IRODALOM ÉS ISKOLA
Kolozsvári tükör
Hogy is vallatja Hófehérke gonosz mostohája a varázstükröt?
„Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?”
(Én ugyan más ritmusú versre emlékszem, de a fiaim könyvtárában talált Grimm-mesék szövegét kénytelen vagyok hitelesnek elfogadni, minthogy itt Rónay György a magyar tolmács.)
A tükör így felel:
„Úrnőm, nincs a világnak
szebb asszonya tenálad.”
Többnyire ilyen választ várnak és kapnak a manapság emlékeiket írók. Egyszer-kétszer néznek a tükörbe, és szívesen elfeledkeznek arról, hogy időközben megnőtt Hófehérke, s ha újra vallatóznának, a varázstükör más igazságot vágna fejükhöz. Mint a gonosz királynénak:
„Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.”
És akkor következhetne a tündéri rémmese, fondorlatokkal és előkészített méreggel – a szép királyleány, a kedves hét törpe és a jó királyfi ellenében...
Nekem nincs tündérmesém, és nincs varázstükröm. S hogy az a közönséges, előszoba vagy fürdőszoba falára tehető is nem csorba, nem torzít-e, arra sem mernék határozott tagadással válaszolni. Az igazság az, hogy jó ideje keveset állok tükör előtt, szinte csak annyit, amennyi a kétnaponkénti (ha nagyon muszáj: naponkénti) borotválkozáshoz szükséges. Már és még nem társalkodom a foncsorozott üveggel.
Pedig talán mégis kellene. Hiszen a késői önvallatás majdnem olyan hiú vállalkozás, mint a nárcisztikusan korai. Áltatja magát az ember: előbb a művet kell megalkotni, aztán lehet emlékezni rá és melléje, a körülményekre és akadályokra – mentségekre. De ha nem születik meg a mű? Ha netán megszülethetne – épp a kortársi emlékezésből? Irigylem Kassákot. Negyvenévesen kezdte írni az Egy ember életét, akkor, amikor igazán volt ereje keresni a választ a legfontosabb kérdésre: „Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?”
Végül is ezt bárki megkérdezheti önmagától, függetlenül attól, hogy mit alkotott, hány könyvet tett le az asztalra. (A válasz negatívban is érdekes lehet.) Vannak irodalomtörténészek – például Bori Imre –, akik tagadják, én azonban változatlanul vallom: az ember legfőbb műve: önmaga. Lehet, hogy nem hiszek eléggé az esztétikumban, az örök értékekben, lehet, hogy eltúlzom a kortársi jelenvalóságot; lehet, hogy most árulom el az olcsón érvényesülőkkel szembeállított műközpontúságot és ifjúságom avantgárd hitét. Lehet, hogy mindez így van. És mégis állítom: vannak régi igazságok, amelyeket bizonyos időkben fontosabb kimondani, mint mindenáron újabbak után kutatni. És ha valaki megkérdené tőlem: lehet-e régi igazságokkal új időket szolgálni? – talán nem érezném, hogy önellentmondásba bonyolódtam. A fordított arány persze töprengésre késztet, de kész vagyok a visszavágással: a felállítandó egyenlet bonyolult, bizonyára hiányzik innen még néhány elem, a megoldás pedig... Nos, az élet nem matematika... (Vagy ez  más slágerszöveg?)
*
Fényképeket nézek, s a közel- vagy régmúltban emberi vonásokat kutatok. Amelyekből én lettem, és amelyeket fiaimra átörökíthetek. (Előnyükre vagy hátrányukra?) Itt az egyik legelső kép, ez már engem mutat, 1937 decemberében, anyám karjában, apám és nővérem társaságában. István fiam a nagy tizenévesek jellemző humorával állapítja meg, hogy a kopaszodás jelei már négyhónapos koromban mutatkoznak. Bátyját, Lacit viszont én heccelem: tőlem örökölte dús, lágy haját, elkészülhet tehát a folytatásra. Vagy szerezze be a Bánffy-hajszeszt; amelyet én ugyan nem próbáltam tó, mert amikor még hasznát vehettem volna, nem létezett. Két-három üveg helyi csodaszert felkentem, igaz, de az eredménytelenség láttán hamar meggyőztem magam, hogy egyre magasodó homlokkal is nyugodtan tükörbe nézhetek. Újabb évek múltán a Kojak-filmek és a mindenki eszén túljáró s állítólag minden nőt meghódító Telly Savalas világsikere és kitűnő sajtója végképp meggyőzött arról, hogy a spiritusz nem fejre (hajra) való... De milyen egy apa? Különösen, ha úgy találja, hogy jóképű fiai vannak! Ráadásul az egyik a színházi vagy filmvilágba szeretne betörni (jóllehet rendezőként, vagy operatőrként). Igyekszem hát beszerezni Lacinak a híres hajszeszt, hogy mihelyt a szabályzat megengedi, katonasapkája alól dúsan bukjon elő a fejszőrzet.
Vagyis próbálom megkontrázni a géneket. Amelyek messzebbről jönnek, hiszen apám-anyám családjának férfiai ugyanúgy néznek rám a fényképekről, mint az én fiaimra. Apám a fotográfus által beállított jelenetben negyvenhét esztendős (ma egyidős vagyok az akkori fiatal apával!). Hogy mi volt a megkésettség oka? Ezek a polgárian választékos – többnyire a jeles kolozsvári Fotofilmnél készült – felvételek semmit sem árulnak el a jól szabott zakó, a díszzsebkendő, a csokornyakkendő vagy az értelmiségi pózban (à la New York kávéház) tartott cigarettaszipka mögött meghúzódó előzményekből. Ha kollázsként hozzájuk képzelem, mondjuk, az első világháború és a hétéves orosz hadifogság idejéből megmaradt néhány tárgyi emléket vagy a korábbi dési évek emlékeztetőit, bizony stíluszavar állna elő. De korántsem szégyellni, letagadni való stílustörés. Ennek ismeretét s a történésekben, változásokban érvényesített géneket nagyon is szeretném közvetíteni az utódok felé. Apám 1957. december 20-án, ama bizonyos első fénykép után húsz évvel írt (nyilván hivatalos helyen szükséges) önéletrajza siet némiképpen a segítségemre: „Én a 13 gyermek közöl a 7. voltam. Csak nyolcéves koromban adtak iskolába, mert szükség volt otthon kisebb testvéreim dajkálására, négy nagyobb testvérem pedig még iskolába járt. Földmívelő embereknél a gyermek nem teher, hanem segítséget jelent, mert már 5–6 éves kortól munkára használják. E munka rendesen állatőrzéssel kezdődik, és végigmegy a földművelés minden ágán, kezdve a szénagyűjtésen, gereblyézésen... Sohasem tartottam szégyennek semmiféle munkát, és természetesnek tartottam, hogy az iskolai szünidőkben magam is segítettem szüleimnek minden munkában, még az egyetemi szünidőkben is. Kérés nélkül is. A családi otthonban, majd orosz fogságban tanultam meg igazán becsülni a paraszt nehéz munkáját, de sok örömet is jelentő foglalkozását.” Ez a most előkerült, kézírásoséletösszegezés kései válasz a mi olykori lázadozásunkra; mert mi többi-hárman, akik a városi-polgári felfogásba születtünk bele (ide számítva természetesen pedagógus szülőktől származó anyámat is), nemegyszer bizony szégyelltük azt, amit az egykori Eötvös-kollégista, doktorátust szerzett latin tanár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt titkára, nemrég még iskolaigazgató magától értetődőnek vélt: azzal és úgy pótolni a szűkös fizetést, amivel és ahogy lehet, például diótöréssel, kertészkedéssel, virág- és gyümölcsárulással a piacon. Gyerekként – amikor, ugye, ez még nem olyan „nagy szégyen” – nekem is jutott ebből a tevékenységből; valamelyik könyvemben megtaláltam egy fél irkalapra írt igazolást: „Kérem kisfiam, Kántor Lajos késését igazoltnak venni, mert az üzletbe kellett virágot vinnie eladni, és csak 8 után nyitottak. Kolozsvár, 1946. V. 9. Dr. Kántor Lajosné.” Ezeket a virágüzleti látogatásokat – gyöngyvirággal, orgonával, bazsarózsával a bőröndben – máig megőriztem rossz emlékeim közt; a piacon nem éreztem megalázónak az alkudozást, ám ahogy a kereskedők (Réz úr – nem a rettenetes, Fodor Sándor könyvéből, a Csipikéből – vagy még inkább Palocsay Karola) fitymálták az átveendő árut, s éreztették eladói kiszolgáltatottságomat (bár csak küldönc voltam), azt nem lehet évtizedek alatt sem elfelejteni. Az itthoni kalákás diótörés és szemelés csak az elveszített idő miatt tűnt terhesnek, akárcsak nagyobb diák koromban a könyvkiadóknak végzett korrektúra, a levonatok összeolvasása. Azt is ebből az önéletrajzból másolom ki, hogy tanári nyugdíjaztatása után azért nem vállalta édesapám az inkadrálást az Akadémián készülő román-magyar szótár munkaközösségében, illetve a Tudományos Könyvkiadónál korrektorként, mert akkor én elvesztettem volna az egyetemen két – állami és „köztársasági” – ösztöndíjamat.)
Mindez kétségtelenül a család érdekében történt. Apáin mindig gondolt a családjára, sőt, meg kell fordítanom a szórendet: apám mindig a családjára gondolt Ebben nem volt könnyű – és fiaimnak, utódaiknak sem lesz könnyű – követni őt. Egyetlen, ellentmondásosnak tűnő, engem azonban most, amikor az önéletrajzában olvashatom, büszkeséggel, jóérzéssel eltöltő példa: felkínálták neki a kolozsvári (Ferencz József nevét viselő) egyetem latin vagy román katedráját, ő azonban mindkettőt visszautasította a következő indoklással: „A román tanszékre feltétlenül románt kell kinevezni, a latinból pedig nem érzem magam elég felkészültnek, hiszen 20 év óta nemigen foglalkozhattam vele tudományosan.” Négy év múltán, 1944 őszén ismét meg akarták hívni a latin tanszékre, végül azonban maradt a középiskolában. Pedig a budapesti egyetemen, az Eötvös Kollégiumban olyan tanároktól tanult, mint Gombocz Zoltán, Horváth János, Alexander Bernát. Talán éppen ezért maradt igényes önmagával szemben... És tette azt, amit adott körülmények között, lelkiismerete szerint tehetett, tennie kellett. Nevelőként, több iskolában, és párhuzamosan az Erdélyi Múzeum Egyesületében. (Nem felejtem el a levelet, amelyet apám halálakor Constantin Daicoviciu írt édesanyámnak. A Múzeum Egyesület ügyeinek intézése közben találkoztak; és noha igazán nem egy nyelvet beszéltek, a részvétet kifejező sorokból meglepő elismerést lehetett kiolvasni.)
A hozzám, mondhatni palackpostaként elérkezett önéletrajz megszívlelendő feljegyzéseket tartalmaz apám iskolás éveiről is: „Már a gimnázium I. osztályában is adtam magánórákat, a III. osztálytól kezdve pedig keresetemből nemcsak magam ruházkodtam, hanem rendes fizetéssel 2–2 évig a gimnáziumban vívást, gyorsírást és franciát is tanultam, az érettségi után 240 korona megtakarított pénzem volt a postatakarékban, ami az egyetemi évek alatt jól fogott rendkívüli kiadásokra.” Mit tehetek ehhez hozzá én a magam iskolai emlékeiből? A negyvenes-ötvenes évek fordulóján – tanulók között – pénzért tanítás (magánóra) nemigen létezett, pionír- meg KISZfeladatként annál inkább. Talán hatodikos, azaz tizenkét éves voltam, amikor két osztálytársamat vállaltam, hogy kihúzom a csávából: a 14 tantárgyból évharmadzáráskor az egyik 7, a másik 11 tárgyból állott bukásra. Együtt jártak hozzánk – elég szép eredménnyel: arra biztosan emlékszem, hogy tanév végére a 11-es szériával büszkélkedő még a pótvizsgától is megmenekült. Hálából többször is hozott gombát, jó ebéd lett belőle a családnak. (Akkoriban én meg nem ettem volna, semmilyen formában).
A tanulásban nemigen szorultam segítségre, alkalmilag sem. (Legfeljebb egyszer-egyszer matematika házi feladat miatt – bár leendő számtantanár osztálytársaim dolgozatíráskor igyekeztek hozzám közel ülni. Feleségem és matematikus agyú István fiam ezt ma nem akarja elhinni.) Minthogy azonban a középiskolában a sok tanügyi átszervezés folytán mindig kikerült engem a latin, egy nyári hónapon át apai irányítással igyekeztem némi ismeréteket szerezni; be kell vallanom, hogy minden lepergett rólam, kivéve a declinatio-conjugatio alapjait. Valamivel több ragadt rám a későbbi anyai német nyelvleckékből – igaz, kitartóbb is voltam ebben –, aminek hasznát is vettem, az iskolai angol mellett, főként utazásaimon. (Az orosz tudásom sajnálatosan elkopott, pedig még Jevtusenko-verset is fordítottam, nyersben, tájékozódás, illetve szerkesztőségi tájékoztatás végett...) Egyebekben nem szorultam szülői biztatásra. Egy-egy íróra, könyvre hívták fel a figyelmemet, aztán én olvastam verseket az éppen fölfedezett klasszikusoktól vagy modernektől – háztartásbeli, tehát hivatalból több idővel rendelkező édesanyámnak. Vitatkoztunk eleget, például Juhász Ferencen. (Ady volt anyám ifjúságának nagy élménye.)
Saját irományaimat, mielőtt idegen szem elé bocsátottam volna, a családi lektorátus figyelmébe ajánlottam. Szüleim legfőbb kritériuma a világosság, a logikus gondolatfűzés volt (a szerkesztői munkában sem utolsó szempont!); a lapszélen az atyai piros pontok mindannyiszor megjelentek, ahányszor merészebb asszociáció, kihagyásos érvelés-bizonyítás tűnt fel a szövegben. Alapvetően realisztikus írásmódomért persze nem akarom másra átruházni a felelősséget, hiszen végül is esztétikai értékítéletben a magam (családtól független) útját jártam; több fantáziával bizonyára jobban sikerült volna  és az egyetemen az anyag ésszerű rendezéséért, a lényegre koncentrálásért szerették a dolgozataimat. De vajon a mindennapi élet igazsága nem a részletekben, az efemer apróságokban áll? Alighanem ezért lettem kritikus és irodalomtörténész, s ezért találok olyan nehezen vissza a prózához. A képi fantázia hiánya pedig eleve kizárta a lehetőséget, hogy lírikus legyek. (Mentségemre mondom, életemben összesen egy fél verset fabrikáltam. És ezt kevesen mondhatják el magukról – orvosok, mérnökök, mezőgazdászok, technikusok is...)
A családi lektorátus intézménye aztán döntően átalakult, amikor feleségemmel és hathónapos Laci fiammal külön háztartásba költöztünk. Részben mások, modernebbek lettek az esztétikai elvárások – az új, egyszemélyi lektorátus nemzedéki alapon. Ízlésben-felfogásban a szerzőhöz (hozzám) közeledve, jobban megértette a szándékot, bár nem lett elnézőbb elődeinél. Sőt. Érdekes, hogy ebből ritkán alakult ki konfliktus közöttünk. Jóval gyakrabban viszont az erkölcsi ítéletek tekintetében. (Sokszor műtől, írástól függetlenül is.) Szüleim és feleségem etikai szigora ugyanis távolról sem egyformán nyilvánult meg. Otthonról – az alapvető erkölcsi normák (munka, becsület, szolgálat) tisztelete mellett – a társadalmi (és ezzel összhangban: az udvariassági) formák betartásának igényét hoztam magammal. Feleségem a formákra keveset adott, a bennük és mögöttük érvényesülő (esetleg éppen elárult) tartalom érdekelte és érdekli mindenekelőtt. Az igazság néven nevezését semmivel sem véli helyettesíthetőnek. Márpedig a társadalmi formák betartása egyrészt, az igazság minden körülmények közötti kimondása másrészt – miért tagadnám, hogy e két követelmény többnyire nem békíthető össze. A konfliktushelyzet tehát eleve adott. A magam szintézise szerint a legfontosabb az ember belső nyugalma, lelkiismeretünk tisztasága; bár nem tagadom, hogy kényelmi szempont is dolgozhat a konfliktusok kikerülésében, az önmegnyugtatásban. Ugyanakkor tapasztalatból tudom, hogy egy-egy (rész) igazság azonnal-kimondása akadálya lehet a vélt és teljes meggyőződéssel vállalt igazság további, tartós szolgálatának. Végül is azt hiszem, ez az erkölcsi per (perpatvar olykor) abszolút érvénnyel nem dönthető el. Azt még a Bolyai Egyetem marxista könyvtárában (az egykori Marianum épületében, az első emeleten) szorgalmas jegyzeteléssel eltöltött délutánok tanulságaként hordozom magammal, hogy az igazság mindig konkrét – következésképpen az igazság szolgálata, a szolgálat módja is... De épp e konkrét igazság (ok) szolgálatában egyre gyakrabban érzem szükségét a konfliktusok nyílt vállalásának.
*
Messze kanyarodtam első hajas fényképemtől. Hiába, a képek és asszociációk, a történések és az emberi vonások nem tűrik a kronológiát – legalábbis ha főként a belső történésre próbál figyelni az ember.
És most vissza a képekhez.
Nagymama az unokáival, bal oldalt az első guggoló fiúunoka én vagyok. Ugyanazon tornác, ugyanazon lépcső és vasrács előtt szenvedélyesen és szakértelemmel fényképező Laci fiam is készített felvételeket – többek közt ötéves unokaöccséről, Péterről; ahogy elnézem e két nemzedéket, maholnap akár mi is, feleségemmel, odaguggolhatunk az unokák közé. A vasrács tehát maradt, csak a kolozsvári nagymama ment régen el. Mi maradt utána? Szemmel láthatóan a ház (amelyet Reményik Sándor apja épített anyai nagyszüleimnek a század elején), a ház mögötti kert (eléggé tenyészetszerűen, én ugyanis semmit sem örököltem nagyanyám és apám kert- és kertimunkaszeretetétből). És maradtak az emlékek. Irodalmiak is. életrajzi vonatkozásban: Reményik., „az építész fia”, verset is ajánlott, kötetet dedikált a hajdani evangélikus elemi tanítónőjének, Cs. Szabó László pedig nagyanyámtól tanult betűvetést a templom melletti iskolában. Bennem és fiaimban vajon mi örökítődik tovább belőle (aki egyre inkább megnő, bármilyen alacsony aszszony volt is, irodalmi tudatomban)? Vagy őrá nem emlékszem eléggé (tizenkét éves voltam, amikor meghalt), vagy magamat ismerem túl kevéssé, a választ mindenesetre nehezen találom. A rendszeretetéből mindenesetre nem sok. (Jóllehet szeretem – ha nem is kínosan – a rendet, kellőképpen nem gyakorolom.) István fiamban ez a „germán vonás” tőle származna? Öregkori sértődékenysége, gyakori szipogása őrződött meg a legelevenebben gyermeki tudatomban (lányéra neheztelt ezért-azért a közös lakásban), noha biztosan nem ez jellemezte őt igazán. Az hiszem, az ő eszét, aktív szellemét örökölte három gyermeke (függetlenül attól, hogy csak ketten végezték az egyetemet; nagybátyám, bár mindössze negyvenkét évet élt, szaktudományában jelentős életművet hagyott hátra; édesanyám, örök fájdalmára, nem kaphatta meg otthonról a szükséges anyagi segítséget, nem lehetett orvos, rákkutató). Lehet, hogy ezzel a feltételezéssel igazságtalan vagyok anyai nagyapámmal szemben, akinek jóságos kék szeme, mosolygós arca nézett le rám két évtizeden keresztül a szobát díszítő festményről, a nagyra nőtt pálma mellől: de hát nem, ismerhettem őt, az én világra jövetelem előtt távozott, s így csak közvetett bizonyságot tehetek arról, hogy kisebbik fiúnk az ő arcvonásait viseli. (És persze még igazságtalanabb leszek az apai nagyszülőkkel, minthogy róluk hallani is keveset hallottam. Dési nagyapámat talán láttam ugyan, 1940 előttről azonban nincsenek, nem is igen lehetnek emlékeim. Mostanában viszont gyakran elnézem őket, a dési nagyszülőket hálószobánk festménysorában: festővé lett fiúk, Anti nagybátyám akvarellben örökítette meg őket. Nézem-nézem őket, és próbálom megérteni, hogy ez a kendős-kalapos két parasztember bennem is folytatódik. Szeretném hinni, hogy valóban így van. Hogy ők is azt éreznék – ha ismernének –, hogy közöm van hozzájuk.)
Genetikai kapcsolatot nem kereshetek gyermekkorom elmaradhatatlan Ilona nénijével, az engem mindig legkedvesebb unokájaként emlegető, selymes fehér hajával, zöld kabátjával vagy panyókára vetett ballonjával és kirándulóbotjával sokak által ismert és szeretett, idős magyar szakos tanárnővel. A Kántor család Hantos nagyanyámtól örökölte őt (az evangélikus elemi iskola tantestületében kolléganők voltak, barátnők lettek, a korkülönbség eltörlődött köztük, s valahogy így történt Ilona néni és édesanyám között is). Emlékezetemben eredeti színfoltja marad ő a régi Kolozsvárnak, a hajdani Király utca környékének, de a Mikes Kelemen utcának is. A szó szoros és átvitt értelmében színes egyéniség volt. Akit szeretett, azt nagyon szerette, mindent megtett (és mindenkit mozgósított) érte; akit utált, azt nagyon tudta utálni, átkozni is akár. Ez utóbbi, átkozandó kategóriába főként azokat sorolta, akik az ő szeretteinek és különösen az „unokáknak” rosszat tettek. Az átkokat azért nem kell olyan komolyan venni; ha jól emlékszem, „hüllő” volt a szidottak, nemtelenek generál-megnevezése, és a végtelen történetekben mindig nevetségessé váltak. (Ritka kivételként, át lehetett azért kerülni egyik kategóriából a másikba. Az „unoka” cím örökös, sőt örökölhető volt, a körülmények szerencsés alakulása viszont kiemelhetette a „hüllőt” a maga állatfajtájából; ilyen megbocsátó metamorfózisnak köszönhették „voiciék” – eredménytelen francia nyelvleckéiről kapták nevüket –, hogy a hétköznapi mesékben egy idő után már nem csak negatív hősökként tűntek föl.)
Ilona néni különben nagyszerű pedagógus volt – a kicsiket fanatizálni tudta. Én ugyan rövidnadrágosként néha már bosszankodtam a visszautasítani nem illett szereplési alkalmak, vagyis unokái kötelezettségek miatt; szavalnom, hegedűlnöm kellett: Petőfi és a János Vitéz volt a kedvence, következésképpen Kacsóh Pongrác-dal, a Kék tó, tiszta tó, előadását bízta rám. (Különös érzés fogott el, amikor a temesvári színház legutóbbi kolozsvári vendégjátékán, vegyes műsorukban ez a dallam is felhangzott; egy pillanatra megértettem a nosztalgiahullámot, az átlagnézők sorozatos ellágyulását, gyönyörködését mindenféle régiségben...) A kikényszerített, leányiskolai vendégfellépéseim kellemetlen perceit azonban már az első rákövetkező vasárnap este elmosta. Ilona néniből áradt a friss városi információ, az ő eredeti előadásmódjában ismertem meg egy egész réteget, mondhatni egy városrészt. A felszabadult vidámság óráit köszönhetem neki – a visszafizethetetlen szeretet mellett. (Ez utóbbiból jut azóta is, a felhőtlen vidámság annál ritkább madár.) Amikor halottak napján virágot viszünk a sírjára, megpróbálok fiaimnak mindebből föleleveníteni valamit. Sajnos azonban nincsenek róla személyes emlékeik.
*
Téli felvétel a Farkas utcából, kora őszi a Főtérről. Az egyiken nővérem fogja öntudatosan a kezem, a másikon barátommal nevetünk bele a fényképezőgép lencséjébe, közben vigyázunk azért az óvodástáskára. Az emlékezet falán alighanem ebből az időszakból őrződött meg a legtöbb részlet. Amit Örökségem: az iskola címmel megírtam belőle (a Szárny és gyökér bevezetőjében olvasható), csupán kis töredék. Lehet, hogy az a lényeg, bár ugyanúgy a lényeghez tartozik a felnőttek világának, a felnőttek viselkedésének a megfigyelése, miközben éltük a magunk életét. Egyszerre két családba láthattam be (már amennyire belát a dolgokba egy öt-hatéves gyermek): a hét egyik napján a 9. szám, a másikon a 21. szám alatti ház volt a barátommal. László Ferivel közös otthonunk. Nekem szinte csak szép emlékem van onnan (noha szomorú napokat, heteket is megértünk). Máig sem értem, hogy a fényképen még velem nevető barátom miért idegenedett el ezektől az évektől. Olyan rejtély ez nekem, mint egy másik, felnőttkori barát elvesztése – pedig sem földrajzi távolság, sem érdeklődési körünk nem választ el... Hiába, a veszteséglista egyre nő. És nem csupán halottakban, messze kerültekben.
Ahogy elnézem ballagási csoportképeinket, bizony azokról is örökre eltűnt néhány arc. Például a legvidámabb osztálytársunké, a Latabár-utánzóé (mennyi Latabár Kálmán-filmet láthattunk ifjú éveinkben – az olyan művészi újdonságok mellett, mint a Déryné, az Erkel! –, ma már szinte hihetetlen). Vele is sokat voltunk együtt annak idején, sőt egyetemre, magyar szakra is majdnem együtt kerültünk fel, de aztán neki mégsem sikerült. Folytatta hát apja asztalosmesterségét, és nem élt rosszabbul, mint mi. Azt hiszem, némi nosztalgia mégis mindvégig továbbélt benne (a versírást föltehetőleg előbb abbahagyta). Ezt akkor éreztem meg, amikor pár évvel halála előtt ismét összekerültünk, közös társaságban, majd könyvszekrényt csinált nekünk, valamint ötletes keretet Cseh Gusztáv rézkarcaihoz, a Szárny és gyökér könyvtárszoba falára kívánkozó illusztrációihoz. Őrzök tőle egy jóval korábbi asztalosmunkát is: középiskolás korunkban egyik alkalommal kosárlabda-palánkkal jelent meg nálunk (már a Mikes utcában), fel is szereltük a ház udvari falára.
Persze, az edzéseket nem itt tartottuk, hanem az iskolai tornateremben, aztán – párhuzamosan – eleinte a Vasasban, főképpen pedig a Herbákban, azaz Dermatában (a mai Clujana bőr- és cipőgyár sporttelepén, a gyári csapatban). Válogatott játékos nem lett ugyan belőlem – bár szerencsés véletlen folytán 1955 nyarán Rîmnicu Vîlceában tölthettem egy hónapot az országos ifjúsági keretben –, a kosárlabdázás mégsem csupán futó, feledhető mozzanat eddigi életemben. Többször készültem novellát, netán regényt írni ebből a sokéves élményből – közlésre nem került, zsengénél tovább nem jutottam. És szintén kéziratban maradt nyelvészeti szakdolgozatom. A kosárlabda-játék szakszókincse – hiába kapta a legnagyobb elismerést egyetemi irányítómtól, Márton Gyulától, illetve a kosárlabdasport nemzetközi szaktekintélyétől, Dr. Hepp Ferenctől (nemrég a világ legjobb játékosait mozgósító kupát neveztek el róla!). Úgy is mondhatnám tehát, hogy valamennyi kosárlabda-akciómat sikertelenség kísérte (akárcsak a játéktéren, igen gyakran). Mégsem a keserűség maradt meg bennem, hanem valami egészséges jóérzés, amilyet kint a salakon, napfényben vagy tornatermi villanykörték alatt éreztem (nem volt még neon). A sport szeretetében és tartósan továbbélő barátságokban folytatódik másfájta csúcsok – és az annyira vágyott távoli világok – meghódítását célzó hajdani kosárlabdás pályafutásom. A húsz éve űzött teniszezésben is – „levezető sport”, szoktam mondani –, no meg fiaim sportkarrierjében: vívásban, karatéban, vízilabdában; ez utóbbi a kisebbik előtt még nyitva áll, sok szépet is ígér – egyelőre azonban kibékíthetetlennek tűnő ellentmondásba került az egyetemi felvételin szóról szóra követelt biológiakönyvvel. Sajnálnám, ha nem úszhatná-játszhatná ki vizipólós formáját, tehetségét – de hát az orvosi diplomát sem adják könnyen...
A Farkas- és a Mikes utca között még sok minden történt, ami két nemzedéket, remélem, összeköt. Ahányszor volt osztályfőnököm fényképarcára nézek, a kirándulások jutnak eszembe. Az anekdotikus részletek is (hátizsákos megmártózás a Túr-patakban, enyhe gyomormérgezéses éjszaka egy torockói szénapadláson), de azoknál tulajdonképpen jóval több: nagy szövegelések nélkül, egyszerű gyaloglással, nézelődéssel és közben persze tanár-diák meg baráti beszélgetésekkel formálódott bennem a szavakba csak külsőségesen foglalható: itthon-érzésnek mondanám, amelyet persze számos pro és kontra élmény edzett, alapjában azonban nem ingatott meg. Kolozsvár környékévél, a Magurával kezdődött (a legutóbbi nyáron a Bacău melletti Magurán lujzikalagori rőzsegyűjtő gyerekekkel beszélgetve ugyancsak otthon éreztük magunkat), a Nyugati Érchegységben folytatódott, és már túl az iskolai kirándulások keretén, a Retyezátban jutottunk a legmagasabbra; ez volt a legnagyobb túránk, baráti együttműködést alapozott meg – Láng Gusztávék ifjú házasokként gyalogoltak velünk, (Jancsik Pál még „agglegény” állapotban volt) –, s a mi családalapítási elképzeléseink alighanem a retyezáti romantikus holdvilágnál kezdtek körvonalazódni. (Feleségem megerősítheti vagy cáfolhatja ezt a visszajelzést.)
*
Alkalmi fényképeződésünk az egyetemi évek alatt több irányba mutat. A Belényesen készült katonaképek évfolyamunk fiúit ábrázolják; néhány arc (Lászlóffy Aladár, Páskándi, Jancsik – és az enyém?) miatt áttehetők egy irodalmi képeskönyvbe. Nekem különösen az a csípőre rakott kezű, félrecsapott sapkás kép kedves, amelyen Alival állunk egymás mellett, fiatalon és jókedvűen. A fiatalság akkoriban kétségtelenül megvolt – a jókedv hellyelközzel; mert az első nagy halálfélelmet azért ott éltük át, lövésgyakorlat előtt. Egy-két napig tartott. Hasonlót érezhettek apámék frontra induláskor. Szeretném, ha fiaimnak nem kellene megtudniuk, mi az.
Ünnepi emelvényen, a Bolyai Egyetem aulájában tudományos dolgozatot olvasok fel az 1907-es parasztfelkelés félszázados évfordulóján. (Az Adyhoz kapcsolódó szerény alkalmi fogalmazványt kötetben is kiadták, még 1957-ben, történész professzorok tanulmányaival együtt; a szótárszerkesztő tudós, Victor Cheresteşiu édesapámnak, egykori munkatársának gratulált, azt hitte, ő, követte el az írást.) Tőlem jobbra a második Takács Lajos rektor, közvetlenül mellette Balogh Edgár ül. Hát erről a fényképről igazán hosszan lehetne elmélkedni. Előzménye és folytatása történelem – nyilvánvalóan nem miattam. De tanúként én is megszólalhatnék, annál is inkább, mert a Diákszövetség egyetemi titkára minőségben meglehetősen sok helyen megfordultam. Hiányoztam ugyan egy-két fontos gyűlésről, más kényes vagy fényes pillanatokban viszont a helyszínen voltam. Az Arany János utcai aula egyetemi színjátszóink és másfajta színjátszások emlékét idézi fel. Az egykori Marianum épületében, a filológia székhelyén ismerkedtünk a magyar irodalomtörténet nagyjaival – olykor élőben is: Tamási Áron látogatása például kiemelkedett a hétköznapokból. De nem voltak hétköznapiak Szabédi László előadásai és szemináriumai sem.
Aztán mi is megpróbáltunk valamit hozzáadni az elődök értékteremtéséhez. Ezeknek a kísérleteknek a színtere természetesen nem a köztér és nem is az egyetemi szeminárium volt (noha rímjátékainkat a hagyatékokat rendező jövendő irodalomtörténészek egyszer esetleg előkotorhatják a szemináriumi dossziékból). A közös színrelépés mégis az egyetemi élethez kapcsolódott – no meg az említett Diákszövetséghez: 1958. január 14-én a Bolyai Tudományegyetem központi aulájában, ha jól emlékszem, szépszámú közönség előtt tartottuk meg a Fiatal szerzők előadóestjét, együtt a Zeneművészeti főiskola diákjaival. Én mondtam a bevezetőt. Nem maradt fényképem magáról a műsorról, csak az Ursus vendéglőbeli baráti (nemzedéki) poharazgatásról. (Az egyik kép megjelent a Láng Gusztávval írt irodalomtörténeti kézikönyvünkben.) Nem volna érdektelen, ha a fehérasztalnál készült csoportkép tagjait sorra venném, és megpróbálnám elmondani, ki milyen címen volt ott, és mit lett belőle; akik az irodalomban vittük valamire, azok nem szorulnak az én mai magyarázatomra (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és Csaba, Jancsik Pál, Ritoók János, Sinkó Zoltán, Szépréti Lilla, Bölöni Sándor). A törvényszerű szétfejlődés – szebben fogalmazva: felnőtté, önálló egyéniséggé érés – elemzése nem volna azonban érdektelen sem e névsorban szereplők, sem az onnan és az irodaiamból kimaradtak esetében. Rengeteg történés, tolul fel az azóta lefolyt negyedszázadból, Nagyváradtól Galacig sok-sok új találkozás igazolta vagy cáfolta 1958-as indulásunk elképzeléseit, köztük az egymásról alkotott véleményeket.
*
Külön fejezet épp az 1958 után, pontosan 1958 decemberétől a Korunk szerkesztőségében eltöltött negyedszázad. Lehet, hogy ennyi idő egyetlen helyen (függetlenül az eredménytől) önmagában is teljesítmény, kimondani mindenesetre sok – hát még végigcsinálni. Mire lehetek büszke ebből az időszakból, és mit kellene szégyellnem? Nehéz ma válaszolni rá; a sajtó- és irodalomtörténet egyszer talán majd elvégzi az új, már nem Gaál Gábor-i Korunk elemzését is, s valószínűleg még azelőtt ki-ki igyekszik megírni az ott voltak közül a maga mentségét, magyarázatát. Mert függetlenül attól, hogy ki és milyen célból mit fényképezett a szerkesztőségi jelenetekből a főtéri, illetve a vármegyeházi (megyei néptanácsi) épület helyiségeiben, annyi várt és váratlan dolog történt a lap körül e huszonöt esztendőben, hogy azt összegyűjteni, a fő- és mellékszereplőket, epizodistákat megidézni – hiszem, hogy páratlanul izgalmas kortörténet lenne. Egyetlen szerkesztőségi megbeszélésről készült felvételt nézek, és szinte hitetlenkedve gondolom végig, hogy Kolozsvártól Bukarestig, Pozsonytól Buchenwaldig, Moszkvától Amerikáig (vagy megfordítva) merre és miért vezettek az utak. Hasonló töprengésre, ha nem is az Ettersbergen, a Korunk Galéria megnyitóiról kapott nagyszámú fényképek ugyancsak alkalmat nyújtanak. Ki, miért, honnan, hová? Ezek persze az emberélet ismétlődő kérdései. Legfeljebb az sokkoló, ha túl gyorsan következnek egymásután. Mi például hová és miért sietünk (jobban, mint a kép mutatja!) azzal a virágkoszorúval, Balogh Edgárral? A héjasfalvi Petőfisíremlékre tettük le a Korunk tisztelgő virágait, 1969-ben. A koszorú rég elhervadt, a koszorúzás emléke nem. A soron kívül megelőzött pionírok felnőttek azóta, talán már gyermekeik is vannak. Vajon olvasnak, olvasni fognak minket? Érdekli még őket ennek a koszorúzásnak a története?
(1984.)
KÁNTOR LAJOS
Ui. (1990. április 14.) Hat nehéz év s benne 1989/1990. fordulója után kell-e változtatnom ezen az első szövegezésen, amelynek megjelenését annak idején Hajdu Győző és bukaresti barátai, „harcostársai” megakadályozták? Nem érzem szükségét a módosításnak. Közben persze sok minden történt – a fejünk fölött és a fejünkben –, függetlenül a Bánffy-hajszesztől. De erről majd később. Az átalakuló Korunkról is. Addig előkerülnek a közben elkallódott (és most csak részben pótolt, helyettesített) képek, s bizonyára kerülnek hozzájuk újak. Az alkalomnak, e mostaninak így is örülök; nem utolsósorban azért, mert édesapám idén lenne százéves...
 

Családi fénykép, 1937. december                                           László Ferenccel óvodába menet a főtéren
 
KÁNTOR LAJOS

Kántor Feleségemmel és két fiammal a hetvenes évek elején
 

Korunk Galéria, a kezdet (1973); Aradi József és Gáll Ernő kétkedve nézi, mi lesz ebből

A hajdani Korunk-szerkesztősége a hatvanas évek végén

Mikó Imrével dedikáljuk a Korunk Évkönyvet