OlvasĂłnaplĂł

A semmi kĂśzelĂŠben

Hány Pétere van a kortárs magyar prózának, nehéz pontosan megmondani, Esterházytól Nádasig, Lengyeltől Egyedig van mit számon tartani. Körülményes dolog volna bármifajta sort felállítani, azonkívül pedig bármiféle sor in specie csupán a felállítóját minősítené...
Hogy hĂĄny PĂŠtere nincs, arra bĂĄr, Ă­me, alig lehet kĂŠrdĂŠst feltenni, mindazonĂĄltal kĂśnnyĹą ĂŠs kirobbanĂł a felelet, Ă­gy szĂłl: HajnĂłczy PĂŠter.
Megmagyarázhatatlan volt, hogy ezekben a napokban, mostanában (és itt a kurziválás ugyanazt jelenti, amiért nem határolom pontosabban a terminust) mennyire le akartam venni könyveit. Tulajdonképpen persze inkább azt szerettem volna, ha élne, ha itt járkálna közöttünk, nézelődne és dolgozna, hogy ő üljön itt az üres, fehér papír előtt, ha itt, a Látóban neki volna rovata… ilyesmiket.
Maradnak a könyvei egy kedvező fekvésű elitpolcon, szépen megolvashatóan. Sehol sincs olyan rend, mint a semmi szomszédságában.
Ha a bennem és a körülöttem honos rendre gondolok, akkor át kellene húznom az előbbi mondatot; azaz logikusabban hangozna az ellenkezője. Miféle rejtély lappang itt?
Már régóta szeretnénk megtalálni a valódi nyelvet, mely a dolgok lényegére mutat. E nyelv olykor-olykor előtör, és fűcsomóként repeszti meg a látszatok kemény aszfaltburkát. És éppen: a kenyeret beszövő zöld penész, a tömböt megBontó betű, a falak színes gombái, a kőbe ékelődő zsurló – a szövegbe csempészült vendégmondat nélkül beszélhetünk-e valódi rendről? Csak a séma volna a rend?
Maradjunk a növényi létnél, mert kevésbé ijesztő: a százéves diófát belülről támadja rothadás, az odúból mesemadárként szökken elő a fényes levelű burján, s fojtó ponyvaként borítja hamarost az egész fát, hogy aztán mit sem jelentő időkülönbséggel pusztuljanak el mindketten. Nedveik a nekilendülő almasarj edényeiben keringenek még, és nemcsak a tápot szállítják, hanem a halál fekete sejtjeit is. Billegetőzik a világ. Hiábavalóan követnénk tovább a kertbeli eseményeket, sehová sem lyukadunk ki. Az örök, folytonos idő a jóakarat tévedése. A semmi szomszédai vagyunk: ez a mi rendünk. Álljunk meg, akkor nyomban kiderül.
Persze, nem lehet megállni. Azonnal előkerül valami rendészféle: mért nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene! A világrend könyörtelen, nógatásai mégis oly humorosak tudnak lenni.
Mielőtt a készségesen felkínálkozó általánosítás kelepcéjébe esnénk, gondoljunk arra, hogy van, akit nem lehet megszólítani se így, se úgy. Nincs ok se büntetésre, se szeretetnyilvánításra.
A lecsúszott napkorong hirtelen úgy cseppen a látóhatár mögé, mint felfakadt vérhólyag. Ő ott ül a parton, széles, kisportolt vállain feszül a kockás ing. Megvárjuk, míg feláll, s eltűnik az alkony túloldalán, akkor odalopózunk. A homokparton nyoma: két egymáshoz taszított kagylófotel. A víz fölé hajolunk, s megkeressük arcát, mely nem követte – megvan. Meddig a vízből elszáll a maradék napfény, a felszín sugárzása eltaszítja képmásunk, mely hullana. Kivételes pillanat, törékeny, mint a szép mondatok.
A Huszárik Zoltán tervezte könyvborítón tiszta, lebegő szépségű arc látható; majd jön a Helle Mária-fotó megdöbbentően zsúfolt arca. Csak szeretet képes ilymód benépesíteni egy arcot. Szeretet, mi végre?
Az a szó, amely a legnyilvánvalóbban társul a szeretethez, Ottliknál a szabadság, Mészölynél az érintés. Nádasnál a test. Esterházynál a gyűlölet. Lengyelnél a Világ. Ez a szó Hajnóczynál a vér. Áradó, elapaszthatatlan forrású folyam. Vérkút. De vajon nem szennyezi-e be önnön vére a szenvedőt? Kérdés-e ez még? Ott vagyunk, ahol egyazon égbolt borul a szembenállókra.
Hajnóczynál a szeretet nem rejtezik irónia mögé, nincs citátumokkal személytelenítve, nincs ellentételezve világmagyarázatokkal, a hideg és következetes tudással, és nincs semlegesítve az önmagába bújó érzékiséggel. Hajnóczy a szeretetet nem vonultatja be a világba, és nem vonultatja föl a praxis ellenében. Láthatatlan tengelyek szúrják át stabil világunk tereit. Minden felépülhet, és minden összedőlhet. Billegetőzik a világ. A madarak repülésében saját mozdulataink is felismerhetők: az ölelés, a küzdés, az öklendezés... Persze kérdés, hogy a szeretet is ily anyagszerűséggel közös volna. S az evvel páros kétely: a történés logikája számára haszontalan törekvés kedvezhet-e valamely nem-történésnek?
Válaszunk épp a dilemmát hagyná érvényben. Új alkalmunk a tévedésre. A történés nyelvén a nem-történés arányai semmitmondók – a Való szürke hirdetménye az érzékek számára. Aki a szeretet útjára lépett, annak végig kell mennie ezen az úton, mert akkor a napnál ragyogóbban bebizonyosodik, hogy az út járható, mindenki végigmehet rajta, és igenis, a végső győzelem lehetséges. Ami pedig a biztosítékot illeti, azok követelnek biztosítékot, akik úgy akarnak kapni, hogy nem adnak. Aki szeret, mindent odaad azért, hogy mindent megkaphasson, és bebizonyítsa, az ilyen cselekedetet a világban végrehajtható, és az emberiségnek nem kell többé a biztosíték miatti szörnyűséges félelemtől vacogó fogakkal és térdekkel szeretnie. A szeretet ily mértékű túláradására felkészületlen világ persze mindent elkövet, hogy ne lehessen az úton végigmenni, mert akkor menten széthullana minden hívságos építmény – a látszat-rendezettség helyébe általánosabb rend lépne. De aki kifosztotta magát, az immár kifoszthatatlan, aki felszakította ereit, az eltiporhatatlan. Amikor pedig így áll szemben egymással a két fél, létezhet-e bensőségesebb találkozás? A pillanat persze ismét kivételes, mint egy leírhatatlanul szép mondat...
A leírhatatlanul szép mondat, a fogalmazás képzettársulásaira rácáfolva: erős és bevehetetlen. De a bevehetetlenség nem az erőben van, az erő nem az ellenállásban, hanem a kívüli-ségben. Finomság és áttetszőség a tulajdona, könnyedség sugárzik belőle, akár önkéntelen mozdulatainkból, melyek váratlanul kiemelkednek az erő és küzdelem szerkezeteiből.
A Hajnóczy-mondat ezzel szemben egészen itt van, és mást szemlél, mint amaz. Szuicid hajlammal száll be a mondatfalás rituális orgiáiba, idegen szövegeket ereszt be, felkínálja magát, mintha nem bírná tovább a magányt, az elszigeteltséget, a megmaradás szüntelen gyarapodó gondjait. BETEG VAGYOK, MERT NINCS IGAZAM – szeretnünk kell az ilyen mondatokat is. A kétféle tekintet a cél azonosságán fennakad, s ebben a közösségben ideoda áramol minden sajátos tudás. A küzdelem hosszú, maga a történés persze észrevétlen. A pusztulás közvetlen élménye fontos dolgokra vezet rá. A születés van ott, még akkor is, ha érezni a halál leheletét. Hazudott önállóság, illúziók, megalkuvásból kovácsolt függetlenség – remények hamisjátéka. Az erőszak be-betör, de nincs állandóan jelen. A világ újjátehető, ez a rendje. Szembenállók ugyanazon égboltozat alatt: egy helyzet esélye és hendikepje.
Megejtő közelség, amikor le kell hunyni a szemet, ne szennyezze nézés a mozdulatot. Lehunyni vagy a másikéra függeszteni, ahogyan gyilkos szeme tapad áldozata szemére, aki túl a ragaszkodás kétségbeesett kiáltásain, hirtelen megnyugszik, és szemében már nincs borzalom, csak sejtés, ami most már közös tudásuk lett, és csak akkor nőhetnek föl e tudáshoz, ha egymást szeretik érte. Ha ilyen intim és tragikus pillanatnak voltunk tanúi, szégyenkezni fogunk fogalmainkért, melyek eltorzítják azt.
A görcsös önvédelem földhányásai közt a szembenálló, bárki legyen!: ellenfél. A kérdések kérdések maradnak ezekben a napokban is. Nem kell elsietni a választ. Kellene valaki, aki annyira megszólíthatatlan volna, hogy csakis őt akarná megszólítani mindenki. Aki nehéz helyzetbe hozna minket. Mint a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell –

LÁNG ZSOLT

P.S.
Titkon úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé kopár, száraz hangon – megtartva tárgyától a három lépés távolságot – elbeszélje, leírja őket munkáiban.