Kovács András Ferenc
Capella Sistina
Urunk villámvésője sem kegyelmez
Márványforgácsként pattan szét a Messer
Isten markában bőre lenge jelmez
Szemébe freskó fröccsen égi vegyszer
Rápermetez tűzharmat pernyetinta
Zúdulnak őrült szobrok földi álcák
Az űrben függ mint mérőón vagy inga
Csodát visongnak piktorok pojácák
Vicsorgó szentek sátánklastromok fenn
Kiáltják bírák lévnyaló varangyok
Nem kellenek csak mázolt flastromok benn
Vakoghatnak kivattázott harangok
Credo Redemptor reccsen érces égen
Csillagzat csördül habzik néma nyelvén
Kopár igék nyargalnak vak gebéken
Rázkódik állvány menny felé emelvén
Nehéz ecsetjét alvadt szélbe mártja
A semmiben lebegve kerge hinta
A Messer bőre csapzott sárga hártya
Lenyúzott arca mindenségre minta
Embléma ő s a szédületre vázlat
Szívén angyalként átsüvít a káosz
Ó lázadó alázuhant alázat
Elméje koldus alkotásra kárhoz
Lakhelyet húz a táguló tereknek
Egy pillantása már egészet érlel
Genezisében zsörtölő eretnek
Az Isten ujja hozzá mégsem ér el
Lesz lelke is herétikus lipinka
Hintázó holtak kígyózó cselédek
Csupasz testét befutja féreginda
Torzók között függ eszmélő csalétek
A Messer bőre zászló égi kegyszer
Márványkezekben lengő kába jelmez
Minden teremtés végítélet egyszer
Urunk villámvésője sem kegyelmez
 
Ismeretlen önarckép
júliusban
Modellt ül bús lelkembe bent ó
Az ismeretlen szétfeszít
Ki annyi rímet csengve csent ó
Cserébe csak reményt veszít
S szemére száll a Cinquecento
Rigmusriszáló szende cenk
Már túlnő rajtam mint az álmok
A légbe bámul és feszeng
Körötte kurtizánok álnok
Danája versek vétke zeng
Venus jegyében mennyi csurdé
Virág visong a vásznakon
Szívekbe Ámor vágya fúr bé
Jövök nyaram ha vársz nagyon
Jaj szétrepesztesz báva purdé
Ne mind szorongass meglehet
Tekintetedben addig állok
Hogy lepke árnya kell legyek
Mint forró fényben madrigálok
Fáradtan zörgő fellegek
Vakációm vagy várva vártam
Meder vagy bennem és folyó
Szemem szerelmes biliárdban
Két pattogó pucér golyó
Tör-zúz a zöldben újra nyár van
Lombok tüzével legbelül
Ki gyújtogat szavam ki ója
Mennyben pokolban megmerül
Isten veled Flórenc digója
Míg másik álarc nem kerül
Modellt ül bús lelkembe bent ó
Az ismeretlen én vagyok
Ki annyi rímet csengve csent ó
Temessetek be évadok
Omolj szememre Cinquecento
 
Kantikum egykori énmagamról
Bukfencező isten bolondja, kecskebukáztam
a semmiért én, fentrengtem tollpihés pokolban,
mennyei párnabálon pannák babráltak vala
lelkömért, mi nincs, hiszen szegíny volnék,
bögyöskék, küs Poverello, minek búttok mind
bordáim mögé putzér szüvet matatni, az sincs,
s nem vagyok én sem – Ferenc, Francesco, Françoys,
ki voltam versök lüdércze, kék buborékon
suhantam édes űrben, goliárd tavaszban, korts
szók sáskaserege kísért, hítt kreatúrák
kantikuma, szállt kurta fivérem, a Nap,
s hű húgocskám, a Hold, tsalfa szömében
sírt a tsaládom boldogan értem, yámbor
s kerekdéd nénémasszonyok yayongtak el,
katzagva, czifra tzinkosim cöccögtek utánam,
ki valék szelek szavában tébolyult
bogáncs, ki fönnakadt idők redőzetén,
s a mindenség szabad balekja lőn,
azkit dicsír halaknak ő beszédek,
s ékes madárnyelv balzsamoz, hogy ne
lennék, mint fordolt farkas Gubbióbúl,
illess kezeddel, Ifjúság,
nagyotmondás alázatára szoktass,
méltass játszadozásra még,
hadd bámulhassam szép szók szökdelését
vagy suta verssorok ugratása
közben a szív telivér galoppját
táncosfarukancákfutta mezőkön, olé –
jaj, fiatal vad fecsegés sose
hagyj el!
 
Minnesang
Szabad madárka, szállj el,      ha nyíl süvít feléd –
miért, hogy meg se rebbensz,      bár érzed már szelét:
a Nagy Húr pendülése,       hallod, mily messze rezdül,
mégis beléd hasít      az éveken keresztül –
érted tör át az űrön,      érted minden dalon,
hogy végre rád találjon:      és nincsen irgalom,
s mit egykoron kilőttek     makacs vadászkezek –
az láthatatlanul most     létedbe átrezeg,
máris belédhatolt tán,      s te észre sem veszed –
érted tör át a téren,      érted minden dalon,
és néha meg-megérint:      hogy nincsen irgalom,
hogy semmi sincs, s a nyíl is      csak mintha légben állna –
akárha megfeszülten      még mindörökre szállna,
s belédnyílallik olykor,      hogy érzed már szelét:
röpülsz is mozdulatlan,      akárcsak ő feléd –