Balla Zsófia

Utazások

I.

Átmegyünk illusztrációba,
állunk a Főtéri szobor előtt,
mutatjuk, milyen nagyok, milyen
kicsik vagyunk; csak embernyik.
Megyünk a Szamos-parton, mint
sétáló kolozsváriak,
polgárok, néhány jó magyar.
Dacosan fölszegve az állunk,
vagy le-, attól függ, mit akar
a fotós kihozni: büszke népet,
dacost, emeltfejűt, zsenit?
Vagy ősmokányt, feketében
forgó, karikásszemű szökevényt,
félrészeg bujdosót, legyintve élőt?
Állunk a Fellegvár tetején,
térdig panorámában, piros
háztetőkre nézünk, a kép
nem mutatja, amit mi látunk:
a kertben lángoló csalánt,
sok-sok lerontott, régi házunk.
Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!
Lakosságot adunk. Honos
írót, értelmiségit, mikor mit,
nyájas vendéglátó embert,
erdélyi ismerőst, barátot.

Eljött valaki néhány percre,
néhány rettenetre. És a
szívünkbe és a vesénkbe látott.

II.

Átmegyünk illusztrációba.
Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk,
mint bútorok egy régi házban, kertben,
fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa
érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy
betelt a mérték! Hogyan lehet
kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb
akarattal és legjobb fényképezőgépekkel.
A legjobban illusztráljuk a történelmet:
a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.
Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.
Csuda színes képünk van!
Piros orcánk! dallamos dalainktól
csak úgy zeng az ország. S a milliónyi
öltéssel varrott párnák, terítők
tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg
itt kárálunk a kendermagos képen, fent
köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő,
anya, almacsókú, harmatos ölü. Csupa régi
sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.
Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű
verset bégetek.

(1986)


Micsoda arcpirító

(Naplótöredék)

Micsoda arcpirító,
micsoda tüzes szégyen,
keserűség, epe,
torok s gyomor liftjében föl-le.

Itt ez a nyár: mintha a béke.
Lengedező;
cseppjei folynak a számba-
nyakamba, hullnak a forró
fénysugarak.
Járom az erdőt, vágom a gombát,
nézem a jelzett
utat, érzem avar szagát, a levél-
közökön dereng a fény, a tűz,
sugaraktól villog az erdő,
mélyül a gyanta illata,
hív, megölelget az illat,
kékül a látvány, ág és felhő
köríti, a Szent János-kút alján
cseng a patak, nyár van,
mintha a béke, mintha valódi,
mintha a régi,
nem volt kő a mellen, nem volt
vert, bezárt barát, –
az erdő
fölött micsoda ölyű-pár!
Nyár volt, „nyár van, nyár”.

Átüti a nyugodt szó.

A társ elszánt szava.
A halálra szánt szó;
megszégyenít nyugalma;
arculcsap hallgatásom,
a vészben ázó csend is,
hogy ez sem bántja már,
ez a velőig gyáva,
kiszikkadt hallgatás sem.

A szívem megkeseredik, ecet lesz a szívemben,
sötétség, közöny, megfeketedett kövek:
görög bent sok-sok év törmeléke,
kiáltások a vadkacsaszárnycsapás alatt.
Sírnak a füvek, vinnyog a kő, lehajolnék;
fulladozom a kipufogó-gázoktól, a könnytől, a
dühtől.
Nehéz a szívem, alig bírom viselni.

(1989 nyara)