Kemény János gyermekversei

Kemény János verseket is írt? Méghozzá gyermekeknek? Ismertem őt, nagyon jó viszonyban voltunk, de ezt nem tudtam róla. Így hát meglepetéssel vettem kézbe a vékonyka kötetet, amely Kicsiknek címmel* tizenegy versét bocsátja az érdeklődők rendelkezésére. Meglepetéssel és ugyanakkor örömmel tettem, mert Így kiegészül az a kép, ami őróla alakult ki bennem, s amit mind a mai napig töretlen hűséggel őrzök.
Személye elsősorban híres-neves lakóházához, a marosvécsi kastélyhoz kötődik, ahová a harmincas-negyvenes években a Helikon nevű irodalmi társaságba tömörült írókat hívta meg minden esztendőben néhány napos baráti és szellemi találkozóra. Huszonhárom éves koromban ért először az a nem mindennapi megtiszteltetés, hogy én is kaptam meghívást tőle egy ilyen találkozásra. Ottani élményeimről már több írásomban szóltam, s arról is, hogy a tanácskozások jegyzőkönyvét több éven át én vezettem. Nem akármilyen jegyzőkönyvek ezek; ha valaki elolvassa őket, azt hiszem, egyetért velem ebben. Márpedig hozzáférhetők, hiszen megjelentek a Marosi Ildikó szerkesztette kétkötetes, a maga nemében egyedülálló dokumentumgyűjteményben (A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Kriterion, 1979). Akkoriban harmincnál több tagja volt a Helikonnak, Bánffy Miklóstól Reményik Sándorig; Szántó Györgytől Tamási Áronig, Makkai Sándortól Karácsony Benőig; ma már csak egymagam élek még közülük, a Helikon az én személyemre szűkült le, nem tudom, tiszteletet támasztok-e iránta, vagy lesajnálást. (Abból, hogy nevét átvette az Utunk utódlapja, arra következtetek, hogy érdemeit ma is elismerik, de hogy erről engem nem értesítettek, az én véleményemre nem voltak kíváncsiak, csak egyre gondolhatok: a lesajnálás csupán reám korlátozódik.)
Na de térjünk vissza Kemény Jánoshoz: volt alkalmam tehát megismerni őt, otthonában, családja körében éppúgy, mint az irodalmi élet más területein: mint az Erdélyi Helikon szerkesztőségébe gyakran belátogató kedves barátot, a folyóirat munkatársát, könyvek szerzőjét. Kéziratai egyik elbírálója és nyomdai kivitelezője voltam, hisz a folyóirat is, a Céh könyvei is az én felügyeletem alatt, az én korrektori és műszaki munkám eredményeként kerültek az olvasók kezébe.
Baráti kapcsolatunk életének további szakaszai során is töretlenül fentmaradt, új funkcióiban éppúgy, mint életének megpróbáltatásokkal teli, nehéz időszakában. Halálának híre megdöbbentett, s fájdalmamat csak fokozta, hogy temetésén elháríthatatlan akadályok miatt nem vehettem részt. Távollétemet azzal próbáltam jóvátenni, hogy volt kastélya parkjában fellelhető sírját később felkerestem, s teljes tisztelettel, a hála és barátság egybefonódó meleg érzésével adóztam emlékének.
Nos hát mindebből kiderül, hogy elég jól ismertem Kemény Jánost, és kellő figyelemmel kísértem irodalmi és más jellegű munkásságát. Nem volna alaptalan tehát csodálkozásom, amikor kis verseskötetét kézbe véve felteszem a kérdést: hát verseket is írt? Hogy mi ösztönözte erre, nem tudhatom, de néhányat papírra vetett. A könyv tanúsága szerint – mint már mondtam – tizenegyet. Ebből tíz rövidebb versike, de egy, a záróvers több fejezetre osztott, hosszabb költemény.
A versek témavilága a Havashoz kapcsolódik, amelyet Kemény János nagyon jól ismert, hiszen családi birtoka a környező havasokra is kiterjedt. A medvebocs, a barika, a kutya, a róka, a farkas meg a bivaly állanak a versikék középpontjában és a gyermekeik ezekhez kapcsolódó élményei. Az állatok tulajdonságai kerülnek előtérbe, a kis emberkék hozzájuk való viszonyulása, így minden vers tanító jelleget ölt, bővíti a kicsik természettudományi ismereteit. Tanítanak, de játékosan, itt-ott humorral átszőtt, rövid sorú strófákban, hogy olvasásuk könnyű legyen, s a tudnivaló megragadjon a gyermeki elmékben, fülekben. Rímtechnikája elég sok kívánnivalót hagy maga után, de érdekes módon ez nem zavarja a verszenét, az ütem mindvégig magával ragadja az olvasót.
A kötet záróverse egy tíz fejezetre oszló hosszabb költemény. A hegedűkészítés számára kiválasztott évszázados fenyők sorsáról ad hírt a vers, hogyan vágják ki, hogyan gallyazzák le őket, vágják fel, helyezik rakásokba, hogy megfelelő idő elteltével a szászrégeni hangszergyárba kerüljenek. A famunkások, az alkalmi vasút építőinek élete válik követhetővé a gyermekek számára, egy kisfiúé, akinek hegedűt vásárol az édesapja, s az megtanul játszani rajta, hogy egy versenyvizsgán elsőként kerüljön a zeneművészeti iskola tanulói közé. A többi vers megszokottabb témái után ez egy egészen új világba vezeti az olvasót, és költőileg is a legsikerültebbnek mondható. Kár, hogy egy bosszantó sajtóhiba zavart kelt. az ember nem tudja, mit kezdjen vele. A tíz fejezetre osztott vers nyolcadik része ugyanis kétszer tűnik fel a könyvecske lapjain. Két VIII-as fejezet, s a második kezdő versszakai egy oldalon át ugyanazok, mint az előzőé! Tévedett volna a költő? Akkor a szerkesztőnek, Kacsó Juditnak helyesbítenie kellett volna a hibát. Kétszer szedték ki és tették be ugyanazon versszakokat? Akkor a műszaki szerkesztőnek, Bálint Lajosnak kellett volna közbelépnie. Mindenesetre furcsa hiba, a felületesség vagy a hozzá nem értés tanújele. Két azonos számú fejezettel még nem találkoztam könyvben. Hát ilyesmivel is ₍szolgálni tudnak rátartó könyvszakértőink! S hogy a bravúr még teljesebb legyen, a tartalomjegyzék is kétszer szerepel a könyvecske végén.*
Na de a lényeg mégis az, hogy a versgyűjtemény – Nagy János szép rajzaival – napvilágot látott, kedves vonásokkal egészítve ki Kemény Jánosról alkotott eddigi képünket. Akaratlanul is felteszem magamban a kérdést: vajon mi indíthatta arra, hogy e verseket megírja? Közölni nem közölte őket; talán belső használatra szánta, unokáinak? Erre csak díszlettervező művészfia tudna válaszolni. Én, aki szinte mindennap gondolok reá, baráti hetvenkedésnek veszem részéről e kötetet, kedves felvágásnak, amellyel mintegy azt mondja nekem: – Látod, barátocskám, nem csak te tudogatsz rímekben beszélni, hanem én is!

KISS JENŐ


* Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.