér, szikkadt füvű, köves is, alkonyi is, mindjárt gyülekeznek a srácok, gondolja, s örvend, hogy egyelőre csak kettesben vannak, körbepillant, fentről kinyúlik két fekete, szőrös-karmos mancs, felhúzza a létrát, csöndesen becsukja az ajtót, átoson a hármason (semmi), kissé tétovázik a hetesben (két, feje fölé lökött ököllel szendergő leánygyermek, egy szerterúgott lábú férfi a nyugágyban), a kilencesben, bár fáradtabban, áll a buli, a macska megnyugtatólag int Góthnak, aztán szem elől vész. Mindjárt jönnek a srácok, gondolja Góth, hátha az kell neki, a fiatal nők állítólag időnként álmodoznak az erőszakról, ám tulajdonképpen nem is kívánja a heccet, ez az alkony most itt, az üres, füves-köves térségen valahogy oly kegyeletteli, leülnek egy durván faragott, hosszúkás, ott feledett gránitkőre, az asszony lesimítja rövid szoknyáját, féloldalasan, combját, lábszárát összeszorítva ül, töpreng, s Góth most végre meg meri kérdezni, immár tegezve: – Mondd, mikor van ez? – A nő idegenül figyeli a bizalmaskodó csaknemkamaszt. – Azt hiszem, úgy tizenöt évvel azelőtt. – Mi előtt? – kíváncsiskodik tovább Góth. – Az asszony vállat von: – H-hát... azelőtt... – A szinte-kamasz Góth szeme kitágul, mintha hirtelen emlékeznék valamire: – Istenem, akkor minden hiába! – Mi történt, fiatalember? – hüledezik a nő. – Góth töpreng, aztán vonakodva: – Még nem tudom, de valami történt úgy tizenöt év múlva, egyszer talán majd megmagyarázhatom... – Az előóvakodó fekete kandúr sárgán hunyorít és megnyalja száját, de az asszony nem veszi észre, messzi réved, a macskaszemek egyre fényesebben világítanak a sűrűsödő sötétségben, itt már az este történik, túlűzte a távoli dombháton a színes alkonyt, Góth várja, hogy az első hűvösebb szellő közelebb kényszerítse az asszonyt, valami elkezdődött, amiről még nem tudunk, gondolja, míg egyre inkább belevesznek az estbe, az éjszakába, és Góth a biztonság kedvéért még suttogva megkérdi a köréjük alvadó sötétségben: – Mondd, van neked akkor miniszoknyád? – A válasz a hármasból érkezik, ahol csak a semmi van:
– Minden bizonnyal, mint akárki másnak.
– Akkor?
– Ühüm. Akkor.
– Mit jelent ez... ez az egész?
Az asszony töprengett, nem akaródzott kimondania a valóságot. Aztán mégis:
– Azt, hogy késő van. Ehhez az egészhez. Mindenhez.
– Végül is mikor történt? Vagy mikor nem történt? Olyan fiatal voltam akkor!
– Ez akkor történt, amikor találkoznunk kellett volna. És túlságosan korán, hogy el tudjuk helyezni a mi időnkben.
Bulgakov fekete macskája egyre csak hunyorgott. Akkorra már bejárta az egész világot, és az embereken kívül semmi érdekeset nem látott benne, hát visszalopakodott a regénybe, amely immár mindenki számára olvasható...
– Ne sírj, kérlek, ilyenkor megcsúnyulsz és megöregszel – kérlelte Góth az asszonyt, ott, az agyaras vaddisznófej alatt, a bentrekedt füstben, áporodott zajban. Addigra már kiveszett belőle minden nyegle magariszálás, végre azt gondolta, amit mond, s azt mondta, amit gondolt.
– Magamhoz öregszem – szipogta az asszony, de szófogadóan letörölte könnyeit, szemében ismét az az időtlen hűség és riadtság.
– Úgy gondoltam, a szemem alatt öregszel meg lassan, csöndesen és szépen, talán csak teljesen megőszülsz, egyébként változatlan maradsz, s én naponta rád mosolygok, és megsimogatom arcodat. Többé már képtelen vagyok rád nevetni, esetleg egy-egy félmosolyt küldök feléd, míg egy napon üresen marad a helyed... Amióta a barátaim egyre sűrűbben iratkoznak ki az életemből, minden alkalommal azt hiszem, engem nem döbbent meg és nem szomorít el semmilyen búcsú. De úgy látszik, ez még hátra volt.
Innen már egészen töredékes minden, elárvult mondatok, töredékek és torzók foglalják el a folyamatos események helyét, s Góth úgy érezte, valójában sosem létezett, csak elképzelte magát, miközben az asszony valamit befejezett, benne és önmagában: amikor végre egy kicsit élni kezdett itt, a nap néhány órájában társaságra talált, utolsó társaságra, utolsó szerelemre, akkor kellett mennie. Sebaj, biztatgatta magát egyre Góth, előttünk a múlt, s ezt a megnyugvással kacérkodó állítást később – de nem elkésve (hiszen az ilyen megállapításokkal sosem lehet elkésni) – átadta az asszonynak is, aki tette magát, hogy örül a vigasztalásnak. Öröm nélküli vigasz...
Lassan hűlt ki a vénasszonyok hosszúra nyúlt nyara, az aszszonynak temetői sétára volt kedve, Góthnak ugyan másra, de ezt nem közölte vele. Úgy viselkedett, ahogyan haldoklóval, nagybeteggel viselkedik a tapintatos ember, akkor sem szólt rá, ha szenvelgést érzett ki mondatai mögül. Játszik, gondolta. Önmagának játszik, nem nekem. Védekezik. Semmiért sem tudott már haragudni rá.
A temetőben mindenki a halottak ünnepére készülődött, nyurgán csavarodott az ég felé, az ősz felé a kitépett gyom, a meggyújtott avar füstjének illata, s ebben az őszi füstben, a készülődés ködében és páráiban Góth mindig az elmúlás tömjénjének illatát vélte fölfedezni, távoli utazások jutnak ilyenkor az ember eszébe egy elkoptatott francia szállóige fellengzős s valahogyan mégis igaznak tetsző társaságában: Partir c’est mourir un peu, a mondást Góth régen éppúgy megfintorogta, mint Beethoven VII. Szimfóniáját, s e kettő valahogy egymás kiegészítőjévé lett benne, amint megtudta, ez az asszony kedvenc szimfóniája, újra meg kell hallgatnom, hátha én tévedtem a megítélésben, gondolta, az érzelmesség hiánya nem mindig erény, az asszony holmi sírkövekről, halálról, családról mesélt, talán nem is figyelt magára, csak a benne felgyülemlett feszültségeket akarta levezetni a beszéddel, hangjában kis, hamis felhangok rezdültek, de bántóvá csak akkor lettek, amikor végül – akarva? akaratlan? – a költő sírjánál találták magukat, akit már csak egy vaskos gyűjteményes kötet meg egy szigorú, de nem komor gránit jelzett. Góth most nem szenvedhette a hamisságot, mert ugyanaz járt az eszében, mint az asszonynak, csak éppen a költővel kapcsolatban, akit mindig féltett a feledéstől, de tíz év teltén megnyugvással, elégtétellel és örömmel tapasztalhatta: közös barátjukat indokolatlanul féltette. Ebbe az elégtételbe borongott bele az asszony, s Góth később örvendett, hogy sikerült türtőztetnie magát, mert a megviseltség viszont őszinte volt arcán, a vékony szél kicsipkézte rajta a máskor csak sunyító ráncokat, kékes-szederjes, petyhüdt lett tenyérnyi kis arca, szánandó, esendő volt állandó búcsúzkodásában, s csupán azért hazudott érzelmesre lágyított hangjával, mert megértésre vágyott, megértést esengett a maga számára, holott Góth már nem is lehetett volna megértőbb; teljesen föladta a Könyvszerkesztőtől kölcsönzött eddigi életelvét, miszerint szánalmunkkal nem segíthetünk a megszomorítottakon, hiszen ha szintén módfelett elszomorodunk a nagy együttérzéstől, abból csak két szomorú ember lesz, semmi egyéb; tökéletesen átérezte, mennyire kell az asszonynak ez a kicsi rájátszás, mennyire szüksége van arra, hogy olyan mondattöredékeket súgdosson fülébe, nyakába, szájába, amelyek még két ember számára is soknak tűnnek néha, de Góth türelmes volt, nagyon türelmes. Viseljük el egymást, legalább addig, míg kimegy a láz az ablakon, biztatgatta magát. Mostanában sikerrel gyakorolta a türelem erényét a füstbe csomagolt, öreg őszben, s arra emlékezik, hogy az asszony valahol messze, valami ablak előtt ül, a szemközti lapos fedelű házsor fölött havas domboldal, és valahányszor fölpillant, bruegeli kép: a fenyők között parányi ember s előtte vagy mögötte parányi kutya, körülötte idegen nyelvű közöny és csönd, felsóhajt, mint aki üzen: „Úgy nézek ki, mint egy közel ötvenéves asszony – hát nem borzasztó?” – próbálja fanyar öngúnnyal tompítani a tények élét, bizonyára megnézte magát a tükörben, megtapogatta arcát, aztán, mint régen, s nem is oly régen, csak úgy magának ismételte el: „A ráncaidat is szeretem.” A legszebbek a jóformán át sem gondolt, véletlen mondatok, nincs gondolati értékük, csak helyhez és időhöz kötött hangsúlyuk, s olyan véletlenül érnek célt, ahogyan megfogantak, két véletlen tökéletes találkozása a pillanat megértésének „rejtelmes szigetén”, ahol végeredményben nem történik semmi, csak a kis, jelentéktelen élet, vagy amit annak neveznek. Góth, immár túl mindezen, s azon is túl, ül egy megbontott üveg konyak meghitt társaságában (mint Micimackó), tulajdonképpen színészbarátját gyászolja, akivel annak idején annyit veszekedett állandó kísérletezéseiért. „Én már csak az értelemszerű művészetet szeretem!” – gőgicsélte Góth szilárdan, mint egy magabiztos csecsemő. „Én is szeretném az értelemszerű életet” – mondta jóval tűnődőbben a haver, mielőtt föllógatta volna magát, váltakozva volt higgadt és izgága, mint aki döntő lépésre készül, mely most érik benne, visszavonhatatlanul. Most szükségem lenne rá, gondolta Góth, aki időnként arra eszmélt, hogy szüksége volna egyegy, időnként eltűnő barátjára, mind többre volna szüksége, és egyre fogyóban vannak, még életükben kimondják az akkor megmosolyogtatónak tetsző mondatot, akár a színész, akár Góth, ha egy kicsit felöntött a garatra: „Mit tudnátok mondani arról, hogy valamikor itt jártam, és beszélni próbáltam hozzátok?!”
– Szükségem van rád, inkább, mint valaha. Ne felejts el! – mondta kínlódva az asszony a sokadik búcsúzáskor. – Adj nekem még egy utolsó, boldog délutánt! – s olyan a mondat, mintha eleve a múltban hangzanék el, teljesen fölöslegesen, hiábavalóan és megható-szépen, mint a hiábavaló dolgok általában, amelyekhez ragaszkodunk, a kérés, mely már a sétányon, majd a Kilátón folytatódik-ismétlődik, egyberímel egy későbbi vallomással, hiszen a vallomásokban rejtőzik a legtöbb lemondás, mert csak így viselhető el a sohamár esélytelensége („Az embernek még mindig vannak esélyei.”): „...tragikusan és felemelően szép élményem voltál és maradsz”. Az ilyen és ehhez hasonló mondatokért volt képes Góth fölfortyanni és szitkozódni akkor is, amikor nem érdeklődéssel, hanem számonkérőn hangzott el a hivatalos kérdés: „Tulajdonképpen mit akar attól a nőtől?!” Nem óhajtott vallani erről senkinek, még magának sem, mert egyszerűen nem is tudott, csak azt tudta, mit nem jelentett számára ez a távolból integető, egyre nehezebben megidézhető asszony. Próbálgatta elhelyezni, de már örökre nem sikerült, sem kocsmában, sem ágyban, sem séta közben, esőben, napsütésben, csak egy korszakot lezáró, utószezoni hangulatban, mely olyan, mint egy örökké északnak tartó, végeérhetetlen utazás a vénasszonyok nyarában. A színésznő ágyban is szereplő maga-kínálása, a balerina sportos frigiditása, az egyszerű leány természetes oda- és önfeladása, a kékharisnya túlfinomult hisztériája, az elhanyagolt, még fiatal szépasszony buja képzeletének valóságos próbája, kislányok nyegleség mögé rejtett félelme, félprofik alig leplezett unottsága, a férjét először megcsaló, kíváncsi fiatalasszony riadt kapkodása és természetszerű csalódottsága, öregedő nők magabizonygatása és -biztatása, szüzek eleinte rebbenve táruló-záruló combja, vágya-fájdalma-öröme, matrónák meddő kacérkodása, tisztességükre adó, de szerelmes asszonyok önmegvetése és boldogsága, megalázott feleségek dacos fölkínálkozása, mélakórosok elaprózott, bágyatag és egyre apadó élvezete, „világszépek” kegyet gyakoroló mozdulatai, csúnya leányok eltúlzott hálanyilvánítása, elhagyott, visszatérő szeretők egyetlen találkányi bosszúja, öngyilkos kedvesek szemrehányó éji kísértése, kívánt elérhetetlenek maró, dühöt szító hiánya, régi feleség unt szerelme... Az asszonyt bárhová is próbálta elhelyezni, nem illett a keretbe. Ő volt az, ami más nem. Ő volt az, aki tulajdonképpen nem az, aki, s mert ennek tudatában volt, nem maradt más választása, mint egy csapásra kiiratkozni mindabból, amit eddig csak tanult az életben, de egészen megtanulni képtelen volt. Bármikor mondta is, utolsó vallomásként maradt meg Góthban, aki egy idő óta olyan pontosan körülhatároltnak érezte magát, hogy tulajdonképpen képtelen volt eldönteni, kicsoda: „Magyar vagyok, nem is vagyok magyar; feleség vagyok, nem is vagyok feleség; szerető vagyok, nem is vagyok szerető.” Mit lehet mindehhez hozzáfűzni, amikor minden kétség egyszerre mondja ki magát?
Szép, érzelmes történet, fejezte be rapszodikus és szokatlanul szemérmes beszámolóját Góth, a Könyvszerkesztő megértéssel bólintott, mosolygott, szokásától eltérően nem vágott állandóan közbe, az Öreg ismét csak kornyadozott, az Irodából most indultak „a fiúk” az első déli portyára, s általában minden olyan volt, mint régen, mindig. Nagyon korán kezdődött ez az emlékező hangulat, egyidőben a pirkadatot jelző szél motozásával a nyitott ablak előtt elvont függönyön, amelyen ideges fodrozódás, borzongás futott végig időnként, ilyenkor illik leginkább az eltűntekre emlékezni. Góth rálegyintett az éberségben eltelt éjszakára, kicsámborgott a konyhába, s felesége nem lévén háznál, évek óta először, az unalmat feledtető undor érzésével látott hozzá a mosogatáshoz, utána gondosan megfürdött, kezét különösen sokáig szappanozta, s hogy a reggeli kávéjával arca elé vitte tenyerét, hirtelen megérezte rajta az asszony kissé érdes, kidolgozott kezének már-már elfeledett illatát. Meglehetősen váratlan helyekről idéződnek föl az emlékek, szimatolt komikusan a tenyerébe, aztán illő időben beállított a Könyvszerkesztőhöz, aki tulajdonképpen éppoly magányos volt, mint ő, csakhogy ezt annyira nem ismerte be soha, hogy már-már üvöltött róla. Délelőtt teltén ímmel-ámmal megebédelt a vaddisznóagyar alatt, poros üvegszemekkel bámult farkasszemet, vele szemben sörébe révedő részeg mórikálta magát, s a hangszóróból Beethoven VII. Szimfóniájának megslágeresített változata zümmögött. Gyűlölte, mert rosszul emlékeztette valamire, hamis volt és behízelgő, hihetetlen, éppúgy, mint az, hogy megpróbálta magát fiatalnak, kötetlennek, szabadnak elképzelni, s mert ez valamiképpen sikerült is neki, épp azért vált hihetetlenné. Eszébe jutott a leány is, egy ideig eljátszott a gondolattal, hogy fölkeresi, de hát miről is beszélgetnének ők együtt, miután egyszer fölháborodottan és bosszúvággyal jegyezte meg: „Te úgyis csak az anyámat látod bennem!” „Így van!” – vallotta be férfiasan, mert már semmit nem akart ettől az ifiasszonytól, aki gesztusaiban megtévesztően hasonlított anyjára, s épp ez a megtévesztés riasztotta el Góthot. A szaga is taszította, az az új, Shield márkájú pingponglabda szaga, mely nem volt kellemetlen, csupáncsak idegen. Valami hiábavaló, ennél is hiábavalóbb dologra vágyott, tehát néhány pohár teltén elhatározta, hogy meglátogatja azt a havert, akit úgysem talál ott, ahol keresi. Idétlen vágya kerekedett, hogy nyilvánvaló csalódást okozzon magának, az egyetlen dolgot akarta, amit ezen a napon bizton elérhet.
A csengőt kapcsolták ki, vagy az áramot vágták le? Háromszor hármat kopogott, de tudta, hiába. A várakozás alatt félhomályhoz szokott szeme az egybenyíló szobák sorából fényt látott derengeni a törtüveg-ajtón keresztül. Aztán már világított, ahogyan csak elhagyott, bútortalan, kiüresített lakások világítanak. A teljes üresség. Tehát megkapta, amit akart, most már csak némi adalék kellett a megbizonyosodást követően.
Az alacsony felhők szélénél kinyilazó, természetellenes délutáni sugaraktól a folyó öntöttvas-szürkén fénylett. Megkísérelte magához parancsolni az asszonyt, de már nem volt hatalma fölötte. Figyelte a várost, vadidegenek korzóztak az utcákon és a tereken, nyüzsgésüktől még elhagyatottabbá lett minden. A sétány tobzódó, rothadó színekkel halódó lombalagútja, a sarki budi cseppkőbarlangi csepegése, a Kilátó zugai, a csuszamlások és omlások miatt egyre változó terep egyszerre volt ismerős és idegen, emlékszerű és feledésre érett, a város szertefolyó zajának hajdani ősz esője kopog kiszámíthatatlan ritmust egy zöld esernyőn, amelyet ketten fognak, s míg körülemlékezte ezt a sétányi tájat, érezte, a hiányt immár csak úgy teheti teljessé, hogy örökre itthagyja ezt a várost, mint egykor szülőhelyét, a saját hiányával fejezve be azt, amit itt, tétován csellengve vagy idegesen kóborolva nem lehet soha befejezni. Minden újabb alkalommal véglegesnek tekintette magányosságát, aztán időnként rájött, hogy az csak most, most teljesedett be igazán. Az egész világ, ez az egész kisvilág más volt, semmi sem az, ami, csak a városszéli kocsma olcsó itala facsarta ismerős görcsbe a gyomrot.
Otthon akkurátus, asszonytalan tisztaság. Egy rámaradt fényképet nézegetett, a hangsúlyos száj sarkában fölfedezett egy árnyalatnyi keserű vonalat, volt szenvedések kitörölhetetlen nyomát.
Góth végül ezt gondolta:
Ó, az az öböl, mélyen belevág a szárazföldbe. Milyen színű a vize? Messze van, nem látom...
Aztán ezt:
Ó, az az öböl, mélyen belevág a szárazföldbe. Milyen színű a vize? Messze van. Nem látlak...
UTÓHANG
Az Irodában s az életben úgy folyt minden, mintha valami történt volna. Góth időközben igyekezett teljesen elfeledni eddigi foglalatosságait, üvegmadaraira is csupán akkor emlékezett, amikor az alkony néha átsütött a szomorúságon, megkeseredett benne a kedv, kicsi háziszelleme is mind szánalmasabb, veszélytelenebb formákat öltött, láthatólag kitűnően érezte magát a palackban, nem is vágyott a nagyvilágba, ahol valóban nem volt mit keresnie, elaggott s arra készült, hogy egy napon föl sem neszel terjengő füstjéből, visszaköltözik valami arab mesébe, aztán ott is marad. Mintha a történések is visszavonultak volna a múltba, mindenkit emlékezésre kényszerítve. Nagy utazások ígérete rejlett az évszakokban, minden vénasszonyok nyarában, jól el lehetett mélázni a lehetőségeken, miközben egyre jobban esett a mozdulatlan semmittevés. Elmúlt a krisztusi kor láza, képzelt utazások heve, csak kis, ismert és unott átszállóállomások világtájainak huzata motozott a kabát alatt. Góth ott didergett mindegyikben, mint emléke régen elfeledett, az éjszakák fojtó magányából fölneszelő asszonyok riadt gondolataiban, akik vele együtt játszották el utolsó lehetőségüket, s most úgy emlékeznek rá, mint a lehetséges beteljesülésre. Se-nem-megyek-senem-maradok állapot állandósult benne, s még azt sem hitte: jól van ez így. Üzeneteket kapott, s mert a múltból jöttek, úgy tetszett, történést hoznak életébe. Egy-egy félmondatban, elsikló fényben, elsuhanó illatban talált percnyi menedéket; ilyenkor másnak képzelte magát, mint a többi, miközben az ő életüket élte, a város egyik-másik sarkán olyan emlékekkel találkozott, amelyek annak idején szintén az eseménytelenséget jelentették, de mára már kósza üzenetekkel telítődtek. Napi hírek, napi italok, napi élet – jól el lehetett pancsikolni mindebben. A legtöbb mozgalmasságot azonban még mindig a csalódásokban lelte meg. Azok legalább hitelesek voltak. Olyan természetesnek hatottak, mint az, hogy egy napon csak úgy megérkezett az Irodába Herz Sanyi. Egy Herz Sándor, aki a megszólalásig hasonlított hercsanyira, s akit langy barátsággal üdvözölni lehetett. Mindenki természetesnek vette, hogy ott van, hogy megérkezett, csak Góth álmélkodott és figyelte gyanakvással, mintha ez az ember a jelenlétével is hazudhatna. „Hallottátok?! Megjött a Herz Sanyi!” – hallotta ismét az immár átminősült felkiáltást, s a szegény Herz Sanyi nem is képzelte volna, hogy jelentést nyert egy, már senki számára nem ismerős, elhaló mondatban. Góthból önkéntelenül bukott ki a kérdés, fojtottan, várakozón tette fel, nehezen, mintha idegenül ejtve az asszony nevét. Hercsanyi csodálkozott, hogy ez az ember itt nem akarja elhinni: nem ismeri az asszonyt. Nem lehetett túlságosan büszke a nevére, mert egy idő után ingerült lett:
– Ugyan már, uram! – mondta a hitetlenkedő Góthnak. – Ha nem hiszi, hogy valóban nem vagyok ugyanaz, lapozza fel az itteni, a New York-i vagy a tel-avivi telefonkönyvet. Bizonyára tucatjával akad mindenikben Herz nevű bolygó zsidó. Lesz ott Sándor is, nem is egy!
Góth félmosollyal arra gondolt, milyen érdekes lenne üzenni egy hercsanyi nevű ismeretlennel egy ismeretlen asszonynak a világba, s várni, hátha eljut a címzetthez ez a véletlenre bízott üzenet. Palackposta-esély. Annál érdekesebb, minél kevesebb reménynyel kecsegtet. Egyébként minden jól irányított történet üzenete csupán félig hiteles, mert örökké egy-egy címzettre kacsint, még ha akaratlanul is. Elhatározta, hogy fölszámolja magát, s ez lesz az ő utolsó, félig hiteles története, mert vele mindig amolyan félig hiteles dolgok történtek csak. Hogy azután mi lesz? Feloldódik valami szemhatáron túli, végtelen alkonyban? Ám az is lehet, hogy valahol egy már lebontott, de még jól elképzelhető kiskocsmában fog ülni, s azon tűnődik, valamikor létezett és félig hiteles történeteket próbált mesélni az embereknek. Természetesen hiába.

 
* „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbb állatok.” (Orwell)
** A kiemelt idézetek Weöres Sándor Valse triste-jéből valók.
*** Király László
**** Lászlóffy Aladár