Temesi Ferenc
A SZÍV BÖJTJE
„Összpontosítsd figyelmedet. Ne hallgasd, amit meghall a füled, de hallgasd, amit meghall a szíved. Ne hallgasd, amit meghall a szíved, de hallgasd, amit meghall a lelked. Amit hallasz, ne jusson túl a füleden, szíved összpontosítsa figyelmét. A lélek üres lesz, és megragadja a valóságot. Az őslényeggel való egyesülést csak ürességgel lehet elérni, az az üresség pedig a szív böjtje.”
CSUANG-DZE
„Most összecsapok egy kis regényt, harmincoldalas lesz.”
LAUTRÉAMONT
Meglepne, ha az emberek boldogok volnának. Csak emberek hihetik azt, hogy ha bekerítenek egy darab levegőt, és elnevezik háznak, akkor már béfoghatják a lélegző lelket is. Jóformán egyedüli fogásuk ez: körbekerítenek sárral egy ürességet, megégetik, és elnevezik edénynek: szavak csorba pengéivel, számok szegényes szilánkjaival körüldöfködik a megfejthetetlent, összefűzik, és könyvként kiadják; hangok színes tollaival körülcirógatják a kimondhatatlant, az érintéseket vonalak közé pöttyözik, és ezt hívják szimfóniának. A láthatatlant körbefestik, a megfoghatatlant szobraikkal körültapogatják, az elérhetetlent keresztül-kasul fényképezik kamaráikkal, körültáncolják a mozdíthatatlant. És még büszkék is rá.
Egyetlen ember sem lehet olyan okos, mint egy kutya. Nekem nincs egy gondolatom se, mégis többet tudok azoknál, akik minden napköltötte napon beszélő és villogó dobozokból hirdetik, hogy kiderítettek, kitaláltak, felfedeztek, feltaláltak – egyszóval megértettek valamit. Én, mint a legtöbb emlős állat, még a színeket sem látom, nekem a legcukrosabbra színezett kutyaeledelt reklámozó film is csak fekete-fehér. Hát nem ilyen az élet? Én még a dzsunkuo hsziangin is eligazodom, pedig a kínaiak, ezek a ravaszdi kutyafalók (hogy borítná be kutyaepe az eget fölöttük), akik fennen hirdetik, hogy a kutya a gazdája hatalmától oly erős; magyarul: a kutyát is meg kell becsülnünk a gazdája miatt –, csupa egyformán fekete korongra vésték a piros meg fehér jeleket. Hiába.
Én tudom a titkot: nincs semmi tudnivaló. Csak egy, a szeretet. A körmöm hegyéig szeretetből vagyok én. A szívem sajog belé, ha rágondolok, hogy az embereknek már csak szívzörejeik vannak. A szívüket meg „ketyegőnek” hívják. Valamikor lelkes állatok, hasonlatosak a kövekhez, füvekhez, felhőkhöz, voltak ők is, de gőgjükben megrekedtek az emberi állat szintjén. Agyuk és szívük között csupán a vér kering, nem a lélek fészkel bennük többé, csak a halálfélelem. És még ezt hívja némelyikük Istennek! Halálfélelem – jó vicc. Mintha egyáltalán meg lehetne halni. Én már 33 kutyaöltőt megéltem, s amilyen pechem van, a következő létben megint embernek kell lennem, de ezen a marhaságon már mosolyogni sincs kedvem. Kutyamosoly – nem hiszitek, mi?
*
Épp a Maldoror énekeit olvastam a kertben, persze franciául – tudok ám én sznob is lenni, ha nagyon muszáj. Éppen azon tűnődtem, amin a kisleány, akit Maldoror álmában meglep, és egy platán árnyékában megszentségtelenít, majd gazdája gyilkos parancsát félreértve, a szelindeke is meghág; vagyis hogy miért van az, hogy a fecskeszárny csak súrolja az ember hajlékait. Eme gőgös fajtáét, amely igazságtalanul kiterjesztette uralmát a teremtés többi állata fölé. Odahaza, vidéken fecskék laktak a kapu alatt, de itthon, e kétszer akkorta házban és az ötször akkora kertben, a verebektől kezdve, feketerigókon, csuszkán, cinkén, harkályon át a vadgerlékig mindenki megszállt vagy fészket rakott, csak a fecskék nem. Mindegy: ha egyszer már ide hoztam az írógépemet a belvárosi főalbérletből, itt vagyok honn. Lehunytam a szemem, az arcom föloldozta a nap időtlen érintése. A napnak nem kellek, nekem kell a nap, gondoltam, pedig most fölösleges volt bármire is gondolni.
Kedveském, nem kéne maguknak egy szép kutyuska?
A káráló, de kopott hang a kerítés felől jött, pontosabban afelől, ahol a kerítésnek kellett volna lennie. A valóságban derékig sem érő, keskeny, kétségbeesett lécdarabok kapaszkodtak az orgonasövénybe, de néhol, mint aki menni akar, csapatostul dőltek a járda fölé. Már az is szép, hogy addig nem szólt érte senki.
Jó házőrző lenne belőle, meglátja!
Házőrzőre éppeg szükségünk lett volna, mert megesett, hogy hazatértünkre egy gondos kéz ollóval levagdosta a társom (33) nevelte, mostohám (5 éves) becézte virágokat, de mindent ám, hogy ne fájjon annyira a hiányuk. Két hete meg, mint valami rózsaszín óriáskígyó, egy éjjel eltekergőzött egy műanyag dzsungelbe a kerti öntözőcső, magyarul slag, amellyel én (25; ánglius különcségek honi honosítója) még eső idején se átallottam itatni a gyöpöt, a szomszéd nem kis ámulatára. Eszméletlen eszme: megteremteni az Albionban mindennapos záport. Irigyelt is a gyöpért a péterek Pétere, kollégám, s akkor tán barátom is.
Nézze csak meg!, jött az orgonasövény mögül a biztatás. Felálltam, és elballagtam a kapuig, amellyel rendesebb falusi háznál a tyúkólat sem rekesztenék bé. Leakasztottam a kallantyút, és fölléptem az utcául. Hogy tud örülni az ember egy simább járdának! Pedig a beton olyan, mint a feleség: nem változik, és marad. De mit tudtam én még akkor feleségekről! Valamicskét azért igen: esküvői és válási tanú is voltam egy hónapon belül ugyanannál a páratlan párnál.
Nézem a kutyát: de hisz ez bozontos és nagy! Egyáltalán nem kutyuska fajta; valami eszeveszett keverék. Az anyukájának legalább tizen tehettek forró vallomást azon a parázsló éjszakán. Biztatóan csóválja felém a farkát, mint akit egyáltalán nem feszélyez az ismerkedés. A farka pedig balra hajlik, bizony, melyet Linné, az emberi szellem skatulyagyártó óriása a kutya legfőbb jellemvonásának tartott.
Dog bite me! A kutya teremtette, szerettem volna kiáltani. De a kutya mellől megszólalt a töpörödött anyóka, olyasféle feketéllő szerzet, akit csak a mesékben ajánlatos öreganyámnak szólítani.
Hetek óta kísérget a boltba, lelkem. Maguk rendes embereknek látszanak. Sárgásszürke falevél volt az arca. A kezének bőrszíne egyezett a szatyorja színével. Elkéne ide egy házőrző, mondta a néne, és elkorhogott mellettem. Ha be tudják fogni.
Hát bizony elkelne egy, szóltam utána, és az jutott eszembe, hogy eb tavasszal zavart jegyez a házasságban bizonyos álmosító könyvek szerint. De állom, nem állom: ez nem álom. Ez valóság. És én még házas se vagyok!
A tenyeremet, mint a lelkébe szóló útlevelet, a kutya orra alá toltam. Gondosan áttanulmányozta.
Na, gyere, Bundás, mondtam neki hátra se nézve. A felszólító módot egy füttyentés jelezte.
*
A kutyaság nem valami főnyeremény. Hiába, hogy tizenhatszor jobb a szaglásom, huszonötször meg a hallásom az emberénél – a kétlábúak világában a kutya a rossz megtestesítője, az alacsonyabbrendűség, silányság szinonimája. Tudom, hogy mit beszélek, valamikor én is voltam volt ember. Csak velük szemben, én ezt nem felejtettem el.
Már a Bibliában is kutyául bánnak velünk, kivéve tán Bölcs Salamont, aki szerint jobb egy élő eb, mint egy megholt oroszlán. Hogy elneveztek rólunk két csillagképet? Na és aztán. It ürür. kervan yürür, ahogy a török mondja. Még hogy halad az a karaván? Az ógörög holtakat egy ötven szájú juhászkutya fogadja az alvilágban, aki ugyan csóválja kígyókból való farkat, de ha valaki vissza akarna térni, azt fölfalja. A kínaiak, mint már említettem, különösen a bögyömben vannak. Náluk mélyen szántó faeke az a közmondás, hogy kutya szájából nem szólhat egy elefánt igazsága. És ezt a fajankókra, a bunkókra értik. A döglött kutya pedig az egyik legcsúnyább kínai káromkodás. Bár ezzel korántsem állnak egyedül. A kutya se szólt hozzá, a kutyának se kell, egy kutya az, csak a szóra más, ki kutya a templombul ha nincs olvasód, a keserves kutya mindenségit stb. stb. stb. – vajon mely emberi, kutyaparancsolta nyelven születhettek? Hol hívják ,.kutyapárá”-nak a csintalan gyermeket? Hol gondolnak a „kutyafáját” emlegetve a kutya nemzőszervére? Ugyan! Na persze az oroszok se maradnak el: kutyának kutyahalál, mondják a „ki mint vet, úgy arat” helyett. A káromkodásban meglehetősen fantáziátlan németek egyik legsúlyosabb sértése a Hundsart, vagyis a kutyafajzat. Ha jól emlékszem, Himmler említette dicsekvően, hogy egyedül a németek tudnak a kutyákkal bánni, épp ezért elbánnak ők a többi kutyafajta néppel is. A tibeti lámák (akik „hajlottan járóknak” hívnak minket) kutyanyelvvel sebet, kutyamájjal leprát képzelnek gyógyítani. És még ők tartják magukat a legkeményebb buddhista iskolának a tizenkettő közül! Hogy mást ne mondjak, az állatokat tisztelő hinduktól, vagy épp az ókori Egyiptomból származó jóskártyán, a Tarot-on is hol a kutya helye? Hát a Bolond lapján, annak a lábainál. Na, meg ugathat a Holdra a farkassal.
Hogy sokat csaholok? Ha egy kutya végre szóhoz jut, használja ki! Akinek nem tetszik, hallgassa az emberek ugatását. Hol is tartottunk? Szinte mindegy, melyik népnél. Az amerikai indiánok a betegséget ráimádkozták a kutyára, aztán elzavarták. Az írek – de szinte minden nép – szerint ugató kutyával találkozni elsőnek baljós jel. A skótok gyakorlatiasabbak: ha a kutya egyet ugat, halál lesz, ha hármat, és aztán elhallgat, már be is következett. Talán az angoloknál lehet kiszimatolni a kutyaszeretet nyomait. Szerintük, ha tarka kutya megy át előtted, amikor üzleti tárgyalásra mész, sikerrel jársz. Hanem aztán az amerikaiakról jobb nem is beszélni! Náluk halálos előjel, ha egy kutya a mancsaival fölfelé alszik el! Vadászkutya ne legyek, ha értem. A farka állása meg megmutatja, merről hozzák a halott hírét! Hát eszüknél vannak ezek? Mi van akkor, ha egy ember alszik a hátán?! Megmondjam? Horkolás. Aztán itt van ez a „dog-eat-dog” kifejezés, amely a könyörtelen kenyérharcot jelenti. De mikor evett meg utoljára egy kutya egy másikat? S hány embert öltek meg azóta? Kutyából nem lesz szalonna, de lóvirsliből „hot dog”, az igen. A „kutya napok” náluk pedig unalmas, lelombozó, esetleg menstruációs időszakot vagy a július és augusztus elviselhetetlen, legmelegebb napjait jelentik. De még ez sem elég: az amerikai férfiak körében a kutya „randa vén kurvát”, a nőknél „szaralakot” jelent. A feketéknél „fehéret”, a fehéreknél „semmirekellőt”, „rossz üzletet” jegyez. TÖBBEK KÖZÖTT. Én mondom, nem kutyának való élet ez! Egy olyan országban, amely tele van kutyatemetőkkel!
Pedig amerikai ember írta azt is, hogy ha magunkhoz veszünk egy éhező kutyát, és ellátjuk minden jóval, nem fog megharapni. Ez a legfőbb különbség a kutya és az ember között. Hát most kinek higgyek? Hiszen Hitler például csak a kutyáját szerette a világon! Csupán azt nem értette, amit minden Komornyik Sámuel nevű. XIX. századi angol regényíró megírt: minden állat tudja, kivéve az embert, hogy az élet végső célja élvezni azt.
Na de elég az elméletieskedésből. Kutya fáradt lettem tőle. Vvvahh!
*
Mindjárt enni adtam neki. A darab kolbászt egészben nyelte le (az Úr 1975-ik esztendejében, Buddha után 2538-ban, ebben a pillangó formájú, megszállt, de el nem röpült országban 20 [húsz] forintért adták a legolcsóbb kolbász kilóját). A tejbe azt lefetyelte, hogy: Hagyok, hagyok, hagyok! De még a darab sajtot is kinézte a számból, amit a hollót rászedő róka nem vitt el. Adtam neki belőle, mert Tömörkény István, ismeretlen magyar író szerint megfájdult volna a szemem különben.
A két kis ír terrier kutyánkra gondoltam, akik a túltenyésztettség miatt mindketten epilepsziában múltak ki, a „Nem-is-tudomhány-száz-jótanács kutyakedvelőknek” ellenére.
Ezt persze nem kellett elmesélnem ennek az evéstől jókedvre derült fajtiszta korcsnak, akiről lerítt, hogy végelgyengülésben fog kimúlni, hacsak egy jóakaratú kétlábú-de-nem-madár-mi-az el nem adja valamelyik emberklinika humanistáinak, akik majd különböző vegyszerekkel halálra kínozzák. De kit érdekel az ilyesmi egy olyan országban, ahol lovak élve kerülhetnek a nagyipar forrázóüstjébe, ahol rosszul elkábított teheneket elevenen darabolnak fel?
Minden szag elmondta neki a múltat, pedig a kutyaház közelébe se ment. Játékba kezdtünk, amelyről mindketten tudtuk, halálosan komoly. Aki legyőzi a másikat, azé a kert s a ház minden lakója. Nekem ugrott, de kitámasztottam a lábam, nem bírt földönteni. Felém is kapott, de csak jelzésszerűen. Amikor megértettem, hogy nem fog megharapni, eldőlt a küzdelem. Néhányszor a nyakánál fogva földhöz teremtettem, majd a hasa alatt átkarolva fölemeltem. Ez döntő volt. Amint letettem, megráztam a nyakszirtjénél fogva, mint kölykét az apaállat. Egy fánál szagmintát vett a vizeletemből, végképp meggyőződve róla, hogy kan vagyok. A farkát kezdte kergetni, forgott-forgott a szédülésig, mint az összefogódzkodott kislányok, akik először érzik azt a szédületet, amit majd szeretkezéskor fognak. Egyetlen kutyától nem láttam még ilyet, nem tudtam, mit jelent az ő nyelvén, az ő jeltárában. Közben kaffogott vadul. Borúsan néztem: egy ilyen kutyából sosem lesz szellemi olimpikon. Lehet, hogy megérezte rosszallásomat, mert még aznap éjjel megszökött, és soha többé nem láttuk.
De látta őt Ernő, a cigányfiú, akinek „Mari” volt a karjára tetoválva. Mari – jó esélyei voltak a srácnak, hogy ha ennek a szerelemnek vége szakad, találjon a tetováláshoz egy másik nőt. Egy kis hozzátoldással nemcsak romnyi „Marik”, de gádzsi „Marietták” is szóba jöhettek. Ernő délután a füvet vágta a kertben, mert én csak öntözni tudtam, kaszálni nem. Az nem kifogás, hogy – akkor még – sem kaszám, sem fűnyíróm nem volt. Ernő a szomszédos templomtéren vágta a füvet gépével, és persze jól jött neki a feketében levágható zöld fű, amely az előkertet kivéve az egész telket benőtte. Még találkozhatott délután a kertben Bundással, s amikor egy hét múlva fölemlítettem neki a kutya eltűntét, földerült képpel mondta:
De hiszen láttam tegnap a Tessedik-téren!
Féltettem a kutyát. Akkoriban hozta pártunkéskormányunk azt a demokratikus szocialistán törvényerejű rendeletet, amely többszörösére emelte az ebadót. A kedvtelésből tartott kutyákéit, mert eladdig házőrzőért nem is kellett fizetni. Mostantól az után is kellett. A környék, amely valaha középosztálybeliek, kistisztviselők nyaralóhelye volt, hamarosan benépesült a gazdik által autón-buszon ide hurcolt, majd itt szélnek eresztett kutyák falkáival. Valóságos sintérparadicsom lett; veszekedésektől hangos, mert a kutyatartó környékbeliek megpróbálták kiszabadítani az elfogott kutyákat, de legalábbis a sajátjukat. A vadászok könyörtelenül irtották a szerencsétlen háziállatokat, akik a szükség parancsára ősi módon újra falkába verődtek (a szó mindkét értelmében), és a bekerítéssel elfogott őzek, nyulak húsán éltek.
Másnap Ernő beállított hozzánk. Madzagra kötve vonszolt egy kutyát. Termetre hasonló volt, mint a farokkergető, megfelelően bozontos is; a feje akkora, mint a régi, fából készült, redőnyös tetejű, duplarekeszes tolltartó, amely után hiába is sóvárogtam gyermekkoromban – csak egy-két módosabb fiúnak volt ilyen. Úgy látszik, nemcsak a kutyák, Ernő is színvak lehetett, elég baj, mert csillogó szemmel mesélte: nemsokára leteszi a nyolc osztályt estin, és NEKI AKKOR JOGOSÍTVÁNYA IS LEHET. Azaz „motra”. A hűtlen kutya szürkésbarna volt – ez meg zsömlyeszínű, néhol fekete foltokkal, barnásvörös árnyalatokkal, a fülei rőtek.
A lelkem is keverék volt, de valami nemesebb fajtából; angol, esetleg német juhász, de tán még airdale terrier vér is csörgedezett az ereiben a többi mellett. És a pillantása! Azok a mélybarna, okos szemek. Hisz ez egy akaraterővel, felfogókészséggel, egyszóval éltető szellemmel bíró állatpolgár, aki, miként Jack London bátyó, vagy rosszmagam, ismeri a szeretet rabságát, a bánat örömét, a harag gőgjét vagy akár az önérzet iróniáját!
Csak néztük egymást.
Ez nem az a kutya, Ernő, mondtam.
Nem?!, felelte Ernő szomorúsággal a hangjában, mert egy százasra számított.
Nem. Ez jobb, mint a másik volt.
*
Szpugliguel főangyal évszakai, Malachidael angyal honapja, Mihály arkangyal és őrangyal napja, Gábriel arkangyal órája vala, vagyis tavaszodott, március volt, szerda és délelőtt kilenc óra, amikor először néztünk egymás szemébe. Bár nem voltam egyike a 103 bukott angyalnak, de még annak a 11 000 őrangyalnak se, amelyről a Talmud tesz említést, mindjárt tudtam, hogy ő is, mint én, éppen házasodni készül, de sosem volt még nős. Nyomban otthonosan éreztem magam a falkában: az embereknek, ha szeretik egymást, kifényesedik a szemük, a szívük megtelik sóvárgó bánattal, éppúgy, mint bármely más rendes állatnak. A kisebbik szuka pedig még gyerek volt. A gyerekek közibénk tartoznak. Ezt elfogulatlanul le kell szögeznem.
Miután ettem-ittam, szemrevételeztem a házamat, megvívtunk a falkavezéri helyért. Mit mondjak: okos enged. Hagytam nyerni, mert szerettem a szagát. És azért is, mert alig múltam egyéves, bár termetem miatt – szerencsére – többnek látszottam. A fiatal kutyák pedig barátságosak és nyíltszívűek, de gyorsan tanulnak. Aztán jött a névadási ceremónia. Nem vagyok egy „His Master’s Voice”-típus, az óangol óbakelit lemezeken látható szerencsétlen, aki áhítattal figyeli a gazda gramofonból harsogó, persze torz hangját, mindenesetre úgy tettem, mintha érdekelne az egész cécó. Megjegyzendő, hogy nem egészen mindegy a név. A „give a dog a bad name and hang him” angol kifejezést körülbelül úgy fordítanám, hogy „amely kutyának veszett hírét költik, el is kell vesznie”.
Azt mondja a falkavezér:
Legyen „Nemaz” a neve.
Miért, kérdi a nagyobbik szuka.
Mer ez mágikus védőnév, ősi porlódi kutyanév.
Legyen „Kutya” a neve, mondta a szukakölyök.
Ne legyen neve, mondta a falkavezér, és egy mondatra gondolt, amelyet régóta készült leírni: „Egy suhanc suhant a sötét utcákon át, névtelen kutyájával.”
Tudjátok, mit? Hívjuk Pavlovnak!, mondta a falkavezér nője.
Miért ne mindjárt Szopor Nyicának?!, évődött a falkavezér.
Értékelem a fekete humort egész a temető kapujáig, szokta volt mondani erre jóanyám.
Bundás legyen, erősködött a kicsi.
De hisz az előző is az volt, vetette ellen a legnagyobb kétlábú.
Na és? Ez is pontosan olyan bozontos, mondta a középső.
Na jó, egyezett bele a falkavezér, mivel már úgyis vesztett.
Ezenközben engem a két öregasszony, előző lakásadóim „Talpasnak” hívtak. Na, ezt add össze!
Eleinte innen is meg-megléptem, néhány órára, maximum néhány napra. Az ember, ha kutya, úgyszintén vágyik hasonszőrűek társaságára. Mit csinált erre a falkavezér? Utánam jött, odaédesgetett magához, pórázra kötött, hazavitt, és jól elnáspángolt. Ő, aki előző életében kóborkutya volt, és még most is megesett, hogy egy hétig a színét se láttuk! Arról nem is beszélve, hogy ő igazán tudhatta volna: még Buddha szólítására is csak utolsó előttinek jelent meg az a bizonyos kutya.
Amék kutya átúszi éccő a Tiszát, nekimén másodszor is! sóhajtotta lemondóan. A sírba vitt az állandó porlódi szólásaival. Ez ráadásul a hűtlen feleségekre vonatkozott. Aki kutyával jár, tanuljon meg ugatni, mondhatnám erre, ha közmondós kedvemben volnék. De pénz beszél, kutya hallgat.
Nem magyaráztam el, mennyire nevetségesek, hogy legelőször is kerítést növesztenek a kert köré, miközben az egész környék „Bagolyvárnak” hívja a házukat, olyan romos. Azt sem tudták, hogy mi, farkasvérű kutyák abban hasonlítunk a kínaiakhoz, hogy nem mutatjuk ki az érzelmeinket, mégis erősebb a falkaösztön, a ragaszkodás bennünk, mint azokban a kutyákban, amelyeknek az aranysakálok voltak az ősei.
Na aztán jöttek azzal, hogy engem meg kell tanítani ugatni! Az eszem megáll! De hisz ugatok én, ha látok egy másik kutyát. Persze ez nem volt elég nekik, azt akarták, ugassam meg az embereket is. De ha egyszer nem értik, hogy mit ugatok!
Egy nap jött egy csizmás, pörgekalapos öregember (bűzlött a szivartól), a falkavezér meg a házam mellé kötött. Az öreg kan meg elkezdte ütögetni a házat körülvevő vaskorlátot, amelybe egyszer haragomban belekaptam: le is tört mindjárt az egyik szemfogam hegye. Ez körülbelül olyan egy kutya fülének, mintha egy – jobb hallású – embert azzal bosszantanának, hogy késsel kapargatják egy fazék alját. Tűrtem azért, ameddig tűrhettem, de aztán, ahogy a kínaiak mondják, a „dühös kutya átugorja a falat”, magyarul: a sarokba szorított állat támad.
Csak a lánc hosszán múlott, hogy nem kaptam el. Attól kezdve acsarkodva megugattam minden pörgekalapos, csizmás, szivarszagú öregembert.
*
A tyúk a tojás módszere, hogy új tojást készítsen. Ki is írta ezt? Most éppen én.
Módszerem az volt, hogy kezdetben két hétig nem mentem haza. Akinek egy vadgerle simítja meg egyszer az arcát a szárnyával, az engeszt(el)hetetlen lesz, miként egy kő a patakban. Írás nyomán tisztul a stílus (minden más stílus feledése), cselekvéssel az élet. A víz is csak kavicsokon átszűrve válik áttetszővé. De abban az időben cselekedni a lehetetlenséggel volt határos Magyarországon (de nem a magyarok országában). Mindezt nem tudtam persze. Csak pazaroltam tovább az életemet, és pazarlásaim prédáltam tovább a prózában. I left the left, hold a Hold és EN attendant – válasz előtt emelkedik a kádencia a zenében is –, kezdtem olyan színezetet ölteni, mint valami íronc. Társam közben már megvolt, hosszú szöghaját nyakamba fútta a tavaszi szél. „Épp aludttejet ittam a bögréből, amikor a légnyomás bevágta az ajtót”, mesélte. Talán ez a gyerekkori pillanat volt az. Ki tudja. Nemcsak féltettem – szerettem és szántam is. Hogy is van ez? Én, akinek homlokát megjelölte a halál, hogy EZÉRT MÉG VISSZAJÖVÖK. Hiába: az ember reménykedő állat. Álmaim kútja ki nem száradott; én, miként a kutyák, vágyom a végtelent. (Cause heart howls like a dog in the moonlight.) Csend a lelke mindennek, közben meg záporoztak ram mondatok: „Egy esős nyárdélelőtt, (vizsgái befejeztével) Győző, a tűrhetetlen magyar bölcsészhallgató, mint aki jól végezte dolgát, meghalt.” Az élet becsület és halál (becsületes halál) nélkül hiábavalóság.
„Volt: porcelános, pap, tanár, mérnök, zsoké, taxis, kerámikus – most meg... Nem iszol te egy kicsit sokat?”
„Lehet, hogy neked soknak tűnik.”
Hol olvastam? De hisz ezt megírták!, gondoltam.
Normális kutya sosem harapja meg nőstény fajtársát, különösen nem, ha az ő sebeit nyalogatja. Később már egy hét volt a leghosszabb távollét. Aztán három nap. Aztán kettő. Aztán egy éjszaka. Aztán egy nap se.
„Nem félsz?”
„Mitől?”
„Mindentől.”
Társom gyógymódja az volt, hogy kihúzta a telefont, és nem hallgatta meg hajnal háromkor kétórás szerelmi vallomásaimat valami buli füstködéből; a gyónásaimat meg belém fojtotta: szenvedj, kutya, ha annak születél! (Saját mondás.) Pedig de jó volt az a két év, amíg vadak voltunk! Jobb, mint a francia Fauve-oknak. Társom ötösével hozta a vörösbort a szemközti boltból, hogy ne kelljen elorozkodnom valamely csapszékbe, ahol a férfiúi szívre ártalmas lányokat mér ki a FőÚr a bor mellé. Szétnéztem, mint vak kutya az ugaron, s egyszer csak otthon találtam magamat.
*
Pénzért vehetsz kutyát, de farkcsóválást nem. Tudta ezt egy tiszteletbeli kutya, Schopenhauer nevű, aki azt mondta: „Többet adok egy hű kutya farkcsóválására, mint száz barátságmímelésre.” Nagyon tudok ám én szeretni, nem azért, mert ember leszek megint, hanem azért, mert nagyon is kutya vagyok még. Mert hát éppenséggel fordítva van a dolog: az állatok tartják életben az embert. Erre is gondolniuk kéne azoknak, akik egy állat húsával töltekezve állatbőrből készült cipőt húznak, bebújnak szőrmekabátjukba, és elmennek a cirkuszba, ahol az állatokat arra kényszerítik, hogy utánozzák az embereket, ami persze nem sikerül, és lehet rajta röhögni. A kutyaiskolában sem azt tanítják, ami egy kutyának kell, hanem azt, ami az embernek kell a kutyától. „A kutyának nagy gyalogos forgalomban, másik kutya jelenlétében (!) és szokatlanul erős, akár lövésszerű zajok hatása alatt is figyelmesen, szívesen és befolyástalanul kell vezetőjét követnie.” Hogy csak egyetlen pontot említsek a Közlekedésbiztos kísérő kutya vizsgakövetelményeiből.
Valójában az ember a kutya paródiája. Ezt a falkavezér is tudta, s olykor tudomásomra hozta azzal, hogy hülyét csinált magából játék közben. Ezek a legörömtelibb percek egy kutya számára. Meg amikor ott pipázgatott a kölyökkétlábúak számára készült hintán, lábával a hasamat vakargatta, és dúdolt:
Bizony, bizony, egy szép napon, kopog a csősz az ablakon, s egy reggel már a hajadon csillog a vér... Mit csináljak én egy tizenhét éves mirtuszcsillaggal? Hm?
Nekem kibeszélhette a gondjait is. Tudja a kutya, hogy ezek után miért kellett láncos kutyát csinálnia belőlem. Láncos kutya: orosz gyalázkodás.
A lánc olyan a kutyának, mint a feleség a férfinak. Csak így lehet igazi házőrző, magyarázta, és megkötött. Együtt láncolok veled, sóhajtott képmutatóan, és mellém ült. Nem azért nősültem, hogy kutyát tartsak, és magam ugassak, tette hozzá. Az ő lánca bezzeg a belvárosi kocsmáig is elért. Az eszem eldobom!
Valójában azért kötött meg, mert irigyelte tőlem a szomszédos iskola gyerekeit. Hogy a kezükét nyalom a szünetekben a drótkerítésre ágaskodva. Hogy az otthon érzetét adom számukra. Bezzeg nékem szeretnem illett az ő barátait: Lacit, az autószerelőt, Misit, a tévészerelőt, Sanyit, a villanyszerelőt, Pistát, a kocsmaszerelőt, B. Papát, a rozsdaszerelőt, Lajost, a tótszerelőt, Gézát, a esszészerelöt, Ákost, a filmszerelőt, Palit, az Olgaszerelőt. Vagy Ervint, például a sakkszerelőt, aki alábecsülte szellemi képességeimet, pedig ő választott minden második partiban királycselt, tuti bunkó, a modern sakktudomány által tökéletesen megcáfolt megnyitást. Aztán a focizások, a szalonnasütések, az a rengeteg szag! Meg a nyarak, amikor a falka vezérestül eltűnt, és belga, amerikai, francia, német, angol, kínai, japán, görög, finn szagok és rigolyák keveredtek bennem, míg el nem széledtek sorra mind. Egy holland például elmesélte, hogy minden reggel együtt borotválkoznak Kevin nevű kutyájával, persze úgy, hogy csak berreg a villanyborotva, amikor a kutya mellkasát, marját birizgálja. Csak azt nem értem, ha ilyen jó társaság jött össze, minek utazott el a falkám?
Kutya fogja az egeret, mások dolgába ütni az orrom nem akarom, de azért mégis – az a lánc! Az fájt. Amikor Dél-Európában és Ausztráliában a házi kutyák elszabadult utódai újra a szabad vadságban élhettek! Még az embernek sem tesz jót a háziasítás. Én, fordított esetben nem cselekedtem volna ezt a falkavezérrel. Ha a mennyországban nem lenne protekció, az ember maradna kívül, s kutyája lépne be, írta egy kutyahitű amerikai.
*
„Minden vágy későn teljesül”, állapította meg egy hétéves költőnő, a „kecskeölelés”, „karvalykarolás”, „csókacsóka” és hasonló csiklandások és böködések feltalálója. Egyszer meg azt mondta a kertben játszogatva:
„Lepkemama a szótárba, szotty.”
Nem mertem megkérdezni, mit jelent. Éppen Vargas Llosát olvastam.
– Maga kutya vagy emberi lény?
– Kutya, kadét.
– Akkor miért áll két lábon. A kutyák négykézláb járnak.”
Az embernél aligha találni gonoszabb állatot, mégis nehéz nem szeretni. Gyerekkoromtól fogva mindig valamely kutyáé voltam, mégsem vagyok állatbarát. Láttam, hogyan köpte homlokon az őt zaklató férfit egy orangután az állatkertben; látom a kocsma előtt kikötött, majd mindig német juhászkutyák arcán a szenvedést, mégis úgy gondolok a kutyabarátokra, mint kutyákra, akik egy másik kutyát szeretnek. Egyszer egy házmesterné majdnem nekem esett, mert a bokámat elkapni igyekvő férje felé rúgtam; voltam olyan tanítónő ágyában, akinek féltékeny dogja hörögve rázta a láncot az ismerős zajokat hallva. Ismertem olyan családot, melyet, mint párduc a faágon, a szék karfáján elnyújtózó fekete macska irányított. (Egyszerű: a macska mozgatta a kislányt, a kislány a mamát, a mama a papát.) Találkoztam egy igazi állatbaráttal is: vagy húszféle állatot tartott, köztük egy disznót, akit Karcsinak hívtak, s akivel pálinkás reggeleken eltársalgott. Aztán egy téli hajnalon késsel esett a torkának, és maga is dolgozta fel az állat húsát, eleven cáfolataként Morgestern megjegyzésének, aki szerint a vegetáriánusok száma csillagászatira nőne, ha az ún. civilizált embernek kéne megölnie a fogyasztásra szánt élőlényeket. A vegetáriánusok is szemforgatók; a sárgarépa nem tud visítani, hogy a tojásról már említés se essék.
Zavarbaejtő az ember kapcsolata a többi állattal. Sok fiatalkori kedvesem arcát elfeledtem már, de még most is látom, ahogy gyermekkorom kutyája kitágult orrcimpákkal rohan az utcáról áradó, eleven illatú fénynek. Szél, te szabad szagokból szőtt: kóbor költök és kerge kutyák köpönyege!
Mostohám merített föl merengéseim kútjából:
Apa, nálunk pont fordítva van, mint a mesékben. Ott sok a gyerek, és nincs ennivaló, nálunk meg van ennivaló, és csak én vagyok.
Te is ennivaló vagy, mondtam, de az üzenetet dekódolta személyes számítógépem. Testvér kellene neki.
Bundás, aki ideérkezése óta még vagy két centit nőtt, ezenközben a következőket csinálta: 1. Belerohant az (új) slag vízrózsájába, a vizet harapdálta, és kéjesen birizgáltatta a hasát a vízsugárral. 2. Odajött a nyugágyam mellé, és bundájából rám rázta a vizet. 3. Megkergettem, erre „lelki sántaságot” produkálva próbált furdalást ébreszteni bennem.
Na erre aztán enni adtam neki. A tekintetével követett, s az ételhez hozzá nem nyúlt, amíg be nem mentem a házba.
Bundás kutya egy rossz kutya, de szereti a Mónika, dúdolta odabenn a fülembe mostohám, és megmászott, mint egy hegyet.
Opusz hat, mondtam. A könyvben az újonc kadétok parancsra négykézláb egymásnak estek, habzó szájjal harapva egymást. Mostohám feltámasztotta a lábszáramat, és a térdemről csúszdázni kezdett.
Nem harapós, nem hamis, füles is, meg farkas is, mondtam, hogy jelezzem, én sem vagyok turista a költészet vadonában.
Közben Oroszlánszőrű Risár, akinek az oltási igazolványában a „színe: ordas” szerepelt, elégedetten csámcsogott az ablak alatt. Hogy is, mondta Albert Schweitzer egy tízéves kisfiúnak? „Ez az én saját hangyám. Felelős vagy érte, ha eltöröd a lábát.”
*
Vakkanthattam, csahanthattam, kohanthattam; vonyítottam, vornyikoltam, bujukoltam. – a kutya se törődött velem. Egymással voltak elfoglalva. Például a falkavezér nem állhatta, hogy „kicsim”nek szólítsák, vagy hogy ő így szólítson valakit. Ezért „Kücsü”-nek kezdte viszontnevezni immár törvényesített kedvesét. A koraházasi „kücsü”-ből lett a házassági „küncsü”, abból a közép „küncső”, majd a későmai „küncs” elnevezés. Ez persze Jókainak a Jövő század regényében kitalált „Kincső”-jére rímel, de ki törődik vele. Ebül is, kutyául is, komondorul is ugyanezt jelenti. S mire kialakult a megszólítás, a szuka is így kezdte nevezni a falkavezért, vagyis ott voltak, ahol elkezdték. Én meg láncon.
Esténként a falkavezér elengedett a kertben, ahol én persze minden fánál érvénytelenítettem az ő vizeletjelét, vagyis az én névjegyemet tettem az övé fölé. Itt volt az idő: mennem kellett. Nekünk csak évente kétszer van alkalmunk nősténnyel való szeretkezésre. Jóllehet nálunk normálisnak számít a mindkét nem iránti vonzódás, erkölcsök dolgában sokkal merevebbek vagyunk az embereknél. Araikor egyszer magamra hagyott, tudtam, hogy meg kell szöknöm. Csak emberek vélik úgy, hogy nem hiányolhatjuk azt, amit nem ismerünk.
Az iskola felőli drótkerítést választottam, máshol semmi esélyem nem lévén. Hogy azon túl újabb kerítés van, azt láttam, de éreztem: onnan is van kiút. Az a tudás vezetett, amelyet az emberek intuíciónak neveznek. Nem tudom, mi a fontosabb: az ember az állatban, vagy az állat az emberben. A sintér, a kutyahóhér megromlott ember, a rendőrkutya elrontott állat.
Éppoly loboncos voltam, mint falkavezérem, de félelemkeltő külsőmön minden valamire való kutya átlátott. A gyerekek meg ismertek mind, hagytam, hadd simogassanak. Amikor összeverődött a falka, megverekedtünk az erősorrend eldöntéséért, aztán irány az első nőstény.
Három nap múlva, amikor hazatámolyogtam, annyi erőm volt csak, hogy vizet igyak, és beestem a házamba. A falkavezér orron vert, bár arra pipa vagyok. Leláncolt megint, pedig ő nem Isten, én meg nem vagyok Prométheusz. Nem loptam semmit, csak szabadságot. Pacsit is akartam adni, hogy kibékítsem (erre nagyon buknak a kétlábúak), de nem fogadta el. Angolul káromkodott, mert a „dog” könnyen felcserélhető a „god” szóval, meg aztán – engem kivéve – a többiek nem értik. Goddamn – doggone!
Egyhuzamban aludtam egy napot. Álmomban farkaskörmű kutya voltam, aki némán és hátulról támad az emberre, ahogy a csőszök kiképezték. Aztán vadásztam, majd rám vadásztak – a falkavezér csak annyit olvashatott le a lábaimról, hogy álmomban egyrecsak futok. Én, aki betéve tudtam a közlekedési szabályokat, s úttesten áthaladva először balra, aztán pedig jobbra néztem! (Az persze nem számítható ki, miként az utcabeli szabó skót juhászával esett meg, hogy kéjes gyönyörrel gázolták el, szabály ide vagy oda.)
Felébredésem után jóllaktam, aztán Csuang-dze tanításain meditáltam, aki képes volt olyan lapos dolgokat leírni, mint például: „Azért mert ugat, egy kutyát nem tartanak jónak, miként egy okosan beszélő asszonyt se hívnak bölcsnek.” Ezzel együtt Csuang-dze a kedvenc filozófusaim közé tartozott. Hozzáértő taoisták szerint az úttal való egyesüléshez az kell, hogy először megbomoljék a lelki egyensúly, és egy merőben új állapotnak adjon helyet. Az én via purgativám, megtisztulásom három napig tartott, de van, akinek három évtized is kevés a megvilágosodáshoz, a teljes és gyökeres, valóságos megváltozáshoz. Már nem voltam az, aki voltam volt, de az sem, aki leszek, s ezen már a büntetés sem változtatott: közönynyel fogadtam. Hiszen Jen Hui is így kiáltott fel egyszer: „A Jen Hui, aki még nem nyerte el ezt a bölcsességet, én vagyok, Jen Hui; ha elnyertem, olyan Jen Hui leszek, aki azelőtt nem létezett.” Ezen tűnődtem, amikor a falkavezér egy gyanús csomaggal a hóna alatt kilépett a házból. Rosszat sejtve szimatoltam: emberszaga volt, de különösen finom, szinte gyengéd szaga. A falkavezér a kerti asztalra tette a csomagot. Elengedett a láncról, és azt mondta:
Eggyel többen vagyunk. Bundás. Kan, mint mi. Nem hagyom kutyára a nevem, láthatod. Daninak hívják, bár én Farkasnak szerettem volna. Vigyázz rá, mondta, és megvakarta a fülem tövét. Tapintatból nem azt, amelyet egy kuvasz megszabott, mert elébe akartam kerülni a nőstényhez vezető sorban.
A boldogság a bűnön keresztül pillantható meg, merengtem az asztal alatt, melyen a kölyök feküdt. Attól kezdve minden reggel félórás eltávozást kaptam a kertből. Megállapodásunkat, tán mert sosem mondtuk ki, mindketten betartottuk.
*
Már az idejét sem tudtam, mikor is volt az, midőn ütött-kopott barna papundekli bőröndömmel – mellyel Pestre érkeztem volt – a Proletár Váci utcából a város szélére költöztem. Arra még igen, hogy búcsúztatásomra nem sorakozott fel: MaraPálmaPappallonVeraMártaEwa2LizaZsuzsaSatöbbi.
Bundás minden reggel pontosan fél órát volt távol. Azért én nem nyugodtam, míg meg nem jött, nemcsak az autók miatt. Már volt benne belőlem valami, amit nem akartam elveszíteni. Vagy belőle bennem? Mindenesetre általam megrágott ételt adtam neki hét napig, aztán a bal hónaljamban hordott kenyeret háromig, végül napkelte előtt háromszor belekiáltottam a nevét a kéménybe. A porlódi babona működött, mint a parancsolat.
Danival is kezdett kijönni, bár oda-odasomfordált a kertben totyogóhoz, és a farával megbillentve, négylábút csinált belőle. A féltékenység nemcsak az embert kínozza. Egyébiránt mindent eltűrt a kölyöktől, még azt is, hogy bevegye a várát.
A házát persze különböző szerelmeinek is átengedte, akiket reggeli sétái alkalmával csalt el a kertbe. Volt, hogy egy fiát is elhozta. Megbocsáthatatlan, hogy elzavartam őket mind. De a feleségem szerint egy kutya egy kertben éppen elég.
Ekkoriban már fűnyíróval vágtam a gyepet, vagyis igencsak háziasított állat valók magam is. Simonfia nevű – akkori – cimborám a kispolgári mentalitás, a férfiatlanság (kaszálni-nem tudás) ékes bizonyítékát látta benne; pedig neki is tudnia kéne: a tárgyak választanak minket.
Évek múltán – kutya is akkor vesződik meg, amikor legjobban megy sora – elhagytam a családomat, és mint akit puskából lőttek ki, rögtön beleszerettem egy Eszter nevű, fésületlen festőnőbe. Szerencsémre nem hitte el, hogy szeretem (ELSZÁLLT EGY HAJÓ A SZÉLBEN, HÁZUNKTÓL NEM MESSZE MEGÁLLT), és futni hagyott. Mire rájött a dologra, égő vassal, mint kígyómarást, kiégettem a szívemből. Telefonon zaklatott. Erre azt mondtam egyszer a fiamnak:
Most te vedd fel, oké?
Hajó?, mondta a telefonba.
Többet nem hívott a lány, a házasságunk meg öregedett tovább. Mint Bundás. Amikor már az egyik szemére egyáltalán nem látott, s a másikat is elhomályosította a hályog, elhatároztuk, hogy komolyabb orvoshoz visszük, a lódoktortudományi egyetem klinikájára.
Bundás sohasem ült még autóban. A kezemben reszketett: minden autóról azt hitte – joggal –, hogy belénk jön. Amikor megérezte egy másik kutya vérének a szagát a váróban, kiszállt a lábaiból az erő, összecsuklott a kövön. A klinikakertben megmagyaráztam neki, hogy gyógyítani hoztuk, nem megölni, de úgy elkezdett nyüszíteni odabenn, hogy előre vettek bennünket. Az asszisztens (inkább valami hivatalnoksegéd-féle) egy rongydarabbal bekötötte az állat száját, és biztató szavakat mondott neki. Az orvos belevilágított a kutya szemébe.
Na jöjjön csak ide, kolléga, szólt oda a cselédkönyves orvostanhallgatóhoz. Mindjárt tudtam, hogy nagy baj van. Kezdőknek a klasszikusan tiszta esetekre szokták felhívni a figyelmét.
Hány éves a kutya, kérdezte az orvos.
Nem tudom pontosan. Öreg, mondtam.
Azt látom, felelte. Nem is műteném meg, még ha nem látna a másik szemére, akkor sem. Nem bírná ki a szíve.
Maga is öreg, doktor úr, mondtam. Egyszer mindnyájan megöregszünk.
Bizony, bólintott közbe az igazi emberszabású segéderő.
Ez, kérem, glaukoma, mondta ingerülten a lódoktor.
Én is ismerem a zöldhályog latin nevét, mondtam.
A pénzt azért elfogadta.
Bundás hazáig remegett a kezemben, és soha többet a kocsi közelébe nem jött.
*
Jang-dze szerint az élet gyönyörűség nélkül való. Amiben minden dolog különbözik, az élet; s amiben megegyezik, a halál. Úgy van ez, hogy minden létező egyformán él és hal, egyszerre bölcs és ostoba, előkelő és közrendű. Most akkor különbözik, vagy nem különbözik? De mit is várhatunk egy olyan filozófustól, akit úgy hívnak, mint egy folyót. Nálunk, kutyáknál is él ez a szokás – a sok Sajó, Tisza, Körös azért kapta a nevét, mert régen az emberek így védték őket a veszettségtől. Jang-dze nem is rossz kutyanév.
Mostanában sokat foglalkoztat a halál. Nemcsak általában. Különösen az enyém érdekel. Bennünket szellemlátónak tartanak, azt mondják, megorrontjuk a halált. Ccö! Na meg ezek a babonák! Ha egy kutya gödröt ás, az halált jelent. Én száznál többet ástam ebben a kertben (Bund-ÁSnak hívott a falkavezér, ha kutya kedvében volt), mégsem tudok róla, hogy ettől meghalt volna valaki. A saját halálunkat kéne kiszagolni, ha lehetne. A legöregebb kutya állítólag húsz évet élt – tovább, mint a legtöbb emberi szerelem, vagy akár sok házasság. A világon él vagy ötszázezer kecske, de hogy hány kutya? Milliárdnyi. És ha egy kutya eltávozik, mi marad utána? Még a neve se. Hacsak nem filmsztár valaki, mint Rin Tin Tin. Persze hányan tudják a világon, hogy Pentti Saarikoski jó költő volt? Ennyit a hírnévről.
Csak morgok itt, mint egy vén kutya. Vén eb – a nem álmosak, az álmodók könyve szerint szerelmes anyóst jegyez. Jó, mi? Az amerikai szlengben meg szifiliszt jelent. A kínaiak gyakorlatiasabbak, náluk az öreg kutya annyit tesz, mint „haszontalan vén”. Csak így van ez. Hogy magam is az vagyok, úgy tudtam meg, hogy egy nap vadidegen kutyakölyköt hoztak autón. Akkor még a félszememre láttam, és mindjárt rosszat sejtettem. Itt is maradt.
Megszagoltam: kan volt. Rögtön összepisilte magát, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Német juhász – ismerem az erőszakosságukat. Két nagy füle mulatságosan háromszögben állt össze a fején. Meg-megbotlott, ahogy követett, de én már láttam magam előtt a portyázó toportyán sompolygását, a görbe lábú, kígyózó mozgást, amely a fajtájáé. Az én járásom egyenes.
Bah! Vénebb vagyok, mint a lovak pora, amely mindközönségesen egy bantu istenség, és akkor a nyakamra hoznak egy ellenszenves kölyköt. Folyton a sarkamban jár, utánoz. Például ahogy nősténymódra vizelek. Nem mondhattam el neki, hogy az ízületi fájdalmaim miatt nem tudom felemelni a hátsó lábam. Ez meg folyton játszani akart, és én ezt egyre kevésbé utasíthattam vissza. Nincs messze az idő, amikor már ételemért, vagyis az életemért kell harcolnom vele. Bökdösött az orrával, meg-megnyalintotta szájam sarkát. Hívott és hízelgett folyton. De amikor már teljesen vak és ráadásul még süket is voltam (eb, ha siket, fertelmes rágalmazás, némely fertelmes ember szerint), ellopta volna a kosztomat, ha a falkavezér meg nem fenyíti, érdeme szerint.
Már csak megszokásból ugattam este hétkor, a környékbeli kutyák válaszait nem hallottam. Megbántam én, mint a szuka, amelyik kilencet kölykezett, hogy kitanítottam a lopakodó, sunyi teremtést, de hát mindannyian fölneveljük a saját gyilkosainkat. Ráadásul az. ha a szimatom nem csal, az előző életében betörő volt.
És mégis: nincs nagyobb érzés a tavasznál. Vad, rohanó, tomboló, veszett, leláncolhatatlan érzés ez. És az orrom tudatta velem, hogy eljött az idő. Az iskola drótkerítése felé mentem, és kerestem egy labdák ütötte, kisebb lyukat. Mostohafiam persze jött velem, és azt is láthatta, miként próbálom az orrommal kitágítani a rést. Az erő elhagyott, nem bírtam a hátammal felfeszítve járást nyitni a kerítésen. Annyit éreztem, hogy ez a megveszekedett félrelök. Aztán jön, bökdös és noszogat az orrával. Hát mégse elveszett kutya ez! Megvolt a kijárat. Én meg vakon, süketen belevittem a meg nem szelídíthető, szabad, féktelen, kegyetlenül kemény, veszélyes, de gyönyörű kutyaéletbe; bevittem a jóba. Még azon az éjszakán igazi kutya lett belőle.
*
Ven Csang, az irodalom istene legyen most velem. Vagy legalább az egyik segítője, a vörös ruhás, hosszú szakállú, vén Csu-ji – vállam fölött pillantson dolgozatomba, s titokban intsen a fejével: mit is kell írni.
Ősz volt, fújt a szél, én meg csak rohantam a rozsdás délutánban, és már nem is tudtam, a szél visz-e engem, vagy én a szelet. A vasútállomás felől az óváros felé tartottam, amely ilyenkor, a négynapos karnevál idején tele volt pueblo, uta, navajo, hopi indiánokkal és a turisták ezreivel, mintha újra a régi főváros lenne az álmos Santa fe, Új Mexikó és Amerika legrégibb fővárosa. A San Miguel templom előtt már tele volt a száraz levegő az idegenek rikító szagával és beszédük zavaros hullámaival. De én futottam tovább a plaza felé, ahol az alacsony, napszítta, lilába hajló, halovány kávészínre meszelt falak tövében, az élénkpiros, hullámos cseréptetők és kiugró gerendák alatt hallgatag indiánok üldögéltek a föld mélyén hallgató ezüstből készített, türkizzel díszített ékszereikkel a pokrócokon. Még a szőnyeg is eladó volt itt.
A keskeny utca vert falú háza előtt egy rönkön ültek ők ketten. A fiúnak a sötét szemüveg mögött apró, riadt szeme volt.
Te, ez megharap minket, mondta a nőnek. A festett hajú és festett arcú nő ránézett:
Miből gondolod, kérdezte egy teljesen más akcentusú, de szintén idegen angolsággal.
Amelyik kutya ugat, az nem harap. De ez nem ugat.
És nézd a szemét! Fele kék, fele barna. Én még ilyen szemű kutyát nem láttam, mondta a nő.
A régiek a halottakat visszatérteknek hívták, gondoltam. Az eleven formák mind mulandók, csak az álmok maradnak.
Te, ez minket néz.
Csak nem félsz?, mondta a nő.
Mitől?
Mindentől.
Én nem. mondta a fiú, pedig félelemverejtékének szagát a szél már ide hozta.
Nem is volna szép tőled, te amazonasi krokodil. A nő hangjában szeretet volt, de ez a szeretet csak a fiúra vonatkozott. A fiúéban még ennyi szeretet sem volt, mégis szerettem őket. Szántam esendőségüket, hogy össze is tartoznak, meg nem is. Tartozni kell valakihez.
Anyone who hates dogs and likes whiskey can’t be all bad.
Már megint inni akarsz, mint a Ferry.
Te, ez jó, nevezzük Ferrynek.
Ferry, gyere ide, mondta a nő. Odamentem, és ölébe hajtottam a fejem. Szemének kékje hasonlított a szememben levőéhez.
Látod, nem bánt, mondta a nő.
Az álom vak hala úszott lehunyt szempillám mögött. Mámbódzsámbó, gondoltam. A nő simogatott.
Na hopp, ide hozzám, mondta a fiú felbátorodva. A mancsommal levertem a szemüvegét. Még védtelenebb lett az arca. Hülye kutya, mondta, és tisztogatni kezdte. Hagyjuk itt.
Elindultak az utcán. Előttük, mögöttük szaladtam, mint aki nem tudja, hogy fölösleges.
Isten nem elég, magyarázta nagyképűen a fiú a lánynak. A sarkon megálltak: egy ouaciia indián cowboy nyakkendőt árult. Mentek tovább a folyó felé. Most messze előttük haladtam.
Miért, te tudsz parancsra álmodni, kérdezte a nő, amikor viszszaértem. A fiú egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
Az álmok a jellemről tanúskodnak.
A nő vastagon, durván fölnevetett. A fiú váratlanul megállt és rám kiáltott:
Fuck off! Go home, Ferry! Felém rúgott a csizmájával. Ügyetlen mozdulat volt. Te részeg kutya, takarodj! Felemelt egy követ.
Amit szeretünk, az létezik csupán, gondoltam. Aztán ezt: Csak szeretni szeretnék. Hát bűn ez?
A kő mellettem verte föl a port. Futni kezdtem a sápadt, lassú felhők alatt.
*
It’s a shaggy dog story.
Mit mondasz?, kérdezte a feleségem. Szeme az országutat vigyázta. Az ég álmai – futott a kocsi a szél szálazta felhők alatt.
Ez egy bozontos kutya története. Hosszadalmas favicc.
Vásznat szőni felhőkből. Ezt le kéne jegyezni, gondoltam, de kezem a borosüveget kereste. Negyedik napja úton voltunk ebben a politika hasogatta országban, ahol a legkisebb városkában is úgy acsarkodtak egymásra az emberek, mint a farkas ősű kutyák a sakáltól származókra.
A pasi mesélte a minisztériumban, hogy gyerekkorában a dinynyeföldjük az ávósok gyakorlótere mellett volt. Vagy egy koncentrációs táboruk mellett, nem emlékszem. A lényeg az, hogy volt egy kutyájuk, aki minden dinnyetolvajt megfogott. Az ávósok rengeteg pénzt kínáltak érte, de ők nem adták. Egy nap a hapsi – kisfiú volt még akkor – kivágta a tankönyvéből a sarlókalapácsos Rákosicímert, és fölragasztotta a kutya nyakörvére, mint a legmagasabb kitüntetést. Estére már náluk is voltak az ávósok. Kihallgatták a zokogó gyereket, és végül emberiességi okokból nem az apját vitték el, hanem a kutyát.
Na és?
Ennyi. Mondtam, hogy nincs poénja.
Fekete nadrág, zakó, ing – még a walkmanem is gyászszínű volt. „...Cause if you ain’t for each other, then you’re against somebody else...” Fátyolos, fekete hang a fülemben. Egyenruhába bújt falun hajtottunk át, feleségem csökkentette a sebességet. Lassan gurultunk az orgonaillatban.
Nem szeretlek már, mondtam a fülemben bizsergő dal miatt a szokottnál hangosabban.
De hisz barátok vagyunk, nem?
De igen. Barátok.
Tizenöt év után az nem kevés.
Ennyivel az életfogytosokat is kiengedik a börtönből, mondtam.
A feleségem nem szólt semmit.
Otthon két rivó gyerek várt.
A veszettség elleni oltástól, hüppögték.
Az előkertben gyermekfejnyi kavics az egy szöggel összeütött, kicsiny kereszt tövében. Kerestem hozzá még egy nagy kavicsot.
A hazulról hozott, rózsaszín kockás pokróc lett a szemfedőm, a saját, keménypapír bőröndöm a koporsóm. Az, amellyel a fővárosba jöttem.