Borcsa János
A GRAMMATIKA KÖLTÉSZETE A KÖLTÉSZET GRAMMATIKÁJA
A nyolcadik évtized elején jelent meg Páskándi Géza verseskötete, a Tű foka (1972), az a verseskönyv, amelynek alaptörekvése mögött a modern líra lehetőségeivel számot vető merész költői koncepció áll. A verseskönyv egyik esszébetétében ad hangot a szerző – saját költői kísérleteire, indulására visszatekintve – a hagyományőrzés és újítás-szakítás gondolatának: „A múlt nyelv nyelvemben: a tehetetlenség, történelmi reflexek, elidegeníthetetlen árnyak, el-nem-hessenthető őseim; a jelen nyelve nyelvemben: véletlenszükség; és a jövő nyelve nyelvemben: a mód – ahogyan ezentúl, az említetteken felül majd mindez alakul (...) a nyelvi táj felé futottam. De nem a szókincs, hanem a lényeg nyelvei felé.” (37.)
Művek eszményi rendje tárult fel a költő előtt (a magyar és világlíra nagyjai), és saját hangját, szerepét kellett ezek függvényében megtalálnia. A kiküzdött, megvalósított Páskándi-líra egyik legfőbb „személyiségjegye” talán a grammatika költészete formulával nevezhető nevén. Annyi bizonyos, hogy a Tű fokában hazai magyar költészetünk viszonylatában az egyik legmesszebbre mutató líra szólalt meg.
Ehhez mérhetőnek mondható – a szó és mondat szintjén megvalósított újabb nyitás tekintetében – a nyolcadak-kilencedik évtized határán megjelent Boér Géza-verseskönyv, a Hiányok térképe (1980). Csakhogy erre az időre a nyelvi környezet romlása össztársadalmi méreteket öltött; az önkény éveinek terrorja a költői nyelvet is fokozott mértékben fenyegette. Tehát nemcsak egy belső, sajátosan irodalmi indíttatás valósul meg, kap hangot Boér első verseskönyvében, vagyis e versekben nemcsak az automatizálódott konstrukciós elvvel (J. Tinyanov) ellentétes elvek jutnak érvényre, hanem egy külső, az általános és a nyelvi terror nyomásáról is tanúskodik ez a kötet.
Költészet, mely – úgy tűnik – egyre távolabb kerül a szótól. A látszat lenne ez csupán, mert hiszen kétségtelen tény. hogy a nyelvet kisajátító agresszió nyomán létrejött nyelvi sivatag-állapotról, illetve a „versvégi sivatag”-nak láttatott helyzetről is (kezdet) a szó által, a nyelv révén nyilatkozhat meg a költő. Amint tette ezt folyamatosan Boér Géza a kilencedik évtizedben is, nyomtatásban viszont alig jelent/jelenhetett meg egy-két verse, s a nagyon várt második kötetet (kilenc évre az első után!) ő maga nem vehette már kézbe (bevégeztetvén idejekorán egy önpusztító élet 1989. január 23-án), de a versbarátok asztalára került végre, néhány hónappal ezelőtt, még a decemberi fordulatot megelőzően.*
Íme, egy versrészlet, amely a fent leírt helyzetre vonatkoztatható, arra, amely mind nyugtalanítóbb kérdések fölvetésére sarkallta a költőt:
ismételhetni                                      kétszer
egyetlen szót
néha még ez is remény
de mire lesz jó ennyi csendbe vándorló megcsalt létköltemény ?
(versvesztőhely)
Akkor is, mikor a véget, a halált idézte Boér, féltőn szólt a szavak iránti bensőséges viszonyáról és gondjáról: „de ti! / ti szálljatok még / szavak! / ennyi ami vagytok / lesz belőletek néma zuhatag / szavak ó szavak // árváim ti! / egyre kevesebbek / száműzve szánalmas vázlatokba / versbe rántottak / mégcsak nem is lehettek a legszebbek // szállni! / csend-szárnyú szavak” (harakiri). Hiszen a költészet – Roman Jakobson szerint – a leginkább formaérzékeny nyelvi megnyilatkozás.
A vers helye pedig valahol a csend és a megszólalás határzónáján van. Bármikor visszasüllyedhet a csendbe, avagy nyoma veszhet a hangzavarban. A vers a kimondhatatlan kimondásának megkísértése, és ugyanakkor védekezés a nyelvi szennyeződéssel szemben. Esztétikai és erkölcsi cselekedet. Önmegőrzés és önépítés. Az emberség próbája. Szinte elviselhetetlenül nehéz próba: „bujkálsz a zajban / bujdosó csend vagy / értelmetlen kutak / mélyülnek benned / minden volt hited megfagy” (csapda). Rávilágít a költő a vers születésére is, mondván, hogy „a költők / éjszaka / írnak / amikor sötétfehér a magány // amikor a vers / egyetlen / végső / lehetőség” (leskelődés).
Szenvedő költő Boér Géza. Megszenvedte a megszólalást csakúgy, mint a hallgatást. Hallgatta a csendet, hogy versben és versként közvetíthesse annak üzenetét. „Költészetének feloldhatatlan ellentmondása – írja a kötetnyitó esszéjében Markó Béla –, hogy a megszólalást vállalni kell, ez a legnagyobb erkölcsi parancs, viszont a megszólalás egyúttal a szabadság elvesztése is. (...) De szórni kell, szólni kellene mégis, ehhez viszont meg kell találni azt a grammatikát, amely a szavak ellenséges közegében is a csend grammatikája marad. A külvilág akusztikájához igazodó, tehát szükségképpen torz szövegnek közvetítenie kell a hallgatás súlyos, tartalmas, fénylő teljességét.” Új grammatikát teremt a Boér-vers – írtuk első kötete megjelenésekor –, amelynek törvényei ama másik törvényeit kiegészítve, vagy annak éppen ellentmondva nyilvánulnak meg. (l. Korunk, 1981. 4.)
Szabadságra és hazára vágyott, amit kint sehol, csak az írásban feloldódva, illetve a végtelen „csöndmezők”-ben vélt megtalálni, „vert versekbe / menekülsz / minden más / védtelen” – mondja az önmegszólítás nyelvi eszközét véve igénybe a megmaradás című versben. Állandó „létszomj” gyötörte egy kegyetlen és törpe „éjszakakorban”.
Nem véletlen, hogy a költői szókincsben feltűnő gyakorisággal éppen a bilincs, csapda, karán, kaloda szavak fordulnak elő, vagy olyan szokatlan, eredeti összetételek, amelyeknek egyik tagja a fentiekkel alkot – jelentés tekintetében – szócsaládot: önretesz, versvesztőhely, sorskeresztrejtvény, sorskanyar, sorskeresztút, vészkör, halálkör, halálritmusgyakorlatok, űrsújtott stb. Fölerősödik a versekben a zuhanás képzetköréhez kapcsolódó tematika.
Az új kötetben, akárcsak az elsőben, a verssorok hézagosak, begyógyíthatatlan törésvonalakat és növekvő fehér foltokat foglal magában a versek tipográfiai képe. Bőséggel alkalmaz a szerző e versekben „nulla nyelvi anyagot” (J. Tinyanov), s ez a törekvés végig nyomon követhető a késői szövegekben is, habár az egyszerűsödésletisztulás kísérleteivel is találkozunk a Boér-vershagyatékban. A vizualitásra alapozó Boér-vers – mondottuk idézett elemzésünkben – könyvet, írást feltételez, vagyis a Könyvbe, az Írásba vetett hit nyilvánul meg ily közvetett módon is. Az olvasó vizuális élményére apellál a szerző, s ezáltal is Boér Géza látni tanít, hiszen ő tisztán látott, s akarta, hogy a maszkok mögötti valóságot lássuk; ne a „hurrázó látszatok”-at (létlelet), hanem azt, ami valójában zajlik, a végtelennek tűnő ünnepben az „üres diadal”-t (létnegatívok).
Eszményképe a költészetben Arthur Rimbaud, a kortársak közül Nichita Stănescu és Szilágyi Domokos. Kányádi Sándorhoz közvetlenebb, még a középiskoláskorból származó kötelék, emberi kapcsolat is fűzte. (A kritikus és esszéíró Boér Kocsis István drámaművészetéről értekezett, Csiki László műveit elemezte – többek között.) Eredeti hangú verskompozícióban idézi Szilágyi Domokost (a teremtés csapdái), rejtjeles, vizuális költeményt írt Kányádihoz (kérdőjelkép), amely kimaradt e kötetből (kicenzúrázták?). Verset dedikált a színész Boér Ferencnek (sánta futamok), Kosztándi Jenő festőművésznek (... a kérdés a kérdés a kérdés... kérdések – lásd Székely Újság, 1990. márc. 31.). Szövetségeseket keresett az írásban, az alkotásban. Valószínű, odaát is ezt teszi. Sőt, egyik (hagyatékban lévő) verse szerint, mindez bizonyosra vehető:
és majd ott találkozol azokkal is kiket tényleg szeretsz
(végsorok)
Amíg itt lehetett, a lemondás volt gyakran egyetlen társa: „nem gondolsz versre rímekre / szabadságra őszinteségre / nem föllebbezel reményekhez / hisz már úgysem lehetsz / a jövő jele” (uo.).
Ez utóbbi versbeli állítást éppen Boér Géza írói öröksége cáfolja.
 
* Boér Géza: Létlelet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.