SZEMLE

"A nyelv mint a lélek követe"

Borbély Szilárd: Ami helyet. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999.

A kötet címének helyesírása már önmagában is fölkelti az olvasó figyelmét, hiszen a hangzásából ítélve névutót tartalmazó cím tárgyragos fõnévvé válik az írás által. Az olvasás megszokott rendjét tehát az írás zavarja meg, azaz már rögtön az elején a könyv felhívja figyelmünket arra, hogy szokatlan olvasói élményt ígérnek a kötetben lapuló versek. És valóban, ha kinyitjuk a könyvet, legelõször az tûnhet fel, hogy az egyes verseknek nincsen címe, csak egy-egy "leveles szívecske" jelöli a szövegek határait, ezzel érzékeltetve, hogy a kötetben inkább a megkomponáltság, a versek együtt olvasása lehet termékenyebb az értelmezés szempontjából, mint a költemények egymástól elválasztva elemzése.
Sokat elárulhat az Ami helyet szövegvilágáról a szerzõ vallomása, mely a könyv borítóján olvasható: "Egy megmunkált felszínt szerettem volna, egy eldolgozott felületet, miközben az. írás grafikai jeleit átrajzoló mintázatot kerestem. Minduntalan töréseket "repedéseket, szakadásokat" találtam, amelyeket próbáltam eltüntetni. Ez az igyekezet újabb változatát eredményezte azoknak a mozgásoknak, amelyek az egyenes vonaltól elváló, azt körülfonó, indázó rajzolatot hoznak létre, amolyan arabeszkeket. Az írás is ilyen, mint a kilõtt nyíl, mozgás és mozdulatlanság feszültsége jelöli ki azt a helyet, ami "visszájára fordítja" és kizárja az így kirajzolódó nyelvi térbõl. A mondat pedig a beszédet átrajzoló mintázat, valami olyan, ami által letapogatható a felület, mint "ami helyett van" például ez a cím." A fenti idézet retorikája és tropológiája miatt is Foucault Nyelv a végtelenhez címû tanulmányának egy részletét juttatja eszembe: "Írni, hogy kijátsszuk a halált, (...) vagy ami talán ugyanaz, beszélni, hogy kijátsszuk a halált. (...) A diskurzusnak, tudjuk jól, megvan a hatalma, hogy megállítsa a már kilõtt nyilat az idõ ama visszatartásában, amely az õ sajátlagos tere. Meglehet, úgy van, ahogy Homérosz mondta: az istenek azért küldték a balsorsot a halandókra, hogy azok elbeszélhessék azt, s a beszéd ebben a lehetõségben találja meg végtelen erõforrásait; lehetséges, hogy a halál közeledte, uralkodói gesztusa, beékelõdése az emberi emlékezetbe mélyen áthatja a létezést, és azt az ûrt jeleníti meg, amelybõl kiindul és amely felé irányt vesz beszédünk.* Az ûr helyett van az Ami helyet - talán... megkísérli feltölteni az ûröket, a létezés ama szakadékait, amelyek halálra ítélhetik az embert, megvonhatják létének legfontosabb elemétõl, a nyelvtõl, mert a szakadékok némák, csak a kiáltásokat, zajokat tudják visszhangzani. Szakadék-e az ember? Hiszen a beszéd által az ember is csak az õt megelõzõ nyelv alakzatait tudja visszhangzani, mégis a beszéd az, ami létének értelmet adhat. Szakad-ék az ember, szétszakadozó, emlékeiben létezõ, nyelvbe burkolt lény, ék, a történelmi idõben, a valóságba beékelõdõ hang, mások számára örökké érthetetlen, mély, másoktól elválasztott létezés, menny és föld fia. Jelenvaló, akár az írás. Az ember az írás által lesz jelenvalóvá. Az írás írja meg önmagát az embert.
Borbély Szilárd kötete a beszéd és a nyelv általi megelõzöttség tudatát közvetíti az olvasónak, a beszéd és az írás szakadékán át egyensúlyozva ver hidat gondolatainak, ami helyet(t) fokozatosan tûnik el a szerzõ, és teremtõdik meg a beszélõ, a kötet hangja a szövegekben.
A könyv, ahogy azt a szerzõ vallomásából is kiolvashatjuk, a szöveg és a szövet lényegi azonosságának olvasói retorikájára szövõdik, az olvasóra bízva a benne rejlõ minták kitapogatását. A versek témái a mindennapi élet benyomásait tárgyalják, a magány és az emberek elviselhetetlen közelségének a peremén elhelyezkedõ érzéseket, az egyszerû tárgyak formáinak elmosódó (egybemosódó) határait, amikor a látást megzavarja az utcai pocsolyában úszó olajfolt, a hajnali köd, vagy csak egy nyári zápor, amely mindig átrajzolja az út porát.
Nem tudjuk pontosan, hogy ki beszél a versekben, és azt sem, hogy kihez. Mintha önmagával vitázna, folyton önmagát szólítaná meg, elemezgetné, írná újra a nyelv által megképzett hang, mintha vallomás helyet(t) szólalnának meg a versek. "Van ilyen délután, amikor minden problémává / válik valahogy. Hogy ami elgondolható, átfordul / fáradtságba. Mert talán bátorság kell ehhez is, / olyan gondolatokhoz, amelyek taszítanak. /.../ A buszmegálló zsúfolásig tele. Milyen bizonytalan hely is a / buszmegálló. Egy ilyen név, van hogy kiárad, majd / meg visszahúzódik. Igen, itt meg lehet állni. A beszéd kiterjesztése, hogy ami körülfog, amibe beleolvad, ami rajtam / "keresztül, mögülem" szól, mindaz, / ami több, mint amit cl lehet hallgatni. / Valami beszéd, amely túl van a nyelven, / mondatok, amelyek átszüremlenek rajtam."** Tehát a beszélõt úgy is értelmezhetjük, mint egy katalizátort, aki aktívan nem vesz részt az eseményekben, csak hozzájárul az események megtörténéséhez. Nem õ szólal meg, hanem a beszéd szólal meg általa. A jelentésképzés a nyelv által konstituált fiktív világban lehetséges, hiszen nem a szöveg jelentése vagy referenciája a lényeg, hanem maga a jelölt síkján történõ játék lesz az értelemalkotó tényezõ. A játékban önfeledt szubjektum nyelvi megképzõdése nyomán létrejövõ alakzatok határozzák meg az olvasás retorikáját. Egy ilyen alakzat az önismétlés, önidézés, a szöveggel való játék. Elkezdi valahol az egyik szálat mesélni, amelyet keresztez egy másik, de ezek nem egymás ellenében hatnak késõbb, hanem egymás mellett, egymással párhuzamosan alkotják meg a mintákat.
Ilyenek például az angyal, a sárgacsászár, a szívkirálynõ, a zápor, a köd motívumai, melyek folyton elõbukkannak a versekben, de aligha van egyértelmûen megfejthetõ jelentésük, inkább csak funkciójuk van a kötetben. "Hirtelen a fogalmazás dinamikája, ahogy / vonja maga után az elgondolhatót mindazzal / kapcsolatban, ami nem pusztán gondolkodás, / keresgélés, válogatás a felbukkanó szavak közt, hanem távolságtartás. Emlékezés olyasmire, / ami nem volt soha. /.../ Távolságtartás az elképzelt és a lehetséges / között. A szem kifejezéstelen figyelme. / A mozgás, ahogy megfogalmazza."(p. 6.) A beszélõt fogalmazza meg a nyelv, akárcsak a szem figyelmének a mozgás ad kifejezést. A tárgy nem passzivitásában tûnik ki, nem az alanytól való szigorú elválasztottságában határozódik meg, hanem az. alannyal együttlétében, az alannyal való aktív értelemkonstrukció létrehozásában jut kifejezésre. Tehát nem az alany által létezik. Mint ahogy a vers sem a szerzõ által, hanem inkább fordítva. "A nyelvi kifejezések sohasem képesek mást megjelölni, mint fiktív tárgyakat és fiktív tárgyak tulajdonságait és viszonyait. (...) Minden jelnek, minden szövegnek van fikcionális olvasata. A fikcionális olvasat, a megértés korrigáló mechanizmusait is figyelembe véve, mindig sikeres (...) A fikcionális olvasat esetében azonban maguknak a fiktív tényállásoknak a rendje magyarázandó. A tényállások maguk pedig sohasem szakíthatók el az õket hordozó szövegtõl."* A kötetben feltáruló jelrendszer is önreferenciális, csak önmaga összefüggésrendszerében értelmezhetõ. Tulajdonképpen az összefüggés nyomain alakulnak ki az olvasói alakzatok. Ahogy a szöveg összerakja önmagát, úgy válik olvashatóvá az írás. Az írás értelme, a szöveg által alkotott világ értelme töredezettségében jelenik meg. Az értelem töredékei jelennek meg az írásban, és válnak - az írás által - folyamatossá, de az olvasás által ismét töredezetté, hiszen az olvasás lényegéhez tartozik a szövegek fregmentált tárolása. Így alakítja át a beszédet az írás, az írást az olvasás, melynek elbeszélését, ha tetszik, metaszövegét tartalmazza az Ami helyet.
A versekben visszatérõ halott angyal a teljesség vágyának, az abszolút kifejezés és értelem valóságának a fiktív jel(kép)eként értelmezhetõ. "A nyelv halott angyal. Olyan, mint az angyal. (...) Az elporladt angyal a múltból, melyet / a paradicsom kíméletlen szele hajt keresztül / a képzeleten. A jövõbõl visszaérkezõ angyal, / aki majd a test halálán keresztül beszél. / Nem a lélek, hanem az, aki a beszéd fele halad, / amíg az angyal szívébe jut. A hasonlata lesz. / a beszéd, miközben háta az angyal hátához ér."(p. 8.) Az angyallal aztán furcsa dolgok történnek. Alakítható lesz a nyelv által, és minden egyes ilyen elbeszélt vonás otthagyja a nyomát az angyal kepén, amíg a kötet végére érünk. Tulajdonképpen ezeknek az (írás)nyomoknak következtében válik értelmezhetõvé az angyal, akárcsak a Sárgacsászár "Az édes, édesangyal, olyan / édes az angyal, brutálisan "ahogy" néz. / Finom az ajka, porcelán arca, / gonosz mosoly, ami néz. /.../ Leeszi magát, ahogy nyeli a tejszínt / undorodásig. Fejét félrehajtva / okád, oly édesen hány. /.../ Az édes égen túlra, / az. édes égbe néz. A porcukorban / állva éles üvegcserepekkel / az ereit vagdossa át, finom / szép csuklóján a kék ereket. / A vért, / az. édes, sûrû "édes" vért issza, / a vért a porcukor felissza, és / rózsaszín lesz. a halvány "finom" cukorrózsa. Az angyalból, ahogy / kinyílnak a rózsák, fölszaggatott / csuklójából hullnak a szirmok alá."(p. 10.) "Akkorra már sokszor látta a halált, a lassút / és a gyorsat is, amely lesújt, uralkodása / harmincadik esztendejében a SÁRGACSÁSZÁR, de / az arca mindig ugyanaz maradt. /.../ Milyen / pompázatos is ez a virág gondolta a SÁRGACSÁSZÁR."(p. 10-12.) Tehát a virág motívum visszatért egy késõbbi szövegben, ahol összefonódott egy másik jelképpel. Mintha ezt a jelenséget magyarázná meg a következõ vers: "A halott angyal a visszatérés. Vajon miféle / határon át vezet az út ott, ahol már nincs más, / csak az angyal vonulásának nyomai. Egy elpusztult / nyelv romjain át. Érthetetlen jelek, amelyeket egy angyal maga után hagy. Valamikori napok maradványai. / Versek, amelyek megpróbálják öszszerakni / ezeket a nyomokat a napok közti jeleket kutatva."(p. 13)
A jelképek megalkotása közé ékelõdik néha egy-egy nap hangulatának, tevékenységének leírása. Három évszak van hangsúlyozottan jelen a versekben: az õsz, a tél és a nyár. A tavasz nem jelenik meg sehol. Helyette ott a vers, az újrakezdés maga. Mintha a természet körforgásában állandóságot találna a szubjektum. Minden évszakban éppen a másikról álmodozik a beszélõ. A másik helyet(t) beszél, hogy a hiányát betöltse. Mert a távolodó és közeledõ hiány késztet a beszédre, írásra, a halál tudata. "Minden / napból van belõlem egy, aki megkérdi / ezt: Mit csináltál a tegnapi nappal? /.../ Ha egy kávézóba / beülnél, megfigyelhetnéd, mirõl beszélnek. / Egy kínai étterembe: A SÁRGA CSÁSZÁRHOZ." (p. 20-21.) A név helyet követel magának. Elképzelhetõvé válik akár a valóság. De néhány verssel késõbb ismét megjelenik. "Meg kéne halnom, azt hiszem, ezt álmodtam az éjjel, / mondta a SÁRGACSÁSZÁR. Meg kéne halnom. Hallgattam / hajnalban a madarakat, láttam az elsõ elsárgult leveleket, ahogy lehull." (p. 30.) Itt már nem tudhatjuk, hogy ki beszél, hiszen a közvetlen idézet megszakad, azáltal, hogy megtudjuk, hogy a SÁRGACSÁSZÁR mondta a szavakat, majd egyes szám elsõ személyben folytatódik a vers, bizonytalanná téve a beszélõ kilétét. Míg újra föl nem bukkan a helyet jelölõ név: csinálok a napokkal, amelyek / visszatérnek hozzám? A nyelv napjainak / visszatarthatatlan horizontja a távolban, / hajók, amelyek átbuknak rajta. /.../ Ha egy kávézóba / beülnél, az. ugyanaz a kávézó? Vagy / egy kínai étterembe A SÁRGA CSÁSZÁRHOZ." (p. 34-35.) Úgy illeszti be a nevel, ami helyet jelöl, ebbe a kontextusban, hogy közben az elõzõ hasonló szövegre reflektál ("Ha egy kávézóba beülnél, az ugyanaz a kávézó?"), ahol szintén ilyen összefüggésben jeleníti meg a SÁRGACSÁSZÁRT Ahogy be lehet ülni ugyanabba a kávézóba többször, ugyanúgy egy szövegbe is be lehet lépni többször, ha éppen arra vezet el az út, a gondolatmenet.
A kávé, a kávézás aktusa egy másik gyakori eleme a szövegeknek, amely szintén valami helyet(t) történik. Hiánypótlások sora szervezi a szöveget, akárcsak az. életet. A szöveg a lélek dinamikáját követi.
A COCA-COLA piros-fekete reklámjának logója, az INTERZÓNA tartozéka, mely maga a halál, a tömegkultusz, a behálózott élet, a behódolás a halálnak, a némaság. "A brutális képeket / idõnként reklámok szakították meg: INTERZÓNA / AZ ÖN SZÍVÉT IS ÖSSZEZÚZZA." (p. 36.)
Ekkor a valamivé válás lehetõsége lesz a tét, valamibe belesimulás, mint szál a szövetbe, szó a szövegbe, ék az anyagba a szubjektum önmagára találása valami más által, ami helyet biztosít a szubjektumnak, hogy önmagává váljon: "És az üvegen, legyen bármilyen világos, / kint és bent, látni az arcom, ahogy kinéz, / a mögötte lévõ szobát az arc körül. / És egy idõ után érezni a nyugalmat, / hogy nincs semmi más, sem a szoba, / sem a kint, sem az ég, sem én, / csak az. az átlátszó, vékony, törékeny, / semmi kis üveg." (p. 39.) Az üveg akkor jelent meg a szövegben, amikor az. angyal felvágta ereit, és virággá vált, ahogy vérzett. Így ez a vers visszautal a korábbira, sõt annak egész kontextusára, hiszen ismét megjelenik a SÁRGACSÁSZÁR. "Az üresség elõtt a hervadó virág a legtökéletesebb, / gondolta a SÁRGACSÁSZÁR." (p. 41.) A SÁRGACSÁSZÁR léte már megkérdõjelezhetetlen, mert jelen van, gondolkodik, beszél, létrejött. Hogy hogyan? Erre talán a következõ szövegrészlet adhatja meg a választ: "Ez. a festõ egész, életében / kacsákat rajzolt, egy másik festõtõl tanulta cl / a fogásokat, aki egész életében kacsákat rajzolt, / a hideg tóban úszó kacsákat. És a festõ / újabb fogásokat talált ki, tusrajzain már nem is kacsákat látni, hanem a kacsa látja a tó ködbe veszõ vonalait. /.../ Ki látja akkor / a kacsát, amely lát engem, vagy általa / látom most magam: meleg szobában, könnyû nyári / ingben, egy férfi, akit nem tart semmi, csak egy / szó léte: a mint, mely a SÁRGACSÁSZÁRt kérdezi: / Vajon mindez azt jelentheti, hogy a kacsa gondol / engem? Nem kép vagyok, amelyet majd nézek, vagy / amely visszanézett rám? Talán a SÁRGACSÁSZÁR vagyok, / vagy csak olyan vagyok, mint egy SÁRGACSÁSZÁR?" (p. 55.) Tulajdonképpen ez a vers, mint egy mise en abyme, mint az egész kötet kicsinyítõ tükre beszéli cl a szövegek olvasásának retorikáját. A szövegek megíródásának módját, ami helyet(t) a jelképek állnak.
Összegzésként elmondható, hogy az egyes versek nagy virtuozitással folyton újraolvassák egymást, oda-vissza, minden lehetõséget kihasználva a játék értelemkonstrukcióiban. Mintha a kötet végén megidézett elõadómûvész, lemezeit hallgatnánk: "Újra és újra ugyanazt. Goldberg-variációk, / Glenn Gould." (p. 62.)

LAJOSI KRISZTINA

* Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez. Latin Betûk Kiadó, Debrecen, 1999. ** Borbély Szilárd: Ami helyet. Jelenkor, Pécs, 1999.

* Bernáth Árpád: Építõkövek. A lehetséges világok poétikájához. deKON-KÖNYVEK, Szeged, 1998. 214.