Szepesi Attila
Jakob Böhme
A fénybordájú angyali lények,
a szerteszálló tünemények,
kik dúlnak viharnál vadabban
a rejtve-sugárzó anyagban,
vagy izzanak titkos tűzön,
sorsuk teremtő fényözön:
lángtalan láng, gyújtó-fehér,
se arc, se hús, se könny, se vér;
mind az ős-sugallat szerint
álmon innen és túl kering,
és emberül nem szólal egy sem,
nincs mérete: parány se, hegy sem,
hol angyalul, hol ördögül
élnek kívül, élnek belül;
időn kívül, de az időben,
téren túl, a kettős tükörben –
és aki őket ismeri,
aki a titkuk meglesi,
vad suhogásuk bölcsen hallja,
Böhme Jakab, a csizmavarga,
horgadt és látnok földi másuk,
inasuk, ember-krónikásuk,
tudja: ez is, az is való,
egy az angyal meg a kígyó,
kettősen-egy és egyként-páros,
párosan-egy, sötét-világos –
megnevezi őket, holott
botlik a nyelv, a szó dadog:
kimondja, amit súgnak éppen,
a rózsa és kereszt jegyében.