A vízhordó küszködése

A különbözés ajándéka. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 1999

Úgy tûnik, a könyv külsõleg, legalábbis méretében alkalmas a mindennapos olvasásra, ha kézbe vesszük, derül csak ki, mennyire nehézkesen forgatható. Túl tömzsi, és nem válik a javára az sem, hogy ragasztott kiadvány. Nehezen lehet felütni, ám amikor hosszas küszködés után ez mégis sikerül, elég, ha egy kicsit lazítunk a fogásán, újra összecsukódik. Majd kezdhetjük elölrõl a küzdelmet.
Pedig naponkénti olvasásra rendeltetett, már mûfaja által is. Homíliákat, elõadásokat, tanulmányokat, vitaindítókat, esszéket foglal magába, melyek a Király utcai esték nevet viselõ, 1994 óta folyamatosan tartott kolozsvári rendezvényen hangzottak el. A szerzõk foglalkozása igencsak sokszínû, van közöttük történész, jogász, irodalmár, teológus, fizikus és orvos. Egy sorozat legelsõ darabja a kötet, amolyan "hangulati mintavétel" az elmúlt évek Király utcai estéibõl.
Bár az. elõszóíró szívélyesen meghív "egy régtõl fogva zajló beszélgetés terébe", a kötet szövegeihez, nem lehet olcsón hozzájutni. Mivel a szó-váltás, a dialógus reményében születtek, feltételezik a párbeszédben résztvenni akaró olvasó személyes részvételét, õszinteségét, önmaga vállalását: "Hiszen ha valaki hiányzik is... ez a beszélgetés hiába folyik... Rajtad is múlik, kérdéseiden, akadékoskodásaidon, a megértésért történõ küszködésen: a beszélgetés ott inog a határon, várva, hogy megtörténni engedd" - olvassuk a Hit a határon címû elõadásban. A "találkozás terét" egységesen határozzák meg a kötet szerzõi. "Az ember három tényezõvel kell hogy szembesüljön: ez a három tényezõ: az én, a te és a találkozás mezeje, köztes mezõ, ahol az Én-Te viszony megvalósul. Ez nem egy elvont tér, Buber Teremtõnek mondja..." - írja Visky Ferenc az isteni kegyelem birodalmáról. Kockázatos dolog belépni e térbe: kizárt dolog a képmutatóskodás, fény derül a legrejtettebb titokra is. A könyvet megnyitó Horváth Levente homíliái ebbe a térbe kalauzolnak. Szerzõjük már az elején figyelmeztet: amennyiben komolyan vesszük önmagunkat, nem altathatjuk cl a lelkiismeretünket: "Aki kitartóan töpreng léte értelmén, azt nem fogja el mély álom... Az önismeretre képtelen embernek az álom csapdája szükséglet: a félelem elkerülését szolgálja." A szentírás-magyarázó beszédek szerzõje hagyja megszólalni a Szót, érvényre jutni a Csend igazságát. Színtiszta költészetet mûvel. Íme: "Ablakomból, ha kinézek, elnémít a látvány, melyre gyermekeim hívták fel a figyelmemet. Egy galamb akadt fenn a dróton a játékból lábára erõsített madzagtól, hosszú, értelmetlen vergõdés után pedig kimúlt. A suhancok nem akarták megölni a galambot. Nem haragudtak arra, akit értelmetlenül halálra bántottak..." Bármennyire szépek is ezek a bibliamagyarázatok: jólesõen pátosztalanok, sõt nem is moralizálóak, ezenkívül mélyen önreflexívek, mégis van bennük valami kellemetlen önszembesítõ mozzanat. Hiszen az idézett részt folytatása: "Így bántjuk Krisztust", kizárja a távolságtartó olvasás lehetõségét. Amint a homíliák közös címe (Találkozások) is jelzi, találkozásra próbálják felkelteni a vágyat, Avval, aki Egyedül képes megteremteni találkozásaink esélyét. Tehát a férfi és a nõ egymásra találásának a lehetõségét is, állítja Sulyok Elemér bencés szerzetes, aki elõadásában hitelesen beszél a szerelemrõl, mivel a misztikusok nyomán a szerelmet, azaz két ember kölcsönös kitárulkozását, két idegenség egymásban való feloldódását Isten és az ember kapcsolatának a képeként értelmezi. "A szerelmeseknek talán azért is könnyebb Istenrõl beszélni - mondja -, mert olyasfélét tesznek egymással, mint amit Isten tesz velük."
Mindvégig küszködnünk kell a szövegekkel, hiszen a felvetett kérdésekre (szenvedés, szerelem, halál, élet, ítélet, közösség, törvény, identitás, bûn, tudomány és hit viszonya) felkavaró, nem megszokott válaszokat adnak. A közösségrõl: "Egymásra vagyunk ítélve? Igen. De nemcsak az anarchia félelme ítélhet egymás társaságára minket, hanem a Mester parancsa is." (Balogh Tamás), a szenvedésrõl: "Nem állítom, hogy minden szenvedésnek értelme van. Csak annyit mondok, hogy értelme lehet." (Horváth Levente), a szerelemrõl: "Nem keresnélek, ha meg nem találtalak volna - idézzük gyakran e mondatot Isten színe elõtt. De helye van e mondatnak a férfi és a nõ szerelmében is. A házasság ugyanis nem a "Te" keresésével felhagyó boldog révbe jutás állapota, hanem azé a megtalálásé, amely szüntelen - holtodiglan-holtomiglan - a "Te" keresésére ösztönöz" vagy az. élet-halál kérdésérõl: "A halálfélelem; bûntudat. Isten vár ránk a halálban. Nem a haláltól félünk, hanem Istentõl a halálban. Nincs más esélyünk, mint elõle hozzá menekülni." (Visky Ferenc)
A könyv minden egyes lapjának szélén miniatûr kép látható, amely egy vízhordót ábrázol. A kánai menyegzõ címû középkori festmény részlete ez. A szolgák egyikét ábrázolja, aki a Mester parancsának engedelmeskedve színültig tölti a kõvedreket vízzel, amely aztán borrá változik. A vízhordó részese, sõt közvetett véghezvivõje a krisztusi csodának. Elhívott, akárcsak Augustinus, Pascal, Kierkegaard, Bonhoeffer, Pilinszky, annak a keresztény gondolkodási tradíciónak a képviselõje, amelybe a kötet szerzõi is betagozódnak. Ennek a hagyománynak a megismeréséért (is) érdemes vállalni a külsõ és belsõ (a könyvvel és önmagunkkal való) küzdelmet egyaránt.

GYÖRGY ANDREA