FÓRUM
Magyar Írók Bukarestben
Szász János a kölcsönös megismerés dimenzióiról
– Ha jól számolok, kedves Jancsi, több mint harminc éve élsz Bukarestben. Országosan ismert és becsült költő, műfordító és publicista vagy már, amikor úgy döntesz, hogy itt telepszel le. (Próza- és esszéírói munkásságod – köztudomás szerint – valamivel később, éppen Bukarestben bontakozik ki.) Tegyem hozzá azt is: nem ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé érkezel, számos közeli ismerősöd, jóbarátod él itt. Mégis más dolog „külső tagként”, alkalmi látogatóként tartozni egy közösséghez, és más szervesen hozzákapcsolódni, benne részt vállalni. Nos, milyennek ismerted meg a Bukarestben élő magyarokat, németeket és más nemzetiségűeket, és – mai közkeletű szóval – hogyan integrálódtál, hogyan épültél be soraikba? Talán nem is kelt mondanom: inkább szubjektív vallomásra számítok, mint széles körű, objektív felmérésre.
– 1946-ban jártam először Bukarestben. Apám már a háború előtt is megfordult itt, élményeiből a nagyváros varázsait párálltam ki magamnak. Az 1940-es földrengésről érkező hírek, a vasgárdisták zendülése, a fasiszta katonai diktatúra uralomra jutása egymásba fodrozón a katasztrófák színhelyévé másította a várost. Pedig csalt a történelmieket nem tudtam leválasztani a természetiektől. Később megtanultam. Magam is átéltem néhány természeti csapást Bukarestben: az 1953-as hófúvást, 1977-ben egy nagy és egy kisebb földrengést De, mondom, amikor 1946-ban először léptem le a Gara de Nord peronjára, szilárdnak éreztem a talajt a lábam alatt (Mindezekről bővebben írtam Szobor a hóban című elbeszéléskötetemben, Január és Május című regényeimben.) Kerek tíz esztendő múlva (persze időközben is jó néhányszor) ismét Bukarestbe érkeztem, de nem azzal a szándékkal, hogy letelepszem. Mégis így történt. Évtizedes kolozsvári létem s létezésem föltételei oly módon megváltoztak, hogy el kellett mennem a kincses városból. Az Utunk főszerkesztő-helyettese voltam, és Gaál Gábor ma már közismert körülmények közötti menesztése, majd Gáll Ernő saját kérésére történt távozása után az újonnan kinevezett főszerkesztővel, Sőni Pállal sem elviekben, sem gyakorlatiakban nem egyeztünk. Muszáj volt szakítanom. Úgyszintén házasságom is zátonyra futott. El kellett mennem, el kellett menekülnöm. Bukarestet választottam menedékül. Az írószövetség akkori titkára, az országos hírű költő, Mihai Beniuc szerzett nekem állást az Irodalmi Kiadónál.
– Közvetlenül a háború után Temesváron, azt követően pedig Kolozsváron számos román íróval ismerkedtél meg, többel közülük baráti kapcsolatot építettél ki. Körük itt, Bukarestben, magától értetődően tovább tágult és szélesedett. Gondolom, elég változatos az ismeretségi köröd, hogy személyes tapasztalatok alapján jellemezhesd az ötvenes évek végétől, a hatvanasak elejétől mind markánsabban körvonalazódó és differenciálódó irodalmi törekvéseket, irányzatokat, hogy igazolhasd fejlődési görbéjüket és elmondhasd azt is: hogyan viszonyultatok hozzájuk és különböző képviselőikhez ti, itt élő magyar írók, és személy szerint te? Milyen elvi és személyes motívumok, tapasztalatok határozták meg egyikhez vagy másikhoz való közeledéseteket (közeledésedet) vagy távolodásotokat (távolodásodat)?
– Igaz, már Temesváron megismertem román írókat (Petru Sfetcát, Ion Stoia-Udreát stb.). de minthogy levelező lény vagyok, ezúton ismerkedtem meg Beniuckal, Eugen Jebeleanuval, Miron Radu Paraschivescuval, a személyes ismeretség lett a levélváltások folytatása. Paraschivescu (mindenki Merepének szólította) egy levelemet közölte 1946-ban az általa szerkesztett Revista Literarăban is. Természetesen a román-magyar írói együttműködésről szólt Kolozsvárott azután megismerkedtem egy fiatal vonulattal, azzal a rajjal, mely később létrehozta a máig megjelenő, sajátos arculatú, színvonalas Steauát, ketten már nem élnek közülük, az alapító és sokáig a lapot szerkesztő A. E. Baconsky, a kitűnő költő, prózaíró, műfordító, esszéista, és az elégikus költő, A. Gurghianu. A többiek mind neves-jeles költők lettek, Aurel Rău máiglan a Steaua főszerkesztője. Bukarestben fölkerestem Saşa Panăt, ő volt a román avantgárd „pápája”, mecénása (katonaorvosi fizetéséből pénzelte a mozgalmat), oltalmazója és istápolója. Lakása múzeum: Victor Brauner, Marcel D. Iancu, Peranim képei a falakon, a híres és hírhedt unu teljes kollekciója, a román és nemzetközi avantgárd kiadványainak könyvtárnyi gyűjteménye. Pană révén ismertem meg a román szürrealizmus és az antifasiszta publicisztika legeredetibb tehetségét, akinek valamikori tej csárdájában jutottak ingyen lakomához az elővéd fegyvertelen harcosai. (Kapcsolatba kerültem az irodalmi lázadók oly közismert alakjával, mint Geo Bogza, de kevésbé ismertekkel is, mint G. Talaz vagy V. Gheorghiu, előbbi tengerész volt évtizedekig, utóbbi zongoraművész.) Még hosszan sorolhatnám ismerőseimet, de abbahagyom, egyikről-másikról, ismétlem, írtam a Szobor a hóban oldalain.
A bensőbb közeledést részben a partnerek magyar nyelvismerete is meghatározta. Az Ady-barát Emil Isac Kolozsváron csak magyarul beszélt velem, hasonlóképpen sokszor magyarra fordította a szót itt Bukarestben Beniuc, Jebeleanu, Ion Chinezu (aki 1930-ban elsőként írta meg az erdélyi magyar irodalom történetét), a filozófus T. Bugnariu, Al. Ivasiuc (aki a börtönben tanult meg magyarul fogolytársaitól). Mindnyájuknak fejlett érzéke volt a nemzeti-nemzetiségi kérdéshez, és hát mindenképpen a román-magyar – így mondtuk akkoriban – testvériség, a kézfogás és összefogás hívei voltak, Ez a vonulat – az egy Jebeleanut kivéve – nincs többé, még a fiatal Ivasiuc is meghalt az 1977-es földrengéskor. A kérdés nyilván másokat is foglalkoztatott, mondjuk a „parasztírókat”, Zaharia Stancut vagy Marin Predát. Utóbbinak pályazáró műveiben ugyan zavarosan jelentkezik, de hosszú beszélgetésekből tudom, hogy Predát gyötrelmesen izgatta az ügy, és kész volt szembenézni előítéleteivel. E két nagy regényíró sincs már köztünk. A legnagyobb baj, hogy az emberek meghalnak, sajnos a remek emberek is.
– Mi vonzza – véleményed szerint – a magyar értelmiség, a magyar írók egy részét Bukarestbe? Egzisztencális és személyi okok mellett vannak más tényezők is?
– Úgy történt, ahogy lenni szokott. Jórészt a véletlen vezérelte ide az embereket. De vajon a házasság véletlen-e? Hervayt ez hozta Bukarestbe, s miután első férjétől elvált, Szilágyi Domokost is, hogy elvegye Gizit feleségül. Másokat a megbízatás: Majtényi Erik az Ifjúmunkás, Sütő András a Falvak Népe főszerkesztője volt. (Sütő azután Marosvásárhelyre ment.) Méliusz és Páskándi úgy vélték, hogy a börtönévek után Bukarestben lelik meg a sebkényességüket kímélő környezetet. A lényeg mégis az, hogy azok is, akik már itt voltak, s azok is, akik utánuk jöttek, egyfajta szolgálatot vállaltak a romániai magyar irodalom ügyében, amit a központosítást számba véve, innen, ha nem is jobban, de hatékonyabban lehetett véghez vinni.
– Jó ideig voltál az Írószövetség titkára. Hogyan értékeled ezt a korszakodat?
– Reformok korszaka volt, a szövetségen kívül és belül. Jól éreztem magam, mert elintézni, megoldani és segíteni lehetett.
– Mennyire ismerik – tapasztalatod szerint – a romániai magyar írók a román irodalmat és a román írók az itteni magyar és általában is a magyar irodalmat? Elevenen él-e a román és a magyar írókban a két nép egymásra utaltságának tudata, az együttélés és a barátság kölcsönös ápolásának és erősítésének szükségessége?
– Az egyoldalúság nyilvánvaló: a mi íróink jobban ismerik a román irodalmat, minthogy döntő többségük jól tud románul, s azután meg a klaszszikus és kortárs irodalom legjavát lefordítottuk magyarra. A Kriterion román könyvsorozata valamennyit javított a fordított helyzeten is, és valamicskét segítettek az Univers Kiadó magyarból fordított könyvei. Ám a kölcsönös megismerésnek az aufklärista fölfogásában én már rég nem hiszek. E szerint elegendő fordítani, találkozni és véleményt cserélni, súlypontos folyóiratszámotkat szerkeszteni, és itt van már a Kánaán. Természetesen mindezt továbbra is művelni kell(ene), számolni vele, mint az információ igen fontos csatornájával, de az egész információs hálózat feladatait az irodalom nem tudja felvállalni. A kölcsönös megismerés és szellemi értékcsere ugyanis politikai, kérdés, tehát viszonyoké, pontosabban oly módon rendezett viszonyrendszeré, amelyben a megismerés és a csere egyik fő ügy. Ha ez így történne, az egész megkapná igazi dimenzióit, átvilágíthatóvá lenne a múlt, vállalható a jövő. Megvalósítható József Attila programja. Igen ám, de ez idő szerint a sorsközösség nem uralkodó gondolat. Ez visszahatási tünet, egyfajta depolitizációs jelenség; több mint divat a privatizálás. Sok román kolléga kétségkívül kivétel e már-már törvényszerűség alól. De ez mit sem változtat a helyzeten. Az sem, hogy román pályatársaim között szép számmal akadnak Ady-, József Attila- vagy Dsida-hívők, Déry-tisztelők vagy Krúdy-kedvelők. Szilágyi Domokos és Nichita Stănescu barátsága modell érvényű, de ez a modell a szellemiség perifériájára szorult. Bizonyos vagyok benne, hogy egyszer majd visszanyeri központi helyét. (Az Ady-Goga viszony, hogy régebbi példához nyúljak vissza, a látszatok ellenére is filológiailag tisztázatlan. Az aktuális publicisztika megkerüli azt a tényt, hogy közöttük polémia is volt, s azt is hogy mi volt e polémia tárgya. Azt hiszem, revideálnunk kell a tételt, miszerint csak, vagy főleg arról beszéljünk, ami összeköt bennünket Ha ugyanis nem beszélünk arról is. ami a történelem folyamán szétválasztott, nem mondjuk el: miért, miként és hogyan, hitelüket vesztik az együtt lélegzésről szóló szavaink.) Ami újabb jelenség: van a kérdésnek hamis(ító) irodalma, nem annyira a szépliteratúrában, mint a publicisztikai munkákban. Nagy kár, sokáig inni fogjuk a levét. Annál is inkább nagy kár, mert a kérdésnek volt (és fennmaradt) hiteles irodalma, mind a két világháború között mind az elmúlt negyvenöt esztendőben, megfelelően az együttélés pozitív szakaszaival.
– A két világháború közötti időszakkal kapcsolatban – azt hiszem – nemigen beszélhetünk bukaresti magyar irodalmi életről, inkább csak egyes írók bukaresti éveiről. Beszélhetünk-e magyar irodalmi életről a második világháborút követő években?
– Bukarestben nem volt magyar irodalmi élet, noha a városban már 1920-tól kezdődően sok magyar író megfordult, de nem telepedett le, vagy nem élt itt huzamosabb ideig (Bölöni György, Benamy Sándor, Erdélyi Ágnes, Szemlér, Méliusz.) De még a második világháború után sem beszélhetünk irodalmi életről, noha ekkor már szép számban éltek magyar írók Bukarestben. Valóságos irodalmi életről csak akkor beszélhetünk, araikor egy írói közösség hátterében az írói munkát serkentő intézmények működnek. Ilyenek 1965–1970-ben alakultak, közéjük sorolható többek között a Kovács János főszerkesztésében újjászülető Művelődés, az újonnan induló, Huszár Sándor szerkesztette A Hét, a nemzetiségi kiadó, vagyis a Kriterion (Domokos Géza igazgatásában), a Televízió magyar adása (főszerkesztője volt: Bodor Pál), az Írószövetség Nemzetiségi Bizottsága... Ekkor csakugyan volt magyar irodalmi élet, egyfajta céltudatos szövetség az írók között, s minthogy mégis kevesen voltunk, nem a széthúzás, hanem az összetartás uralkodott. Volt egyfajta klubéletünk az egykori Petőfi Házban, még kávéházi törzsasztalunk is minden kedden délután az Athenée Palace-ban, Szemlérrel és Méliusszal az asztalfőn. Gálfalvi Zsolt mondta akkoriban, hogy Bukarestben működik a magyar irodalom legdélibb műhelye. Mindebből nem maradt semmi, azaz igen kevés. Az írók java része meghalt, elment, elköltözött Néha elvisz az utam egykori színhelyeink mellett, és bizony fojtogat a sírás. Persze maradtak itt jelentős írók, műveik jelentősek, de ittlétüknek nincs már jelentősége.
– Befolyásolja-e valamilyen értelemben, valamiképpen a magyarságról, önmagunkról alkotott felfogásodat, identitástudatodat az a tény, hogy itt élsz, viszonylagos térbéli távolságban olvasóid többségétől, hogy hétköznapjaid román környezetben peregnek le? Vannak-e ennek a helyzetnek előnyei? És hátrányai?
– Én magyar író vagyok, aki Bukarestben él. A nem magyar nyelvi környezet segített a nyelv ápolásában, egyfajta nyelvvédelemhez szoktatott. Nem élek messze azoktól, akikről és akiknek írok. ők népesítik be dolgozószobámat. És egyébként Brassó két, Szentgyörgy két és fél órányira van Bukaresttől. Identitástudatomnak is használt, hogy minduntalan el kellett magyaráznom, miféle szerzet vagyok, s mi is valójában a romániai magyar irodalom Ez állandó szellemi készenlétre késztetett, és szellemi izomzatom tornáztatásához szoktatott. Ittlétemnek nem voltak se előnyei, se hátrányai, az író sorsába nem a körülmények szólnak bele, hanem a feltételek. E tekintetben élhettem volna nyugodtan Atyhán is.
– Tizenkét részre tervezett regényfolyamod eddig megjelent két kötete, a Január és a Május – mint említetted – arról tanúskodik, hogy Bukarest, az itteni információs lehetőségek, kapcsolatok mint közvetlen élményforrás, inspiráló közeg is szerepet játszanak alkotó munkásságodban. Nem is szólva legközelebbi barátaid egyikéről-másikáról. Személy szerint legalábbis úgy érzem, hogy ha másutt élsz, ez a vállalkozásod nem születik meg, vagy nem így születik meg. Szeretném, ha erről is mondanál egyet-mást, s néhány szót arról is, hogy az első két könyv kapcsán milyen visszajelzések érkezted hozzád.
– Úgy lehet, ahogy mondod. Harmincnál is több éve élek itt, lehetetlen hogy egy ilyen formátumú városnak ne legyen szerepe az ember életében. A könyveknek sikere volt az olvasóknál, a kritika jórészt levágta őket, vagy éppenséggel tudomásul sem vette, hogy megjelentek. Nem izgat, csinálom tovább. A regény mellett fordítok a világlírából, és folytatom Caragiale főbb műveinek magyarítását. Írom A Hétnek ablaknyitogató Naplómat. Néha sétálok a városban, mely magán hordozza az én érzelmi ujjlenyomataimat is, szerelmekét és csalódásokét, elveszett illúziókét. Egyébként, mint mondtam, csinálom tovább.
(1989. október)
PÁLL ÁRPÁD