IRODALOM ÉS ISKOLA

Illusztráció a Poétikához

„... nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.”

(Arisztotelész: Poétika)


Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényének van egy olyan epizódja, amelynek cselekménye, ha kiemeljük a szövegösszefüggésből, a tudományos-fantasztikus irodalomra emlékeztet. Arról van szó benne, hogy egy közös amerikai-szovjet űrprogram (melynek célja az X bolygón található, roppant mennyiségű energiát ígérő ásványkészlet elhasználhatóságának tanulmányozása) végrehajtásának előkészítésére kiküldött űrpáros váratlanul eltűnik a Paritás űrállomásról, éppen abban a sorsdöntő pillanatban, amikor „Korunk emberisége lényegében földön kívüli civilizációjának forrásvidékére ért...”. Kiderül aztán, hogy az űrhajósok saját döntésük alapján hagyták el az űrállomást, hogy felkeressék azt az ismeretlen bolygót, amelynek értelmes lakóival rádióhullámok segítségével kapcsolatot teremtettek.
A regény olvasása közben azonban érdekes dolog történik: bár az olvasó tudja, hogy mindez fikció, mégsem jut eszébe, hogy e kitalált történetet tapasztalataival és a jelenlegi tudományos ismeretekkel összevetve hamisnak minősítse. Elsősorban nem azért, mert a regény a cselekmény szintjén is fortélyosan biztosította e történet „tudományos igazságértékének” ellenőrizhetetlenségét. (A regény végén ugyanis megtudjuk, hogy – bár a kozmonauták látogatása az Erdő Öle nevű bolygón teljes sikerrel járt, onnan jelentést is küldtek a Földre, melyből kiderült, hogy a távoli bolygó lakói „A kollektív planetáris tudatnak olyan színvonalát érték el, amely kategorikusan kizárja a háborút, mint a harc módszerét, ezért feltételezzük: a civilizációnak ez a formája minden valószínűség szerint a leghaladóbb az egész világegyetem elképzelt térségében”, szándékuk, hogy kapcsolatot teremtsenek a Föld lakóival, ,,nem csupán természetes tudásszomjukból kifolyólag, hanem, mint feltételezik, mindenekelőtt az értelem diadaláért, a két civilizáció tapasztalatcseréje kedvéért, azért, hogy a mindenség értelmes lényei szellemi és lelki fejlődésének új korszaka kezdődhessék” – mégis, a Konvenció repülőgépanyahajó fedélzetén tanácskozásra összehívott földi bizottság úgy dönt, hogy végrehajtja az Abroncs-műveletet, vagyis elszigeteli a Földet az Erdő Öle lakóinak közeledése elől és megakadályozza kozmomautáinak hazatérését is.) A cselekmény ilyen irányítása önmagában csak a logikai hitelességét biztosítja ennek az epizódnak, s ez alapkövetelménye a tudományos-fantasztikus regényeknek is. Ajtmatov regényében azonban ennek a mozzanatnak is művészi hitele lesz. Az epizód feszültségteljes bevezetője után a szovjet-amerikai űrhajóspárnak a Föld lakóihoz intézett üzenetét olvasva a Paritás űrállomást már nem a földön kívüli kozmikus térben „lábát megvető” ember – a valóságban is létező – kutatási eszközének tekintjük, hanem azoknak az örök erkölcsi és sorskérdéseknek a színhelyét látjuk meg benne, amelyek olyan helyzeteikben vetődnek fel a legélesebben, mint amilyen a két űrhajós helyzete is: amikor a tér-idő törvényeinek, léte korlátainak kiszolgáltatott, de ebből szüntelenül kitörni óhajtó Ember előtt hirtelen lehullnak az akadályok, ő ott áll a Lehetőség közelében (melyet jól ismer már, hiszen százszor elképzelte), de kiderül: nem léphet ki a kényszerűséget a lehetőségtől elválasztó kapun mindaddig, amíg erkölcsi döntést is nem hozott erről. Mert az ember nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi lét kötöttségeinek is ki van szolgáltatva, amelyek legyőzéséhez legalább annyi erő, önmegtagadás és bátorság kell, mint a fizikai akadályok ledöntéséhez. A két űrhajós nemcsak azért bátor, mert a megismerés vágyától hajtva ki mer lépni a tér és az idő eddig ismert koordinátái közül egy korláttalanabb térbe és időbe (amely mindaddig, míg a tapasztalás számára ismeretlen, még nem valóság, csak lehetőség), hanem azért is, mert ki mer lépni a társadalmi kötöttségek közül is egy, a fennálló normáknál magasabb rendű, humánusabb, örök idő óta vágyott erkölcsi törvény értelmében: „A legkínzóbb azonban az volt számunkra, hogy le kellett győznünk kötelességérzetünket, kötődésünket, végül is a fegyelmet... Azt, amit régi hagyományok, törvények, az erkölcs társadalmi normái neveltek mindegyikünkbe. Elhagyjuk a Paritás fedélzetét, és nem azért nem adtuk tudtukra, az EIK vezetőinek tudtára, és senkinek a földlakók közül, nem azért nem jelentettük célunkat és feladatunkat, mintha lekicsinyelnénk a föld társadalmi életének szabályait. A legsúlyosabb töprengések tárgya volt ez közöttünk. Kénytelenek voltunk így cselekedni, mert nem volt nehéz elképzelni, milyen hangulatok, ellentmondások, szenvedélyek lobbannának fel, amint megmozdulnának azok az erők, amelyek még egy plusz hokigólban is a politikai győzelmet látják, és államrendszerük fölényét. Sajnos, nagyon is jól ismerjük földi valóságunkat! Ki kezeskedhet róla, hogy a kapcsolatteremtés lehetősége egy földön kívüli civilizációval nem lesz-e újabb ürügy a földlakók világméretű viszálykodására?”
Mindazonáltal a két űrhajós emberi küldetést teljesít, amikor úgy dönt, hogy átlépi az eddig ismert világ határait. Hiszen már a Demiurgosz-program is „a század kozmológiai problémáinak kolosszális feladatát tűzte maga elé”, annak a lehetőségnek, a felismerése alapján, hogy: „Korunk emberisége lényegében földön kívüli civilizációjának forrásvidékére ért.” Ennél nem kisebb jelentőségű az a lehetőség, amelyet a szovjet-amerikai közös űrprogram megvalósítása ígért: az az olvasó, aki tud a XX. század második felének hidegháborús feszültségéről (melynek két szélső pólusa éppen e két nagyhatalom volt), a közös űrkutatási program létrejöttét méltán értelmezheti a „földi civilizáció forrásvidékének” ígéreteként. A Paritás űrállomáson semmi egyéb nem történt, mint az, hogy – a vártnál korábban – beteljesedett e kettős ígéret: a két űrhajós révén korunk emberisége földi civilizációjának egyenesen a torkolatvidékéhez ért, ahonnan már csak egy lépés a beteljesülés óceánja. A két űrhajós e kettős ígéretét, az emberiség régi vágyát – hogy legyőzze fizikai és társadalmi létének kényszerű korlátait – teljesítette be döntésével. Annak, hogy magukra vállalták az emberiség szolgálatának ezt a felelősségét, jutalma az Erdő Öle bolygó csodálatos világának megtapasztalása, melynek – a földi emberekhez hasonló – napsütötte bőrű, halványkék hajú lakói, akik „éppen olyan geobiológiai tömeget népesítenek be, mint a föld”, életük, társadalmi viszonyaik alakításában eljutottak addig a „rejtett tökéletességig”, amelyet a földi emberek csak a legszebb álmaikban képzeltek el. De a földi irányítóközpont kozmikus kordonnal zárja el a Földet az interkozmikus kapcsolat elől, melyet elérni vágyott, s a földi civilizáció elöl, melynek megvalósulását a szovjet és az amerikai Űrprogram összekapcsolásával önmagának megígérte.
Mindezt nem úgy olvassuk a regény lapjain, mint valóban megtörtént esetet, hanem úgy, mint a „szükségszerűség alapján megtörténhetőt”, mint az emberiség sorsának, az „ember tragédiájának” szimbólumát. A két űrhajósnak a Föld lakóihoz intézett üzenetét pedig – melyben megajándékoznak két csodálatos vízióval: a Föld űrből látható testének képével és egy távoli naprendszer bolygóján megvalósuló gyönyörű utópia látomásával – úgy fogadjuk, mint a Művészet üzenetét emberi önmagunkhoz. A Konvenció repülőgép-anyahajó pedig (a világ egyetlen békés célokat szolgáló repülőgépanyahajója) – melynek fedélzetén azt a döntést hozták, hogy kozmikus abronccsal kell elzárni magunkat a végtelentől, s kizárni magunk közül azokat, akik az emberiség vágyainak képviseletében tágítani próbálták a végesség, határait – úgy lebeg hatalmas testével képzeletünk Csendes-óceánján, „légvonalban szigorú egyforma távolságra Vlagyivosztoktól és San Franciscótól”, hogy tudnunk kell: ez a hajó soha nem volt, és most már soha többé nem is lehet egyenlő közelségben a két városhoz.
Ajtmatov regényének nem ez a kozmikus történet a fő cselekményszála. De megannyi rejtett utalással kapcsolódik ahhoz, a regény „reális szintjéhez” (amely Förgeteges Edigejnek, a Boranli kitérőállomás vasúti pályamunkásának egy napját beszéli el, amikor utolsó útjára, az Ana-Bejit temetőbe kíséri legjobb barátját, Kazangap pályaőrt), és, az ezzel is szervesen összefonódó mítoszi réteghez. E kapcsolódások mentén olyan sok jelentéslehetőség kínálja magát megfejtésre, hogy ezeknek még csak a számbavételére sem vállalkozhatunk most. Példánkkal csak azt akartuk megmutatni, hogy a művészet az igazság más feltételednek hivatott eleget tenni, mint a tudomány; ezért is választottuk ki a regénynek azt a mozzanatát, amely a legkevésbé tart igényt a dokumentatív hitelességre. A művészi fikciónak éppen az a szerepe, hogy – mint példánk esetében is – a jelenségben megmutassa a lényeget.
Ha megfordítjuk a fenti kijelentés szórendjét, és azt mondjuk, hogy a műalkotás a lényeget a jelenségben mutatja meg, akkor a hangsúlyeltolódás rávilágít a Poétika idézett részletének arra a vitatható kitételére, mely szerint „a költészet inkább az általánosat, a történelem az egyedi eseteket mondja el”.
A következő szövegrészlet Ajtmatov regényének abból a jelenetéből való, amelyben a Paritás űrállomás titokzatos körülmények között eltűnt kozmonautáinak felkutatására kiküldött űrhajósok – rádió- és televíziókapcsolat útján – párbeszédet folytatnak a Konvenció repülőgép-anyahajó „legfőbb paritás planetológusaival”:

„Paritás: Az a benyomásunk, mintha az imént még itt lettek volna. Könyveik, órájuk, lemezjátszójuk, minden egyéb tárgyuk a maga helyén.
Konvenció: Rendben. Nem hagytak-e valami feljegyzést a falon vagy papíron?
Paritás: Nem tűnt fel semmi ilyesmi. Habár... várjanak csak! A szolgálati napló valami hosszú bejegyzésnél van nyitva. Hogy a lap ne lebegjen a súlytalanság állapotában, csíptetővel a helyére erősítették és kinyitva a belépő felé fordították.
Konvenció: Olvassák!
Paritás: Mindjárt megpróbáljuk. Két szöveg, egymás mellett két oszlopban, angol és orosz nyelven.
Konvenció: Olvassák már, mit késlekednek!”

Abban a feszült szituációban, amelyben a rejtélyes módon eltűnt űrhajósok feljegyzését megtalálják, fölöslegesnek tűnik a szövésben (általunk) kiemelt két részlet említése. Amikor minden figyelmünk arra összpontosul, hogy végre megtudjuk: mi történt az űrhajósokkal, valósággal bosszantó az ellenőrző űrhajósok körülményeskedő beszámolója. A kibontakozást késleltető két részlet azonban mégsem fölösleges: valami nagyon lényegeset árul el. Azt a magatartásformát szemlélteti, hozza érzéki közelbe, amely az űrhajósok munkájára jellemző, s amelynek a legszigorúbb rend és fegyelem az alaptörvénye. Az ellenőrző kozmonauták végrehajtják ezt a fegyelmet, amikor pontosan számba veszik és közvetítik a legapróbb részletekbe menő megfigyeléseiket. Ám az a rend, amelyet a „szökött” űrhajósok hagynak maguk után, az a körülmény, hogy gondosan vigyáznak arra, hogy „a lap ne lebegjen a súlytalanság állapotában”, s ezért „csíptetővel a helyére erősítették és kinyitva a belépő felé fordították,” meg az is, hogy két szöveget írtak egymás mellé két oszlopban, angol és orosz nyelven, azt jelzi, hogy ők felelősségteljesen vállalták ezt a fegyelmet, nem úgy, mint valami kívülről rájuk mért kényszert, hanem úgy, mint embervoltuk nélkülözhetetlen tartozékát Ez az apró részlet, a gondosan a belépő felé fordított kétnyelvű üzenet kifejezi, hogy feladóik cselekedetükkel nem fordítottak hátat az emberi világ törvényeinek, hanem ellenkezőleg: az emberiség felé fordulva, annak egyetemességigényét képviselve vállalták a kockázatos lépést. A kezdetben fölöslegesnek tűnő részletben mutatkozott meg igazán a lényeg.

ORBÁN GYÖNGYI