SZEMLE

„Továbbzengeni az emberek szívében”

Amikor az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó 1956-ban felkéri, hogy több mint húsz év prózaírói terméséből válogatott kötetéhez előszót írjon, vallomásos sorok születnek Gagyi László tolla alatt:
„Néhány novellát adok át a kedves olvasónak. Nem valamennyi novellám, nem is válogatás. Néhány novella, amely a szívemből szakadt: ennyi mindössze.
Huszonhárom éves voltam, amikor az elsőt lejegyeztem. Negyvenhatodik évem győzött rajtam, amikor vallomást teszek róluk.
Elszállt az idő, elpenderítette ifjúságomat könnyű szárnyán, de bűneimet, e szívemből szakadt írásokat visszahagyta. Van köztük olyan, amelyikre az édesapa dédelgető mosolyával nézek; van olyan, amelyik miatt elpirul az arcom.
Ez voltam? Ilyen voltam?
Elszállt az idő...Nem az én feladatom, hogy értékeit mérjem. Majd megméri az idő, az okos, a bölcs.
Átlapozva bűneimet, két dolog üt szíven.
A kedves olvasó számára szól az első: boldog leszek, ha akár egyetlen sorom is néhány pillanatra továbbzeng benne. Továbbzengeni az emberek szívében: ez az igazi művészet feladata. Ha nem értem el ezt, méltó vagyok az irodalmi halálra.
Számomra szól a második: sietnem kell, ha még szólni akarok az emberekhez, akiket oly igen nagyon szerettem: akiknek az öröme, szenvedése, reménykedése, személyes örömem, szenvedésem, reményem volt. Ha sikerül erről művészettel szólnom: méltó leszek az irodalmi életre.
Megrettenve gondolok a feladatra, amelynek nagysága néha lesújtott, és lesújt ma is.
Kedves olvasó, bocsásd meg bűnös bűneit, és hidd el: lelke egész szenvedélyével jobbat, tisztábbat, felemelőbbet akar adni ezután neked.”
Harmincnégy év távlatában felidézve a fenti „szívből” jövő sorokat, amit rögtön elmondhatunk: Gagyi László novellisztikája, líraiság jegyében fogant, hangulati elemekkel építkező prózája „tovább zeng az emberek szívében”. Mert „tovább zengeni az emberek szívében, ez az igazi művészet feladata” – ott a helye a hazai magyar novellisztika legjobbjai mellett.
Ha figyelmesen elolvassuk a fenti előszót, négyszer szerepel a „szív” szó, ami rögtön be is tájolja Gagyi László tematikáját; megírandó számára az, amit a „szívével lát”.
Nos, ha innen, a „szív”, és nem a logika, az ész holdudvarából közelítjük meg Gagyi László írásművészetét, elfogadva eligazgatásként is felfogható vallomásos sorait, akikor világossá válik számunkra: az 1933-ban írt, A piros tinta című novellájával induló, ha nem is osztálya képviseletében, de a szegényparasztság jajkiáltásait bemutató „lázadó író” tematikájának fővonulatát miért képezi a szerelem. A szerelem = líra, a líraiság viszont alkalmat ad az írónak a sejtelmes, lebegtetőn szép szavakra, hisz írásainak gyöngyházragyogása van, ha nem is úgy, olyan értelemben, mint Tamásinál, de sorai tele vannak valamilyen belső fénnyel, mintha aranyporral hintené be szavait; az idő, a természet csak keret számára, hogy új és új helyzetbe állítsa boldogságkereső hőseit. Más kérdés, hogy hősei sosem jutnak el nemhogy a tökéletes boldogsághoz, de a beteljesült szerelemhez sem (Vadrózsa, Májusi fagy, A tenger varázsa).
Gagyi László író, „íróbb író” a szó esztétizáló értelmében, mint sok más kortársa, de olyan alkat, akit a lírai lehetőség izgat, a szép szavak világa, az Én szubsztanciái, de aki egy-két, többnyire kevésbé sikerült novellától eltekintve csak áttételesen vállalja föl korának sorsproblémáit. Pedig a kor, amelyben íróvá serdül, nemcsak századunk első felének legnehezebb sorsproblémáit rejti, de egy meghasonlott tudatú értelmiség sorshelyzete is.
Furcsa dolog, hogy az ember nem abból indul ki, ami van, hanem a „hiányt” próbálja „értelmezni”, újra és újra körüljárni. Miért lett Gagyi László az, aki? Miért nem vállalt fel többet, mást az átélt sorshelyzetből, miért azt vállalta, amit vállalt? – hisz „Egyre világosabb, hogy az egyéni tudat alapját egészen a legbelsőbb rétegekig a kollektív tudathoz tartozó tartalmak alkotják” (Jan Mukařovsky).
Nos, ha így tennők fel a kérdést, leszögezhetnők: vannak műveiben jelzések a korról, amelyben Gagyi László élt, de csak a kor szubsztanciái szintjén. Gagyi László nem tablót fest, egyre mélyítve, gazdagítva egyfajta egységesítő elv alapján tematikáját – nála a lírai lehetőségen túl az érzelem, a részvét, sőt a szánalom az, ami a kezébe adja a tollat.
De ne legyünk igazságtalanok Gagyi Lászlóhoz, hisz tematikájában nemcsak a szerelem foglal helyet, ha írásművészetének ez képezi is a fő vonalát, idézhetnők A burkus háború című remeklését is, amelynek szentimentalizmusával együtt is, vagy annak ellenére, Móricz Zsigmond Hét krajcára, Asztalos István Tejesembere, Dallos Sándor Jónás nagyapám vagy Sántha Ferenc Sokan voltunk családtörténeti novellái mellett a helye.
Gagyi László hagyományosan építkezik – épp ezért időtállón. Mégis elbeszélései, novellái között van nem is egy, amelyben kilép a hagyományos novellaépítkezésből, s már a huszadik századi modern novellisztika fele mutat. Az Egyedül című, Dávid Ferenc utolsó óráit átfogó páratlan novellájában Gagyi László hitet tesz a szülőföld, a népe mellett, s minden mellett, ami írót és olvasót is egyaránt foglalkoztat: érdemes-e, érdemes volt-e úgy élni le életünket, ahogy, jó volt-e a választás, ha volt választási lehetőségünk?
Gagyi László prózájának olvasása után egy gazdag lelkületű, érzelemre hangolt írót ismertünk meg, akit olvasni és szeretni nemcsak lehet, de kell is. Kell nyelvének gazdaságáért, s azért a szeretetért, mely átsugárzik soraiból, erről a földről, melyből vétetett.

LŐRINCZ GYÖRGY