DOKUMENTUM
Megmentett hangszalagok
ERDÉLY ÖRÖKSÉGE
Kolozsvári látogatás a 83 esztendős Kós Károlynál
A Petőfi Irodalmi Múzeum hangszalagtárából.
 
TÓBIÁS ÁRON: Kós Károlynál vagyunk Kolozsvárott, aki már tizennyolc éve hagyta el Sztánát.
KÓS KÁROLY: Úgy van. Pontosan úgy van. Sajnos, azt ott kellett már hagynom... Nem lehetett már ottan... Ma már nem lehet ott élni öreg embernek, ugye, már a körülmények nem olyanok. Feleségem is öreg, én is öreg, és már számoltunk arra, hogy a városban, ahol mégis mindenhez hozzájutunk, ott élhessünk. Ott tudunk csak megélni... A gyermekeim is mind itt vannak Kolozsvárt, tehát, ugye, nekünk is be kellett húzódni Kolozsvárra.
T. Á.: Mennyi az a „gyermekeink”, hány gyermek?
K. K.: Négy, most már csak három van. Egy meghalt Aztán ott vannak az unokák.
T. Á.: Hány unoka van?
K. K.: Hét, hét van, még csak hét Már lehetne több is...
T. Á.: És mit csinál a három gyermek?
K. K.: Az egyik az szobrász, az itteni Művészeti Akadémián tanár. A másik, a lányom, az színésznő, a kolozsvári színháznak a drámai színésznője. A harmadik, a másik fiam, az etnográfiai múzeumnak az aligazgatója.
T. Á.: Szóval elhelyezkedtek a művészpályán...
K. K.: Mind elhelyezkedtek.
T. Á.: A színésznő milyen néven játszik?
K. K.: Koós Zsófia.
T. Á.: Most akkor menjünk vissza a legelejére, alig nyolcvannyolc esztendőre az időben... Hogy honnan jött Kós Károly, hol született?
K. K.: Temesvárt születtem. És ahogy valahogy mindig bánátinak könyvelnek el, pedig semmi közöm Bánáthoz, csak éppen annyi, hogy megszülettem ott. A szüleim odahelyeződtek akkor. Tisztviselő volt az apám, akit odahelyeztek.
T. Á.: Hol volt tisztviselő?
K. K.: Ő postán volt, postai tisztviselő volt, Kolozsvárt Kolozsvárról áthelyezték Temesvárra három évig, közben ott megszülettem. A testvéreim egyike sem született Temesvárt. Aztán megint visszahelyeződött Kolozsvárra. Úgy hogy én inkább kolozsvárinak tartom magam. Az anyám kolozsvári szü-  letésű leány is volt, az apám pedig belső erdélyi ember volt, és úgy került Kolozsvárra.
T. Á.: Hol született az édesapja?
K. K.: Ő Régenben...
T. Á.: Szász ember volt?
K. K.: Hát nem volt szász ember, utálta is nagyon a szászokat, pedig volt köze azért a szászokhoz, mert az apja az szász volt. Az anyja az már nem! És aztán ő kikerült onnét, és nem élt jól velük. Anyám jobban élt velük, azapám rokonaival, mint az apám. Hát ez már így van... Úgyhogy kiszakadt közülük tökéletesen.
T. Á.: Azért kérdezgetem ezeket, hogy ez a művészvér honnan jött Kós Károlyba?
K. K.: Inkább anyámtól... Inkább anyám volt ilyen természetű. Apám egy jó ember volt, egy jó csendes, becsületes hivatalnok ember volt, aki meg volt elégedve a maga hivatalnokságával... (Nevet)
T. Á.: A becsületes jelző, az a művészekre is illik néha...
K. K.: Hát aztán..., kéne hogy illjék... A művész is becsületes kéne legyen, azért, hogy művész. Nézetem szerint akkor művész, ha becsületes.
T. Á.: Az édesanyja családja volt az, aki inkább Kolozsvárról magával hozta a későbbi művészmúltját?
K. K.: Hát igen, ő kolozsvári volt, vágyott is ide. Szóval furcsa származású volt, mert anyai nagyapám az francia volt. Franciaországból került Bécsbe a forradalom alatt, és Bécsből került aztán ide, mint francia tanár. És itt Kolozsváron azután megtelepedett. Így született anyám Kolozsvárt. És így ragaszkodott ő erősen Kolozsvárhoz.
T. Á.: Kit vett el a franciatanár, a nagymama ki volt?
K. K.: Nagyapám Bécsbe került Franciaországból, ott vette el a nagyanyámat. Aki egy híres bécsi orvosnak a leánya volt. De a nagyapámat sem ismertem, mert ő korán meghalt. Éppen amikor Temesvárt voltunk, akkor halt meg a nagyapám, és én még apró kis kölyök voltam.
T. Á.: Akkor most össze lehetne számolni, hogy hányadik kolozsvári lakás ez a gyermekkoritól mostanáig, ahol vagyunk...
K. K.: Jaj, azt nem lehet... (Nevet) Mert amikor itt éltünk gyermekkoromban Kolozsvárt, az apám mint tisztviselő sokat költözködött Ahogy akkoriban szokás volt. Bérházban laktunk, bérházakba vetődtünk jobbra-balra, az bizony nem volt valami fényes. Az anyai nagyapámnak viszont földje volt a hóstáti negyedben. Bolondja volt a földnek.
T. Á.: Hogyan emlékszik gyermekkorából Kolozsvárra?
K. K.: Kolozsvár az gyermekkoromban egy harminchétezer lakosú város volt, ma egy kettőszázezernél több lakosú város. Hát ugye, valahol meg kellett épüljön az a város, amibe ez a többlet lakik ma. Úgy, ahogy lakik.
T. Á.: Melyik iskolába járt?
K. K.: A Református Kollégiumba jártam, ottan végeztem.
T. Á.: Voltak-e neves tanárok akkoriban?
K. K.: Hát, én szerettem mindenesetre a tanáraimat, és én boldog vagyok, hogy abban a kollégiumban végeztem. De olyan túlságosan neves emberek akkor nem voltak. Seprődi Imrére emlékszem, a zenetanárra, aki tulajdonképpen görögtanár volt, de zenével foglalkozott. Előbb járt azon az úton, de ezen nem jutott el annyira, mint Kodály. Pontosan ugyanazon az úton járt, és ma már kezdik megbecsülni, ma már szedik össze azt az anyagot, amit ő annak idején gyűjtött és feldolgozott
T. Á.: Érettségi után minek készült, rögtön építésznek?
K. K.: Nem, mérnöknek. Illetve én nem készültem se egyiknek, se másiknak. De apám akarta, hogy mérnök legyek. Na, neki most imponált az, hogy mérnök... (Nevet.)
T. Á.: És ha az imponált volna, hogy orvos, akkor most orvosdoktor volna?
K. K.: Hát, valószínűleg... De nekem nem volt különösebb kedvem ahhoz sem. Én szerettem volna valamikor erdész lenni. Az erdőket szerettem. Azután szerettem volna tengerész lenni, amikor azokat a regényeket olvastam a középiskolában, és én mindenféle szerettem volna lenni, csak különösen olyan vágyakozásom nem volt, hogy tanár vagy efféle legyek... Ilyen nem volt. Apám akarta a mérnökséget, két év múlva átiratkoztam építésznek, aminek én akartam.
T. Á.: És ez hogy jött el két év múltán?
K. K.: Az úgy jött, hogy összekerültem az építészekkel, s azt mondtam, nekem ez a matematikus és ridegebb mesterség, mint a mérnöki mesterség, nem kell. Ellenben, ugyi, megjött a kedvem hozzá, hogy legyek építész. És meg is voltam elégedve evvel a pályámmal, nem volt nekem evvel semmi bajom.
T. Á.: Mikor végzett aztán a műegyetemen?
K. K.: 907-ben, azt hiszem... 907-ben.
T. Á.: És kik voltak az egyetemi társak? Voltak olyanok, akik...
K. K.: Voltak, voltak. Hát ott volt velem együtt Györgyi Dénes, szegény Gyimesi Gabi, aki meghalt korán, ezek nagyon értékes emberek voltak. Györgyi Dénes nagyon értékes építész lett! Felettem és alattam is jártak értékes emberek, Jánszky Béláék, Kozma Lajosék, akiknek azóta már nevük van a magyar építészet történetében. Nagyon jó környezetben voltam.
T. Á.: Diplomával a zsebében azután hová került?
K. K.: Akkoriban úgy volt, hogy aki Pesten építész, mint tervező-építész akart lenni, tehát nem irodába szándékozott kerülni vagy valahová, hanem mint szabad építész akart boldogulni, annak csak Pesten volt akkor lehetősége. Hát, ugyi, Pesten maradtam, és ott rögtön, ahogyan szokás volt, beálltam egy építésznek az irodájába, mint rajzolólegény... Hát nekem szerencsém volt, mert Pogány Mórichoz, aki mégiscsak szintén jó építész és jó ember is volt, hozzá álltam be. Azután Maróti Gézánál, a szobrász-építésznél voltam rajzoló, de csak egy-egy fél évig, mert már önálló lettem. Megkaptam a Fővárosi Állatkert munkáit. Akkor már én alkalmazottként építésznél nem dolgoztam...
T. Á.: Első volt az állatkert?
K. K.: Még előbb volt egy kis parókia Óbudán, egy evangélikus parókia, egészen műemléki épület lett.
T. Á.: Az állatkert azután hogy jött? Pályázat volt?
K. K.: Nem. Megbízás. Valahogy én nem tudom, hogy jutottam hozzá, én igazán nem tudom, hogy ketten hozzájutottunk. Megterveztük. Ennyi az igazság.
T. Á.: Sok épületet kellett megtervezni?
K. K.: Vagy tizenöt pavilont terveztünk meg és építettünk fel. Ez egy kedves, szép munka volt. Irigyeltek is rettenetesen a nagy építészek. Akkor kölykök voltunk viszonylag, azelőtt két évvel kerültünk ki a műegyetemről. 1909-ben már építettünk. Egészen véletlen nagy szerencse volt ez. Ez viszont olyan jó reklámot csinált nekünk, hogy aztán kaptunk más munkákat is a fővárostól, mert Fővárosi Állatkert volt. A piac úgy megszeretett minket, hogy mindig terveztünk.
T. Á.: Mindmáig az az állatkert az állatkert Pesten, ahogy Kós Károly megtervezte...
K. K.: (Nevet.) Háhá! Láttam ezelőtt egynéhány tíz évvel az állatkertet, de ez már nem az volt, ami a régi. Sok mindent építettek oda! Például sok kocsmát építettek be, meg mulatóhelyet, meg szabadtéri színpadot, meg mozit, meg mindent. Ez aztán nem állatkert! Akkor állatkert volt, csak arra a célra szolgált.
T. Á.: És mi volt a következő nevezetesebb építkezés?
K. K.: Hát, jöttek, tudja, jött azután a Székely Múzeum, amit megterveztem Sepsiszentgyörgyön. Az volt egy szép munkám. Aztán a fővárosnál, az is szép munkám volt szintén, ami megvan még most is, a városmajori iskola, amelyik iskolakomplexum volt, óvodával együtt. Meg tanári lakások, meg minden, egy ilyen komplexumféle.
T. Á.: A zebegényi templom mikor jött?
K. K.: Az közbejött, közbe... Az állatkerten is dolgoztunk, Zebegényben is dolgoztunk. Úgyhogy az közbejött.
T. Á.: Erről a zebegényi templomról Szőnyi István nagyon sokat mesélt, mert ő Zebegényben telepedett le...
K. K.: Valahogy szép lett. Kijártam azután mindig művezetni is... Mindig muszáj volt kijárni, mert a Györgyi Dénes, a társvezetőm inkább tervező volt, mint kivitelező. Úgyhogy a vállalkozókat én ajánlottam és én is ellenőriztem. Az én emberem volt egy jó építőmester.
T. Á.: Szóval a fegyelmező is Kós Károly volt?
K. K.: Hát muszáj volt vállalni, hát mit csináljak? (Nevet.)
T. Á.: És milyen emlékei vannak az akkori Zebegényről? Szép volt már akkor is?
K. K.: Szép. Kedves volt, kedves volt. Hát nem tudom, most hogy néz ki, mert én azóta nem láttam. Megvoltak a nyaralói, kedves emlékeim vannak az emberekről. Bartókyékra emlékszem nagyon...
T. Á.: Az ő lányát vette el Szőnyi István.
K. K.: Igen? Á, a család nagyon finom család volt. A zebegényi templom katolikus. A tervezője református. A fő embere, aki akarta, hogy épüljön, ugye, Bartóky volt, szintén református, a vállalkozó, aki felépítette, lutheránus. (Nevet.) Úgyhogy így került Zebegénybe a katolikus templom.
T. Á.: Azután jött az első világháború, a kisvilágháború, ahogyan ma mondják. Ez elhatározó volt Kós Károly életében?
K. K.: Ez elhatározó volt bizony, azért, mert a világháború, amikor kiütött, akkor el is vittek katonának. Hadköteles voltam, nekem be kellett rukkolnom 14-ben. Szerencsére ebből azután kicsúsztam, mert akkor épült Sepsiszentgyörgyön, illetőleg épült volna a vármegyei kórház, amit én terveztem. És a háború alatt folytatódott az építkezés. Akkor hadifoglyokkal dolgoztunk, azokkal lehetett dolgoztatni. Szerbek voltak, nagyon ügyes emberek, villogott a szemük. És ezen a címen azután a vármegyei főispán kihúzott engem a katonaságtól. Kaptam mindig háromhónapos felmentéseket. De aztán egyszer csak hirtelen leállították a építkezést, és az én felmentésemnek vége lett Akkor megint be kellett rukkoljak, természetesen. Ez már 16-ban volt... Ekkor viszont az a szerencsém lett, hogy akkor koronázták Károly királyunkat.
T. Á.: Az utolsó királyt...
K. K.: ...és akkor engem kimentettek azon a néven, hogy a koronázási díszítésekből én is vegyek részt.
T. Á.: A koronázást, ugye, Bánffy Miklós rendezte?
K. K.: Bánffy Miklós volt a kormánybiztos, a művészi rendező. Négyen dolgoztunk ott mint művészek, már viszonylagos művészek...
T. Á.: A koronázási domb a hatvanhárom vármegye földjéből épült?
K. K.: Hozták a megyék a földet, azután betonnal lefödtük. (Nevet.) Másképp nem lehetett megcsinálni. Arra lehetett lóval felmenni. A király felment a dombra, és vágta négyfelé a kardjával az égtájakat.
T. Á.: Ahogy letelt a koronázás, azután következett Konstantinápoly... Mennyi ideig tartott?
K. K.: Másfél esztendeig.
T. Á: Szép lehetett, nem?
K. K.: Hát ez jó volt... Szépnek szép volt, és jónak jó volt, de borzasztó nehéz volt ott az élelmezés. Az étkezés az nyomorúság volt. Pénzt nemigen láttunk ott, örvendtünk annak, hogy legalább valahogy eltartanak minket. Szállásunk megvolt.
T. Á.: Ez tanulmányútnak számított?
K. K.: Állami ösztöndíjjal voltunk kint hatan. Én mint építész azzal voltam megbízva, hogy tanulmányozzam a bizánci, török meg a még régebbi népek építkezését. Aztán volt ott egy másik ember, aki főképpen a bizánci történelemmel foglalkozott, a magyar-bizánci vagy magyar-görög, magyar középkori kapcsolatokkal. Aztán volt köztünk egy görögtanár, aki újgörögül tanult. Aztán volt egy historikusunk, aki a görög történelmet tanulmányozta. Ott volt Oroszlán Zoltán, aki archeológus volt, és ott volt az igazgatónk, az intézet igazgatója. Hekler Antal, aki később egyetemi tanár lett.
T. Á.: Amikor letelt a konstantinápolyi kiküldetés, mihez kezdett?
K. K.: Ez már 18-ban volt nyáron, és véletlenül úgy kerültem haza, hogy az akkori Földművelésügyi Minisztérium, amelyiknek a Zebegényben megismert Bartóky József volt az államtitkára, megbízott engem, hogy tervezzek egy vadászkastélyfélét Görgényben József főherceg számára, a görgényi kincstári erdőségekben. És ezért jöjjek haza, hogy nézzem ki a helyet, hogy hol lehetne valamit csinálni... Hazajöttem akkor, kinéztem ott a helyet, megcsináltam a vázlatokat, amiket elfogadtak. És akkor, amikor jöttem vissza Görgényből a gyorsvonattal, amivel Pestre kellett volna mennem, a főerdész, aki velem volt, bement az állomásfőnökhöz, aki azt mondta neki, hogy nem indul már a gyorsvonat. Adott egy mozdonyt, befűtve, felszállok, és akkor érkezik meg a gyorsvonat a pesti újságokkal. Azt mondja nekem a mozdonyvezető, na, építész úr, szálljon le, és vegyen nekem egy Az Estet. Megveszem az újságot, felszállok a mozdonyra. Odaadom a vezetőnek. Azt mondja, tessék olvasni, itt a hír: az antant áttörte a balkáni vasutat! Azt mondja a mozdonyvezető: na, itt a háború, alászolgája! Most jön az igazi háború, most jön a forradalom. Ekkor hazamentem Sztánára.
T. Á.: Sztánára hogyan került?
K. K.: Kinéztem magamnak azt a helyet. Mert én még mint középiskolai diák nagyon sokat csavarogtam Kalotaszegen, rajzolgattam, meg minden. Osztálytársaim is voltak arrafelé, és szerettem ott járkálni. És valahogy így kinéztem magamnak, hogy ez nekem nagyon jó hely lesz. A feleségem kalotaszegi paplány. Kinéztem magamnak Sztánát, mert egy olyan vasúti állomása volt akkor, ahol megállt a gyorsvonat. Sztána Kalotaszeg területének a közepén fekszik, mindenfelől elérhettem, és nagyon szép hely. Az egyetlen nem kopasz hely Kalotaszegen, az pedig egy lombos, erdős, nagyon szép hely. Spóroltam egy kis pénzt, vettem ott egy kis telket ott a vasúti állomáson túl, s erre megnősültem. De csak akkor, amikor már a házam állt. Azután a háború végén ez a kis ház nagyon segített, mert a feleségemnek meg a gyerekeknek legalább volt hol lakniuk.
T. Á.: A gyermekek ott nőttek fel?
K. K.: Igen, a háború alatt ott nőttek fel. Magam meg úgy gondolkoztam, hogy szabad építészeti pályán mozgok, és az államtól én nem kaptam pénzt. Hát én gondoskodni akartam magamnak, hogyha kiöregszem, vagy ha megrokkanok, hogy legyen nekem saját otthonom. Meg annyi pénzem, hogy a mindennapi kenyerem meglegyen.
T. Á.: Azután jött 1918–19.
K. K.: Pesten lehetett volna nekem állásom, mert közben megkaptam a kinevezésemet az Iparművészeti Főiskolába, de választhattam, hogy inkább itthon maradjak. A kettő közül kellett választani. És akkor azt választottam, hogy itthon maradok. Lesz, ami lesz, de mégis itthon. Itt volt a családom, a feleségemnek a családja, az én szüleim Kolozsvárt, itt laktak, még akkor éltek mind a ketten. Nekem nem volt semmiféle kedvem ahhoz, hogy én azt otthagyjam, az én otthonomat, ezt a környezetet, amit nekem Kalotaszeg és Erdély adott.
T. Á.: Mihez lehetett kezdeni a legelején, amikor Erdély elszakadt Magyarországtól?
K. K.: Hát, ez nehéz volt. Az eleje az nagyon nehéz volt. Olyan új, idegen körülmények közé kerültünk, és nekünk félelmetes körülmények közé, hogy hát egyelőre vártunk. Ebbe a várakozásba aztán lassanként beletörődtem... Grafikával kezdtem el foglalkozni, mert arra szükség volt akkor. Valahogy ebbe belefogódzkodtam. Kolozsváron voltak, akik emlékeztek rám, mint Erdélyből elszármazott, és azután itt ismét megtelepedett építészre és grafikusra. Segítettek rajtam. Bekapcsolódtam, most már nem tudnám megmondani, hogy hogyan, de bekapcsolódtam...
T. Á.: Indultak folyóiratok akkoriban?
K. K.: Kolozsvárt nem indult Később indult meg, Kolozsvárt aránylag a legkésőbben. Megindultak Váradon, Aradon, Temesvárt, Vásárhelyt. Kolozsvárt is indult, de nem a legelején, ’19–20-ban még nem, ’21-ben indult meg Kolozsvárt az a folyóirat, amelyikbe én belekapcsolódtam. Mert én a Keleti Újsághoz kapcsolódtam be, az ottani írók, újságírók, akik ott dolgoztak, azok úgy emlékeztek reám, és bevontak úgyszintén maguk közé. Azután ott volt a Napkelet, az egy olyan baloldali folyóirat, a Keleti Újság is baloldali volt, ami az én politikai meggyőződésem vagy ideológiai elképzelésem szerint megfelelt. Akkor bekapcsolódtam, így kezdtem írogatni.
T. Á.: Az első írás hogy született?
K. K.: Az első írás még Pesten született. Mint egyetemi hallgató kaptam kis stipendiumokat az országban való csatangolásokra. Egyszer Székelyföldre utaztam, csavarogtam, és hallottam egy balladát énekelni, véletlenül. Én nem azért mentem oda építészként, hogy gyűjtsek balladákat. Nekem semmi közöm ehhez nem volt Arató székelyek énekelték, s annak az első versszakát, dallamát megjegyeztem magamnak. S akkor éreztem, hogy milyen nagyszerű dolog ez. Előbb megrajzoltam, azután írtam hozzá szöveget. Ezt kiadtuk facsimilében az Iparművészet című lapban. Borzasztó nagy feltűnést keltett. Leadta azután a Budapesti Hírlaptól kezdve végig majdnem minden lap, írtak róla, és felfedeztek engem mint írót Hát én dühös voltam akkor, hogy nem mint grafikus vagyok felfedezve, sem mint építész, hanem mint író... Nekem nem volt ambícióm, hogy író legyek. Ez volt az első, mondjuk, szépirodalmi kísérletem. Azután akkoriban egy télen itthon ragadtam Sztánán...
T. Á.: Hány kilométer Sztána Kolozsvártól?
K. K.: Negyven. Kereken. Ez a negyven azt jelentette, hogy sokszor a jegyeket hol harminckilencre, hol negyvenegyre adta a jegypénztáros, a kettő között különbség volt. Így volt ez a MÁV-nál is, meg a CFR-nél, a román vasútnál is. Na szóval ott ragadtam télen Sztánán, munkám volt, gyönyörű tél volt. Elhatároztam, hogy csinálok egy kalotaszegi lapot. Nyomtatták Bánffyhunyadon egy lábbal hajtható nyomdagépen. Azt megcsináltam, és abba azután a cikkeket legnagyobbrészt én írtam. De hetenként megjelent!
T. Á.: Mi volt a címe?
K. K.: Kalotaszeg. S aztán én abba írtam novellát, persze nem a saját nevem alatt, hanem tudja a fene, miféle név alatt. És ez volt az első novellám. Aztán később már a Keleti Újságba írtam novellákat.
T. Á.: Azt már Kós Károly néven?
K. K.: Azt már igen.
T. Á.: A Kalotaszeg milyen példányszámban jelent meg?
K. K.: Nem olyan sok példányszámban, kettőszázban. De volt ám erre előfizető még egy amerikai is, meg a Boncza Berta, aki akkor kinn volt Lausanne-ban, Svájcban. Hát ő csucsai volt, ő előfizette a lapot. Még mint Boncza Berta.
T. Á.; Melyik volt az első regénye?
K. K.: Hát lássuk... Az első könyv, amelyik ’25-ben jelent meg, a Varjúnemzetség volt, amit ’24-ben írtam. Hogy hogy született meg, igazán nem tudom.
T. Á.: Sztánán írta?
K. K.: Sztánán... Szerettem mindig a történelmet. Később meg is róttak sokan azért, hogy történelmet írok, miért nem írok mai történeteket. Hát ez olyan dolog, hogy mindenki azt csinál, amit tud.
T. Á.: A következő könyv azután mi lett, a Varjú-nemzetség sikerén felbuzdulva...
K. K.: Az egy furcsa történelmi munka volt, inkább politikai, mintsem történelmi. Erdély volt a címe. Éreztem, hogy arra van szükség. Hát ez már a politikusnak, mondjuk, a kisebbségi politikusnak volt a könyve. Erdély volt a címe, megmutathatom...
T. Á.: És a szépirodalomban hogyan ment tovább a dolog?
K. K.: A szépirodalomban sem jött azután olyan tiszta dolog. Mert következett a Kalotaszeg. Ez se szépirodalom egészen, mert beleiktattam ugyan a szépirodalmat, meg a Budai Nagy Antal históriája is ebben a könyvben jelent meg, de tulajdonképpen csak az késztetett, hogy ez a kötet se szakkönyv ne legyen, se szépirodalom, se etnográfia, se történelem. Inkább kevert dolog legyen belőle, mindegyikből valami. Ez a Kalotaszeg. De nagyon szeretik ezt a könyvemet ma is.
T. Á.: Akkor már volt kiadója a Kós Károly-könyveknek?
K. K.: Akkor már megvolt az Erdélyi Szépmíves Céh. Úgyhogy én nem is vittem soha máshová a könyveimet.
T. Á.: Hogy volt az indulás?
K. K.: A dolog úgy van, hogy akkoriban itt Erdélyben a könyvkiadás senkinek sem volt a kezébe... Nem volt könyvkiadónk. Volt újságkiadónk. Volt más nyomtatványkiadónk is, de evvel sem törődtek. Úgyhogy az író, aki akkor volt, Áprily már volt, Reményik Sándor már volt, és voltak más íróink is, és azok kiadták a maguk költségén a könyveiket. Kinyomtatták a könyvet, és ők maguk eladták, ahogy tudták. Hát ugyi, folyóirat rengeteg keletkezett. Mind megbukott... Tehát most én kisütöttem azt: folyóiratot csinálni nem szabad. A folyóiratnak meg kell buknia. Ellenben a könyv miért ne maradhatna meg, amikor a könyvre mindig szükség van? A könyvet szívesebben veszi meg az ember, azután elteszi. A folyóirattal mit csináljon?... A könyvet megveszi az ember, vagy előveszi újra, vagy kölcsön adja valakinek. A könyv az inkább fogyasztási cikk, mint a folyóirat. Tehát meg kell csinálni a könyvkiadást. Író van, kiadó nincs...
T. Á.: És hogy csinálták meg?
K. K.: Azelőtt én már nyomtattam a magam műhelyében. Csináltam egy kis prést, és nyomtattam könyveket. Apró kis könyveket, amik nagyon elmentek a könyvbarátoknak. Jó pénzen megvették. Nekem az kenyérkeresetem is volt. Segített. Úgyhogy ’22-ben már csináltam egyet, ’23-ban is egyet, ’24ben is egyet... Aztán többet már nem csináltam, mert akkor már megcsináltam a Céhet. Nekem voltak postacímeim olyan emberekről, akikről tudtam, hogy szeretik a könyveket. Írtam egy körlevelet, amiben jeleztem: válaszlevelezőlapon tudassa velem, hogy hajlandó-e átvenni tíz darab könyvet? De ezeknek a címét még nem tudom megmondani, de az árát igen. Jön olcsóbb kiadásban, vagy pedig amatőr kiadásban, megfelelő módon kiállítva. És akkor kisült, hogy én számíthattam vagy kétszázhúsz emberre, aki beküldi a maga megrendelését, és erre megkaptam háromszázat. Tehát nyugodtan indultam. A nyomdának én adtam váltót, hogy indulhassunk, fedezeti váltót. A nyomdatulajdonos bízott bennem.
T. Á.: Így indult meg a Szépmíves Céh?
K. K.: Úgy indult meg, hogy vagy hatan összeálltunk, hogy csináljuk meg ezt a Szépmíves Céhet. Persze egyikünknek se volt egy krajcárja sem. Amikor indultunk, megállapodtunk, hogy mindegyikünk egy éven belül ad egy százhatvan oldalas, átlagosan tízíves kötetre való írást. Hatunk közül Ligeti Ernő beadta, Kádár Imre beadta, több nem adta be. És akkor én már megírtam az új könyvemet, tehát voltunk hárman. De hát a többi három nem csinálta meg. Akkor körülnéztem. Makkai Sándor már dolgozott az Ördögszekéren. Hallottam már Gulácsy Irénről, Tabéry Géza jó barátom volt, megtudtam tőlük, hogy mind a ketten dolgoznak valamin. Lesz már anyagunk! Na, ide vele! Aztán később már jött Áprily Lajos is, úgyhogy nem akadtunk meg soha írás dolgában.
T. Á.: A lejtőn most már csak felfele lehetett menni...
K. K.: Hát aztán, hogy felfele vagy nem, olyan mindegy... Mindenesetre a Céh megvolt, a könyvkiadás megindult. Azóta is ez a vállalkozás jelenti az akkori magyar irodalmat, akárhogy okoskodnak rajta. Ezt kritizálhatja akárki, de mégiscsak azt jelenti, hogy azok a könyvek jelentik az erdélyi magyar irodalmat. Hogy ezek közül egyik ilyen volt. a másik olyan, hogy ez ennyit ér, a másik annyit ér, az már nem az én dolgom, az más. Így kell ezt értékelni.
T. Á.: Így ment ez egészen 1944-ig...
K. K.: Egészen 44-ig...
T. Á.: Minden évben tíz könyv, vagy volt, hogy több is?
K. K.: Hát nem, néhai kevesebb, néha több... Ez azt jelenti, hogy majdnem húsz évig, ugye, állandóan ment, tehát ez kerek számban kétszáz kötet. Körülbelül annyi. Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb.
T. Á.: Ebből hány a Kós Károly-könyv?
K. K.: Nem sok jelent meg, vagy három-négy... Nem írtam én sokat, nekem egyéb dolgaim voltak. Bekapcsolódtam megint az építészetbe is, mert az volt az én alapmesterségem. Egyéb dolgaim is akadtak. Az adminisztráció, azután a politika, azután mindenféle. Én csak akkor írtam, amikor igazán magától jött. Nem azért írtam, hogy nekem kell most leadnom egy regényt, hogy kapjak rá pénzt. Nekem ez eszembe sem jutott soha.
T. Á.: Kifizetődött a Szépmíves Céh?
K. K.: Annyira, hogy a nyereségből tudtuk az Erdélyi Helikon folyóirat ráfizetését fedezni. A Helikont a Céh adta ki. Tudtam mindig, hogy a folyóirat mennyire ráfizetéses. Tudtam például, hogy a Nyugat mennyit fizet rá... Eleget panaszkodott erről nekem a Móricz Zsiga... Rá kellett fizetni azelőtt is, még a háború előtti fénykorában is. Bankpénzből élt mindegyik.
T. Á.: A Nyugat átlagosan nyolcszáz példányban jelent meg... És az Erdélyi Helikon?
K. K.: Hat-hétszáz. Nem sokkal több. Nem nyomtattunk annyit, hogy megmaradjon. Előfizetőknek küldtük.
T. Á.: Hogyan is kezdődött az egész, a báró Kemény János rendezte marosvécsi találkozók? Melyik szülte a másikat?
K. K.: Először jött a marosvécsi találkozó, és abból született a Helikon folyóirat
T. Á.: Hogyan történt ez?
K. K.: Úgy, hogy a Helikont megcsinálták Kemény Jánosék. És mi is csak úgy vettünk részt benne, hogy meghívtak bennünket Marosvécsre, a kastélyba. Mert az Erdélyi Helikon nem volt egyesület. Mi Kemény Jánosnak voltunk a vendégei. Ennek megvolt az az előnye, hogy ha egyesület vagyunk, altkor arra engedélyt kell kérni, az ülésekre. Mi pedig vendégek voltunk, és azt csináltunk, amit akartunk. Így nem jött semmiféle felelős minket ellenőrizni. Ez volt az előnye!
T. Á.: Milyen házigazda volt Kemény János?
K. K.: Ő, mondjuk, csendes, rendes házigazda volt, nem vindikálta magának azt a jogot, hogy ő találta fel a spanyolviaszt... Igazán nagyszerű házigazda volt János is, és a felesége is, és az egész családja. Lehetett náluk érezni, hogy a művészet és az irodalom iránti szeretetből csinálta meg az egészet. Ami neki nagy áldozat volt, három napig ott tartani azt a sok embert.
T. Á.: Hány ilyen találkozó volt Marosvécsen?
K. K.: Hát minden esztendőben... ’24-től vagy ’26-tól 1940-ig. Nyáron valamikor. Ez tőle függött, nem volt meghatározva. Ő aztán megbeszélte valakikkel, és akkor elküldte a meghívókat. Mindig személyre szólóan. Tehát nem volt olyan, hogy ez az író ennek a tagja vagy a másiknak.
T. Á.: Most már beszéljünk az utolsó huszonöt évről, mert elkövetkezett Kós Károly számára az az időszak, amikor egyetemi tanár lett...
K. K.: Az egészen más idő volt, az egész romániai élet nem volt ugyanaz azután, mint azelőtt. Már akkor az alatt a négy év alatt, amikor bejött ez a kis magyar világ 1940 után, jött Pestről a miniszterelnökségnek egy mindenese, hogy megkérdezzen: akarok-e Pestre menni a műegyetemre tanárnak? Mondom, semmit se akarok én. Nem kértem semmit megvagyok itt Kolozsváron, ezentúl is megleszek. No, evvel elváltunk. Ennyi volt az egész. Azután úgy folytatódott hogy volt itt Kolozsvárt egy mezőgazdasági akadémia. Előbb a magyarok csinálták, altkor folytatódott a románok alatt, majd jöttek megint a magyarok, és annak az igazgatója megszólított engem, hogy nem mennék-e el hozzájuk. Szükségük volna építésztanításra is, földmérésre stb. Mondom, nagyon szívesen elvállalom. Jól is jött egy kis pénz a házhoz. Akkor vállaltam először, mint óraadó tanár. Azután az akadémiából főiskola lett 43-ban, akkor kineveztek főiskolai rendes tanárnak. Báró Bánffy Dániel nevezett ki, a földművelésügyi miniszter, akit személyesen is ismertem.
T. Á.: Ez volt egészen 1944 nyaráig-őszéig, amikor ismét bekövetkezett a fordulat...
K. K.: Azután jött a román világ. Hát az első időben minden felborult. A tisztelt magyarországi tanárok elmentek tőlünk, és maradtunk itt hárman erdélyiek. És mi hárman erdélyiek mindenféle segédtanerővel, középiskolás meg egyéb tanárokkal folytattuk a tanítást. Rendbe tettük a gazdaságot is A legeslegelső időkben itt senki se volt ám az úr! Az oroszok nem engedték a románokat. Szóval itt valamiféle köztársaság lett, azt csináltunk, amit akartunk. Vagy amíg lehetett... Az oroszok azt mondták: minden egyetemet fenn kell tartani. Tessék dolgozni! Úgyhogy mivel az akadémiai gazdaságot feloszlatták előtte, az állatokat és a gépeket elvitték vissza Magyarországra, nekünk állatokról is, gépekről is kellett gondoskodni, folytatni kellett a munkát. Majd bejöttek Grozáék, és nem tudtak velünk mit csinálni...
T. Á.: Groza miniszterelnöknek szövetségese volt az újonnan megalakult Magyar Népi Szövetség...
K. K.: Igen, azután ennek a Magyar Népi Szövetségnek a képviselője kiverekedte, hogy csinálják meg a magyar szekciót. Megcsinálták, és ekkor engem újra behívtak tanárnak. Így folytattam azután tovább, egészen addig, amíg nyugdíjba nem mentem.
T. Á.: A politikai életbe hogyan kapcsolódott bele?
K. K.: A Világosság lap útján, Balogh Edgár útján... Mert Balogh Edgár bekapcsolt engem, hogy gyerünk, csináljuk meg a Magyar Népi Szövetséget, és akkor azután így lettem képviselő. Kurkó Gyárfás kényszerített rá. Ugye, akkor még megvolt a többi párt is, megvolt a liberális párt, a Maniu pártja, meg minden, úgyhogy akkor még nem volt uralmon a kommunista párt, csak megvolt a kommunista párt.
T. Á.: A képviselőséggel sok baj volt?
K. K.: Egyáltalán nem. Azért nem, mert itten, Kolozs megyében ez egy nagyon vegyes megye, magyar-román lakossággal, inkább román, mint magyar. Itt engem jelöltek a Magyar Népi Szövetség részéről. Kurkó Gyárfás keresett meg. Tiltakoztam. Ő meggyőzködött, hogy nekem az építőmunkások nagy csoportja ismerősöm volt az építkezések révén. A falusi nép még jobban ismert, hiszen jártam a falvakat. Azután mint egyházi ember is ismert voltam. A markomban volt a reformátusság, a magyarok jó része itt református. Még a románok is szavaztak rám. Így be tudtam hozni magam mellett még két embert képviselőnek.
T. Á.: Meddig tartott a képviselőség?
K. K.: Hát, másfél évig... Unalmas volt. Addig tartott, amíg azután a kommunista párt át nem vette.
T. Á.: És az irodalomban hogy indult meg az élet?
K. K.: A Világosság volt akkor az első lap, amit Balogh Edgár megindított. Akkor bekapcsolt engem is. Hát annak írtam.
T. Á.: Azután jött az Utunk...
K. K.: Az később jött. Most lesz a huszonötödik évfordulója. Azt Gaál Gábor csinálta. Gaál Gábor, az úgynevezett nagy ellenségem, akit úgy állítottak be, hogy nagy ellenségem... Fenét! Jött hozzám: te, rajzolj nekünk egy címlapot... Törtük a fejünket, hogy mi legyen a címe, amíg kisütöttük, hogy Utunk. Azt én megrajzoltam. A nagy ellenségnek... (Nevet.) Nagyon jól voltam én Gaállal tudniillik. Veszekedtünk rettenetesen politikailag, de még abban se olyan nagyon. Megmondtam neki sokszor: Gábor, nézzed, én elsősorban magyar vagyok, azután vagyok úgy-ahogy szocialista... Te elsősorban az vagy, és csak tudja fene, hányadja sorban vagy magyar. Ez a különbség köztünk.
T. Á.: És ő mit szólt ehhez?
K. K.: Hát, nem volt erdélyi ember, ő túl a dunai ember volt. Ő Erdélybe bejött, ide Kolozsvárra, és ideologizált.
T. Á.: Lassan a végére érünk, ki is fáraszthattam alaposan... Most valami olyasmit kérdeznék, kérdés nélkül, hogy mi volt a legnagyobb élménye életének? Vagy az ars poeticáról, a művészeti, irodalmi elvekről, hogy valamivel summázhassunk.
K. K.: (Nevet.) Hát az a baj, hogy én elmélettel nemigen foglalkoztam, irodalomelmélettel. Még az irodalommal se olyan túlságosan, mert ez csak egyik része az életemnek. Egyik része lett az irodalom. Sok mindennel foglalkoztam, s az irodalom ennek csak egy része volt. Nem is a fele, annál is  kevesebb... De elmélettel igazán nem foglalkoztam. Az ars poeticám pedig olyan, hogy az embereknek kell a mese... Ez egy ősi dolog, ahogy a gyermeknek kell, a felnőttnek is kell a mese. Hát mesét kell írni az embereknek, mert attól függ, hogy ki milyen mesét tud írni..., az aztán más lapra tartozik. De mesét kell írni, mert az emberek nem annyira ők akarnak gondolkodni, hanem azt akarják, hogy az adjon nekik az életben valami szépet vagy jót, valami útmutatást anélkül, hogy ők azt tudnák. És úgy, hogy az érdekes is legyen. Ez az én ars poeticám. Unalmas könyv az rossz könyv. Unalmas regény az rossz regény. A lírához nem szólok hozzá, mert azt én nem szeretem. A lírát én kínnal olvasom el, és csak két-három lírikusom van, akit olvasok...
T. Á.: Kicsodát?
K. K.: Adyt, Adyt... Hát az az én korombeli emberem, és leginkább ő áll közel hozzám. Aztán vannak mások is, ha kevesen. Áprilyt nagyon szeretem.
T. Á.: Reményik Sándort?
K. K.: Reményiket kevésbé, pedig Reményiket sokan többre tartják, gondolatilag többet is ad, mondják, mint Áprily. De Áprily: ő hozzám közelebb áll.
T. Á.: És ki a kedves prózaírója?
K. K.: Talán az öreg Tolsztoj. A Háború és béke az a könyv, már nem tudom, hányadszor elolvastam. Ez így van. És szeretem Jókait. Ma is szeretem Jókait, nem tehetek róla. Hiába, az az ember nagy művész volt. Tudott mesézni. Úgy tudott mesézni, ahogy azt kevesen. Ma is szeretik, ma is olvassák, ahány könyve megjelenik, az mindig abban a pillanatban elfogy. Ez a tény. És ezen hiába okoskodnak aztán a nagy elmék, mert ez így van. De mondom, nekem külön elméletem az irodalomra nincsen.
T. Á.: És az életre? Az életigazságokra?
K. K.: Hát nem tudom.
T. Á.: Mi a tanulsága egy ilyen nagyon szép, hosszú életnek?
K. K.: Hát az a baj, hogy ebből az életből én a tanulságot nem tudom levonni, hát hogy vonjam le a tanulságot?... Ha még egyszer kezdeném, nem tudom, hogy másképp tudnám-e kezdeni. Igazán nem... Pedig sok mindenen keresztülmentem, és nem mindig voltak azok olyan kellemes dolgok, amiken keresztülmentem... Azért nem akarom ezzel azt mondani, hogy én egy tökéletes ember vagyok... Á, nem. A fenét! De valahogy mindig megcsináltam azt, amit éppen akkor úgy láttam, hogy meg kell csinálni. Ennyi az egész. Igazán. Akkor írtam, amikor azt láttam, hogy nekem meg kell írnom akármilyen szempontból. Vagy megcsináltam a Szépmíves Céhet, amikor úgy láttam, hogy erre szükség van. Ebből is meg lehet élni, de szükség is van reá. Vagyont nem szabad gyűjteni, mert annak nincs értelme. Megvan a gyermekekben a vagyon, azokat állítsuk talpra, gyerünk... Aztán csinálják meg ők is a maguk dolgát! Meg is csinálták, mindegyik.
T. Á.: Melyik életszakaszát tekinti a legsikeresebbnek, a legboldogabbnak?
K. K.: Hát a két világháború közöttit... Az volt nekem az életem, abba nőttem bele, huszonnyolc-harmincéves koromban, és tartott egészen ötvenhatvanéves koromig. Tehát akkor éltem én a férfiéveket, akkor nőtt fel körülöttem a családom.
(1971.)
TÓBIÁS ÁRON