Zalán Tibor
Kedves mongúz
azok a súrló gyenge fények
melyek megpendítik halkan a hajnali
antennák tünékeny rendszerét a házak fölött
és az egymáson táruló szürkés-fehér egek
alatt
a fények mikor-ha a terasz viaszosvászon
asztalán kávé gőzölög és piros muskátlivirágok
himbálóznak a korai látvány kitelő húsára
varrva
barátaim a részeg szitakötők még békés
kötelékben alszanak nagy vizek homályán
potrohuk
lüktet csak és madarak oldják szét a magasság
kötegeit
egy ilyen májusi korahajnali reggelen
elbámultam a hegyek és vizek fölött
és láttam görcsöktől fetrengő vackán a
kedvest
és láttam alvó bűntevők szája szegletén
a tejes mosolyt a lecsorduló éveket
mint zsiradékot edény fogták fel az éjszaka
megmaradt lapos üregei átláttam magamon
csak az árnyékom mozdult szemközt a falon lassan
mint a kobra húsába vackolódott törtcsontú
mongúz
aki – – – s ha behunytam a szemem láttam még
a szembogaramban tüntető vérző fejű világtalan
gyermekeket
és a lányokat akik szakadásig tárt combjaik
közé a halált fogadták a lüktető hideg köveket
melyek lomhán emelkedtek a horizonton s veszítették
vissza meleg súlyukat a falra sűrű repkény futott
fel fel s egy villamos csörömpölve kettészelte a város
légterét – olyasmi volt ez szinte megértettem
ezek a hajnalok mindent visszaadnak
és mindent összekevernek majd