Jean-Luc Moreau

Rejtett szülõfolyóm

Rejtett szülõfolyóm, mit köd fátyla borít,
Tág völgyedbe a volt gyermekkor visszahív:
Elsõ elégiám s a legelsõ süllõt
Itten halásztam ki nádasaid között.
A párizsi nõk közt nem tudja egyik sem,
Hogy a mezõiden tehenet õriztem,
S melyikük sejtené, hogy épp e helyeken
Éreztem elõször dobogni a szívem?
Nektek építettem, Colette és Jacqueline,
Egy nagy királyságot a dombok élein,
De koronám egy szép nap elnyelte a folyó.
Egyiktek hentesné lett, a másik gépíró.
Ha mentaillatot vagy égett fû szagát
Érzem, szülõfolyóm, ez mégis visszaád.
S ha egyszer valaha majd úgy jövök feléd,
Hogy hûlni érzem már a szívem melegét,
Ismerj fel öregként, aki arra gondol,
Hogy sok szerelme még él a gyermekkorból.
S hiába csapkodják villámló viharok
A tengerek felé elszállt papírhajót.


Szeretlek látni, ha...

Szeretlek látni, ha reggel közeledtét
Jelzik a madarak
S pucéran a fényhez egyre közelebb mégy,
S dereng körvonalad.

Álmomból ébredek, ölelgetem a helyed,
Hol tested adtad át.
Az ágy közepe csak nyom, honnan lehelled
A húsod illatát.

Felhúzod a redõnyt, a szobánkat orozva
Szerelem járja át.
Tested ékszer, amely gyûjti, sokszorozza
A nappal sugarát.


A derûlátó

Ki múmiát balzsamozol,
A királynõért kell zokognod?
Ha legrosszabban van a legjobb,
Örülj, királynõd haldokol.


Utolsó szép nap

A késõ õsz végsõ szép napja,
Amely gyõztes és csendes,
Hasonló egy szelíd gyerekhez,
Ha csodálkozik arca.

Lucskos erdei bokron átal
Olykor egy vacogásban
Repül már téliesre váltan,
Unottan egy madárdal.

Lehull-e szenvedésed végképp,
Mint gyümölcs, ha megérett?...
Lelked, mely tükre lett az égnek,
Áttekinthetõ kékség.


Dal

Pezsgõ kell tenéked
S jó sütemény.
Nékem ábrándképet
Fest a remény.

Te gyöngyöket áhítsz;
Én hirtelen
Egy rigó dalát is
Megkedvelem.

Mi új, nincs ínyedre,
S a múlt nekem.
Divatban büszkélkedsz te?
Én meztelen.

Te vagyont kívánsz csak,
Dús lovagot,
Ki csillagot rád rak?
Én itt vagyok.


Az élet

Mihelyt moccansz,
Legelõször
Sírba pottyansz
A bölcsõbõl.


Pacsirtaszó

Dalolj, pacsirta!
A tél halott.
A szél sem sírja
Az északot.
Ágak alatt már
Hajt a bokor;
Mennyi moraj száll!
Hány szív dalol!

A vér szikrázik.
Pattan a rügy;
A mámor lázig
Csap mindenütt...
Ó, kisasszonykák,
Kiktõl öröm
Láza zsibong át
Sok szeretõn!


A haladék

Ha már nem tudom, hány napot
Látok születni még meg,
Hány szerelmet számlálhatok,
Hány éjszakát reméljek:

Bár úgy, mint az állati faj,
Amely csak fûre éhes,
Sejtve, hogy léte csupa baj,
Nyomorult és fenséges,

Ízleljem kedvem, nyomorom,
Hírem és szenvedésem...
De szemcséit megszámolom,
Rózsafüzérhez mérem.


TÓTH ISTVÁN fordításai
JEAN-LUC MOREAU (1937) a kötött versformák virtuóza, a szavak jelentésváltozatainak és árnyalatainak értõje, gyakorlati mestere, illetõleg a magyar irodalom egyik legjobb francia tolmácsolója. Több versgyûjteménye is figyelmet érdemel, így például a Moszkva (Moscovie, 1964), amelyben fõként orosz irodalmi élmények (Jeszenyin, Majakovszkij, Puskin és Tolsztoj) hatásából ihletõdött; vagy a Szavak álarca mögött (Sous le masque des mots, 1969), amely mintegy évtizednyi verseinek gyûjteménye; L'arbe perché címû kötete egy lefordíthatatlan La Fontaine-idézetbõl kapta abszurd címét: gyermekverseket tartalmaz, 1974-ben jelent meg; legutóbbi könyve pedig A szív bilincse (La bride sur le coeur, 1990) címû igen rangos gyûjtemény.
Költõi tevékenysége több európai nyelvterületre (fõként a finn és a magyar irodalom fordítására) is kiterjed. Mint a Sorbonne finnugor katedrájának professzora jói ismeri nyelvünket és nyelvrokonainkat; kitüntették több ízben, mind a finn Kanteletar címû népdalgyûjtemény, mind pedig a magyar költészet (Petõfi, Radnóti, Ady, Pilinszky, Arany, József Attila, Kassák, Illyés, Weöres és mások) tolmácsolásáért. Az elbeszélõ és az értekezõ próza területén szintén figyelemre méltó mûveket alkotott és fordított. Írásainak tárgykörét gyakran meríti az ifjúság életébõl, elõszeretettel használja a dal formát és az epigrammát. (TÓTH ISTVÁN)