Gáll Ernő
NEMZETTUDATTÓL A NACIONALIZMUSIG
E kísérlet címe nem tolmácsolja minden tekintetben kifejező és lényegbe hatoló módon a két jelenség, a két fogalom viszonyát. A cím ugyanis folyamatot sugall, amelynek során a nemzettudat nacionalizmusba megy át, illetve azzá válik. Egy ilyen értelmezés – a két jelenség szétválasztásával, sőt ellentételezésével – a nacionalizmus elmarasztalását is magában foglalja, s ugyanakkor az érintkezések, az átfedések, sőt az átmeneti azonosulások feltárását nehezíti meg. Noha kétségtelenül nyomon követhető egy olyan menet, amely a nemzethez való tartozásnak, a nemzet létének, jellegének feladatainak a tudatosulásától, a nemzeti állam létrehozásának eszmei-politikai szorgalmazásától az elnyomó, beolvasztó és uralmi törekvések fellépése és igazolása felé vezet, az sem vitatható, hogy voltak és vannak nemzettudat és nacionalizmus azonosságát előidéző, ezt fenntartó történelmi pillanatok, illetve helyzetek. Bizonyos, hogy nemzettudat nélkül nincs nacionalizmus, amennyiben az utóbbit az előbbi egyik megjelenési formájának tekintjük. A nemzettudatnak azonban nem kell feltétlenül elzárkózó, támadó, elfogultságot és gyűlölködést szító ideológiává torzulnia. A két jelenség közötti öszszefüggések felmutatása nem zárhatja ki a különbségek, az ellentétek nyomatékosítását.
Azonosságtudat, hazafiság, etnocentrizmus
A nemzettudat és a nacionalizmus kapcsolatainak taglalása további rokon jelenségek és fogalmak vizsgálatát, tisztázását igényli. Az elemzésnek, a fogalmak meghatározását és egymástól való elhatárolását célzó erőfeszítéseknek az azonosságtudatra, a hazafiságra, az etnocentrizmusra is ki kell terjednie.
Első megközelítésben, az egyéni szinten a nemzettudat egy nemzethez való tartozásnak, a vele, hagyományaival, értékrendjével és céljaival való azonosulásnak a tudata. Ebben az értelemben az identitástudat szerves részeként, ama önbesorolásnak a döntő ismérveként, elemeként jelenik meg, amelynek alapján az egyén az adott náció tagjának érzi és vallja magát. Ez a nemzettudat szocializációs  fejlemény, a diakron és szinkron kommunikáció eredménye, s eb-  ben a felfogásban mint a nemzeti hovatartozást közvetítő üzenet is  kezelhető.¹
A társadalmi tudat összefüggései között keresve a nemzettudat helyét és szerepét, megállapítható, hogy az egyike az emberi közösségek kohézióját biztosító igen hatékony tényezőknek. Rendkívüli egységesítő ereje a benne summázódó különböző lojalitásformákból fakad; olyan köteléket teremt valamely nagycsoport, nemzet, nemzetiség tagjai között, amely a követni készség, a hűség és az áldozatvállalás messze kisugárzó megnyilvánulásait váltja ki. Az identitástudatot tápláló nemzeti tudat, a nemzethez tartozás tudata egymást követő nemzedékek tapasztalatainak, anyagi és szellemi tevékenységének, az adott közösség történelmi útjának az eredménye, e pályán létrejött nehézségekre, megpróbáltatásokra, választást sürgető alternatívákra adott válaszoknak a lecsapódása. A múltban kialakult hagyományok táplálják, de alkalmas arra is, hogy – önmagát megújítva – a jelen és a jövő problémáival való szembesülést szolgálja. A sajátosságok megőrzését szavatolja, a nemzet önálló létének, arculatának a fennmaradását segíti elő.
Társadalmi, történelmi termékként szüntelen mozgásban van, és a nemzet alakulását, fejlődését munkáló erők, a különböző osztályok, rétegek, politikai és eszméi irányzatok hatására módosul. A. koronként is változó domináns jellegét a nemzet életében egymást követő, vezető szerepet játszó csoportoktól, irányzatoktól nyeri, ám a benne érvényesülő társadalompolitikai, ideológiai áramlatok ellentétei, konfliktusai következtében is nemegyszer válságba kerül.
Különbség van a nemzeti tudat, a nemzeti hovatartozást, önbesorolást kifejező eszmélés mindennapi, főként az egyéni tudat szintjén jelentkező megnyilvánulásai és az intézményesített módon kialakított, olyan ideologikus „csoport-hovatartozási gondolkodási minták” között, mint amilyen például a nacionalizmus.² Akármelyik formát vizsgáljak is, mindegyik esetében megállapíthatjuk, hogy az etnikai, nemzeti azonosság megőrzéséhez és fejlesztéséhez bizonyos jelekre, jelképekre van szükség, amelyek az illető nagycsoport különálló létét, sajátos vonásait, értékeit mind befelé, mind a külvilág számára közvetítik. Ezek a szimbólumok főként a más csoportokkal létrejött Kölcsönhatások termékeinek tekinthetők. Bizonyos jelképek relevanciája elsősorban az etnikumközi viszonyokban jelentkezik, mások azonban csak a belső differenciálódást szolgálják. Valamely etnikum, nemzet képessége azonosságának megőrzésére  ama képességétől is függ, hogy hatásos szimbólumrendszert teremtsen magának.³
Egyes mai szerzők különbséget tesznek, éles határvonalat húznak nacionalizmus és hazafiság között. Ez a megkülönböztetés az utóbbit pozitív előjelekkel minősítve, magasan az előbbi fölé helyezi, amelyet mint káros, reakciós eszmei-politikai áramlatot elítél. A nacionalizmus azonban nem volt mindig a hazafiságnak, a nemzethez való tartozás tudatának az ellentéte. Igaz, a patriotizmus a közösségi tudat területi mozzanatát, a hazát exponálja erőteljesebben, s a maga elemi jelentkezéseiben inkább közvetlen adottságokhoz, a természeti környezethez, a szülőföldhöz, az anyanyelvhez, a szájhagyományhoz kapcsolódik, míg a nacionalizmus kezdettől fogva főként eszmei-politikai mozgalomként lép fel. Ettől eltekintve viszont tény, hogy nemzettudat, hazafiság és nacionalizmus – a történelem során – gyakran érintkezett egymással, nemegyszer átfedte egymást. Ezek az interferenciák, ezek az azonosulások egyrészt abból származnak, hogy a patriotizmus a közösséghez, a nemzeti lét foglalatához, alapjához, a hazához való tartozás, a vele való identifikáció – erős érzelmi töltettől fűtött – tudata, másrészt a nacionalizmus színeváltozását, a társadalmak maradi erőinek kifejezésévé való átalakulását csak egy későbbi fejleménynek tekinthetjük.
Pach Zsigmond Pál szerint: „1848–49-ig [...] még nem vált el egymástól hazafiság és nacionalizmus, és a polgári nemzettudat minden formája alapvetően haladó jellegű volt.” Ám „a polgári forradalom magyarországi korszakának lezárultával szétvált, elszakadt, élesen szembekerült egymással az eddig együtt haladó nacionalizmus és progresszív nemzeti öntudat. Itt húzódik nálunk a történelmi választóvonal nacionalizmus és hazafiság között.”⁴ Huszár Tibor a múlt század hetvenes éveinek a keretében vizsgálja ugyanezt a folyamatot, amelyben az önálló erővé váló román, szerb, szlovák nemzetiségi mozgalmaknak és az egész térségünkben fellépő új nacionalista hullámnak – szerinte – mellőzhetetlen szerepe volt. Természetesen nem kerüli meg az egységes politikai nemzet elméletének és gyakorlatának, a lex Apponyiban is kifejezést nyerő „keményebb nemzetiségi politikának” a felelősségét sem.⁵
1848–49 tragédiája a román nemzettudatra is rányomta a maga bélyegét. A testvérharc, majd a Világos utáni fejlemények nemcsak a magyar nemzeti tudat és a nacionalizmus szétválását, szembekerülését indították el, hanem fatális következményektől terhesnek bizonyultak ama gondolkodóknak, politikusoknak a nézeteiben és döntéseiben is, akiknek a román nemzettudat formálásában kulcs szerep jutott. A magyar forradalom vezetőinek szűkkeblűsége, a csak megkésetten bekövetkezett reálpolitikai fordulat nem kedvezett a megbékélést és az összefogást szorgalmazó Nicolae Bălcescu, Cezar Bolliac és részben Mihai Kogălnicaenu felfogásának, hanem azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik – a Havasalföldön megtelepedett erdélyiek, Ioan Maiorescu, A. T. Lauran, Axente Sever hatására is – a türelmetlenséget, az elfogultságot és az intranzigenciát képviselték. Hangadóvá Laurian és Bărnuţiu vált, ők pedig a nemzeti törekvéseknek – az egyéni szabadsággal és a polgári tulajdon biztosításával szemben – abszolút elsőbbséget tulajdonítottak.⁶
A múlt század utolsó évtizedeinek eseményei szinte visszafordíthatatlanná tették a „társbérlői” nacionalizmusok és kibékíthetetlen ellentétük kialakulását. E tendencia alapvető jellegén mit sem változtatott ama körülmény, hogy a nemzettudat és a nacionalizmus egymástól való elszakadása a románság esetében később következett be. Ez a fáziseltolódás nyilván részben a Kárpátokon inneni román tömegek helyzetéből, részben a nemzeti egység megvalósulására irányuló erőfeszítések időben történt elhúzódásából származott.
A nemzettudattól a nacionalizmusig terjedő jelenségmezőn találkozunk az etnocentirtzmussal is, amelynek első meghatározását William Graham Sumnernek köszönhetjük. Az amerikai szociológus definíciója Folkway című, 1906-ban írt könyvében található, és így hangzik: „Mindegyik csoport saját büszkeségét és hiúságát ápolja, felsőbbrendűnek tartja magát, magasztalja saját isteneit, és megvetéssel tekint a kívülállókra. Mindegyik csoport azt hiszi, hogy az ő viselkedési szokásai az egyedül helyénvalók, és ha azt veszi észre, hogy a többi csoportnak más szokásai vannak, azok nevetésre ingerlik.”
Sumner „egyetemes szindróma”-nak tartotta ezt a gondolkodásmódot s a neki megfelelő magatartást. Meghatározása azt a – pszichológusok által is megfigyelt – tényt fejezi ki, hogy a különböző emberi csoportok, etnikumok, nemzetek és nemzetiségek tagjai többnyire a közösség kebelén belül érzik magukat nagyobb biztonságban. Szívesebben vannak egymás között, hisz legalaposabban saját szokásaikat, életmódjukat és életfelfogásukat ismerik. Az „ingroup”-on belül maradva jobban tudnak az új körülmények kihívásaira is válaszolni, és azonosságtudatukat nagyobb eséllyel őrizhetik meg.
A nemzeti-faji kisebbségek társadalmi lelkületét vizsgálva, Henri Tajfel rámutat, hogy a másoktól való megkülönböztetés két fontos funkciót teljesíthet. A kollektivitás viszonylatában elősegíti annak – jól körülhatárolt és egyéni jegyekkel rendelkező csoportként való – fennmaradását, a közösség tagjai számára pedig – az előnyösen értékelt különbözés révén – kedvező önképet és önbizalmat kínál.⁷
Láthatjuk, e keretek között az etnocentrikus szemlélet és a nemzeti-nemzetiségi tudat még nagyjából fedi egymást. Ez az azonosság azonban csak részleges, mert az etnocentrizmus – a sumneri meghatározás szerint – elfogultságot, beszűkülést, elszigetelődést is jelent. Más csoportokkal szemben bizalmatlanságot, távolságtartást, lenézést, sőt gyűlölködést sugall. E megnyilvánulásaiban tehát már azzal a nacionalizmussal érintkezik, amely haladó jelentését és szerepét elvesztette. A nacionalizmust egyébként az etnocentrikus gondolkodás ideologikus, intézményesen kialakított és terjesztett formájának is tekinthetjük.
Anthony D. Smith tipológiájában az etnocentrikus és a policentrikus nacionalizmust is jellemzi. Míg az előbbi, amelyet etnikainak is nevez – szerinte –, azt a funkciót teljesíti, hogy támaszt nyújt az idegen elnyomás elleni védekezéshez és segít a csoport kultúrájának, szabadságának a megőrzésében, az utóbbi egy olyan optikát alkalmaz, amely a világot önértékű, függetlenségnek és autonómiának örvendő nemzetek összességeként láttatja. Mindegyik nemzet a maga sajátos tulajdonságaival, értékeivel járul hozzá az emberiség közös tárházának gazdagításához.⁸
Ha az angol szerző osztályozásában az etnocentrikus nemzeti ideológia kedvező megítélésben részesül, a nemzeti öncélúság az etnocentrizmussal számos vonatkozásban megegyező jelenségét Fülep Lajos kemény bírálatban részesítette. Fülep azt a két világháború közötti magyar új nacionalista áramlatot vette célba, amely a kizárólagosság pretenciójával mintegy „szabadalmazottan” ítélkezett afölött, hogy mi magyar és mi nem az. Miközben képviselői anatémával sújtották az általuk nemzetellenesnek bélyegzett nézeteket, szerzőket és alkotásokat, ők a right or wrong, my country elvének alkalmazásával a magyar társadalomnak és művelődésnek mérhetetlen károkat okoztak. Ez a szempont ugyanis – Fülep szerint – „nem lehet irányelv egy nemzet belső életében s kultúrájában: akinek a wrong is right, csak azért, mert az ő nemzetében találja, eleve lemond arról, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól, s hogy minden dolgot önmagában, a saját mértéke szerint mérjen és ítéljen.”⁹
A magyar gondolkodó kimutatja, hogy az újnacionalista nemzeti öncélúság jelszavának hirdetői nem vesznek tudomást a magyar nép égető létkérdéseiről, fumigálják a nemzeti hagyomány legbecsesebb értékeit, irányzatuk pedig egyenesen a fajelméletbe, a fajvédelembe torkoll.
Egészítsük ki ezt a fogalomhatároló kísérletet a nemzettudatot a kommunikációelmélet regisztereiben vizsgáló szerző nézeteinek az ismertetésével. Karl W. Deutsch Nationalism and Social Comunication című, sokat idézett alapmunkájában a nemzettudat és a nacionalizmus viszonyával is – koncepciójának megfelelően – foglalkozik. A kommunikációelmélet a „nationality”-n, a nemzetiségen, nemzeten olyan nagycsoportot ért, amely a legkedvezőbb, a leghatékonyabb kommunikálást biztosítja annak érdekében, hogy a közös történelem közös tapasztalatként váljék átélhetővé. A nemzetiség, a nemzet tagjai között az információcsere, általában a kommunikáció széles skálán, jól közvetítő csatornák, szimbólumok, szokások és tanult eljárások révén történik. Ez a hálózat vízszintesen lehetővé teszi a más csoportokhoz tartozókkal való sikeres versengést és ugyanakkor a függőleges mobilitást is serkenti. A nemzettudat – Deutsch szerint – azzal fokozza a nagycsoport funkcióinak eredményes működését, hogy a jelenben, menet közben szerzett tapasztalatokat a felidézett hagyományokkal veti össze. A tudatosságnak köszönhetően a külső forrásokból származó információkhoz és a kollektív emlékezésből nyert adatokhoz másodlagos szimbólumokat, a jelképek jelképeit csatolhatjuk. A tudatosság – ebben a megközelítésben – nem más, mint másodlagos szimbólumok kölcsönhatása és visszacsatolása egy információkat továbbító rendszerben.¹⁰
A tudat, a nemzettudat előnye, hogy az információk terjesztésében, visszacsatolásában hatványozott gyorsaságot és érthetőséget biztosít. Egy névvel, egy zászlóval és más szimbólumokkal egészíti ki az illető etnikum sajátosságait, s ezzel a csoporthoz való tartozást jelentősen elmélyíti. Megjelenését az a XVIII. században bekövetkezett fejlemény készítette elő, amely a népet, a nemzetiséget abban az állagában ismerte el értékként, ahogy a maga sajátosságaival adva van (people as they are).¹¹
És milyen feltételek között megy át a nemzettudat nacionalizmusba?
Karl W. Deutsch úgy látja, hogy ha a nemzeti kommunikációs hálózat révén mozgásban tartott – előbb említett – funkciókat valamilyen külső tényező, nyomás veszélyezteti, akkor lép fel a modern nacionalista mozgalom, amely a kultúrát a társadalmi érvényesüléshez, a gazdasági előnyökhöz vezető „ostromlétrává” alakítja át.¹² Ugyanez a jelenség észlelhető akkor is, amikor a nemzettudat ösztökélte egyéni vagy társas folyamatok konfliktusos közegben zajlanak le. Ilyen körülmények között a nacionalizmus éles politikai fegyverként szolgál. Így vált – Deutsch szerint – a XIX. és XX. század domináns politikai erejévé.¹³
Konfliktusos társadalompolitikai mezőnyben – folytatja fejtegetéseit a Nationalism and Social Communication szerzője – a nemzettudat akarattá keményedik. Nem fogad be, sőt elutasít olyan információkat, olyan kommunikációs adatokat, amelyek az általa tudatosított nemzeti célokkal nem egyeztethetők össze. Egy ilyen szelekció azonban kockázatos. Azzal a veszéllyel járhat, hogy a nemzet – kommunikációs rendszerként – nem működik jól, akadályozza a megértést és a külső információk áramlását, a belső önellenőrzést üzemeltető csatornákat pedig beszűkíti. Ez a valóságidegen magatartás a kollektivitás létét, az együttélésre és együttműködésre való képességét fenyegeti. Egyidejűleg a diszfunkcionálissá vált – akarattá keményedett – nemzettudat manipulálói balhiedelmeket, félelmeket, indulatokat szabadíthatnak el. Csoportos patológiás állapotokat idézhetnek elő.¹⁴
A nemzettudat – szögezi le K. W. Deutsch – csak valami létezőnek a tudata lehet, ám gyakran tévesen értelmezheti, s ily módon eltorzíthatja a tényeket. Hamis tudattá válhat. Szerzőnk erre példaként az uralkodó germán faj tévtanára hivatkozik, de véleményünk szerint az összes gyűlölködésre uszító, nemzeti és faji elnyomást igazoló nacionalizmusok ilyen hamis tudatnak minősíthetők.
A történelmi tudat funkciója
A nemzettudat mély történelmi gyökereire való tekintettel a történelmi tudat szerepénél is el kell időznünk. Különösen fontos ez a régiónkban kialakult nemzettudatok esetében, hisz az itteni nemzetalakulásokat gátló nagy akadályok leküzdésében, az ütköző érdekek, pretenciók kiváltotta feszültségek, konfliktusok közepette a múltba fordulás, a hajdani nagyság felidézése bő erőforrásnak kínálkozott. Az éleződő területi vitákban és mindent megelőzően még az önálló nemzeti lét és államiság alátámasztásában legitimáló érvként szolgált. A „historizált nacionalizmus” – Szűcs Jenő szerint – pótlék volt, amennyiben a nacionalizmus szolgálatában a nemzet modern elméletét kellett pótolnia. „Bármilyen aktuális nemzeti igény – írja – közvetlenül levezethetőnek látszott a történelem valamelyik régi századából.”
Az elméletpótló, elsősorban a történelemre hivatkozó nacionalizmus érzelmileg is kompenzált; kárpótlást volt hivatott nyújtani a nemzeti fejlődés hiányaiért és torzulásaiért, a jelen nyomorúságaiért vagy rossz lelkiismeretéért.”¹⁵
És itt a mítoszok, az ún. eredetmítoszok kérdésébe ütközünk. Jászi Oszkár kérlelhetetlen volt a nemzeti küldetéseket mitikus mezbe öltöztető gondolkodókkal, írókkal, publicistákkal szemben, és pálcát tört az ősi dicsőség bizonygatásában hamisításokhoz folyamodó történészek feje fölött. Állásfoglalása indokolt és jogos volt, ám az ilyen és hasonló elmarasztalások mit sem változtatnak azon, hogy a származásmítoszok és a velük kapcsolatos hagyományok jelentős szerepet játszottak az identitástudatok, a nemzettudatok létrejöttében. Ez a szerep egyébként még napjainkban sem szűnt meg.
Az eredetmítoszok és a nacionalizmus kölcsönhatásait világítja meg Anthony D. Smith tanulmánya, amely – többek között – az előbbit az etnikumok alapismérvei között sorolja fel. A szerző azt állítja, hogy a kortárs nacionalizmus csupán az etnikumok bizonyos tulajdonságaival való összefüggésében vált a mai világ különösen jelentős megnyilvánulásává. Az etnikumot – felfogása szerint – a közös származásmondák, a történelmi hagyományok, területi kapcsolatok, a közös művelődés és az együvé tartozás érzelmei hozzák létre és forrasztják – különálló csoportként – össze.
A származáslegendák nemcsak azt közlik velünk, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk, hanem azt is, hogy miért vagyunk itt, mi  ért kell itt maradnunk, illetve hová kell mennünk. Nem csupán a mi számunkra írják elő mindezt; üzenetük másoknak, a csoporton kívülieknek is szól. Ezek a mondák ugyanakkor bizonyos igényeket közvetítenek. Kifejezik a sajátos leszármazás jogán vindikált rangra, státusra vonatkozó elvárásokat. Azokat a pretenciókat tolmácsolják, amelyek a belső szolidaritás fokozását, az önrendelkezés kiterjesztését, bizonyos területek megszerzését szorgalmazzák. E tulajdonságaik következtében – állítja Smith – az eredetmítoszok rejtett, lappangó robbanótölteteket tartalmaznak Feszítőerejüket a történelmi hagyományokkal való szoros kapcsolataik hatványozott mértékben növelik. A tradíciók átvétele nem azonos a történetírással; az átörökített mondák főként vagy kizárólag a múlt nagyságát és dicsőségét bizonyító eseményelvet, hősöket és győzelmeket éltetik tovább.
Nemzetekből, nemzetállamokból álló világunkban az eredetmondák, noha rendszerint ködösek és nehezen megközelíthetők, számottevő politikai befolyással rendelkeznek. Manapság a legendák és jelképek egyre növekvő súlyát állapíthatjuk meg, és – paradox módon – ez a gyarapodás a tudomány hatalmának szüntelen fejlődésével együtt jelentkezik. A modern világnak ez az irányzata a politikai szenvedélyek – számos helyen nyomon követhető fellángolásában is tetten érhető.¹⁶
Nem kívánjuk a Smith észlelte jelenségek horderejét és fontosságát kétségbe vonni. Az eredetmondák mindmáig érezhető hatékonyságában magunk is főként a középkelet-európai térségben érvényesülő nacionalizmusokat tápláló tényezőt látjuk. Osztjuk Szűcs Jenő felfogását, aki rámutatva arra hogy a nép és az állam eredetével kapcsolatos képzetek szerves alkatelemei, ideologikus összetevői voltak már a középkor derekán létrejövő „nemzeti” tudatoknak kifejezi azt is, hogy térségünkben, ahol a nemzeti és az állami keretek nem estek egybe, az eredetlegendák még sokáig legitimációs szolgálatokat teljesítettek.¹⁷ Ez a felismerés természetesen csak ösztökélheti a demitizáló törekvéseket, csak sarkallhatja azokat a kritikai erőfeszítéseket, amelyek e mítoszokban rejlő robbanó tölteteket hatástalanítják.
A legendák – mint erre Smith is rámutat – mindig szelektálnak főként a kedvező, a nemzeti önkép szempontjából előnyös mozzanatokat rögzítik, színezik. Jelenlétük és kisugárzásuk – a történelmi tudat közvetítésével – a nemzettudatra éppen ezért ellentmondásos. Hatásuk negatív következményeit mélyítik el azok a tendenciák, amelyek egyes nemzeti történetírásokban a múlt és főként a közelmúlt bizonyos fejleményeinek elhallgatására vagy legalábbis megszépítésére irányulnak. Tabuk és tilalomfák akadályozzák nehezítik egy mitizált nemzeti öntudat szempontjából ártalmasnak, a nemzeti image-re nézve károsnak ítélt események, tettek sokoldalú feltárását, bíráló elemzését. Sőt olyan kísérleteknek is lehetünk tanúi, amelyek a már felszínre került bűnök valaminő igazolását, „megértő” értelmezését próbálják biztosítani
Ha évekkel ezelőtt Alvin Tofflernek A jövő sokkja című könyve arra figyelmeztetett, hogy felkészületlenségünkben komoly sérüléseket és károsodásokat szenvedhetünk a jövő rendkívüli gyorsasággal ránk törő változásai miatt, most bizonyos nemzeti tudatok manipulálóit és az általuk befolyásolt közvéleményt inkább a múlt utóhatásainak a napjainkban érezhetővé váló sokkjai foglalkoztatják. És akadnak történészek, publicisták akik úgy próbálnak a traumatízalo tegnapok ellen védekezni, hogy megkísérlik emléküket elfojtani, illetve tudatukból, tudatunkból kiszorítani.
A történelmi igazság problémája világszerte, a Duna táján pedig még hatványozottabban előtérbe nyomult. Mindenütt viták robbantak ki. Klió védenceinek szenvedélyes polémiáiban társadalompolitikai, nemzeti és ideológiai konfliktusok kerülnek felszínre. A történészek nézeteltéréseinek, a múlt különféle értelmezéseinek mélyén igen gyakran a jelen, sőt a jövő sorsdöntő kérdései, az identitásokért folyó küzdelmek feszülnek. A korkövetelményeknek megfelelően a történelem újraírása is folyik de ez nem minden esetben az orwelli paradigma szerint történik. A szociális megújulások eszmei képviselői rendszerint elsőrendű feladatuknak tekintik, hamis mítoszokat bontsanak le és haladéktalanul felszámolják azokat a sokszor nagy kiterjedésű fehér foltokat, amelyek egész korszakokat és történelemalakító személyiségeket fedtek el. A történelmi igazságot közvetítő történelmi tudat hatalmas potenciált képvisel, jelentős és nélkülözhetetlen szerepet tölthet be a korszerű nemzettudatok kialakításában, a dunavölgyi „békétlen együttélés”nek kölcsönös megértést és közeledést megvalósító kapcsolatokká való áthangolásában. Az ilyen történelmi és nemzeti tudatok kifejlesztése nélkül a jobb jövő építése kudarcot vallana. Éppen ezért a válságaikból, az önazonosulás zavaraiból, a balkanizálódás felé mutató, baljós konfliktushelyzetekből egy lehetséges és szükséges kelet-európai identitástudat irányába kellene kitörni.
Előítéletek, sztereotípiák, önképek és másokról alkotott képek
A történelmi tudatok torzulásaitól többé-kevésbé mélyen érintett nemzeti érzés- és eszmevilágok sovinizmussal való átitatásának folyamata előítéleteket, hamis képeket termel és újratermel, közben maga is szüntelenül belőlük táplálkozik. A szakirodalomnak köszönhetően gazdag dokumentációval, egyre bővülő ismeretekkel rendelkezünk az előítéletek, a sztereotípiák, az önképek és a másokról alkotott képek természetrajzáról. Bepillantást nyertünk kialakulásuk lelki-tudati mechanizmusába, és el tudjuk őket a történelmitársadalmi összefüggések között helyezni. Ezeknek az ismereteknek a birtokában szabadabban értelmezhetjük a kelet-európai nyomorúság bibói képletét, a szomszédos népek nemzeti torzsalkodásainak circulus vitiosusát pedig nagyobb kritikai hatékonysággal közelíthetjük meg.
Régiónk sajátos társadalom- és nemzetfejlődés következtében az elfogultságoktól, szenvedélyektől fűtött etnikai-nemzeti vélekedések, attitűdök jellegzetes térségévé vált. Ezt – többek között – az a Gordon W. Allport is megállapította, akinek egy előítéletekről szóló kitűnő monográfiát köszönhetünk. A múlt nyomasztó terhe alatt – írja könyvében – Kelet-Európában az előítéletek „valóságos sakktáblája” jött létre. Ebben a vonatkozásban Allport az etnikai előítéletekre utal, amelyeket a következőképpen határoz meg: „az etnikai előítélet hibás és rugalmatlan általánosításon alapuló ellenszenv. Megmaradhat az érzések szintjén, de kifejezésre is juthat a viselkedésben. Irányulhat egy-egy csoport egésze, de egyetlen egyén ellen is, azon az alapon, hogy az illető a szóban forgó csoport. tagja.”¹⁸
Az előítéletek – Gordon Allport említette – kelet-európai sakktáblája is egy olyan mentalitást, egy olyan világképet gerjeszt, amelyet – Gerbner nyomán – Csepeli György etnocentrikus világképnek nevez. Akik e – lényegében nacionalista – világkép szerint gondolkoznak, ítélnek és viselkednek, azok számára a saját csoportjak a legfőbb vagy éppen az egyetlen realitás, és csak annak van fontossága, jelentősége, ami csoportjukkal függ össze. E szemléletnek megfelelő értékrendben a jó mindig a csoport szempontjából hasznosnak vélt eseménnyel, jelenséggel azonos, a rossz viszont szinte kizárólag a másik csoportra vezethető vissza.¹⁹
Noha elvben az előítélet kedvező vagy kedvezőtlen véleményt, érzést fejezhet ki, az etnikai-nemzeti előítéletek rendszerint negatív töltetűek. Minden tényleges tapasztalatot megelőzve, sőt e tapasztalatoknak ellenállva, az előítéletes személy túlzott általánosítások révén, bármilyen változtatásra képtelen módon elutasítóan, ellenségesen viszonyul a másik csoporthoz és tagjaihoz. Elegendő bizonyíték nélkül rosszat tételez fel róluk, s ez igen gyakran – erős érzelmi fűtöttségű – diszkriminatív magatartásban, cselekvésben nyilvánul meg. Az előítéletek táplálta világkép sugalmazására, egy eleve valósághamisító feltételezésből kiindulva, konfliktusokat látunk, ott is, ahol ezek még csírájukban sincsenek meg, illetve – az önmagát beteljesítő jóslat menetében – ilyen feszültségeket, öszszeütközéseket provokálhatunk ki. Az előítéletek és az általuk éltetett ideológiák rendszerint igazolást is biztosítanak. A bajok, a konfliktusok okát az idegen csoport felfogása, életformája, az azonosságát rögzítő hagyományok, szokások szolgáltatják, s e legitimációból a minden rossz kútforrásaként megbélyegzett csoport beolvasztása, illetve kirekesztése is következik.
Nyilvánvaló, hogy az asszimilálásra, általában a megkülönböztetésre késztető, e magatartásokat igazoló előítéletek különösképp a nemzeti kisebbségeket sújtják. Amennyiben hatásukra a súrlódások, az elmérgesedő etnikumközi viszonyok előidézőit csak az idegen csoport tagjai között jelölhetjük ki, magától értetődő az is, hogy e látószögből mindig a többség képviseli a természetes, a helyes, az általános érdekeket hordozó értékrendet és életformát. Az identitáshoz makacsul ragaszkodó kisebbség viszont a maga „deviáns” magatartásával, hagyományaival és értékeivel jogosan marasztaltatik el. Persze a kisebbség sem mentes az előítéletektől. Mind a történelmi tapasztalat, mind a tudományos kísérletek azt mutatják – írtuk egy régebbi tanulmányban –, hogy a kisebbségekhez tartozókban is sokféle előítélet jöhet létre.²⁰ Ezek a többség, más kisebbségek, sőt a saját csoport ellen is irányulhatnak. Az utóbbiakban a megfordított előítéletet, az önmegvetést, az öngyűlöletet, a nemzetiségi önelidegenedés tünetét ismerhetjük fel.
Az előítélet és a sztereotípia közötti határvonalak nem élesek, több vonatkozásban egybe is mosódnak. A két jelenség mégsem azonosítható egymással. Ezt emeli ki Allport is, aki abban látja a sztereotípiák feladatát, hogy igazolják egy-egy csoport elutasítását, illetve – a válogatás vagy a kivetítés révén – az észlelés és a gondolkodás egyszerűségét tartsák fenn.²¹ A sztereotípia Walter Lippmann – sokat idézett-meghatározása szerint: „fejünkben lévő kép”. Leegyszerűsített, sematikus képről van szó, és a kulturális átöröklés útján épül be tudatunkba, ahol nem csupán a tájékozódást, a megismerést segíti elő, hanem értékelő, megítélő mozzanatként is érvényesül.
A valóságról leszegényített, rendszerint érzelmileg színezett képet adó sztereotípia nem feltétlenül ellenségképet sugall. Lehetségesek és vannak olyanok, amelyek a másik etnikum jellemvonásait rosszértelmű elfogultság nélkül, durva torzításoktól mentesen fejezik ki. Mindenesetre a sztereotípiáknak – éppen megismerő funkciójuk miatt – bizonyos rugalmasságról is bizonyságot kell tenniük, némiképp idomulniuk kell a valósághoz. Ha azonban azok az előítéletek, amelyek összetevőikké váltak, csak negatív előjelűek, akkor maguk is alkalmazkodnak hozzájuk. Az adott helyzet követelményei szintén hatást gyakorolnak rájuk. Ezért állapíthatta meg Allport is: „A sztereotípiák az előítéletek erejének és irányának függvényében fogynak vagy híznak.”²² Az etnikai előítéletek, a faji gyűlölet „hizlalta” sztereotípiák az etnocentrikus, a nacionalista világkép szerves tartozékaiként olyan jellemvonásokat tulajdonítanak az idegen népcsoportnak, amelyek a kirekesztést, illetve a hátrányos megkülönböztetést hivtatottak indokolni, alátámasztani.
A kortárs pszichológia, főként a társadalomlélektan és a személyiségvizsgálatok – tudvalevően – sok megfigyeléssel járultak hozzá az előítéletek és a sztereotípiák mechanizmusainak mélyebb megismeréséhez, s így közvetve az elfogultságtól telítettek leküzdését is, adott körülmények között, megkönnyíthetik. Ezek a kutatások, amelyek túlnyomórészt az Egyesült Államokban, ebben az etnikai, faji szempontból rendkívül heterogén és sok ilyen konfliktust ismerő országban folytak, többségükben az előítéleteket hordozó személyiségre vonatkoztak.
Az ún. frusztrációs elméletek a csoport tagjaiban jelentkező kudarcélmények ama szerepére mutatnak rá, hogy bizonyos felhalmozódás esetén valamely ártatlan, idegen csoport és tagjai ellen agresszivitást váltanak ki. Ezzel függnek össze a bűnbakképzést előidéző lelki folyamatok is, amelyek során másokba, a bűnbakként kezelt, rendszerint gyengébb csoportba vetítjük ki a magunk hibáit, vétkeit és gyengeségeit. Nem mellőzhető mozzanatra tapintanak rá az alkalmazkodás funkcióját megvilágító nézetek. Ezek az előítéletesen állandósult magatartások iránt tanúsított konformitás fontosságát hangsúlyozzák. Lényegesnek tartjuk a félelem, a szorongás előítélet-képző és- fenntartó hatásával foglalkozó teóriákat. Megfogalmazóik – többek között – a „fenyegetettségi-orientáció” (Newcomb), általában a bizonytalansági érzet jelentőségét emelik ki.
Az elemzések nem csupán az előítéletek pszichodinamikus tényezőinek, hanem az előítéletes személyiség struktúrájának a feltárására is irányultak. Az utóbbiak között a leghíresebb az ún. tekintélyelvű személyiségre vonatkozó, Adorno-féle vizsgálódás. Eredményeit a The Authoritarian Personality című – nagy vitákat kiváltó – munkában (1950) foglalták össze. Adorno és munkatársai – mint ismeretes – a fasizmus szubjektív előfeltételeit kutatva, arra a megállapításra jutottak, hogy a tekintélyt mód felett tisztelő és kedvelő, a hatalmi hierarchiák iránt feltétlen odaadást tanúsító, maradi beállítottságú, merev, dogmatikus gondolkodású személyek, akiket a fasiszta mozgalmak potenciális híveinek tekinthetünk, nagymértékben az előítéletes gondolkodásra hajlanak. Adornóék a tekintélyelvű személyiséget a kor jellemző karaktertípusaként mutatták fel, s noha tételük sok kritikába, ellenvetésbe ütközött, vitathatatlan, hogy búvárkodásaik végkövetkeztetései – az etnocentrizmustól, a szélsőséges nacionalizmustól, a fasizmustól elválaszthatatlan – előítéletesség tanulmányozásában nélkülözhetetlenek maradnak.
A struktúrákra összpontosító megközelítések az előítéletekkel rokon természetű, az etnocentrikus, a nacionalista világképbe szervesen beletartozó idegengyűlölet tudományos taglalásában is termékenyítőnek bizonyultak. A genfi egyetem szociológiai részlegének munkatársai például a honpolgáraik között erőteljesen érvényesülő xenofóbia képletét boncolgatva, megállapíthatták, hogy ez a bevándorlók, vendégmunkások ellen irányuló ellenszerv – többek között – abból az általánosításból és egyneműsítésből merít, amely az idegeneket egyetemlegesen negatívan ítéli meg és elutasítja. Ez a mentalitás a hagyományosnak vett svájci értékrend elsőbbségét képviseli, s ehhez mérten mindenki, aki valamilyen más tradícióhoz, mindenekfölötti szokásokhoz, normákhoz igazodik, alacsonyabbrendűnek minősül. Az idegengyűlölő gondolkodás belső mechanizmusai rendszerként, struktúraként működnek, s egy olyan szemléletet honosítanák meg, amelyben minden hátrányos változás a betolakodottak rosszindulatú üzelmeire vezethető vissza, az idegenek száma eldologiasodott tényezőként jelentkezik, sőt valaminő erkölcsi reifikáció is káros hatást gyakorol. Az utóbbi az idegenek önzésében, árulásában, rosszakaratában, bűnösségében érhető tetten. A svájci szociológusok megfigyeléseiket az idegengyűlölő nacionalista típusának a jellemzésében, leírásában summázzák.²³. Ez a típus azonban nemcsak az Alpok tövében, hanem – némi módosításokkal – a Kárpát-medencében is megtalálható.
Vázlatos áttekintésünket nem zárhatjuk le anélkül, hogy ne emelnénk ki a Csepeli György és mások által korszerű módszerekkel végzett, a magyar nemzeti hovatartozás kialakulására, a magyar önmeghatározásra, a nemzeti érzésre, az etnocentrikus beállítódásra, a történelmi tudatra stb. vonatkozó kutatásokat,²⁴ amelyeknek eredményei, illetve tanulságai az előítéletek elleni küzdelemben is alkalmazhatók. Ezzel és az adornói tekintélyelvű, zárt személyiséggel ellentételezett előítéletmentes, nyílt személyiséggel kapcsolatban idézzük Csepeli meggondolkoztató megállapítását: „Úgy véljük, hogy a tökéletes előítéletmentesség elérhetetlen ideál, s megvalósulása a társadalmi világ észlelését lehetetlenné teszi [...] A konkrét csoportokkal szemben kétségtelenül tapasztalható előítéletmentesség eszerint együtt járhat más csoportokkal szemben megnyilvánuló előítéletekkel – s ily módon strukturális szinten nem ellenpárja a zárt személyiségnek.”²⁵
Mindezek a főként lélektani fogantatású vizsgálatok nem pótolhatják, nem tehetik fölöslegessé a társadalomtörténeti, a szociológiai értelmezéseket. Az előítélet-kutatások egyik megközelítésről sem mondhatnak le, ezek a vizsgálatok jellegzetesen és kötelezően a szakmaköziség jegyében válhatnak valóban eredményessé. Igazuk van azoknak a szakembereknek, akik a kulturális-történeti magyarázó elvek nélkülözhetetlenségét húzzák alá. Az előítéletek, a sztereotípiák megjelenésében és hatékonyságában – szögezi le Barbara Wilska-Duszynska – „alapvető, domináns szerepet játszanak [...] a kulturális tényezők, valamint a hosszú, nemegyszer sokszázados múltra visszatekintő hagyományok, amelyek bizonyos képzeteket szinte kényszerítő erővel fogadtatnak el az egyénnel.”²⁶
*
Ebben a társadalomtörténeti menetben, az évszázados hagyományok valóban sokszor ellenállhatatlan nyomása alatt jönnek létre és tapadnak meg az etnikumok, a nemzetek önmagukról, másokról kialakított képei, és bennük az előítéleteknek, a sztereotípiáknak fontos helye, funkciója van. E folyamatban jutnak szerephez a közösségi jellemvonásokat tudatosító, illetve leíró és bíráló nemzetkarakterológiák is, amelyeknek tételes megfogalmazói – gyakran illúzióknak, nemzeti tragédiáknak, elfogultságoknak, létfélelemnek is hangot adva – népek, országok tudatvilágát és kapcsolatait befolyásolhatják.
Középkelet-Európában, az előítéletek e „sakktábláján” a nemzeti önábrázolások és a másokról kialakított képek elsősorban a térség etnikai-nemzeti konfliktusairól, a nemzeti jellemek torzulásairól tudósítanak. Az önképek rendszerint az önmagasztalás kifejezéseivé, a másokról körvonalazottak viszont többnyire ellenségképpé, sőt rémképpé ferdültek. Ezek az egymást befolyásolható jellemzések általában távol esnek az általuk tükrözött népi-nemzeti valóságoktól, de alakulásukban, kölcsönhatásaikban nyomon követhetők mindazok a változások, mindazok az ellentétek és konfliktusok, amelyek az itt élő népek helyzetét, történelmi sorsát, egymáshoz való viszonyát jellemezték.
A történeti, szociológiai elemzés segítségével kimutatható például, hogy az adott nemzetjellemzés milyen egykori osztályszemléletet (földesúri, jobbágyi) fejez ki, ami pedig a térségünkben meghonosult ellenségképek virulenciáját illeti, szívósságuk, nemegyszer heveny voltuk abban is leli magyarázatát, hogy az utóbbi fél évszázadban a szomszédos nemzetek, államok státusa, elnyomó, illetve elnyomott jellege többször is kölcsönösen felcserélődött. Egyértelműen felismerhetők e tényezők súlyos konzekvenciái például Emil Cioran román gondolkodó – magyarságképét őrző visszaemlékezéseiben. Gyermekkori benyomások alapján ez a kép a magyarságot a kakastollas csendőrökkel, a randalírozó huszártisztekkel társítja. De ugyanez az ellenségkép rögződött meg a kommunista Vladimir Clementis önéletírásában is, amelynek magyarságportréja szintén a csendőrök és a basáskodó jegyzők emlékéből merít.
Az ilyen torz képek hatását fokozza fel a hatalmi érdekeket szolgáló manipuláció, a régi sérelmeket és atrocitásokat felidéző nacionalista hírverés, s ez – fájdalom – még a térség valóságához tartozik.
A kelet-európai nemzetek politikai jellemében észlelhető deformálódások bibói értelmezése az önképek és a másokról kialakított képek tekintetében is relevánsnak bizonyul. Az önképek eszményítő vonásai – a létért való egzisztenciális félelem, az állandósult szorongás szorításában – szükségesnek érzett „túlzott öndokumentálás” igényéből származnak, az önjellemzésekben szinte kötelezően szereplő kivételes teljesítmények a „belső bizonytalanság” kompenzálását szolgálják. A nemzeti küldetések teljesítése során kivívott győzelmek, de még a „civilizáció és a kereszténység védelmében” hozott áldozatok is a „túlméretezett nemzeti hiúságok”-at táplálják, igazolják. Az eredetmítoszok hosszú életében és hitében az egykori hatalmi helyzet iránti nosztalgia, illetve e pozíció viszszaszerzésének a vágya nyilvánul meg, az ellenségképek mérgező hatása viszont a régiónkban endémikusan még mindig jelenlevő közösségi hisztériákkal is magyarázható.
A bibói analízis hagyományához csatlakozik Szabó Miklós, aki a nemzetkarakter és az ellenségkép viszonyát a tájainkon jellegzetes kultúrnemzeti fejlődés összefüggései között vizsgálja.
A kultúrnemzetet – Szabó szerint – a nemzetkarakter ideologikus eszméje szervezi egybe, s az erős bizonytalanságérzettel küzdő, nem szerves fejlődés eredményeként létrejött nemzeti közösség identitástudata görcsös jellegű. Ebből következik, hogy a nemzetkarakter ideologikus képletéhez az ellenségkép szervesen hozzátartozik. A kép ugyanis konszolidáló szerepet tölt be, mert önmagát hozzá viszonyítva, a közösség azonosságtudata megszilárdul. Jellemző – szögezi le Szabó Miklós –, hogy a kultúrnemzeti fejlődés nem csupán az ellenségkép tömörítő, belső egységet gyarapító funkcióját igényli, hanem e képet leginkább valamely, a közösségbe beolvadó etnikumra vetíti ki. E megállapítások fényében elemzi Szabó Miklós a közép-európai antiszemitizmust, azt az ellenségképet, amelyet a zsidóságról alkot. Ezzel kapcsolatban a rivalitáshelyzetet kifejező politikai érzelmet, a ressentimentót is bemutatja.²⁷ Az ellenérzések, az esetenként gyűlöletbe átcsapó, előítéletekből is táplálkozó emocionális viszonyulásnak e formájában – a magunk részéről – az ellenségképben rejlő, fatális következményeket is kiváltó robbanótöltetek egyik összetevőjét látjuk.
Míg Szabó Miklós fejtegetései az elmélet síkján mozognak, Hanák Péter a korabeli sajtót, az élclapokat, a képes illusztrációkat, karikatúrákat és pamfleteket elemzi, hogy a XIX. század második felének magyar társadalmában elterjedt etnikai előítéleteket, főként a németekről és a zsidókról alkotott ellenségképeket kritikailag taglalja. Vizsgálódásának konklúziói között a német jellemképben „a hiányzó magyar tulajdonságok értékredukcióját”, a zsidó jellemképben pedig a „magyar fogyatékosságok és hibák áthárítását” fedezi fel. Leszögezi, hogy a másokról alkotott kép mindig kölcsönösséget tartalmaz: a többség jellemképét a kisebbségről és az utóbbiét a vele szemben álló többségről.²⁸
Az előítéletekből, sztereotípiákból összeálló jellemképek kétségtelenül ideologikusak, mégpedig ama manicheus, öneszményítő, az idegen csoportot viszont diabolikus színekben feltüntető mivoltukban, amelyben Maxime Rodinson meghatározta őket.²⁹ E tulajdon-  Ságokból táplálkoznak, illetve ezeket igazolják az ún. összeesküvéselméletek, s ezek az idegen csoportnak alapvetően ördögi vonásokat tulajdonítanak. Az általuk közvetített ellenségkép a másik népet, nemzetet cselszövőként tünteti fel. Minden rossz, minden baj, ami – a manicheus önkép szerint – a teljesen ártatlan, derék, szorgalmas és csak emelkedett nemzeti misszióját követő saját közösséget éri, az ellene irányuló nagy összeesküvés következménye. Ennek az összetett történelmi jelenségeket végletesen leegyszerűsítő, a kollektív képzelet és a manipuláció eredményeként kialakított értelmezésnek a segítségével nemcsak „ellenségeket” lehet gyártani, de sokszor alibik is előállíthatók, a hibás politikai döntésekért, a kudarcokért vállalandó felelősség el- és áthárítására. Ezek a konstrukciók arra is jók, hogy a hozzájuk folyamodó vezető körök alkalmazásukkal próbálják meg az ellenőrzésük alól kicsúszó viszonyokat ismét uralni. Gyakran a self-fulfilling prophecy, az önmagát beteljesítő jóslat funkcióját is teljesítik.³⁰ A kölcsönös vádaskodások szövődményéről, illetve eszkalációjáról szólva, Bibó István jelzi, hogy a folyamatban munkáló „keserves” tendencia folytán a valóság egyre inkább a vádakban kirajzolódó képekhez közeledik. A közösségi rémképeknek ugyanis – írja – megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek benne, testet tudnak ölteni.³¹
Nem nehéz az összeesküvés-elméletek bírálatának a térségünk politikai történetében érvényesíthető relevanciáját felfedeznünk. Gondoljunk csak vissza arra, milyen kényelmes és a mindenkori hatalmi struktúrák céljainak mennyire megfelelő igazolást kínáltak azok a híresztelések és vádak, amelyek a társadalmi nehézségek, feszültségek okait hol pánszláv, hol dáko-román, hol irredenta ügynökök aknamunkájában jelölték meg.
JEGYZETEK
1   Csepeli György: Nemzeti tudat és érzésvilág. Bp. é.n. 10–29.
2   Uő. uo. 17.
3    Anya Peterson Royce: Ethnic Identity. First Midland Book Edition, 1982. 7.
4   Pach Zsigmond Pál: Történelem és nemzettudat Bp. 1987. 51–52.
5   Huszár Tibor: Nemzetlét, nemzettudat, értelmiség. Bp. 1984. 61–64.
6 Vö. Borsi-Kálmán Béla: A román nemzettudat fejlődése a Kárpátokon innen és túl. Kortárs, 1984. 4.
7 Henri Tajfel: The Social Psychology of Minorities. London, 1971. 10.
8 Anthony D. Smith: Theories of Nationalism. London, 1971. 230–231.
9 Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság. = Esszépanoráma. 1978. II. 422.
10   Karl W. Deutsch: Nationalism and Social Communication. New  York–London, 1953. 144.
11   Uő. uo. 153.
12   I.m. 77.
13   I.m. 155.
14   I.m. 158.
15   Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Bp. 1974. 37.
16   Anthony D. Smith: Nationalismus und etnische Identität. Merkur, 1987. 3.
17   Szűcs Jenő: Történeti „eredet”-kérdések és nemzeti tudat. Valóság, 1983/3.
18   Gordon W. Allport: Az előítélet. Bp. 1977. 40.
19   Csepeli György: Bevezetés az Előítéletek és csoportközi viszonyok című kötethez. Bp. 1980. 14–15.
20   Gáll Ernő: Ítélet az előítéletről. = Nemzetiség, erkölcs, értelmiség. Bp. 1978. 79.
21   Gordon W. Allport, i.m. 286.
22   Uő. uo. 302.
23   Uli Windisch és munkatársai: La structure profonde de la xénophobie. Az uppsalai szociológiai világkongresszuson (1978) előterjesztett vizsgálat.
24   Csepeli György: Nemzeti tudat és érzésvilág. 29–37., 44–46., 61–62., 69–71., 81–99.
25   Uő. uo. 34–35.
26   Barbara Wilska-Duszynska: Gondolatok az etnikai sztereotípiák természetéről. = Előítéletek és csoportközi viszonyok 87.
27   Szabó Miklós: Nemzetkarakter és ressentiment. Világosság, 1981. 6.
28   Hanák Péter: A másokról alkotott kép. Századok, 1961. 6.
29   Joseph Gabel: Idéologies. Paris, 1974. 35–36.
30   Dieter Groh: Die verschwörungstheoretische Versuchung oder Why do bad things happen to good people? Mercur, 1987. 9–10.
31   Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. = Válogatott tanulmányok. Bp. 1986. II. 230.