Nemess László
PÓKFONÁLON
Monodráma
Műteremszoba. Berendezése s a benne felhalmozott tárgyak sejtetik, hogy itt sosem volt rend, de az eredendő és mintegy permanentizált rendetlenségre ráépült egy újabb keletű: a csomagolásé. A nagy szoba egyik sarka lakásnak, társalgási saroknak berendezve, egy dupla ágy fehér csergévél letakarva, mellette időtől megbarnult faragott láda, egy barnított kovácsoltvas lábú asztalka, lapja színes, modern kerámiából, amellett pedig két korszerű, nagyon ergonomikus kagylószék. Mindez a szín bal oldalán. A háttérben szekrények, ajtóik egy része nyitott, a hátsó falon népi kerámiatárgyak, fából faragott sulykoló, színes cserepek, különös formájú kövek, gyökerek, uszadékfa darabok felaggatva, közöttük akvarellek, fotók, plakátok, rajzok, mindenféle stílus és irányzat képviselve a szeceszsziótól a neoprimitívig, hiperrealistáig.
A szín jobb oldalán a „műhely-részleg”, egy legalább 2X1 méteres munkaasztal tele rajzokkal, vázlatokkal, mellette kisebb asztál mindenféle szerszámokkal, csillogó üvegdarabokkal, a kisplasztika, az üveg és fém megmunkálásának nyersanyagaival, eszközeivel és félig kész termékeivel. A munkaasztaltól jobbra könyvespolc, rajta néhány kötet, repró-album, ennél azonban sokkal több könyv szétszórva mindenütt a szobába, valamint folyóiratok, képes- és divatlapok. Szerteszéjjel különböző női ruhadarabok. Egyszerű sportos szerelésektől, munkaruháktól elkezdve a legszofisztikáltabb ruhakölteményekig a teljes skála. A padlón mindenfelé bőröndök, utazótáskák félig tömötten, egy nagy szőnyegen állnak, amely valahol mindegyre felgyűrődik, és „forgalmi akadályt” képez. A szobában van még egy telefon is, nagyon hosszú zsinóron, ez azonban kezdetben még nem látszik. Hősnőnk kertésznadrágban, feltűrt ujjú, kockás férfiingben a faragott ládán ül, egyik kezével meztelen lábfejét masszírozza teljes odaadással, a másikban valami folyóiratot tart, azt tanulmányozza elmélyülten. Gesztenyebarna haja laza kontyba tekerve a tarkóján, egyelőre nem látszik, mennyire hosszú, dús és súlyos. 28–30 éves, középtermetű, rendkívül vonzó nő. Olvasás közben néha bólogat, majd megszólal.
Hát vili, ezt is ki fogom próbálni, ha meglesznek hozzá a szerszámaim, s egy rendes kemence. És anyagok, öregem, anyagok... (Váratlanul felpattan, megindul a munkaasztal felé, de olyan sebesen, hogy keresztülesik az egyik nyitott bőröndön.) A fene hogy essen bele! (Meggondolja magát, eldobja a folyóiratot, a munkaasztalhoz megy, de ezúttal lassan, mintegy sziszegve dörzsölgeti a könyökét.) Hol is van az vacak. (Turkál a munkaasztalt elborító papírhalmazban, majd kihalász egy iratgyűjtőt, amelyben hivatalosforma papírok vannak. Szórakozottan lapozgat bennük.) Ugyan, ez ráér holnap is, majd kitöltöm, ami még hátra van. Ma már nem foglalkozom ezzel a bürokratikus marhasággal. Brr! (Keresgélni kezdi az imént eldobott folyóiratot, meg is találja, de hirtelen másra terelődik a figyelme, megint ledobja a folyóiratot, s a falhoz megy, ahonnan leemel egy szép formájú uszadékfa darabot, mely zsinórral volt felerősítve. Újra leül a ládára, magához szorítja a fadarabot, mintha bébi lenne, s lágy, gyöngéd mozdulatokkal ringatni kezdi.)
Aludj el, te göcsörtös, a tengerre ne gondolj, a nagy vízre, amely ringatott, mállasztott és ilyenné faragott, kés meg véső nélkül... aztán megszült, partra vetett... kés meg véső nélkül alakítgatott, mint ahogy a tűz is kés meg véső nélkül formál... Éltető elemem és játékszerem a tűz, a teremtő tüzek családjának egyik tagja, ó én tüzem, bárha ezután is teremtőn lobognál... ott is, ahova megyek, ahova készülök. 0 te göcsörtös, te már nem látod meg a tengert, ó, én tüzem, bárha ezután is teremtően lobognál... ott is, ahova megyek, ahova készülök. Ó, te göcsörtös, te már nem látod meg a tengert, szülőanyádat... de én a tüzet immár sosem hagyom cserben, s ő sem engem. (Váratlanul megváltozott, tárgyilagos hangon.) Máris cserben hagytam... a tüzemet... De nem akarom, valamilyen módon mindig meglesz bennem és számomra. Benn és kinn... (Újra gyöngéden magához szorítva, ringatja az uszadékfát. Ekkor tompán, de meglehetős erővel felcsörög a telefon. Hősnőnk felugrik, szaladni kezd a kovácsoltvas lábú asztalka felé, megtorpan, tanácstalanul tétovázik, csaknem érdes hangon felkiált, majd félkezével riadtan a szívéhez kap, a másikban még mindig ott a fadarab.) Az istenit! (Tétován kóvályog, majd a homlokára csap, viszszaszalad a faragott ládához, felnyitja a fedelét és előhalász belőle egy nagyon hosszú zsinórral ellátott telefonkészüléket.)
Halló. (Hangja búgó, mesterkélten szexepiles.) Igen, én... Ó! (Hangjában boldog meglepetés, miközben bosszús fintort vág.) Nicsak, nicsak... Mily ritkán hallott hang! Hát hogyhogy eszébe jutottam, igen tisztelt uram? Hogy...? (Hangja dörzsöltté, rafinálttá válik.) Na hagyjuk! (Kis ideig hallgatja a partner szövegét, majd komoly, jólnevelt kislányos hangon.) Uram, figyelmeztetnem kell önt, hogy elkésett Én ugyanis jelen pillanatban gyűrűs menyasszony vagyok és nemsokára újra asszony. Úgy bizony. És mint mindig – abszolút erényes! Hogy...? (Kis szünet, majd dévaj kacérsággal.) De azért remélem, még mindig szeretsz? (Diadalmasan, kissé közönségesen felkacag. Hallgatja a partner szövegét, arca fokozatosan kifejezéstelenné válik, majd bosszússá.) Sajnos, nem lehet... Hidd el, igazán nagyon szeretnélek látni, de ez most lehetetlen. Itt állok talpig nagyestélyiben, és éppen indulni készültem, amikor csengettél. Az őseim már kinn toporognak az előszobában, és csak rám várnak, hogy elmenjünk egy hót-unalmas, de hót-fontos családi összejövetelre. Legközelebb meghívlak egy kávéra, és majd dumálunk egyet. De csak egy kávéra, hallod-e?! Mert én most már megint nem vagyok szabad, amint említem, gyűrűs és erényes ara vagyok, s amellett boldog szerelmes is... Hogy ki a szerencsés kiválasztott? Ajaj, az hosszú mese. De ha jól leszel, egyszer majd ezt is elmesélem. Na, szia. (Leteszi a telefont a padlóra, majd metsző, gonosz hangon.) Kéne, mi?! Sok senkiházi kurvapecér! Ahogy egy nő mellett nem áll törvényes, vagy valami afféle férfi, már szállnának rá, mint a legyek a mézre. (Hangot vált, szomorkás, vágyakozó lesz.) Miért is nem lehetsz itt ilyenkor, Kispajtás... Mi az átoknak választják el az embereket azok a nyomorult... (Riadtan felocsúdik, körülnéz, megtalálja tekintetével a telefont, gyorsan odaszalad, felkapja, bedugja az egyik szekrénybe és rácsukja az ajtót.) Nincs ennek semmi értelme... Nemsokára úgyis kinn leszek, s akkor véget ér ez a hercehurcolkodás... Csak már lennék ott, csak már lennék nálad, Kispajtás! Ennek a próbacsomagolásnak pedig nincs semmi értelme. Ha megjön az útlevél – és most már megjön, hetek kérdése –, akkor még mindig lesz időm bőven becsomagolni. Hiszen olyan kevés holmit viszek ki... (Lassú mozdulatokkal kiszedi a holmikat a bőröndökből és visszaaggatja a szekrényekbe. Közben kiszedi a telefont a szekrényből és a vaslábú asztalkára teszi.) Hátha mégis felhív valaki... Aki hív, az mindig undok vagy gyanús, aki pedig biztos ember, az egy ideje már nem hív. (Gyöngéd, elszomorodó hangon.) Az Öreg legalább felhívhatna... De egy ideje ő sem hív, Milyen rémes volt a legutolsó találkozásunk is... Néhány héttel ezelőtt... Békésen elkávézgattunk, mint két régi jó barát, és már nem mondottunk egymásnak semmi lényegeset. S amikor elment... talán csak a hosszú évek beidegződése miatt... talán csak megszokásból... (Hirtelen felcsattan, indulattal.) Ó, megszokásból, egy frászt! Akkor megpróbált szájon puszilni... igazán csak puszinak indult az, nem csóknak, s én elfordítottam a fejemet, hogy az arcomat érje... S ő szegény zavarba jött, aztán gunyorosan elmosolyodott majd komoly lett. Aztán viccel ütötte el a dolgot: „Ó pardon, el is felejtettem, hogy már végleg döntöttél és már végleg a másé vagy.” S azzal könnyedén a fenekemre csapott ahogyan régen is annyiszor, de most mintegy a régi barátság... (Elkeseredetten felkiált.) A régi szerelem és házasság jogán... S akkor azt hittem, mindjárt a nyakába borulok és elrontok mindent. (Határozottan.) Hiszen már döntöttem. Már nagyon régen döntöttem. Hogy elhagyom, elválok tőle, és mindent itt hagyok! Mert vele már nem lehetett... És itt már nem lehet... Csak akkor ne ért volna az arcomhoz az ajka és a fenekemhez a tenyere. (Halkan, nagyon komolyan.) Nem mintha akkor fedeztem volna fel... Vagy fedeztem volna fel újra... Ó, nagyon régen tudtam és tudom... Már három hónappal a kapcsolatunk kezdete után tudtam, hogy senkit azelőtt nem szerettem úgy, mint őt, és három évvel azután... és most is... tudom hogy már senkit soha úgy nem fogok szeretni. Ó, Öreg, miért nem hívsz fel? (Odalép a telefonhoz, tárcsáz két-három számot, majd pánikszerű gyorsasággal visszateszi a kagylót.) Nem hívhatom fel. Én hagytam ott, és most már nem hívhatom fel. Este van, s ha csak nem ment el kujtorogni a városba, hogy maga elől meneküljön, otthon ül és  olvas. (Elmerengve.) Ó, hogy tudott olvasni, sosem hittem volna, hogy örömöt okozhat elnézni azt, ahogyan egy ember olvas.   Mert ő mindig a sorok között és a sorokon túl, messze túl olvasott. S nagyon gyakran megállt, leeresztette a könyvet, s már láttam a szemén az agyában fakadó gondolatokat. Csaknem vibrált ilyenkor a szeme, ide-oda járt és akkor már tudtam: nemsokára megszólal és öröm lesz hallgatni. Mindig öröm volt hallgatni. (Boldog emlékezéssel.) Mindig másképp látta a dolgokat, mint ahogy megszoktam, ahogy magam vagy a környezetem látta. Felfedezés, poézis, vagy csak egyszerűen mese volt a szavaiban. És micsoda mesék...! Távoli országok zamata, a szépség és az ember alkotta csodák szentsége, a földi szerelem boldogsága és... (Megborzong, megváltozott hangon.) A világűr hidege! (Felcsattan, ingerült hangon, mint aki maga is  érzi, hogy igazságtalan.) Miért nem volt olyan, mint minden normális ember? Mi gyötörte örökké az agyát? Nem lehetett élni vele és kész! (Letakarja a telefont egy párnával. Odasétál a munkaasztalhoz és kézbe vesz egy akvarellt.) Milyen kicsike voltam. Istenem, ha elnézem ezt a kiscsibét, amit talán tízévesen rajzoltam, ma is érzem pihéjének lüktető melegét. S mennyi volt nagyanyám udvarán. Ó, hogy szerettem őket, nem lehetett kivenni a kezemből a csibéket. (Meghatott hangon.) Ó, ha még egyszer láthatnám azt az udvart, s nagyapámat, amint ott áll a nagy diófa alatt, hófehér bajuszszal és rózsaszínű, tar koponyával szálfasudáran... a tartása kemény és egyenes volt, mint azoké az öreg szőlőkaróké, amelyek gyermekkoromban az égig értek, s a mosolya meleg, zamatos és édes, mint a kertjében termett, napon érett és napon melegedett  szőlőszemé, s ha az ajka mosolyra nyílt, az éppen olyan volt, mint amikor egy meleg, érett és édes szőlőszem szétpattant a nyelvem  és szájpadlásom között. S máris rohantam felé, és tudtam, hogy felkap, az ég fele lendít, hogy aztán biztos révbe kormányozzon széles vállán, s fülembe duruzsoljon: „Kis Pillém, Barkám, hát nem  fáradtál el még a hancúrozásban?” S olyankor simogattam kopasz, rózsaszín fejét, és magamba szívtam a testéből párálló szagokat, a-, melyek olyanok voltak, mint a melegedő föld illata, miután jól megsütötte a nap egy órával a nyári zápor után. (Sírással küszködik.) Szegények, ha élnének..., ha még élnének... talán sohasem... mennék... (Erőt vesz magán, belerúg a földön heverő bőröndbe.) Minek jutnak eszembe mostanában mindegyre ilyenek? Hogy még. keservesebbé tegyék azt, ami amúgy sem kéjgyönyör!? (Nyugodtabb hangon.) Szegény őseim... Miért nem tudnak olyanok lenni, mint nagyapám vagy nagyanyám volt?
(Leveszi az akvarellt és egy üvegvázát vesz kézbe.) Micsoda  vacak, s mégsem vagyok képes eldobni, mert egy kedves munkatársamtól kaptam ajándékba. Még képes vagyok magammal cipelni túlnanra. Milyen hülye csaj vagyok... úgy szeretem az üveget, hogy az is fáj, amikor látom, hogy az olvasztókemencébe hajítják... pedig tudom, hogy nem hal meg, csak átalakul... (Büszkén, öntudatosan felkapott fejjel.) Az én akaratom, képzeletem szerint... az én kezem munkája nyomán.
(Újra az akvarellt veszi kézbe.) Én voltam az akvarellező csodagyerek. De hát ezen akkor nem is csodálkozott senki. „A nagy emberhez méltó leszármazott.” Apám volt a Nagy Festő, legalábbis akkor annak indult, és nemcsak mi, a családja meg a barátai hittük így. Sokan benne látták már a Maestrót, a piktúra majdani atyamesterét. Talán ő is hitt ebben... (Szomorúbban.) Nem, nem hitt benne... Csak megjátszotta magát. Vagy hitt is talán, de nem volt benne elég kitartás... nem, nem a kitartás hiányzott belőle... megint csak be kell látnom, hogy az Öregnek volt igaza: a bátorság hiányzott belőle. Az alkotás bátorsága... Mégis milyen csodálatos, valódi mese volt, amikor kiment akvarellezni egy erdei tisztásra vagy egy patakpartra, s csendesen dolgozott órák hosszat, míg én a hangyákat meg a méneket figyeltem, s aztán egy napon magam is festőállványt, papírt, ecsetet és festéket kértem, és elkezdtem vízfesteni. A rokonok és a barátok el voltak ragadtatva tőlem. De az akvarell nem elégített ki. Rajongtam a színekért, de a forma volt a mindenem... még akkor. Egyszer a hegyekben nyaraltunk, s az egyik hegytetőn megpihent egy gomolyfelhő. Akkor kérdeztem meg apámtól: Tati, ha felmennek a csúcsra, meg tudnám simogatni a felhőt? Apám csak nevetett. (Szigorú, komoly hangon.) Soha, de soha ne nevessetek a gyerekek fura kérdésein. Aztán egyszer a tengerparton üdültünk, s én naphosszat tapicskáltam, pancsoltam a kavicsos homokon megtörő vízben. És kétségbe ejtettem derék őseimet azzal a rengeteg kagylóval, csigaházzal, kövecskével, amit begyűjtöttem. S akkor találtam valamit, egy apróságot, amelyet ezer meg ezer ember észre sem vett volna, de az a kis semmiség nekem kiszabta életem útját. (Elgondolkozva.) Ó, én kedvesem, kedves Öreg... ebben is milyen igazad volt: (Megváltozott hangon.) „A véletleneknek iszonyú nagy szerepük van az életünkben.” Egy galambtojás alakú és nagyságú, kobaltkék üvegdarabot, melynek felülete teljesen sima volt, leszámítva matt érdességét. Egy szódásüveg vastag fenekéből származó üvegcserép lehetett, mondta apám, melyet az idők során teljesen gömbölyűre csiszolt a tenger, a tenger homokja. Tökéletes tojás alakja volt, s olyan gyönyörű, mintha egy drágakőgalamb tojta volna. Szerelmes lettem abba a kis üvegdarabba és soha nem váltam meg tőle évekig, mindaddig, amíg oda nem ajándékoztam első szerelmemnek, egy ostoba, nagyképű kamasznak. (Kis szünet után.) Vagy két évvel később egy hegyi kiránduláson a hamvadó tűzbe bámultam, s észrevettem, hogy lágyulni kezd egy, a parazsak közé vetett üvegcserép. Egy bottal hozzápiszkáltam, s észrevettem, hogy képlékeny, hogy alakítani lehet. (Elmerengve.) Az a kis micsoda – olyan volt, mint egy csavart kérdőjel pont nélkül –, az volt életem első üveg-alkotása. Másnap már darabokra is tört szinte magától – szétvetették a belső feszültségek. Akkor még nem tudtam, hogy a nem kellőképpen hőkezelt üveget szétvethetik a belső feszültségek..., hogy a belső feszültségek szétzúzhatják... a... (Gyorsan elhallgat, leül az egyik kagylószékbe, maga élé mereng, majd előszed egy dobozt, mely tele van fényképekkel. Szórakozottan turkál a fotók között.)
Egyszer egy más városban jártunk anyámmal, s miután elintézte hivatalos ügyeit, leültünk egy parkba pihenni. A park közepén szobor állt, ha jól emlékszem, meztelen női aktot ábrázolt. Mire fáradt anyám észbe kapott volna, már fel is másztam a talapzatára és önfeledten simogatni kezdtem a nyári napon átmelegedett, sima felületű követ. Amikor anyám észrevette, gyorsan odaszaladt, elrángatott a szobortól és szelíden megszidott. De a szobrokat simogatni kell hogy érezhesse őket az ember, mondtam, hát nem érted, hogy nem elég látni őket? Később megbékéltem az illem és a jólneveltség korlátai közé szorított lehetőségekkel, de nemsokára újabb kérdéssel ejtettem ámulatba szegény szülémet. Van olyan szobor, amelyen átsüt a nap? Nincs, mondta döbbenten, hogy is jut eszedbe ilyesmi? Mert ha lenne olyan szobor, amelyen átsüt a nap, akkor az ember a szobrot megérintve megsimogathatná a napsugarakat. Majd ha felnövök, lesz nekem egy ilyen szobrom, meglátod, mondtam gyermeki elszántsággal. Sok ilyen szobrom lesz... Akkor határoztam el, hogy a fényből fogok szobrokat gyúrni, de ezt a szót, hogy fényszobrász, akkor még nem ismertem, nem is ismerhettem, hiszen nem létezett. Ezt a szót ő találta ki, a kedvesem. Lángom... (Megdöbbenve megismétli.) Lángom... (Megborzong.) Nem, ezt a nevet nem szabad kiejteni... ez tabu... Öreg... (Ölébe ejtett kézzel, kifejezéstelen arccal ül, arcán könnyek peregnek.)
(Megrázza fejét, mint az ökölvívó egy súlyos ütés után, majd segélykérőn kinyújtja kezét.) Kispajtás! Ha majd kint leszek nálad, és a nálad nálunk lesz, elmesélem neked (szipog), hogyan is tanultam meg a tűzzel és az üvegekkel bánni... Ha majd meglesz a saját kemencém ott, melletted... elmesélem neked... elmesélem, milyen volt gyerekfővel a kemence mellett sülni s égni, s olvadni együtt az üvegekkel, s nézni megbűvölten azt a sámános balettet, amit az üvegfúvók lejtenek a hosszú pipákkal, s adogatják kézről kézre, amíg kialakul a forma. S aztán később, amikor a kristályüveg-csodákat is megismertem... Ó, Kispajtás, ha tudnád, milyen földöntúli dolog azt látni, hogy az üveg kihűl ugyan, de a kemence tűzét soha de soha többé el nem veszíti, hogy a napsugarat szivárvánnyá bontja és őrzi, őrzi a tüzet, mint a Vesta-szüzek, mint a parszi papok... s nem felejti el sosem, miből lett, nem lesz soha hűtlen ahhoz, amiből fakadt, aminek létét köszönheti. (Felkapja a fejét, s mint aki a saját gondolatait próbálja elterelni, pergőbben folytatja.) Nyaranta, a vakációk alatt tanultam az üveget a kemence hevében sülve, míg mások a strandon sültek a napon. Addig rágtam a nagybátyám fülét, aki mérnök volt az üveggyárban, amíg elintézte, hogy szabályosan bejárhassak, akárcsak az ott dolgozók. (Álmodozón.) Érdekes, milyen keveset vettem észre a gyár igazi életéből akkor, kamaszfővel de hát érthető is, nem voltam még része a gyárnak, és különben is az üveg érdekelt, nem az emberek közötti kapcsolatok, intrikák, hatalmi húzások, szex-játékok, fúrások-faragások. De megtanultam az üveget, igazán megtanultam, azalatt a néhány nyár alatt többet megtudtam az üvegmegmunkálás gyakorlatáról, mint amennyit kollégáim magukba szedtek a főiskola évei alatt. S mivel az elméletet már gyerekfővel volt kitől megtanulnom szinte fölényesen jutottam be a felvételin, és fölényesen végeztem évfolyamelsőként. Így szülővárosomat választhattam, mint első, és ugyanabba az üveggyárba kerültem vissza, immár mint diplomás... hogy is mondjam... üvegművész... És akkor kezdődtek a bajok... (Hirtelen elhallgat, fülel.) Ha... ha... ha... jönnek. (Mintha mi sem történt volna, előbbi pillanatnyi rémülete elpárolog, és derűs lelkesedéssel folytatja.) Ó, meglátod, Kispajtás, ha már kinn leszek nálad. S meglesz a kemencém. Csak egy egészen kicsi, hiszen nagy tárgyakat többé nem készítek... (Felcsattan, mintha vitatkozna.) Igen, akárki akármit mond... a fényszobornak vége... Hülye ábránd volt az egész! Nem vagyok igazi művész! Nincs meg bennem ehhez a bátorság! Igeen-igen, Öreg, te hajszoltál, te ösztökéltél, de hiába. (Csüggedten.) Nem igaz, ne legyek igazságtalan, én magam ösztökéltem önmagamat mindaddig, amíg bíztam magamban. De aztán egyszer csak elvesztettem... (Megint megrázza a fejét, mint aki el akar hessegetni egy kellemetlen gondolat.) Meglátod, Kispajtás, milyen szép dolgokat hozok majd ki annak a kis kemencének a tüzéből. Nagy művet már nem fogok alkotni, de az emberek életét szebbé tudom tenni dísztárgyakkal. (Mintha jelenlevővel vitatkozna.) Nem te mondtad, Öreg: „Ismerd meg önmagadat”... ezt idézted gyakran... Apollón elvét... nos, megismertem önmagamat. Én erre vagyok alkalmas, érted?! Nem tudom megváltani a világot falrengető művészi alkotásokkal, de szebbé tudom tenni az emberek életét apró, ízléses tárgyakkal, mert ízlésem az van, és ezeket csak én tudom előállítani. Ezeket az ékszereket, mütyürkéket... (Mint aki rádöbben, hogy elárulta magát, meghökken a saját szavaitól, de őszintén folytatja.) Mütyürke-maszek, az leszek! (Megint megrázza a fejét.) S ha majd eleget dolgoztunk, megengedünk magunknak egy-egy kis kikapcsolódást. Ó, Kispajtás, alig várom, hogy veled bolyongjak azokon a mezőkön, dombokon, azokban az erdőségekben... (Elgondolkozva.) Nem olyanok, mint a mi hegyeink és igazi erdeink, de azért terem bennök gomba, és ez a lényeg. Gombászni fogunk kettesben, édesem, istenem de jó lesz. És majd elhívjuk a barátaidat, azokat a kedves, vidám emberkéket. Vagy ők hívnak el vadászatra. Bár attól kicsit irtózom. (Megborzong.) De majd megszokom... sok mindent megszokok majd a kedvedért, Kispajtás. A kedvetekért, leendő honfitársaim, hiszen olyan okosak, érdeklődők és kedvesek vagytok. Olyan normálisak, felszabadultak, pszichózismentesek... Könnyedek és civilizáltak... Természetesek:... (Elhallgat, gondolkodik, magába merülő arckifejezéssel.) Olyan mások... Megmondta az Öreg, ezt is megmondta... mert mindent tud... Olyan mások, annyira különbözők tőlünk... Pedig ugyanazt a nyelvet beszélik..., ugyanazokon a könyveken nőttünk fel... S mégis milyen mások! Hogy megdöbbentett a Kispajtásom, amikor népes társaságban kijelentette, a tavaly, amikor kinn voltam nála... hogy neki ilyen szexuális élményben még nem volt része, mint velem... Azt hittem, menten elsüllyedek. Pedig itthon is milyen vaskos tréfákat enged meg magának a társaság, ha már beszívott egy kicsit, és milyen jóízűen kacag rajta, és én is milyen jóízűen nevettem az Öreg társaságának érdes viccein és... és... igen, az volt a természetes. És az, amire megint csak az öreg döbbentett rá egyszer. Betévedtünk, áh, dehogy tévedtünk, ő kalauzolt oda, szándékosan, mert tudta, hogy ott van a banda, egyszóval betértünk egy harmadosztályú sörözőbe és leültünk egy népes kompánia hosszú asztalához, s ott söröztünk és hülyéskedtünk zárásig. Amikor a sörtől kótyagosan és a sok nevetéstől fájó arcizmokkal hazafele tartottunk a nyári éjszakában, az Öreg megkérdezte tőlem: Tudod-e, kik voltak ezek? Mondtam, hogy nem tudom, de hogyan érti? Már mint szakmát és társadalmi helyzetet tekintve. Ülésrend szerint mondom el neked, mondta az Öreg, mert így jobban visszaemlékszem és egyet sem felejtek ki közülük. Tőlem mindjárt balra egy kutató biológus, aztán egy gépkocsivezető, aztán a biológus felesége, egy nyelvtanárnő, aztán egy szemorvos, egy munkáslány, esztergályos egyik gyárban, egy színész, egy bádogos, egy építészmérnök, egy lézengő ritter, egy középiskolás diáklány, egy orvostanhallgató, egy nyugdíjas irodalomtanár, aztán te, az üveges, a fényszobrász, és végül én. Mondj nekem a világon egy várost, ahol ilyen vegyes társaság egy bogban sörözhet, és ne felejtsd el, ezek mind régi cimborák, évek óta együtt járnak kirándulni, fürödni, sízni és sörözni. Mondj nekem egy helyet, ahol az emberek ennyire emberek tudnak lenni és nem munkások, parasztok, értelmiségiek, művészek, hivatalnokok, doktorok...! (Elhallgat, töpreng.) Nem, nem hiszem, hogy lenne még egy ilyen város, még az országban sem, nemhogy másutt. Ó milyen gyerekes odaadással tudta... tudja szeretni az Öreg ezt a város... éppen úgy, mint Európát... De miért is nevezem Öregnek, hiszen csak hét évvel idősebb, mint én... (Felugrik, nem találja a helyét, majd mint aki megtalálta, visszatalált elbeszélése vezérfonalára, folytatja. Közben öltözködik. Amióta elkezdte az üveggyárról szóló beszámolót, elkezd ruhát is cserélni. Eddigre már kopott, kékesszürke laza nadrág és blúz – munkaruha van rajta.) Szóval, Kispajtás, amikor jelentkeztem a gyárban, az igazgató nem tudott hova tenni és mit kezdeni velem. Amíg én a főiskolára jártam, kicserélődött az egész vezetőség, ez a diri is a kekszgyárat igazgatta azelőtt, fogalma sem volt az üvegről, a nagybátyám pedig betegnyugdíjba ment, és mikor meglátogattam, hogy iránytűt kérjek tőle az üveggyár azelőtt ismert, most mégis áttekinthetetlen dzsungellé változott terepéhez, csak apatikusan intett, és nem tudott egy értelmes tanácsot adni. Mondtam a dirinek, hogy képzőművész vagyok, üveges. Ha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok a Dalai Láma, akkor sem csodálkozhatott volna jobban és látványosabban. Akkor menjen máshova, művészekre nincs szükségünk, mit kezdjünk itt művészekkel. De értse meg, magyaráztam, én az üvegfeldolgozás szakembere vagyok. Á, szóval mérnök? mondta az igazgató gúnyosan. Nem, nem mérnök. Én megtervezem az üvegtárgyakat, és ha kell, kivitelezem, értek a gyakorlathoz is, rengeteget gyakorlatoztam itt, éppen ebben a gyárban. Palackot fújni is tudok, olyan tüdőm van, mint egy búvárnak, gyermekkorom óta rendszeresen jógázok. Ez nem érdekel, hessentett az igazgató, mi maga tulajdonképpen, ipari formatervező? Vagy üvegfúvó szakmunkás? Mintha nem tudta volna, hogy egyetemet végeztem. De ezzel nem is tudott már megalázni vagy felbosszantani. Állítson oda dolgozni, mondtam, majd megmutatom, mi vagyok én! Na, hát odaállított. Dolgoztam, mint egy ló. Kimutatásokat készítettem, táblázatokat vonalaztam, jelentéseket gépeltem, csak éppen az üveg közelébe nem engedtek. És mit gondolsz, Kispajtás, ki tervezte a termékeket, ha egyáltalán tervezésnek lehet azt nevezni? A mesterek. A régi, öreg, begyepesedett mesterek... Vagy az újonnan, nem is tudom, honnan jöttek... Ezek még rosszabbak voltak, ezeknek semmi sem szent... És tudod-e, el tudod-e képzelni, miféle termékeket terveztek? Üveghalakat, meg üvegkosárkákat...!
Ó, hányszor mentem haza sírva... Hát lehetséges ez? Így pazarolni az embert? Az Öreg vigasztalt a maga érdes módján. Próbált megedzeni. Felhő, mondta, nyugodj meg és gondolkozz. Értsd meg. hogy hideg van. Kemény a fagy. S akkor mi van? keseregtem én. Akkor az van, mondta az Öreg, hogy az emberek fáznak. Kutyául vacognak. És vannak köztük olyanok, akik ilyen körülmények között hajlandóak egy baltával felhasogatni a Chippendale bútort, a Stradivari hegedűt és befűteni velük a kályhába. Megborzongtam. Ilyen kíméletlen tudott lenni, mint egy bonckés. Meg akart volna vigasztalni? Egyszerűen meg akarta magyarázni a világot, de csak még jobban elkeserített. Ilyenkor süvöltött belőle a világűr hidege. Felcsattantam: De én nem vagyok Chippendale bútor, vagy Stradivari hegedű... én élő, eleven ember vagyok, tele ambíciókkal, megáldva tehetséggel és megverve munkavággyal, érted?! Én ne érteném, mondta ő, és rám nézett azokkal a mindig fáradt, pokoljárt szemeivel. S akkor abbahagytam a hisztizést, hiszen eszembe jutott az a szélmalomháború, amelynek egyszemélyes katonája volt ő... Ő, aki sosem kereste a szélmalmokat, de azok, mintha csalhatatlan ösztön vezette volna őket, mindig rátaláltak. És ő mindig vállalta a harcot, bár – s ezt én, aki vele éltem, én tudom a legjobban – a kezdet kezdetén tudta, hogy csak veszíthet. És veszített is. Hogy lehet így élni? Szegénykém, milyen nehezen jött ki a világgal... és önmagával. Képtelen volt bármit is elfogadni úgy, ahogy mondták, kénytelen volt mindent újra és újra átgondolni, enyhet adó klisék öbleiben sohasem pihenhetett az agya. Figyeld csak meg, Felhő, mondta nemegyszer keserű-kajánul, hány szerteágazó, széjjelindázó tévhit bénítja az emberek agyát... Mily végtelen sok azoknak a dolgoknak a száma, amelyekről mindenki, csaknem mindenki tudja, hogy miként is vannak, csak a szakemberek, beavatottak tudják, hogy az igazság egészen más. Mindenki, majdnem mindenki úgy tudja, hogy az eszkimók jégkunyhókban élnek és a messziről jött vendégnek kölcsönadják a feleségüket... Csak a grönlandiak tudják, hogy ez nem igaz, és hogy az eszkimók már régen motorosszánon száguldoznak, s nem szigonnyal, de vontcsövű vadászkarabéllyal ejtik el zsákmányukat. Kivéve azokat, akik az amerikai rakétaelhárító rendszer kiszolgáló személyzetét szolgálják ki. Mindenki, vagy majdnem mindenki úgy tudja, hogy bolygónkat időnként repülő csészealjak látogatják meg, vagy legalábbis a múltban meglátogatták... Csak a szakemberek, a csillagászok, asztrofizikusok, matematikusok tudják, hogy ez lehetetlen... Mert ha léteznének is elfelejtett civilizációk a világegyetemben, oly ritkák, tehát a köztük levő távolság oly nagy, hogy elpusztulnak, mielőtt a magukról adott hír eljuthatna a következő lakott és civilizált bolygóig. Miért beszélsz ilyeneket?! kiáltottam rá, és éreztem, hogy kiráz a hideg. Hogy lehetsz ilyen?! Én egyszerűen nem vagyok képes elfogadni a gondolatot, hogy ennyire egyedül lennénk...! Egyedül vagyunk, Felhő, mondta ő akkor szelíden. Csak itt egymás mellett oldódik fel parttalan magányunk. Csak addig, amíg egymásba kapaszkodunk... De hisz neked is vannak barátaid, Öreg... nem sokan, de kitűnő barátaid. Nem ismertem férfit, akit ennyire szerettek volna a barátai. Így van ez, Felhő, mondta ő. Csak bajtársaim nincsenek. De hisz nem is akarsz te bajtársakat, fakadtam ki! Nem bizony, Felhő. Az az életre szóló munka, amelyre húszéves korom tájt rászántam magam – egyszemélyes bevetés. De kedvesem, vetettem ellen, az ellenfél iszonyatosan magasan szervezett, óriási tapasztalatokra támaszkodó, megkövesedett struktúra... hiszen tudod te jól... Így semmi esélyed nincs... Így törvényszerűen elbuksz! Így van, mondta erre ő higgadtan, csak az a kérdés, hogy mikor. Hogy meddig bírom. Viszont megvan az az elégtételem, s zaklatottságomban is óriási lelki megnyugvásom, hogy egyedül szegülök szembe a túlerőben levő ellenféllel. Hogy nem sodrok mást a bajba magamon kívül. Csak engem, vágtam közbe dühödten, keserűen – a feleségedet! Mintha meg sem hallotta volna. S jegyezd meg, Felhő: egy kialakult hatalmi struktúrával szemben szövetkezni bűn. Mert aki a hatalom ellen szövetkezik, az maga is hatalomra vágyik. Jó hatalom pedig – s ezt egy életre tanuld meg – nincs. Mert a hatalom gonosz. S minél totálisabb, annál gonoszabb. De hát a világot valaki csak kell hogy irányítsa... s ezt hatalom nélkül nem lehet...! – vetettem ellen. Ez igaz, mondta az Öreg, s pokoljárt arcán mosoly suhant át. Csakhogy én ebből nem kérek. De akkor reménytelenül elbuksz! Hát mi értelme van ennek? Egy nagyon kicsi, parányi értelme, mondta ő, és messzenéző szemét rám függesztette. Példát mutatok. A világ, kedves Felhőm, amúgy is atomizálódik. Vannak bonyolult vegyi kötésekbe láncolt atomok, és vannak szabadon kóválygó atomok. Én az utóbbiakhoz tartozom. Ízlésemnek és egyéniségemnek ez felel meg leginkább. Nem tudok úgy kötődni, hogy engem is megkövessenek. Nem tudnám semmiféle csoport érdekében alávetni magam valamely csoportfegyelemnek. Eretnek, csapongó ötleteimet, gondolataimat nem tudom és nem is akarom megfegyelmezni. Sokszor érzem úgy magam, hogy katona vagyok, de hadseregemnek legénysége, tisztikara és főparancsnoka egy személyben. Érted, Felhő? Bolond vagy, Öreg, kiabáltam és gesztikuláltam (gesztikulál), a hatalom egyre rafináltabb módszerekkel tartja kordában ezt a világot, egyre precízebb, kifinomultabb eszköztárral szerel le minden ellenstruktúrát... Ez így igaz, mondta az én kedves Öregem, aki fiatalabb volt akárhány tinédzsernél, csakhogy – és most újra vegyi hasonlattal élek – a molekulaláncok aránylag könnyen felbonthatók... az atomok nehezebben. Az atomizálódott ember kiszolgáltatott, megsemmisíthető, elpusztítható. Így van, kedvesem, mondta ő, csakhogy a magányos ember nem atom. S én, akiről tudod jól, hogy materialista vagyok, s nem hiszek a túlvilági életben, tudom azt is, hogy nem tűnünk el végérvényesen e földi létből. Fennmaradnak tetteink, gesztusaink, gondolataink, szavaink, valamilyen különleges átültetés csodája révén, barátaink, ismerőseink, s ha vannak, gyermekeink tudatában. Így válik halhatatlanná pusztuló testünk táplálta megfoghatatlan lelkünk...
Amikor ilyeneket mondott, minden hibáját, vétkét elfeledtem, s olyan árnyéktalanul tudtam szeretni, hogy nem is értem, miként hunyhatott ki, hogyan hunyhatott ki ez a szerelem. Csakúgy, ahogy minden szerelem, önnön hamvába hull, ha kioltja az idő...
(Az utolsó mondatok közben lassan ruhadarabokat vesz elő a szekrényből, elgondolkozva válogat köztük, majd egy könnyű, légies ruhát választ ki, s lassú, elgondolkozó mozdulatokkal átöltözik. A ruha mintha a hangulatát is befolyásolná, könnyeddé, álmodozóvá válik, boldogan emlékezik.)
Sosem felejtem el, hogyan találkoztam vele. Hazafele vonatoztam, amikor egy falusi állomáson fáradt, sáros, rettenetesen felmálházott csapat kapaszkodott fel a szerelvényre. Barlangászok, alpinisták voltak. A vonaton kevesen utaztak, s a társaság megszállta a szomszéd fülkét. Csak egy embernek nem jutott hely, s az tovább kajtatott a vagon hosszábban, azt hiszem, nagyon fáradt lehetett, mindenképpen le akart ülni. Benézett az én fülkémbe is, ahol egyedül voltam, s udvariasan helyet kért. Keretes hátizsák volt a hátán, amelyről kormos teafőző bogrács lógott, meg karbidlámpa, a derekán bőrtokba bujtatott balta, meg vadászkés. A hátizsákról tekercsbe göngyölt alpinkötél figyegett, az övén öklömnyi acélkarabinerek csilingeltek, s koccantak időnként hozzá az ugyanoda függesztett védősisakhoz. Az egész szerelésből nem sokat értettem, de arra rájöttem, hogy barlangász lehet vagy alpinista. Már nem tudom, hol olvastam ezt a mondatot, de akkor hirtelen agyamba villant: „Harcos érkezett csörömpölő fegyverzetben...” Ő volt életem egyetlen igazi férfija, akit később Öregnek becéztem-csúfoltam, bár sokszor fiatalabbnak bizonyult, mint én, s akit később egy őrült, végtelen éjszakán Lángom névvel illettem, s ezt a nevet – éljek bár száz évig is – soha többé nem feledhetem. S azt az éjszakát sem, amikor hajnal felé félájultan és félholtan a szerelemtől egymásba kapaszkodtunk. És akkor... akkor megfényesedett a sötétség... Nem, nem virradt még, és én meg is feledkeztem a gyárszirénák hangjától vemhes hajnalról, nem, nem virrad még, és villanyfényt sem gyújtottunk, de akkor valami különös történt: élni kezdett a szobában szunnyadó sötétség, árnyak keltek életre a homályban, régmúlt szerelmek és szerelmesek árnyai, mintha az emberiség minden eddigi szerelme felocsúdott volna tetszhalálából, s ott kavargott volna körülöttünk, az ágyunk felett, s mind, mind minket biztatott volna. S mintha a távoli, vészterhes jövő minden szerelemcsírája mocorogni kezdett volna... mintha minden még csak ezután megszülető ember szerelme és szeretete zsibongott volna körülöttünk, fölöttünk, s tárt volna fényes kapukat az éjszaka sötétjébe.
(Hanyatt fekszik a fehér csergével leborított ágyon, s kezével – mintha csak egy kedvest simogatna – simogatni kezdi a cserge érdes felületét, cirógató mozdulata tele gyöngédséggel és erotikával.)
Akkor, azon az éjszakán kereszteltük el egymást, mert a szeretők, szerelmesek nem is jutottak igazán a csúcsra, amíg új nevet nem adnak egymásnak. Mert az ember újjászületik ilyenkor, a társába vegyülve születik újjá, és illő egy újszülöttet új névvel ékesíteni.
(Gyors mozdulattal felül az ágyon, párnát pockol a háta mögé, és kényelmesen hanyatt dőlve beszélni kezd, gyöngéd, álmodozó hangon, de ez a hang mintha nem nőé lenne, hanem egy férfié.)
Kedvesem, kezdte el a sztorit az Öreg, akit – ma már tudom – azért gúnyoltam ezzel a hozzá nem illő csúfnévvel, mert féltem tőle. Féltem, hogy levesz a lábamról, elsodor, mint ahogy el is sodort... Engem, a nagy nőt, a nagyvonalú, modern lédit. (Túlzott öntudattal, csaknem kevélyen mondja ezt, aztán visszavált az eredeti tónusra, gyöngéd és álmodozó, de oly módon, mint ahogyan egy férfi szokott gyöngéd és álmodozó lenni.) Kedvesem, mondta ő, te még nem láttál tűzhányót, nem is láthattál, de én láttam. Nem is akármelyiket, hanem az Etnát. A tenger felől pillantottam meg egy sötét, csillagtalan éjszaka, Hold sem volt az égen, csak a magas felhőplafon, meg valahol a szárazföld fölött egy kósza, eltévedt gomolyfelhő. Tulajdonképpen nem is az Etnát pillantottam meg, hanem azt a magányos, társavesztett gomolyfelhőt, amely éppen átvitorlázott a vulkán krátere fölött. Fekete volt az éjszaka, kedvesem, és kemény, mint a tömör bazalt, s a szárazföldből még semmi sem látszott, Catania és Taormina fényei még a horizont mögött rejtőztek, de az Etna fölött finoman, lassan átsuhant egy alacsonyabban szálló gomolyfelhő, s akkor a tűzhányó kráterének feneketlen kútjában izzó, súlyosan fortyogó láva megvilágította. Mélyvörös, forró fény faragta ki az éjszaka hideg, végtelen, tömör bazaltjából azt a felhőt, amely könnyű volt, mint a hajnali harmat illó párája, és nehéz meg forró, mint az olvadáspontig hevített arany. Egy felhő úszott ott az égen az Etna fölött, kedvesem. És éppen olyan volt, mint te most...
(Kis szünetet tart, újra nagyon nőies a hangja.)
S te pedig, kedvesem... mint a sosem nyugvó vulkánok mélyén fortyogó öröktűz, a mélységek teremtő és pusztító lángja... Maradj mindig velem, sugározz rám aranyat, hogy el ne sodorjon a szél, és adj meleget, mert ez az éjszaka valóban kemény és bazalt-hideg!
Sok volt még hajnalig, s mi álomhajón vitorláztunk egy margaréta-tengeren, amelyet lassan elevenen lélegző hullámokká duzzasztottak, völgyekké apasztottak szerelmünk dagályai és apályai, aztán virágviharrá vált körülöttünk a világ, sziromhegyek omlottak ránk, virágporlavinát temettek maguk alá, s mi már fulladoztunk, csaknem egymásba fúltunk... Aztán annak a megbabonázott éjszakának is vége szakadt egyszer, s azon a hajnalon egymásra virradtunk, mint két egymással szemben kelő nap, s akkor mondtam én ki: Lángom, a csillagpárom vagy. Egymás körül keringünk bolygók és holdak, aszteroidák és üstökösök nélkül... az idők végezetéig.
(Ekkor már áll, s felemelt karokkal a semmibe mered. Nagyon halkan, nagyon messziről metronóm kattogása hallatszik, amely egyre erősödik. Hősnőnk minden kattanásra parányit összerezzen, s a karjai fokozatosan lehanyatlanak. Ekkor váratlanul, brutálisan felcsörren a telefon. A nő összerázkódik, pánikosan megperdül, előbb tekintetével keresi a telefont, majd összevissza hajigálva a szobában felhalmozott tárgyakat. Végre megleli a telefont, kézbe veszi a kagylót, hogy válaszoljon-e a hívásra vagy sem, végül visszacsapja a kagylót a villára, s a telefont bezárja a szekrénybe, a szekrény ajtaja elé tol egy kagylószéket, majd mindenfélét rádobál a székre, s aztán maga is ráül. A telefon még egy ideig tompán cseng, majd. elhallgat. Teljes csend. Ekkor riadtan felkapja a fejét.)
Ha, ha... jönnek! (Feszülten, pánikosan figyel, majd lassan feloldódik, de a szorongás még egy ideig az arcán vibrál, majd fokozatosan valamiféle irracionális dühnek adja át a helyét.)
Nem én tehetek arról, hogy nem lehetett vele élni. Szellemi társnak csodálatos volt, szeretőnek isteni... de férjnek... csapnivaló! Nem lehetett rá számítani! Igen, rá, akire az összes barátai mindig számíthattak, rá, aki hajlandó volt bármit kockára tenni a barátaiért, akikkel ugyebár még csak nem is szövetkezett soha, mert hisz az elvek mindenek fölött és előtt... meg ismeretlenekért... nos, erre az emberre a felesége nem számíthatott soha. Amikor rájött a hoppáré, akkor hozzá sem lehetett szólni. Pedig hányszor próbáltam értelmesen beszélni vele. Kedvesem, mondtam bevetve minden meggyőző erőmet. Hát minek eszed magad egyfolytában...? Hát nem látod, mi a te bajod igazából...? Ők, ezek, akikkel mindig történik valami hajmeresztő... Akiken hiába próbálsz segíteni... Hát nem látod, hogy nem érdemes? Tönkreteszed magad. Hát nem látod, hogy itt úgysem mész soha semmire...?! De nem volt kivel beszélni. Csak morgott, dúlt-fúlt, pokollá változtatta a lakást. A házunkat..., amelyet ő keserves munkával szerzett meg és elvárta volna tőlem, hogy úgymond „otthonná melegítsem”. A férfi dolga, mondta nemegyszer keserűen és igazságtalanul, megszerezni a házat, a nő, az asszony dolga a házból otthont varázsolni. Nos hát én nem voltam, nem vagyok akármilyen nő. Nekem hivatásom van, művész vagyok! (Hirtelen egy pillanatra lehiggad, teljesen józan hangon.) Művész voltam. Bolond! Csak magába zárkózott, mosta a világ szennyesét, és hozzá sem lehetett szólni. Vagy elrohant, isten tudja, hova, mert valami barátja vagy ismerőse éppen bajban volt és ki kellett húzni a slamasztikából. Hogy közben én milyen bajban voltam, azzal nem törődött. Rám se bagózott. Minden fontosabb volt neki, mint a felesége. S ilyen körülmények között még gyermeket is akart a drágám! Gyermeket neked?! kérdeztem. Meg vagy, te, szívem, háborodva... Méghogy kölyköt... Hiszen rád nem lehet számítani...!
(Elhallgat, egy percre úrrá lesz rajta a józan belátás, megpróbál megértő lenni.) Mesélte: egyszer az életében, egyetlenegyszer megpróbált behunyt szemmel menni. Mit menni, rolleren rohanni! Behunyt szemmel vezette egyre sebesebben hajtányát a gyalogjárón, míg bele nem szaladt egy falkiszögellésbe. Talán tízéves lehetett, és akkor még nem tudta, hogy behunyt szemmel nem lehet vezetni... Még egy rollert sem... És hogy a falak kemények... Nagyon megütötte a homlokát. Aztán a dudor lelohadt, és nyomtalanul eltűnt. Mindenki, még a szülei is megfeledkeztek erről, csak ő nem, mert ő nem tud semmiről megfeledkezni. És vagy tíz évvel később jelentkeztek az első következmények. Akkor kapta a második ütést a homlokára. Akkor már felnőtt férfi volt, és harcba keveredett. Annak a harcnak nem voltam szemtanúja, de el tudom képzelni, milyen iszonyatos lehetett, mert évekkel később én magam is láttam őt harcolni... Egy rosszhírű város rosszhírű negyedében támad ránk egy huligánbanda, és akkor láttam őt harcolni. Elborzadtam tőle. Sosem hittem volna, hogy kezei, a végtelen gyöngédség és gyönyör forrásai, ilyen gyilkos eszközökké válhatnak a harc tébolyában. Akkor értem harcolt... értünk harcolt... Hosszú időbe tellett, míg elfelejtettem azt a szörnyű éjszakát, és bár uralkodtam magamon, még jó ideig irtóztam cirógatásaitól. Amíg aztán egyszer mindent meg nem magyarázott nekem. Mert mindent meg tudott magyarázni. (Elgondolkozik. Újra érthetetlen düh fogja el.) Életében egyszer ment behunyt szemmel egy falnak, s attól kezdve mintha ez lett volna a sorsa, a végzete, mindegyre nyitott szemmel rohant minden falnak. S a falak... (Keserűen.) A falak azok mindegyre elénk kerülnek. Egyre vastagabbak és magasabbak. S egyre többet építenek körénk. Egy ország lelkendezése közben épülnek a falak...
Lehet, hogy az a gyermekkori ütés, de lehet, hogy az a későbbi, amelyet verekedés közben kapott, határozta meg a sorsát Vannak az agynak olyan sérülései, amelyek nem eltompítják, de kiélesítik a szellemet Tudom, egy orvos regélt nekem erről... S neki voltak olyan időszakai, amikor különösen kiélesedett tudatával már önmagét hasogatta... meg a hozzá legközelebb állókat... engem. (Felzokog.) Nem lehetett bírni! Ott kellett hogy hagyjam!
(Lassan lecsillapodik, keresgél a ruhák között, s előszed egy szürke munkaköpenyt, amelyet a ruha fölé ölt. A köpeny idétlen, térden álul ér, teljesen eltakarja az alatta levő elegáns, könnyű ruhát.) Ó, Kispajtás, mennyire szeretném, hogy most itt légy velem. Mikor távol vagyok tőled – és szinte mindig távol vagyok –, olyankor jutnak eszeimbe a legfontosabb dolgok, amelyeket rövid, viharos együttléteink alatt sosem tudunk megbeszélni. Mindig olyankor beszélek hozzád, amikor nem hallhatsz. Úgyszólván nem is meséltem neked itteni első és egyetlen munkahelyemről, az üveggyárról, amelyet a bedilizés határán hagytam ott, és vállaltam helyette ezt a nyomorgó szabadúszást. Az első év pokoli volt. Csak tébláboltam a tervezőirodákban, műhelyekben, az udvaron, és mintha mindegyre valami láthatatlan, de eltéphetetlen pókhálóba gabalyodtam volna. Nem hagytak dolgozni, Kispajtás, pedig nekem a reggeli ébredés után már dolgoznom kell, másképp nem létezhetek. Néhány évvel idősebb, de még mindig fiatal designerek, tervezőmérnökök szóltak rám néha jóindulattal: Ülj már le a fenekedre, és nyughass! Vagy fogj neki pénzt bütykölni. Mást itt úgysem tehetsz. Csakhogy akkor én ezt nem hittem el. Amikor láttam, hogy a vezetőséggel nem megyek semmire, megpróbáltam más irányból támadni. Kispajtás, tudom, hogy féltékeny vagy az Öregre, de hidd el, nincs ennek már semmi értelme, és el kell mondjam neked, bizony ezt az ötletet is ő adta nekem. Próbáld meg a melósokat mondta az Öreg, ha a dirivel nem megy. És elmagyarázta, hogyan kell bánni a melósokkal, Ő tanított meg arra, hogy immár életem végéig gyűlöljem ezt a kifejezést: „Egyszerű melós.” Méghogy egyszerű! Aki ilyen ökörséget mond, annak fogalma sincs a munkásról. Az Öreg rengeteg trükkre megtanított, csakhogy nagyon rossz tanítvány voltam. Belőle kitűnő vezető lehetett volna, ha nem gyűlöl minden vezérséget. Végül is nem annyira az ő módszereivel, de magam ősi női fifikájával hálóztam be a társaságot. S ugyanakkor megszerettem, megtanultam becsülni őket, kivédeni átejtéseiket és ha kell átejteni őket, összeveszni, kibékülni, és ami a legfontosabb, mindennek ellenére és mindeneken túl – együttműködni velük. Elkezdtem bejárni éjszakai műszakba is. Este tízkor már ott voltam a kapuban, először nem is akartak beengedni, de a kapust is levettem a lábáról egy bűbájos mosollyal. Ott tébláboltam a műhelyben a gyanakvó üvegfúvók között, akik valami diriségi kémet láttak bennem. Dolgoztak is keményen, nehogy befújjam őket másnap, miközben gyűlölködő pillantásokkal szurkáltak, de aztán a megszokás csak úrrá lett rajtuk. Éjjel két órakor nekiláttak falatozni, s ez eltartott hajnali négyig. Négytől hatig már nem volt értelme munkához látni, még sepregettek, amerikázgattak egy keveset, aztán mentek is zuhanyozni. Nos, Kispajtás, éjjel két órakor jött el az én időm. Oda álltam a kemencéhez és dolgozni kezdtem. A váltásvezető mester megpróbált belém kötni, de leszereltem. Hol ezzel, hol azzal. Nem bírtam sokáig ezt a napi tizenhat órás dupla műszakot – gondold el, reggel hatkor, amikor bejött a délelőtti váltás, nekem is jelentkeznem kellett az irodán, hogy vonalazzam azokat a kimutatásokat, rajzolgassam a munkavédelmi pannókat, és egyéb hasznos foglalatossággal pazaroljam az időmet, energiámat s azt a pénzt, amit az állam és szüleim taníttatásomba invesztáltak. Amire eljött a tízórai ideje, már rendesen aludtam, aludtam a rajzasztalon, az írógépre borulva, a telexgépet ölelve, vagy ahol éppen letaglózott a fáradtság. Az Öreg, volt férjem, aggódva figyelt, de nem tiltott le erről az önpusztító hajszáról. Akkoriban még nagyon tiszteltük egymás őrültségeit. Kezdtem ritkábban bejárni az éjjeli műszakba, viszont egyre inkább megnyertem magamnak a melósokat. Előfordult, hogy ha meg tudtam lógni az irodáról, már a délelőtti váltás ideje alatt is besettenkedtem a műhelybe. Aztán nekifogtam kísérletezni nehézfémsókkal s a legkülönbözőbb anyagokkal. Két év telt el, míg mutatkozni kezdtek az első eredmények. Kispajtás, el nem tudod képzelni, mit jelent ez: uralmad alá hajtani az anyagot. Az én esetemben az üveget. Kispajtás, az üveg olyan, mint mi nők, szereti, ha uralják, de nem tűri. hogy erőszakot tegyenek rajta. Megtaláltam a varázsszót, a bűvös kulcsot az üveg rejtélye felé. Három évvel azután, hogy a gyárhoz kerültem, márolyan módszereket dolgoztam ki, amelyeket – tudomásom szerint – sehol a világon még nem alkalmazott senki. És közben még mindig az irodán gépeltem a jelentéseket, és rajzoltam a munkavédelmi pannókat, tűrtem a rólam terjesztett pletykák légkörrontó bűzét, nyeltem a békákat, gombócokkal a torkomban néztem szembe a legrafináltabb kibabrálásokkal. Még mindig csak szabad időmben végezhettem értelmes munkát.
(Izgatottan sétál fel-alá, majd leveti a munkaköpenyt és elhajítja.)
Abban az időben alakult meg a fiatal képzőművészek alkotócsoportja, amelyet néhány lelkes, tehetséges és értelmes kolléga szervezett... (Hirtelen elhallgat, rémült mozdulatot tesz, a szekrényhez lép, amelyben a telefon rejlik, még néhány holmit rádobál a szekrényajtót eltorlaszoló székre, majd némi gondolkodás után felcsavarja a szőnyeget és a szekrényből előkígyózó telefonkábelre helyezi; meg is tapossa gondosan.) ... szóval hozott tető alá. Engem is beválasztottak a vezetőségbe, s elhatároztuk, hogy rendezünk egy közös kiállítást. Akkor már volt néhány olyan darabom, hogy nyugodtan kiállíthattam. Kispajtás, ugye, megértesz? Ha az ember fel is adta hajdani céljait, vágyait, becsvágyát... azért még lehet büszke valamikori teljesítményeire... sikereire. Hagyassék meg nekem ez a szomorú büszkeség! De akkor, akkor boldog voltam. Boldog és dühös. Mert az üvegeim, fényszobraim nem az enyémek voltak. A vállalat tulajdonát képezték. A gyár anyagaiból, termelőeszközeinek és energiahordozóinak felhasználásával készítettem őket... még ha szabad időmben és saját kezem... saját összevissza horzsoltperzselt kezem munkájával is...! S akkor tehetetlen dühömben csempészetre adtam a fejem. Mert én nem olyan vagyok, Kispajtás, mint a volt férjem, az az őrült... én nem megyek csupasz homlokkal kőfalaknak... én megkeresem a kiskaput... Elkezdtem bő terhes-ruhákban járni. Már példálóztak is gúnyosan a munkatársaim, hogy nocsak – mikorra várható a boldog esemény. S én titokzatos mosollyal becsaptam őket, hadd ringassák csak magukat illúziókban, amíg beleszédülnek. Ám a bő ruhák alatt nem méhem élő magzata rejtőzött, hanem agyam, szívem, kezem alkotta üveggyermekek, kristályszobrok, üvegformák, a tiszta fény őrzői e fojtogató homályban. (Ijedten.) Ha... ha... jönnek...!
(Előbbi borús arca újra felderül, ravasz, kaján arckifejezés húzza ráncokba, keményen pattint egyet az ujjával.)
Átvertem őket, meghintáztattam, átejtettem! A kiállításon nagy sikerem volt. Még a kritikusok is felfigyeltek az új üvegtechnikára, egyik lelkes állami firkász ujjongó cikket rittyentett rólam egy központi lapban. Ebből lett a baj. A cikket ugyanis valamely jótét lélek a dirim orra alá teregette, különben kézbe sem veszi azt a lapot, s az igazgató azonnal hívatott. Na lett is haddelhadd. De olyan, hogy sírva távoztam iroda-bunkeréből. Azonnal vissza kellett hoznom a kicsempészett tárgyakat az üzembe. Még le se rámoltuk a kiállítást, de az én üvegszobraim már ott porosodtak a prototípus-műhely raktárában, leltári számokkal gondosan felcímkézve.
Nem tudom, Kispajtás, hogy ezek a dolgok számodra mennyire elképzelhetőek, és ha igen, mennyire látszanak súlyosnak. De számomra akkor életem értelmét jelentették. A munkát persze nem hagytam abba, s bár hiába próbáltam magánműtermet szerezni, csak folytattam. Műterem kellett volna, megfelelő kemencével, de helyiséget nem találtam, pénzem nem volt, hogy béreljek, a szövetség nem adott, a kemence fűtéséhez szükséges földgáz-kvótáról pedig szó sem lehetett, bár városunk alatt annyi a metán, hogy egy szép nap feldobja az egészet.
A gyárban közben folyt tovább az üveghal meg üvegkosár tömegtermelése, az „új termékeket” továbbra is az agyalágyult, szenilis mesterek készítették, a szerződéskötésekre az én prototípusomat el sem küldték, engem pedig különösen távol tartottak ezektől a szerződéskötésektől. Pedig az üvegszobraim lassan bejárták az országot a fővárosba is eljutottak, s mindenütt érdeklődést, sőt feltűnést keltettek. Továbbra is kicsempésztem őket a gyárból, aztán ugyanolyan konspiratív módon visszacsempésztem, nehogy egy váratlan leltározásnál kiderüljön a turpisság. Fényszobraim egy sötét raktárban porosodtak, amelybe csak akkor sütött volna be a nap, ha egy csillagászati képtelenség folytán egy reggel északon kel...
(Leül, fotókat vesz kézbe, lapozgat, újságkivágások között turkál, elgondolkozó, nyugodt.)
Így teltek legszebb éveim, Kispajtás. A bürokratikus, lélekölő aktatologatás idejéből elorzott alkotó, teremtő munka és az alkotó munka idejéből elorozott szerelem évei. Nagyon szerelmes voltam, Kispajtás, és mindenre kérlek, ami szent neked... ha van ilyen... hogy ne légy féltékeny az Öregre... Ha őt akkor nem szerettem volna úgy, ahogy szerettem, akkor most téged sem szeretnélek anynyira... amennyire szeretlek... s aztán eljött az első egyéni kiállításom ideje is. Öt éve dolgoztam már a gyárban, és éreztem, hogy a csúcs közelében járok. A nevem kezdett ismertté válni. A diriségen már nem mertek holmi kezdő fruskaként kezelni. Most már néha én is pattogtam. És lassan elértem, hogy prototípusaim eljussanak a szerződéskötésekre. Csak én nem jutottam el soha. És furcsamód, a kereskedelem áruszakértői az istennek sem akartak rendelni műveimből. Prototípusaim úgy jöttek vissza, ahogy elmentek. Nem értettem. Aztán megmagyarázták nekem, hogy túl modern vagyok, és a vásárlóközönség még nem érett oda, hogy befogadja dísztárgyaimat. Igen, így nevezték – dísztárgyakat. Aztán a vezetőség módosításokat javasolt. Kénytelen-kelletlen belementem a módosításokba. Ezek a pancserek belemódosítottak üveg-álmaimba! De hagytam, mert ennek fejében szabad időmben, sőt már munkaidőm egy részében is magamnak dolgozhattam. S ez mindenért kárpótolt. Aztán előfordult, hogy egy igazi fényszobromat a munkások is megcsodálták. Akik segítettek kihozni a tűzből, az üveggyúró lángokból... akik velem együtt izzadtak a kemencéknél. Megint csak az Öreg magyarázta meg ezt: Minden emberben ott szunnyad a jóízlés... csak legtöbbször túlságosan mélyre temetve. Ő magyarázott meg egy másik furcsa dolgot is. Némelyik úgymond „módosított” prototípusomat elfogadták az áruszakértők. Csak az volt a különös, hogy az üzem nem kapott rendelést, nem kezdtük meg a sorozatgyártást. Viszont a darabok sem kerültek vissza a gyár raktárába. Egyszerűen elsinkófálták őket... valakik... akiknek megtetszett. Ez már nem tudott nagyon dühíteni. Jó, hogy megtetszettek valakinek, és jó, hogy én közben végezhettem igazi munkámat.
Amikor azon a szombaton délután benn maradtam az üzemben, már tudtam, hogy megtörténik a csoda. Az alkotás, a genezis, a szellem és az anyag harcának és egyesülésének évezredek óta újra meg újra megismétlődő, és lényegileg a mai napig megmagyarázhatatlan csodája. ..s e csodát én hozom létre. (Kislányossá, félénkké, bizonytalanná válik a hangja.) Én nem hittem volna magamról... Szombaton délután kezdtük a munkát, és én szabad voltam, mert a drágám megint elpályázott valami hegymászó kiruccanásra, s így az enyém volt az egész hétvége. Szombat délután kezdtem, és egész éjjel dolgoztam azzal a két megszállottal, akiket rá tudtam venni arra, hogy velem maradjanak és segítsenek a kemencét kezelni. Mert az nem egyemberes munka. Vasárnap reggelre már félájult voltam a fáradtságtól, kialvatlanságtól és éhségtől, vasárnap estére pedig rendesen elájultam. Egy edzett kohásznak is sok lett volna az a meló, csakhogy a kohász csupán izmai erejét égeti a munkában, én pedig minden energiámat, gyarló testemet és esendő lelkemet, mindent beleadtam abba a szoborba. Vasárnap estére tehát szépen kiájultam, a szakik úgy mostak fel, mint a nyári gyalogjárót... Elájultam, de készen volt a szobor. Majdnem másfél méteres, súlyos, nemes üvegtömb, s én úgy éreztem, semmi sem maradt az agyamban és a szívemben, mert minden örökre átköltözött ebbe az üvegdarabba. Tudtam, hogy sikerült, végre sikerült! Megszültem élő üveggyermekemet, amellyel immár több mint tíz éve terhes voltam. Csak néztem, és éppoly kimerült, végzetesen kiürült és bágyadt voltam, mint aki valódi vajúdásának gyümölcsét nézi. És új érzés fogant meg bennem: az aggodalom... Csak valami baj ne érje, csak rontó-bántó szándék ne juthasson a közelébe. Tudtam, hogy immár önálló életre kelt, hogy mostantól már tulajdonképpen nem is az enyém... csak addig volt az enyém, amíg vajúdtam vele, amíg magam is csodálkozva tapasztaltam egyénisége alakulását a tűzben, azt a folyamatot, ahogyan az anyag önnön törvényei szerint ötvöződik az alkotó gondolattal... mert erőszakot tenni rajta szerencsére lehetetlen...
(Gyors, riadt mozdulatot tesz, összevissza kapkod, ide-oda szaladgál, s közben kezével mintha láthatatlan pókhálót hárítana el az útjából, maga előtt hadonász.) Ha... ha... megint jönnek... A pókháló... ki szövi ezt az átkozott pókhálót?!
(Újra megnyugszik, leül az ágyra, szórakozottan, majd egyre szenvedélyesebben simogatja a csergét.) Aggodalom felhőzte örömömet akkor nem oszthattam meg senkivel. Alig volt erőm, hogy az utolsó utasításokat kiadjam munkatársaimnak. A szobrot még hőkezelni kellett, hogy kibírja a rá váró nehézségeket. És ez a munka reggelig eltartott, de már nem kívánt erőbevetést, csak figyelmet. Így hát kibírtam hétfő reggelig. Akkor felállítottuk a műhely előterében, ahol bőven érték a még tiszta és friss hajnali napsugarak – hadd fürödjék a fényben, mert hisz ezentúl ez lesz éltető eleme. Aztán nem bírtam tovább, felhívtam kedvesemet, az Öreget, és szerencsém volt, rögtön vonalvégre is kaptam. Lángom, mondtam neki, gyere be azonnal a gyárba, megszületett a gyermekem. Álmos lehetett szegénykém, vagy mi, de nem értette azonnal. Gyere, meg kell hogy mutassam neked! Megcsináltam az első szobromat.
(Ünnepélyes tartást és arckifejezést ölt, a szín közepére áll.) Nagyérdemű közönségem, egyszál Öregem, nézd meg, mit műveltem én a hétvégén, amíg te a csúcsokat másztad! Azt hittem, már sosem fog megszólalni, olyan hosszú ideig bámulta némán a művemet. Aztán csendesen mondta: Csúcsot hódítottál, Felhő.
(Ekkor kezdődik a nyilvánvaló inkoherencia beszédében és a nyilvánvaló zavartság mozdulataiban, mimikájában.)
Azelőtt néhány hónappal nyitották meg az üzem reprezentációs  üzletét. Kis szériában gyártott, túlfűszerezett árú portékákat dobtunk itt piacra. .. (Elgondolkodva félbeszakítja önmagát, majd újabb pánikos pillanatok.) Dobtak ők piacra... Jönnek! (Megperdül, bukdácsolva szalad néhány métert, megint nemlétező pókhálóba gabalyodik, láthatatlan pókháló szálait próbálja elhárítani maga elől.) Aztán egyszer csak valaki mondta, hogy egyedi darabok is megjelentek a boltban. Honnan a csudából, hisz egyedi darabokat mi nem gyártunk. Nosza elrohantam, hadd lám, miféle egyedi darabok azok. Hát az én eladhatatlan prototípusaim voltak, amelyeken eddig a por hízott a raktárban. Amelyek nem kellettek a kereskedőknek a szerződéskötések alkalmával. Most vették, mint a cukrot. Mire hazaszaladtam pénzért, már szinte késő volt. Csak néhányat tudtam megmenteni. De aztán azoknak is örvendtem.
Csúcsot hódítottál, Felhő. Mit látsz benne? kérdeztem szorongva, mert haltam meg elismerő szavaiért. Amit akarok, és én sokat akarok ám... Benne látom a sugárzó mediterrán Apollónt, és Kelet szénfekete dzsinnjeit, a buján termő trópust és a méltóságteljesen szikrázó Északot, benne látlak téged és magamat és minket, mindannyiunkat, emlék és remény között lógva egy pókfonálon...
(Összerezzen, amint ideér, gyorsan, csaknem hadarva folytatja, belső zavar sugárzik belőle.) Hagyd ezt... inkább azt mondd meg, milyen címet adjak neki... még nincs neve gyermekünknek. S akkor halkan a szakállába dörmögte: Ananké. (Még vadabbul, zavarosabban.) Miféle ankét? kérdeztem tőle... (Énekelve.) Ankét, ankét, te akartál balhét... Én akartam balhét, ő már benne volt rég. (Lassan halkuló hangon folytatja.) Lett is aztán ankét... (Teljesen normális, álmodozó, meleg hangon.) Milyen névre kereszteljük a bébit? S akkor elgondolkozott, töprengőn elmosolyodott és azt mondta: Összefonódás.
(Leül újra az ágyra. Hangja most komoly, tiszta.) És ez lett a neve. Ez volt a címe azon a kiállításon is, amelyen hamarosan bemutathattam. Aztán elvittük a fővárosba is. Fényével álomport szórt maga köré, ott ragadtak a nézők, a látogatók ébren, lábon állva, nyitott szemmel álmodva. Nem éreztem magam képesnek erre. De sikerült...
(Végigfekszik az ágyon.) Az Összefonódás úgy összefont minket azon a hétfői délutánon, a születésnapján, hogy csak másnap hajnalban felocsúdva tudtunk kibontakozni egymásból. És akkor előhozakodtam újra a régi témával.
(Innen megint fokozatosan zavarttá válik.)
Lángom, szerelmem és emberem... Gyere, menjünk el innen! Itt nem lehet.. . Most már én is bízom magamban... most már tudom, hogy bárhol szilárdra taposhatom a földet, amin állok... Gyere, mindenre kérlek, gyere velem, menjünk innen, amíg lehet... Neked is jobb lesz, és én nem létezhetek nélküled. Szükségem van az erődre, elhanyatlom nélküled! Ott is olyan emberek élnek, mint mi... ugyanazokkal a szavakkal köszöntik egymást, ha összehozzál őket a reggel... Gyere velem! (Irracionális dühvel.) De neem! Vele nem lehetett értelmesen... Csak motyorékolt, hogy neki itt van dolga, nem másutt. Hogy mindenki mehet, de ő marad...! Ő hagyott el, nem én! Azon a hajnalon hagyott el, amikor csökönyösen ismételgette, hogy nem jönne velem, ha én mennék... Nem én hagytam el őt, hanem fordítva! Akkor, szerelmünk legmámorosabb éjszakáját követő hajnalon... Akkor én már döntöttem. Érted, Kisnajtás? (Hallgatózik.) Nem ért. (Halkan, hibbantan énekelve.) Az én Kispajtásom már nem ért... s akkor az egész mit is ért? (Pánikosan.) Ha... ha... jönnek! Kispajtás, gyere, ments meg! (Ezt a szín mélye felé fordulva mondja, ahol lassan láthatóvá válik egy sötét nyílás. Alkalmasint lassan kinyílik egy ajtó, amely mögött sötét van.) Öreg! Lángom! Gyere, segíts! (Ezt a nézők fele fordulva kiáltja. A továbbiakban hol a szín mélye, hol a nézőtér fele fordulva mondja szövegét.)
A fővárosi kiállítás után az Összefonódás szépen visszakerült oda, ahonnan elindult, s ahol értelemszerűen a helye volt: a gyárba. A protoműhely raktárába. Fénye nem emberszemeket csillantott fel fényét a por fakította. Meg akartam vásárolni a vállalattól, de valamilyen obskurus törvényekre hivatkozva nem adták. De nem azért, mert eladhatatlan lett volna. Céljuk volt vele, csakhogy én balga nem jöttem rá elég hamar, hogy mi is az a cél. (Rosszindulattal, a szín mélye felé.) Az Öreg pedig, a drága, nem figyelmeztetett. Nem magyarázott, nem okított, nem készített fel harcra, pedig ez is egyik mániája volt. (A nézőtér félé.) Mondtam, menjünk ki, nem megmondtam...! De azért mégsem voltam én tökkelütött... Sejtettem, hogy el akarják adni a reprezentációs üzletben. Csak azt nem értettem, mire várnak... Mindenesetre elmentem a lédihez, aki az üzletet vezette, és alaposan megkentem. Minden második nap ott „barátkoztam” vele... Meg is ígérte, ha átszállítják a szobromat a gyárból az üzletbe, és én esetleg nem venném észre, azonnal riaszt. Hogy én vehessem meg. Sok idő telt el így. Soknak tűnt. Az Öreg egyre nagyobb zűrökbe keveredett, s néha napokig nem járt otthon. Nekem pedig – most, hogy kezdtem híres lenni – feltűntek az irigyeim. Fúrtak, ahol értek. S aztán egy nap telefonált a bolti csaj: megérkezett a szobor. Még ki se csomagolták, ott fekszik egy ládában a pult mögött. A gyárba telefonált, délelőttös voltam. Rohantam, mint az őrült, de a kapus nem engedett ki a portán. Azt hittem, kikaparom a kancsi szemét. Rohantam a dirihez. Kategorikusan megtiltotta, hogy elhagyjam a vállalat területét. Valami nagykutyára hivatkozott, akit fentről vártak. Nem is tudtam, milyen igazat beszél. (Énekelve.) Szél, szél, fúj a szél, átsodort a kerítésen, lehuppantam kint a réten... (Vad dühvel.) Szépen megrándítottam a bokámat. (Hibbant révedezéssel.) De ez még semmi ahhoz képest, hogy később mennyire megütöttem... Taxi persze sehol... Mire az üzletbe értem, már fuccs! Volt, nincs Összefonódás. Az üzletvezetőnőt sem találtam. Azt mondták a gyalázatosak, hogy szabad napot vett ki. Szaladtam vissza a gyárba. Bicegtem. (Szalad, s mindegyre láthatatlan pókhálóba ütközik.) Írásbeli megrovás a kilógásért. Kivertem a balhét a dirinél. Rohantam az Öreghez. De a gazember nem volt elég gyors. A nagykutya már vissza is utazott a szobrommal... oda, ahonnan jött... S akkor megkezdődött a vesszőfutás. Fel a fővárosba. Vissza. Rohanj az újsághoz. Végre kaptunk egy tökös riportert, aki megírta az ügyet. Na most megkapod, nagykutya, gondoltam. Meg is kapta – nemsokára éppen kitüntették valamiért. A tolvajt... Mert az Öreg kiderítette közben, hogy még az árát sem fizette ki a vállalatnak, pedig csak az önköltséget kellett volna kiguberálnia, a nyers, holt üveg árát... Még azt is megspórolta a disznó. Akkor már tudtam, hogy fonják a hálót. (Suttogóra fogja a hangját.) Pókhálót szőttek körém... sokszor megbotlottam, sokszor nem jutottam el oda, ahova elindultam... Egyfolytában csengett a telefon és senki sem szólalt meg... Éjszaka emberek jártak a ház külső falán... Többször felköltöttem az Öreget, hogy menjen ki és  verje le őket onnan. Azt mondta, hülye vagyok, s jobban tenném, ha aludni próbálnék. Feljelentettem a nagykutyát. Erre mindenféle furcsaságok történtek a gyárban. Elromlott az olvadt üvegkeverék a kemencében, s az egészet ki kellett dobni. Levonták a fizetésemből az árát... Kispajtásom, így ment ez hónapokon át. (Normális, megértő hangon.) Egy nap rájöttem, hogy az Öreg már kezd belefáradni ebbe a hercehurcába. S a következő nap arra jötteim rá, hogy én már régebben belefáradtam. Már nem is kívántam úgy látni a gyermekemet... üvegmagzatomat... Elszoktam tőle... Néha már napokig eszembe se jutott. Aztán elkezdtem kicsi üvegmütyüröket gyártani. Jól megfizették. És szépek is voltak, hidd el, Kispajtás. (Kiabálva.) Próbáld azt mondani, hogy nem voltak szépek, Öreg! (Dicsekedve.) Még külföldi cégek is rendeltek tőlem. Akkor elhatároztam, hogy otthagyom a gyárat. Még egy párizsi cég is... Ott is hagytam, egyébként éppen ki akartak rúgni a galádok... Jól mentek a dolgok, egész jól kerestem az elején... S akkor jött ez az átkozott férjem: Hagyd ezt, Felhő... Térj vissza a fényszobrokhoz. Most, hogy szabadúszó lettél, újra megpróbálhatod... Építünk neked egy kemencét... Ne foglalkozz ezzel a mütyürkegyártással! Nem erre való vagy te...! Ne áruld el azt, amire az életedet tetted...! (Sziszeg.) Akkor aztán megmondtam neki: Bízd te csak rám, hogy mire tettem az életemet... arra, hogy jól éljek! Verd csak szét a fejed te a falakon, s hagyj nekem békét. Kötelességeink nemcsak a közösséggel, de önmagunkkal szemben is vannak. Te tanítottál erre! Szépre születtem, arra, hogy szeressenek, és megbecsüljenek, nem arra, hogy művész-mártír legyek. Verd csak szét te azt az okos fejedet a kőfalakon. (Csendesen.) Azt mondta akkor: Felhő, vannak falak, amelyeket csak okos fejekkel lehet szétverni. (Gúnyosan felkacag.) Tökkelütött hülye! Hát nem, Kispajtás! És otthagytam. Elváltam tőle. De Kispajtás, te nem voltál itt, és ő még mindig olyan jó volt... néha... Kispajtás, az úgynevezett mütyürkéim nem mütyürök... Ízléses holmik, amelyek szebbé teszik az emberek életét... hidd el. Öreg! Azt mondtad, bármikor visszatérhetek...? Már nem térhetek, bár közben eltűntek a pókhálók... nem, nem tapadnak undokul az arcomra, már nem gáncsolnak el. Csak egy maradt és most ezen kell járnom.
(Egyensúlyozva megindul azon a képzeletbeli vonalon, amely a szín mélyén sötétlő nyílást a nézőtér tengelyével összeköti. Úgy lepled, mint egy kötéltáncos. Halkan dúdolgatva.) Hozzád indulok, Kispajtás... nálad a fény, és nemsokára a nálad nálunk lesz... otthonod az én otthonom... (A szín mélye felé tart a képzeletbeli fonálon.) >Visszatérek, Lángom, vissza... nálad van az Összefonódás és nálad vannak a társai... amelyek még nincsenek... Visszatérek, te, te durcás harcos... (Ekkor már a nézők fele lépked. Aztán összevissza fordul, nem tudja eldönteni, merre vegye az útját. Halkan dúdolva.) Emlék és remény közt van egy pókfonál... az én Kispajtásom csak én reám vár... (Komoly, megrendült hangon.) Lángom, szerelmem és fényszobrom kohója... érkezem... ezen a pókszálon nem lehet sokat tétovázni... ez bármikor elpattanhat.

(Generálsötét. Élesen felsikolt, a sikoly lassan elhal, mintha egy nagyon mély szakadékba alázuhanó ember torkából törne elő.)
Függöny