Pusztai János
PARÁZS
Regényrészlet
 
A Vár előtti térre torlódó, tömörülő, az ég tetején szigorú istenszemként szikrázó, égő déli nap alatt a Miatyánkat suttogó, mormoló, mondó szatmáriak türelmetlenül várták, mikor szabadulhatnak portájukra. A hozzájuk csatlakozott-csapódott idegenek higgadtabbak voltak; őket leginkább az foglalkoztatta, hogy ideiglenes vagy végleges letelepedésükkel senkiben se keltsenek visszatetszést. Ők továbbra is Szatmár fia Györgytől, a közös hálaadó imádkozást szekere ülésdeszkáján állva, összetett kézzel, kipirultan, verejtéktől fénylő homlokkal irányító, tekintetét háza, műhelye, istállója, csűrje romjain, gyümölcsöse maradványain lopiban meg-meghordozó bujdosó vezértől vártak támogatást, eligazítást. A zsadányiak, gilvácsiak, dobiak, vetésiek, csengeriek, lázáriak, egriek, szárazberkiek, mikolaiak biztosra vették: rövidesen hazaindulhatnak, de a radnaiak, gyulafehérváriak, enyediek, csanádiak, kolozsváriak, váradiak a felkerekedésről legfeljebb csak álmodozhattak. Álombeli útjaik, mint békalencsés, poshadt trágyalével fertőzött állóvíz iszapjában az egyre kábultabban mozduló, kínosan tekerőzve döglődő csíkok nyomai, oltottmész ízű és szagú ködben kanyarogtak. Lábuk megcsonkított hullákba akadt, fülükbe sebesültek kiáltásai nyilalltak, az utak mentén pedig, a kétoldalt elterülő, kiégett mezőkön, elüszkösödött erdőkben sáskák, rágcsálók, ragadozók, tatárok, kunok nyüzsögtek. A sáskák szembe, szájba, ing alá, bőrbe férkőző, hatoló árpatörekként a magasba csapódtak, zizegve, suhogva porzó fellegekké formálódtak, a napot elsötétítették, a rágcsálók; egerek, pockok, hörcsögök üregeikből, járataikból kizúdultak, a hullákra, sebesültekre csaptak, rájuk folytak, a ragadozók, menyétek, görények, rókák, vadmacskák, farkasok, medvék éhségükben egymásnak estek, egymást foggal, körömmel vinnyogva, nyüszítve, ugatva, nyávogva, üvöltve, dörmögve pocsékolták, a tatárok, kunok árkokban, fák mögött, földhányások védelmében lándzsával, karddal, csatabárddal, nyíllal, fejszével, fütykössel fenekedtek, és mihelyt tehették, a meggondolatlanul útrakelőket, hazafelé vánszorgókat lekaszabolták, kiirtották. Innen eredt tehát, hogy az imát befejező, a szekérről leugró György határozott, túlhangos, már-már mérgesnek tűnő kijelentésére: Mindenki a téren marad!, ezek az idegenek nem szisszentek fel, nem dobbantottak felháborodottan elnyűtt lábbelijükkel, nem csapták sapkájukat, lándzsájukat, baltájukat, husángjukat a megszállók minapi, utolsó mészárlásai során keletkezett vérfoltokat barnán megőrző, cserepes földhöz.
Még egyszer szétnézünk a környéken; lássuk, mire számíthatunk az éjszaka, mondta György Máriának. Virrasztásra szánta el magát, de érezte: képtelen lesz fennmaradni. Az elmúlt éjjel le sem hunyta a szemét. Észrevette: kisebb fiai a műhely romjaihoz osontak. Lándzsájuk nyelével a vályog-, tégla- és cseréptörmelékből kiálló, megrepedezett, fakó gerendavégeket kezdték piszkálni, feszegetni. László! János!, kiáltott rájuk. Ide gyertek! Kapjatok lóra, mert velem jösztök; körbejárjuk a Várat. Lászlón és Jánoson kívül még Gergelyt sorolta a maga csoportjába. Az ellenkező irányba, a kompkikötő és a csordalegelő felderítésére kiküldött István mellé Árpádot, Zsuzsannát és Csikós Jánost osztotta be. Ákosra és Péter fia Péterre ugyanakkor rákötötte: maradjanak a táborban, vigyázzanak a rendre. Itassátok meg a jószágokat, mutatott ostorával a gémeskút körül nyugtalanul forgolódó, nyirkos orrukat a vályú kiszáradt fenekén megjártató, szomjasan, ingerülten fújtató lovakra, szarvasmarhákra. Felült a Szürkére, azután Istvánt magához intette; nézzen körül alaposan, és ha úgy látja jónak, fésülje át a Szamos túlsó partját is, nehogy a Nagyrét felől érje őket meglepetés. A Szamos jelenleg sekély, az ellenség játszva átgázolhat rajta. István bólogatott: érti, nagyon is érti, mi a helyzet, majd gubancos sörényű, vedlett szőrzetű tatár lován, a zömök, nyírásra szoruló patájú pej herélten emberei után ügetett. A széles vállú, lobogó hajú Árpád és a rugalmasan, talán incselkedően lova nyakára hajló, félrefordított fejjel valamit éppen mondó Zsuzsanna láttán irigységgel vegyes sajnálkozás fogta el: Annuska előrehaladott másállapota miatt nem tarthat vele. A rövid nyakú, kerek arcú, apró, fekete, Jánossal mondva: csóka szemű, szakadt tetejű tatár bundasapkát hordó Csikós János, mintha csupán Istvánt várná, megállt apósa, Köteles András hajdani kapujában. Fejét, mint magáról megfeledkezett, bámész kamasz, oldalt billentette, szíve tájéka kigyúlt, sugárzott, másodpercekig öntudatlanul várta, felesége, a második gyerekkel terhes Eszter, kisfia, a hároméves, zömök, „vasgyúró” Jánoska, apósa, a kötélverőszínben kék kötényesen, színehagyott posztókalapban, fütyörészve szöszt gerebenező András és anyósa, a babos fejkendős, bokáig szoknyás, valami miatt örökösen elégedetlenkedő Erzsébet előbukkanását, megjelenését. A kerítés, a kapu, a szín, a csűr nyomtalanul eltűnt, az istálló meg a ház egybemosódott, törekes, pelyvás agyaghalommá alakult vályogtörmelékét pedig benőtte a szúróka, a csalán, a paraj. A szanaszét heverő embertörzseket, férfi-, női és gyermekfejeket, végtagokat kerülgető vagy átléptető István melléje ért, így bámészkodását, képzelgését abba kellett hagynia. Lovát hirtelen ingerültséggel oldalba rúgta, majd Istvánt trappban megelőzte. István vissza-visszanézett; a Vár felé tartó apját, Lászlót, Jánost és Gergelyt kereste. Tekintete minduntalan a téren nyüzsgő emberekbe, állatokba ütközött, ezért apja felderítő csapatát csupán elvétve pillanthatta meg. György a templom romjainál megállt, elidőzött. Néhányszor kicsit megemelkedett a Szürkén, úgy igyekezett a falcsonkok mögé látni. Az udvaron még ott nyújtózkodott az az asztal, amelyen a tatárok Juditot megpocsékolták. Jobb tenyerét, akárha a forró, csillámló távolt kívánná kutatni, szeméhez emelte. Restellkedve tapasztalta: torka elszorul; könnyek fojtogatják. Nem érzékenyülhetett el, mert László, János és Gergely hamarosan csatlakozott hozzá. János, a legnyugtalanabb, mindjárt el is hagyta a csapatot. A harangláb helyét jelző hamus, pernyés négyszöget megkerülve Imre főtisztelendő és Miklós tisztelendő nyári olvasó-étkező asztalához sietett, majd a vaskos rönklábakra nehezedő, négyujjnyi vastag, homorúvá vetemedett, piszkosszürkévé aszalódott, madárürülékes tölgylapra meredt. Ezen vágták le Judit orrát!, akarta kiáltani, de mivel készülődő kiáltása fájdalom, megdöbbenés, együttérzés helyett esetleg holmi kárörömet vagy egyenesen gúnyt tartalmazhatott, tükrözhetett, továbbíthatott volna, okosabbnak tartotta a hallgatást. Szédületes, végtelen, vértől lucskos kavargást látott, áttekinthetetlen ellenség-örvényt, a győztes tatárok örvénylését, óriástölcsért, amelynek a belsejében kegyelmet kérve, könyörögve, reménytelenül jajgatva, jajveszékelve, sikoltva, ordítva, hörögve, végül eszméletüket vesztve pörögnek a legyőzöttek, a veszedelmet oly sokáig lefitymáló, a Várba, égő akolba egybetömörülő, összegubancolódó magyarok. Kardok, kések, csatabárdok villannak, lándzsák, nyilak döfődnek, csapódnak homlokba, arcba, nyakba, mellbe, vállba, hasba, ágyékba, combba, lábszárba. Az ellenség-örvény iszamos belsejében, a pörgéstől függően patavágó fogókkal felfegyverzett tatár katonák tűnnek elő, áldozatokra vadásznak, elsősorban szépségükről híres lányokra, asszonyokra. János látomásában az üldözőbe vett, kötélhurokkal befogott, fékentartott fehérszemélyek mindmind Juditra hasonlítottak.
Ezen az asztalon csonkították meg Juditot, szólt a közelébe érkező apja. Elámult: mennyire természetesen, magától értetődően hangzott el ez a mondat! László is, Gergely is nagy szemeket meresztett. László megborzongott; hihetetlen volt számára, hogy a mindenki által csodált Judittal szemben ilyen könyörtelenül, megalázóan viselkedhettek valakik. Ott nyomorították meg, ahol Imre főtisztelendő annyit olvasta nagy, piros szegélyű könyvét. Délutánonként ide telepedett le pihenni. A könyvet maga elé nyitotta, szemével követte a sorokat, és néha a keze ügyébe állított szakasztókosárból sárgára, bordóra vagy pirosra érett almát emelt ki. Előfordult, hogy az olvasásban csak ritkán elmerülő Miklós tisztelendő a saruját, csizmáját javítgatta rajta. Varrt, kalapált; Imre főtisztelendőt háborgatta. Akaratlanul körülkémlelt; a Judit elbeszéléséből belerögződött képet, a kerítéslécekre tűzött női fejeket kereste. A csuprokként közszemlére tett fejekkel együtt a lécek is semmivé lettek, elporladtak. A sáskajárta gyepben, muharban, porcsinban kerti szerszámok: ásók, kapák, gereblyék, dugványozók maradékaiként hányódtak az emberi csontok. Nem messze a Szamos csillámlott az erős napsütésben.
Gergely meglehetősen idegenkedve nézte a nevezetessé vált asztalt. Kis kék lepkék nyitogatták szárnyukat, pihegtek rajta vagy lomha, széles pofájú sáskák súrlódtak, koppantak hozzá. Odébb, a falak tövében megbontott, szétzilált csontvázakat vett észre. Értetlenkedve, utálkozva, végeredményben tehetetlenül rázta fejét: hihetetlen, hihetetlen, hihetetlen... A templom területén, a téglák, vályogok, cserepek, kupazsindelyek között egerek, patkányok rajcsúroztak.
György szótlanul nézelődött. Szótlansága, akár kovász a kenyértésztát, adakozókészségét ellenállhatatlanul növelte, duzzasztotta: a drága papi öltözékeket, a cifra és feltevése szerint aranyból készült kelyheket, kereszteket a templomnak ajándékozza. Meghatódott: „Milyen nagylelkű vagyok!” Azután mérsékelte magát: ,,Lassabban a testtel!”
A templom gyümölcsösében léptetve János azt mondta: Kevés alma lesz az idén. László támadólag dünnyögött: Lesz, amennyi lesz; fő, hogy itthon vagyunk. Az igaz, tódította Gergely. György megállt egy virágját hullató fa alatt, és megbotránkozva nézett felfelé: bénán csüngtek az ágak; a kutyafejűek a fákat sem kímélték. A Szamos partján haladtak tovább. A vízen fűzfabokrokba akadt tetemek lebegtek. Innen jól szemügyre vehették a Tamás malmához vivő utat és az ostrom idején sás-, gyékény-, nád- és gallykötegekkel, földzsákokkal, foglyokkal, támadókkal, védőkkel feltöltődött, elmocsarasodott, bűzös mocsárgyűrűvé változott várárkot. Az úton helyenként halottkupacok magasodtak, ezért, amíg tudták, elkerülték. Lóhátról a lerombolt, szétszedett falak fölött kényelmesen beláttak a Várba. A közmunkák alkalmával rendszerint megbámult középületek, lakóházak a földdel váltak egyenlővé. Mindenütt gödrök, földhányások látszottak; a tatárok és a később eltatárosodott magyarok kincskereső rohamainak sötét nyomai. A várárok szüntelenül dolgozó, érlelődő tartalma, „talaja” időnként domborítva, csucsorítva böffent egyet-egyet. A juhlegelővel szemben jobbra tértek, átvágtak az úton, hogy a Szamos-ág mellékét is megvizsgálhassák. Az aszály miatt satnya füvű juhlegelő fölött kiterjedt sáskaraj szállt ideges zizegéssel. Hullámzó, szinte seregély-repülésben közeledett a Szamos-ághoz, majd megtelepedett a parti szomorúfűzeken, égerfákon, bodzabokrokon. A Szamos-ág különben olyan volt, mint mindig; hűs leheletű, hívogató, barátságos, önfeledten csacsogó. A meder homokjába mesebeli tojásokként belefészkelődött termésköveket éppen csak ellepő vízben szivárványló forgácsokként, „szikáncsokként” kishalak úszkáltak. A túlsó parton, a sötét, komor, titokzatos rengeteg szélső fák alá sikló, csíptetődő, keskeny kaszálón barázdabillegetők szedegettek. Az erdőben sárgarigó dalolt, vadgalamb búgott, harkály kopogott. A Vár felé fordulva újra csak csüggesztő, elkeserítő látványban lehetett részük. Juditra gondoltak; elbeszéléseire támaszkodva megkísérelték eltalálni, a várárok melyik szakaszán érhette halálos lövés férjét, a Vár ideiglenes (az is lehet: nem ideiglenes) parancsnokát, Takács Zoltánt, hol ejthette ki öléből, Zoltán pusztulását felismerve, hol vethette el rémületében kislányát, Juditkát, és honnan, milyen irányból repülhetett, csapódhatott nyakába a vékony kötélhurok, amely ellen aztán nem tehetett semmit?
Ott próbálhattak menekülni, mutatott György egy üszkösen égnek meredő falszakaszon szakadozott, roncsolt peremű sebként tátongó lyukra. Több, mint valószínű, szólt töprengve László. János élénken ajánlotta: Hívjuk ide, majd ő megmondja. Gergely tiltakozott: Isten ments! György igazat adott Gergelynek. Juditot, amíg lehet, távol kell tartaniuk ettől a helytől. Mit akartok még látni?, fordult a fiúkhoz, kíváncsi kíséretéhez. Válasz helyett László Tamás malma felé indult. Lépésből ügetésbe, azután trappba váltott. Késő lett volna visszaszólítani, ezért két oldalán Jánossal és Gergellyel türelmesen követte. Meglepődött, már amennyire ilyen körülmények között egyáltalán meglepődhetett, milyen nyers, rideg, visszautasító a malom környéke. Tamás malmából alig maradt valami. A Szamoságból kiszakított árok deszkabélése meg az oldalára dőlt lapátkerék. A lapátok vízbe korhadó részén zöld hínár lengedezett. Balra, a Szamoson túl térdre esve vagy orra bukva feketedtek a lankasi cölöpházak. Fölöttük, a magasban piszkos mellényű varjak sodródtak Vetés irányába. Elképzelte, mi lenne, ha tatár csapatok bukkannának elő valahonnan. Nehézkesen és talán egykedvűen közelednének, de rettenetes, megtörhetetlen erővel; kiéhezett, lerongyolódott bujdosóit hirtelenében össze sem tudná szedni. Másodpercekre tapadós közöny kerítette hatalmába; lemondana a harcról, a menekülésről, kővé váltan, érzéketlenül várná a következményeket. Megrázta fejét: „Egyre sűrűbben kínoznak ilyen érzések!” Kihúzta derekát; körös-körül messzire láthatott. A kényelmes, világos tájékozódási lehetőség kishitű képzelgését elnyomta, félrerebbentette. Huzamos időzés, szemlélődés után a Szamos-ág partján indult meg visszafelé. László, János, Gergely libasorban léptettek a nyomában. A nap perzselt.
Fürödjünk meg, szólt hátra Jánosnak László. Fürödjünk!, állt kötélnek azonnal János. László somolygott: „A kis habri.” A somolygás némi alattomosságot takart, de az is lehet, csupán egyszerű, ártatlan beugratást. Öccse, amilyen szeleburdi, leugrik lováról, elhányja fegyverzetét, a lándzsát, tőrt, íjat, tegezt, pucérra vetkezik, a hőség ellenére lúdbőröztetően hideg vízbe gázol, megmártózik, élvezi a tisztálkodást, ők hárman pedig, akárha ellenségtől riadnának meg, elvágtatnak. „János, az okos, minden lében kanál gyermek, visítva szaladna utánunk, és csak úgy táncolna a bögyörője.” Jánosnak kedve lett volna a László hátát lándzsájával megbökni, hogy figyelmeztesse: nem esett a feje lágyára, nem evett bolondgombát. Ellenkezőleg; az lenne a legnagyobb elégtétel számára, ha a „család kislányát”, a mosogatni, sepregetni, kenyérsütéskor a dagasztóteknő körül téblábolni, a fazékfedőt emelgetni, az ételt kóstolgatni szerető Lászlót csőbe húzhatná. „Kényelmesen pócolna a Szamos-ágban, miközben az erdő szélső fái alatt lassan gyülekeznének a kutyafejűek.” Váratlanul jóindulatúvá váló képzelgésében a tatároknak eszük ágában sem lenne őt megtámadni vagy háborgatni. Sőt, egyenesen bámulnák a lubickoló kamaszt. Hátrapillantott: „Gergely vajon miért hallgat annyira?” Gergelynek melege volt; ráizzadt a sok zsákmányolt tatár ruha. Felnőttnek tartotta magát; László és János kötekedésére jóformán oda sem figyelt. Szülőfalujára, Vetésre gondolt: „Bárcsak mihamarabb hazakerülhetnénk!” Meglepetten ismerte fel, milyen tudatlan, mondhatná: ökörtinó volt a tatárok bejövetele előtt. Nem volt fogalma semmiről, felőle „megpukkadhatott mindenki”. Gondok gyötrik; Borbála szülés előtt áll. Micsoda szokatlan dolog! Annak idején, heves együttléteikkor az erdőben, a mezőn, a csűrben, a padláson, a jászolban fogalma sem volt a következményekről. És tessék, ma már, ha tetszik, ha nem, kénytelen mérlegelni, miképpen áll meg majd a saját lábán. Számára a bujdosás nem jelentett különösebb megpróbáltatást. „El ne kotyogjam ezt valakinek.” Azzal védekezett magában, hogy György fiait sem viselte meg az erdei élet. Ilyesmit legalábbis sem Istvánon, sem Lászlón, sem Jánoson nem vett észre. Igaz, apjuk védelmében mindig a könnyebbet választhatták. István a felderítéseket akár parádézásnak is tarthatta. Lovascsapata élén még kedvére parancsolgathatott is. Azonkívül, ha valamit megemelt, odébb tett, úgy csinálta, hogy kitessék, milyen határozott, kemény, könyörtelen a fogása. László és János még inkább el volt kapatva. Akkor őrködtek, ha unták magukat a táborban, vagy, ha nem tudtak aludni. Olykor csodálkozott: György fiai nem kerültek közel hozzá. Ezt is a fiúk rovására írta; örökösen felvágtak apjukkal, aki előtt természetesen ő, Gergely is meghajol. Nélküle ki tudja, mi történik... Gergely számára a György mesterségében is volt valami rejtelmesen vonzó. Vásárok alkalmával, amikor szüleivel Szatmárra szabadulhatott, nem győzött betelni a kovácsműhelyből áramló csengés-bongással, a komoly, apró mozzanataiban is fontosnak ható sürgés-forgással, a munkáltatók népes seregével.
György a Vár hátsó fala felé kanyarodott, közben kijelentette: Visszatérünk a táborba. Nem hagyhatjuk olyan sokáig magukra az embereket. Még meghiszik, hogy valami bajunk esett. Lépésben haladt a feltöltődött, ingoványos várárok partján. Judit mindvégig borzalmasnak tartott élményeit újra átgondolta. Az oszlásnak indult tetemekkel teleszórt út közelében felidézte azt a jelenetet, amikor Erzsébet, gömbölyded, barna gyűrűkké göndörödött hajú szeretője a várfalat tapasztotta. Hónaljig meztelen karján lágy sárfreccsenések barnálltak. A kép annyira erősen élt benne, hogy arra riadt: Erzsébet kikél az ingatag, fel-felpuffadó, csucsorítva gázokat eregető talajból, és folytatja munkáját ott, ahol abbahagyta. Ahol abbahagyta... Háromembernyi magas, háznyi széles falfelület csipkés vakolatsérüléseit igyekezett sárral feltölteni, kijavítani. Lenge, rövid öltözéket viselt; váll- és hátizmai kívánatosan mozogtak, hullámzottak, tompora szembeötlően kihangsúlyozódott, rezdült, rengett, horgasina egészségesen meg-megfeszült az odaadóan végzett munka lendületében. Időnkénti hátratekintett, kikeredett szemét Györgyre meresztette, amit a magas, vállas férfi, „bérese” megirigyelhetett, mert két kézzel kinyúlt az árokból, és bokájánál megragadva zajosan a mélybe, magához rántotta. György a Szürke gyeplőjét indulatosan, szájában odakozmált köleskása ízét érezve, megcibálta, trappolásra ösztökélte. Jólesett hallania kísérete azonnali megelevenédését. Előtte, a város vályogvető gödreinek letarolt partján nyulak ugrándoztak. Arra vette az irányt, mire a nyulak elillantak. Valamivel odébb a ráérős Szamos locsogott.
A Vár és a templom között bukkantak ki a térre. Ekkor már délutánra járt az idő. A megitatott, mozgásukban korlátozott szarvasmarhák a különböző portákon véletlenül megmaradt dió- és eperfák árnyékaiban fekdécseltek, kérődztek. A lovak a legyeket űzve fejükkel nagyokat bólintottak. A bujdosók csoportokba verődve figyelték a közeledőket. Mária aggódó arccal toppant a Szürkéről leszálló György elé. Jó, hogy nem mentél világgá. Mária mögé felsorakozott Judit, Anna, Annuska, Borbála és Margitka. György nem válaszolt, a Szürke gyeplőszárát a jelentéstételre sietősen megjelenő Ákos kezébe nyomta és a felderítő csapat élén hozzá ügető István beszámolóját meghallgatta. A környéken uralkodó mozdulat-: lanság, csend megnyugtatta; nyugalmában megerősítette. „Csupa jó hírek, így már lazíthatunk.” Péter fia Pétertől az őrség felől tudakozódott. Minden rendben, mondta magabiztosan, majdnem dicsekedve Péter. Judit kissé szégyenlősen környékezte meg; érdeklődött: maradt-e valami a házukból? György meghökkent, mert eszébe sem jutott a Judit házával törődni. Eléggé érdesen válaszolt: Maradt hát! Por és hamu. Judit könnybelábadó szemébe nézve megenyhült, jobbjával az asszony telt, erős karját biztatóan, szeretettel megszorította: Adjunk hálát Istennek, hogy itt lehetünk épségben, egészségben. Judit bátortalanul elmosolyodott.
Éhesek vagyunk, perdült Anna Györgyhöz. Örülök neki, tréfálkozott György. Ákost, Árpádot és Csikós Jánost nyomban megbízta: az élelmezésre fenntartott tehenek közül válasszanak ki kettőt és vágják le. Nem kellett kétszer mondania. Szarvasbogár szarvú, pirostarka tehenekkel tértek vissza az alkalmi, de tapasztalt mészárosok. A gémeskút közelében letaglózták, majd megnyúzták, felboncolták őket. A Vihar izgatottan rohangált, vinnyogott, csaholt, amíg a bendőket meg nem kapta. A táborbeli gyerekek egymással versengve gyűjtötték a tűzrevalót. György Péter fia Péternek csendesen megjegyezte: Azt hiszem, ez az utolsó közös lakománk. Nincs kizárva, mondta Péter. Tekintetével a rőzsét, lécet, gerendavéget kajtató, hangoskodó gyermekek közé vegyült, az örvendetesen eleven Margitkát követte. „Ha láthatná szegény Margit.”
A tehenek nyársra húzása, sütögetése jó alkalom volt a pihenésre. Agyát azonban nem pihentethette. „Evés után legfontosabb dolgunk a hullák összeszedése, elföldelése.” A ragály eshetősége rémítette; akkor hullanak el, amikor már felszabadultak. Másodpercekig valósággal látta, mint fekélyesednek el, puffadnak fel, búknak orra, esnek térdre, henteregnek okádékukban, ürülékükben az emberek; férfiak, nők, gyermekek és közöttük Mária, István, László és János. De ő maga sem lenne kivétel, az biztos.
A kényelmes, elhúzódó étkezés után senkinek sem volt ínyére a holttestek eltakarítása és a temetés. György nem erőltette a dolgot, beleegyezett abba, hogy emberei a nap hátralévő részében fedelet készítsenek a fejük fölé. Végeredményben neki is szüksége volt éjszakai hálóhelyre. Fiai és Ákos segítségével felállította a tatároktól zsákmányolt sátrat, amely elég volt családjának, Ákoséknak és Juditnak. A csűr hátánál, a hajdani zöldségeskert elején „telepedtek” meg. Ilyenformán zavartalanul kezdhetnek a romok eltakarításához, a sárcsináláshoz. A szétzilált portán járva-kelve, értékes, az építkezésnél felhasználható anyagokat keresve megállapította: a vályogtörmeléket beáztatja, sárrá gyúrja. A tégla, a cserép, a kupazsindely, ha épségben maradt, aranyat ért. Mária és János vett még részt a keresgélésben, a válogatásban. Istvánnak és Lászlónak őrségbe kellett mennie. Judit nyűgösködött: szeretne hazalátogatni, kísérje el. Én is sok mindent szeretnék, mondta gondterhelten, porosan György, majd Ákosra és Annára bízta; menjenek vele. Tudta: Judit őt akarja, de azt is tudta, hogy nem mutathatja ki. Ez megkönnyítette a dolgát. Bátran hivatkozhatott elfoglaltságára vagy arra: most éppen nem hagyhatja el a tábort. Érezte, nem őszinte és nem is viselkedik férfiasan, mégsem járt az asszony kedvében, ami szakadatlan, hol lanyhuló, hol felerősödő lelkifurdalásával volt magyarázható: a bujdosásban sem maradt hű Máriához. Valósággal a szeme láttára csalta. „És milyen nem várt eredménnyel!” Judit elborult homlokkal indult meg a deszkajárda maradványain. Konok sértődöttség kerítette hatalmába. „Ennyit érek neki! Majd megmutatom én, ki vagyok! Letöröm én a csíráját!” Az út közepe táján sértődöttsége, fenyegetőző kedve megfakult, helyét egyre hangsúlyozottabb szorongás foglalta el; durva, csepügöbös vászonként ráterült, betakarta. Szíve körül kis nyilallások keletkeztek, lába meggyengült, térdét bénító görcs kerülgette; mi lesz vele portája megpillantásakor, viszontlátásakor? Ott született, ott nőtt fel, ott szerette makulátlan, odaadó szerelemmel Zoltánt, ott szülte a világ legszebb, legértelmesebb kislányát, Juditkát. Megtörténhet, hogy elájul, sőt meghal, az életből váratlanul kikapcsolódik. Az ájulást megengedhetőnek tartotta; alaposan ráijesztene a megátalkodott, őt bizonnyal cserbenhagyni készülő Györgyre. Elképzelte, mint rohan árkon-bokron keresztül hozzá, mint hajlik fölé, mint karolja fel, veszi ölbe, viszi puha szénára, szalmára. Mindezt látná, érzékelné, mert már régen éber lenne és vigyázna: arakendője ne lebbenjen félre, csonkaságát, restellt sebhelyét Györgynek ne kelljen látnia. Viszketeg vágy ösztökélné: karját, a közben kialakult csődülettel nem törődve kerítse a nyaka köré, szorítsa magához, mintha végérvényesen az övé, csakis az övé lenne. A halált elhessentette, azonnal fekete, otromba madárként szállt el az valahova a Szamoson túlra. „Gyermekestől halnék meg. Kisfiastól!” Váratlanul megingott. Kénytelen volt Anna karjában megkapaszkodni. „György vajon most mit művel?”
György az építőanyagok válogatása közben furcsa változást vett észre magán: nem foglalkoztatják eléggé a mások dolgai. A felszabadulás régi kerékvágásába zökkentette. Mintha Judit sem lelkesítené különösebben. „Ezt a természetet nem engedhetem meg magamnak. Még nem!” Az őrség megszemléléséből visszatérő Péter fia Péterrel, mintegy pihenésképpen, arról kezdett beszélgetni, mi várhat rájuk a jövőben. A két telket elválasztó, felújításra szoruló sövény mentén lépegetve bővebben fejtegette a gyümölcsös rendbehozatalát. A lehasogatott ágú szilva-, alma-, körte- és birsalmafákon alig látott ép levelet. Péter a sövény másik oldalán helyeslően bólogatott. Borjúra, malacra, bárányra, csirkére, kislibákra, kisrucákra kell szert tennünk minél előbb, mondta. Állat és majorság nélkül elveszünk. Erre György bólogatott. Régebbi, titkolt ötlet foglalkoztatta: beszerző utakra vállalkozik. Felkeresi az országnak azokat a területeit, ahova nem értek el a tatárok. Egyelőre azonban nem tudhatta, vannak-e ilyen szerencsés területek? Van némi pénze, de a gilvácsi templom pincéjében talált aranykereszteket, aranykelyheket, papi öltözékeket is áruba bocsájthatja. Elpirult, feje megforrósodott: „Azokat az új templomnak szántam!” A gyümölcsfákat vizsgálgatva szemébe tűnt, milyen könyörtelenül fellegtelen az ég. A nap sápadtan ereszkedett az ég lejtőjén lefelé. A levegőben sáskák zizegtek. A Szamos-ágig futó, parlagon maradt szántókon sárgán virított a kiégett gaz. A szél tavalyi szúróka bugáiból fújta el a maradék magvakat, pihéket. Péter eltávolodott a sövénytől. Ásóval döfködte a földet, nézte, hol áshatna el egy, a kertjében legyilkolt, fiatal foglyot. György átszólt neki: A temetőbe visszük. A halottaknak ott a helyük. Erre Péter ölnyi dudvát, bogáncsot szedett össze, és a hason fekvő halottra terítette. A Vihar nyüszítve rohangált le-fel a sövény mellett. Coki!, kiáltott rá Péter. A hulla nem undorította, de felidegeskedett, mert neki is eszébe jutott: ragály ütheti fel a fejét. „Túlzottan könnyelműek vagyunk.” György ráérősen megkerülte a kertet, végigment a begyepesedett medrű árok partján. Fejszéje hosszú nyelével meg-megbontotta az összegabalyodott, jórészt szénává száradt füvet, mintha meg akarna bizonyosodni, nem rejtőzik-e kígyó benne? Esetleg csontvázra bukkanhat vagy a kutyák által odahurcolt koponyára, csigolyára, oldalbordára, medencecsontra, lábszárra. Az árok tiszta volt, és ez felderítette. Bizakodott: minden jóra fordul. A bizakodás, akár a kisüsti, a fejébe szállt, enyhén megszédítette. Útját az elhagyott telek mezsgyéjén folytatta. A telket alaposan megnézte: „Ide építünk Istvánnak házat.” A sátor előtt János marokra fogott gallynyalábbal seperte a földet. Mária a sátorban takarított. Annuska hol van?, kérdezte György. Az uránál, válaszolta Mária, „segít” az őrködésben. György a kerek, tompa tetejű sátrat mustrálgatta. Eredetileg sárga színű lehetett, a nap és a piszok azonban megszürkítette. Mázolatok, minták nyomai nem látszottak rajta. A tetején lebegő kígyópáras zászlót már a zsákmányolás napján letépték, megtaposták, szétszaggatták, majd tűzre vetették.
Alkonyodott. A legeltetésssel megbízott táborlakók a térre terelték a jószágokat. A nők és a gyermekek kiválasztották a csordából tehenüket, fejéshez láttak. György figyelt: nem jön-e még Judit? „Talán nem is jön vissza többé.” Annyira elkeseredik, hogy Ákos és Anna éberségét kijátszva világgá megyen. Átgázol a Szamos-ágon, az erdőbe ront, a félelmetes, bagolyhuhogásos rengetegbe, ruhája, arckendője, lábbelije lefoszlik róla, meztelen testébe karmos ágak akadnak, finom tapintású bőrébe szederindák szántanak véres barázdákat, haja napok alatt megfehéredik, orrsebén a hegek felszakadoznak, ajka kicserepesedik, nyelve megdagad, nem forog szájában, szülési fájdalmak veszik elő, lerogyik, eszméletét veszti, azután arra riad, hogy könnyű, szinte súlytalan, ölében pólyás gyereket tart, hangtalan, mozdulatlan, talán halott csecsemőt, meg akarja nézni, keresi, nem találja, a pólya óriás hernyóbáb, utálkozva megrázza, szabadulna tőle, az óriásbábból kisebb, majd még kisebb, még kisebb, szemmel már alig látható bábok esnek ki, a szélbe szóródnak, csecsemősírással távolodnak tőle, kétségbeesetten körülnéz és rádöbben: kék magasságban tartózkodik, lába alól fövényként peregnek ki a fellegek, lehunyja szemét, a mélybe veti magát, zuhanást nem tapasztal, ütést sem érez, csupán halvány, haszontalan árnyékként marad meg azon a helyen, ahova becsapódik. A hely parajjal benőtt udvara, amely bejárhatatlan birodalommá tágult. Minden szál paraj égig nőtt fa, a fűszálak rozsdásan meredező lándzsák, a sáskák tüzet okádó sárkányok... Erélyesen megdörzsölte homlokát. Figyelmét a tehenek alá hajló-kuporodó nőkre és a teheneket simogatva, fűvel kecsegtetve, etetve feltartóztató férfiakra, kamasz fiúkra terelte. János is buzgón segédkezett Máriának. Edények hiányában a kifejt tej nagy része elpocsékolódott. A legtöbben kalapba, sapkába fejtek, onnan szürcsölték aztán ki a szőrös és gyakorta trágyadarabos tejet. A leleményesek tőrrel, karddal, baltával tisztára kapart deszkadarabokból használható dobozokat ütöttek össze, vízben megdegesztették, és azt mondták rájuk: sajtár. A fejés a táborlakókat lekötötte. Györgynek alkalma lett volna a Szürkén Juditék elé lovagolni. Képzelgései megint rátörtek, ezúttal azonban a borzalmakat sikerült Judittól távol tartania. Az a világ (a másvilág?), ahova eljutott, kellemes volt és biztonságos. A lelkek szelíden viselkedtek, halkan beszéltek, és valamennyien arra törekedtek, hogy Juditot és kedves, mosolygós, önfeledten gőgicsélő kisfiát, Zoltánkát vagy Gyurikát megörvendeztessék, szórakoztassák. Bosszúsan lépett néhányat, hogy a járda mellett porcsint szaggató, hersegtető Szürkét befogja, amikor a kora esti sötétből kibontakozott Judit, Ákos és Anna. Elébük sietett. Leste, mennyire van Judit letörve. Judit a kezdeti sötétet kihasználva György jobbját elkapta, panaszos-szerelmes, támaszváróan megszorította: Hát... minden azzá vált, aminek mondtad: porrá és hamuvá. A ház, a műhely, az istálló, a csűr, a fásszín, a szénatartó gazos buckákká változott. Akárhova léptem, cserép ropogott a lábam alatt. Borzasztó, mondta még, miközben megadóan vagy megértően hagyta, hogy György kivonja kezéből kezét. György keze elkerülhetetlen kiszabadítását meglehetősen restellte, ezért szükségesnek tartotta megkérdezni: Máskülönben..., hogy érzed magad? Aggódóan vizsgálgatta Judit telt alakját. Jól, súgta Judit, máskülönben kutya bajom. Gyorsan magára hagyta Györgyöt. Máriához ment, edényt kért a fejeshez. Mária rámosolygott: Annuska a te tehenedet is megfejte. György hallotta a rövid párbeszédet. Ritka jó érzés támadt, forrt, áramlott szét bensőjében.
A tábor összeszokottan, otthonosan zsongott. A téren tüzek lobogtak. A füstsörényes, hajlongó, csavarodó lángok kapkodva világították meg az embereket, az állatokat, a sátrakat, no meg azokat a kunyhószerű tákolmányokat, amelyek gerenda-, deszka- és léchulladékból, zsúpszalmából, bogáncsból, szúrókából készültek. Sokan csak a csupasz földre terített marhabőrökön nyújtóztak végig. Ezek kiestek a lángok fényköréből. György megkereste Péter fia Pétert és Ákost. Közölte velük az éjszakai rendet: Péter felváltja az őrséget, azután mehet aludni. Ákos hasonlóképpen, de neki éjfélben szolgálatba kell lépnie. Engem fogsz felváltani, szólt nyomatékkal Ákoshoz. Füttyentett az egyébként készséges Viharnak, azután megindult körbejárni a teret. A Vihar virgoncan szaladgált, szimatolt, vakkantott, mintha okvetlenül gazdája tudomására akarná hozni: felfogja, értékeli az életükben bekövetkezett fordulatot. A tehenek lomhán lapótyáikba feküdtek, elmélyülten, kitartóan kérődztek. A lovak lecövekeltek, fejüket lógatták, pőcsikéltek. Valameddig kerülgette a jámbor jószágokat, majd megállapodott a gémeskútnál. Leült a vályú szélére, fejszéje hosszú nyelét lába között a szemetes talajnak támasztotta, rátenyerelt; pihengetett, a csillagos eget fürkészte, mintha megfejthetné, mi lesz ezután. Természetesen elsősorban a családjával. Házakkal, műhelyekkel, szántókkal, erdőrészekkel gyarapodnak. A családtól most már Juditot sem tudta különválasztani. Az új házban étkezésekkor Judit is ott ül majd velük a gazdagon megterített asztalnál. Elsorolja a szövőműhelyben és a vászonárusításban elért sikereket, de nem feledkezik meg kisfia, Zoltánka vagy Gyurika cselekedeteiről, mondásairól sem. Hol voltam, mielőtt megszülettem?, nyaggatja a fiúcska, és ezen nem lehet nem derülni. Vasárnaponként együtt mennek a templomba. Az áldozatos közmunkával felhúzott templom tágas lesz, világos, sőt ragyogó belsejű. Teljesen új ruhában, csizmában foglalják el helyüket a feketére pácolt tölgyfapadokban, áhítatosan nézik a cifra, hófehér terítős oltárt, és számára külön öröm lesz, hogy a térítőkön ott állnak az általa adományozott, aranyból készült keresztek, kelyhek. Az értékes tárgyak láttán a hívek önkéntelenül feléje fordulnak; köszönetüket némán ismételten leróják. Látomásába tudta nélkül, akarata ellenére kis hiba csúszhatott, mert az égő gyertyák nélkül is ragyogó belsejű templomba betérők úgy néztek ki, mintha a falakon kívül halálos veszedelem fenyegette volna őket; ellenség, betegség, de főként ellenség, tűzzel, vassal pusztító horda. Figyelte a riadtan belépők, féltérdre ereszkedve keresztet vetők arckifejezésének törvényszerű megváltozását, kisimulását; a templom Isten megszentelt hajléka, ahol teljes védelemben részesülnek. Az arcok megváltozása, kisimulása fokozta a belső ragyogást. A különböző ábrázolatokon a glóriás alakok megelevenedni látszottak, Jézus Krisztussal, Szűz Máriával sétálgattak bársonyos füvű dombokon. Eléggé szétszórtan kövér, bongyor gyapjas juhok, bárányok legeltek. Egy szelíd, vízzöld szemű bárány Krisztus ölében feküdt, és úgy látszott, hallgatózik, hallgatja a bölcs beszélgetést, de illemtudásból nem avatkozik bele. A bársonyos füvű dombok hajlataiban tavacskák felszínét redőztette a szél, néha halak ugrottak hirtelen ívben a levegőbe, hogy a világoskék bársonyruhás, magas sarkú, piros csizmás, rózsafüzért pergető anyát, a kissé hajlott hátú, megereszkedett vállú, szakállas, a földig érő, redős köpenyén is átsugárzó szívű fiút és az egyaránt nagyon készséges, szürke lebernyeget viselő, kezükben erősen hajlított végű pásztorbotot, nyeles halászhálót, arasz vastag könyvet, lúdnyakú lantot tartó kísérőket köszöntsék.
Lábánál a Vihar mocorgott, felállt, hátát horpasztva nyújtózott, ásított. Talpra emelkedett, jött-ment, a rátört álmosságot, fáradtságot próbálta legyűrni. Úgy gondolta, eljárt az idő, akár éjfél is lehet már, ezért felköltötte Ákost. A sátorba bújt, Mária mellé, a ropogó, marhabőrrel letakart gazfekhelyre heveredett, és nyomban elaludt. Álmában a Szamos-ág partján tartózkodott, valami hosszú-hosszú vászonsávba fogózott. Ennek a vászonsávnak a határozott rángatásával kellett jelt adnia bujdosótársainak a támadásra, amely hamarosan be is következett. Álma következő, emlékezetesebb szakaszában egy hatalmas hintót látott. A lovak nélkül várakozó, zárt, keskeny fenyődeszkákból összerótt, ideiglenes háznak is tekinthető jármű elején, a bak alatt hátsó ablaknyi négyszög volt vágva. Abban a király koronás feje látszott. György megmerevedett, nem tudta, mihez tartani magát. A király elmosolyodott. Várom a jelentésedet, fiam, mondta. György önkéntelenül biccentett, majd meg is hajolt, a jelentésből azonban nem lett semmi, mert nem jött ki hang a torkán. Kínlódásában nem vette észre, miképpen szállt ki ajtó nélküli hintójából a király, csak már barátságosan mellbe is bökte: Kár, hogy nem szolgálsz a seregemben. Ezután álma összegubancolódott; későbben, éber állapotában, a másnapi gyászos munka közepette nem volt képes kiköbözni. Reggel aránylag kipihenten, és talán ebből eredően szigorúan felszólított mindenkit, kötelesek részt venni a halottak elföldelésében. A temetőben kiterjedt gödröt ásatott, a fogatokról a málhákat lerakatta. Az ő fogatát maga hajtotta. A hullaszedést a Tamás malmánál kezdték, a Németi úton folytatták, és a kompkikötőnél fejezték be. Szállította a siralmas terhet, közben töprengett: mi lesz a sok idegennel? Telek kell nekik, meg szántóföld, és máris úgy néznek rá, mintha adhatna nekik. Mintha őt a király ilyesmire felhatalmazta volna. Tünyölődésében a király (hiába mosolygott) öregnek, elcsigázottnak látszott. Egyidősök lehetnek. Szakálla foltokban őszül, bajuszára dér csapódott. Mellét barátságosan megérintő jobbja idegesen reszket. Persze, attól még lehet erélyes. Számára nem okozna gondot az eléggé céltalanul mozgó, titokban csüggedten tengő-lengő idegenek letelepítése. A déli szünetben mindezt felhozta Máriának, Istvánnak, Juditnak, Péternek, Ákosnak.
Sose törd a fejed, szólt Mária; mindenki kaparjon magának. István selymes szakállas arcát jobb hüvelyk- és mutatóujjával dörzsölgette, barna szemében huncutság csillogott: most igazán van rá alkalom. Tekintetét akaratlanul az elhagyott telek felé fordította. Judit mereven, majdnem szemrehányóan nézett Györgyre: Én is kénytelen vagyok néhány jövevényt magamhoz venni. Egyedül semmire sem mennék. Péter legyinteni akart, de szégyellte volna Györgytől a hányavetiséget jelentő mozdulatot, ezért, mint aki fontosabb, halaszthatatlanabb dolgokon töri a fejét, komoran hallgatott. Ákos mindkét kezét maga elé tartotta, úgy jelentette ki: Nem érdekel senki nyomora. Mi nemsokára hazamegyünk. Dobon van az otthonunk, nem igaz? György nem vitatkozott; kár lenne ilyen ügyekből kifolyólag hajba kapni. Judit magatartása, aprólékosan átgondolva: vádaskodása sistergő hullámokban járta át- meg át agyát. „Ki tudja, még mire számíthatok?” A kompkikötő környékének megtisztításakor már jócskán érezte a fáradtságot, ezért néhány percre, mintha kisdolgozni óhajtana, abbahagyta a hullarakodást, és hátát vaskos, helyenként üreges törzsű égerfának támasztva átnézett a Szamoson. A .tanyák és a deszkavágó telep romhalmazait nézte. Szabálytalan, gyomos síroknak tűntek. Pillanatnyilag nem tudta, örvendene-e vagy elkeseredne, ha a romok között embereket fedezne fel? A birtokával határos, családjának menedéket adó erdő hamvasan kéklett a távolban. Az erdőtől jobbra terülnek el szántói, az Erzsébet háza elé kanyarodó úttól a zsombékos területet határoló, lezáró nagy árok partjáig húzódó föld csíkjai. Az égerfát támasztva nevetnivalóan gyermekesnek találta őszi buzgólkodását, kis gabonája szétszórását birtokán. „És azt még vetésnek neveztem.” Az aszály és a sáskajárás „vetésétől” is elvette a kedvét. Eszébe jutott: neki nemcsak a birtokára kötelessége minél előbb eljutnia, hanem Csengerbe is, szüleihez, akiket talán életben talál. Apja leleményes ember volt mindig. Reméli, sikerült kijátszania a tatárokat. Ámult magában, milyen erőtlenek, alacsonyan repülők apjával, anyjával kapcsolatos gondolatai. Beteges galambokként kóvályogtak körülötte.
A temetés után utasította az embereket: mosakodjanak meg tetőtől talpig a Szamosban. A fogatokat is lovastól a folyóba állíttatta. Órákra szóló vidámság alakult ki. A legtöbben, különösen a nők, a ruhájukat is kimosták. Judit fűzfabokor mögött tisztálkodott. Ruháját hónaljig felhúzva mártózott a vízbe. György szerette volna látni, de nem zavarhatta meg. Képzeletére hagyatkozott csupán. Igaz, ez is elég volt ahhoz, hogy elhatározza: ma vele tölti az estét. „Hazatérésünket kiadósan megünnepeljük.” Képzeletében Judit a régi alakjában pompázott előtte. Büszke tartású fejét, magas homlokát, fecskeszárny-szemöldökét, tiszta kifejezésű szemét, szabályos, rátartinak mondott orrát, határozott ajkát, gömbölyű, sima állát, mosolygáskor kigödrösödő, hamvas arcát, kicsi, kemény porcú, hűvös tapintású fülét, erős vállát, a ruhának feszülő, hivalkodó emlőit, meggypiros, magukat kellető mellbimbóit, rugalmas hasát, kényesen meg-megrezdülő csípőjét, aranyló, bozótos háromszögét, forró combját, akaratos térdét, izgatóan édes szőrzetű lábaszárát, kék erekkel átszőtt lábafejét, orgonasípokként sorakozó lábujjait, csiklandós, ívelt talpát, a mezítláb járáshoz kényes sarkát, világító horgasinát, ünnepi kalács-tomporát, hátát, háta völgyét, a völgyből kiemelkedő csigolyákat, pihés tarkóját, súlyos kontyát, feje bőrét látta. Látta még hajlékony karját, könyökét, keze szárát, csuklóját, keze fejét és ujjait, amelyek együttléteik perceiben olyan leleményesen, meggyőzően, bajait, kellemetlenségeit feledtetve járnak, vándorolnak, már-már azt hiszi: énekelnek rajta.
A találkozás lehetősége egész délután foglalkoztatta. Szeretkezéseik felszalagozott körhintává alakultak lázas emlékezéseiben. A hinta egyenletesen, hangtalanul, puhán forgott, és minden székén ők ketten ültek. Javított a képen: a székek helyét egy-egy avarral borított földszelet, védelmező erdőrész foglalta el. Fiainak a csűr romhalmaza tövében a kovácsszerszámok mielőbbi kiemelésének fontosságáról beszélt, közben emlékeiben gyönyörködött. Judit az osztozkodáskor kapott pirostarka, rövid szarvú, jámbor, duzzadt tőgyű tehenével hazament. Dolgom van otthon, mondta tehene kötelét szorongatva. Szavaiban nem volt szomorúság, talán inkább félénkség bujkált bennük; mi lesz vele az egyedüllétben? György a gerenda-, deszka- és lécdarabok összegyűjtésekor, osztályozásakor többször felidézte a szeretett asszony szavait, és erősködött: soha nem hagyja el. A használható építőanyagok osztályozásánál, a romokon nőtt dudva nyűvésénél, a melléig érő tavalyi szúróka kaszabolásánál, tűzre vetésénél, egészében véve: a csűr területének megtisztításánál Györgynek, Istvánnak, Lászlónak, Jánosnak később Mária, Ákos, Anna, Annuska is a segítségére sietett. Mária a kertben, a gyümölcsösbe csapott jószágok mellől jött fel. Számolgatta, mivel is maradtak végül. A Szürkéhez, a Szellőhöz, a Virághoz, a Lomposhoz egy lovat és egy tehenet kaptak. Három ló, három tehén. „Fogalmam sincs, mivel teleljük ki őket.” Hallgatnak róla, de magától értetődő, hogy az István és Annuska lova és tehene ugyancsak az ő gondjaikat szaporítják. Nem volt nehéz a szíve, amikor mindezt számba vette. „A két szekér meg a nagy sátor, az is valami...” Ákos a tavalyi szúrókát tűzre hordva-kotorva a mielőbbi hazatelepedéssel foglalkozott. Derűsebb pillanataiban hajlott a valóság megszépítésére. Megérkezésükkor csupa biztató látványban lesz részük, azt hitte. Semmijük sem pusztult el, gazdaságuk legfeljebb elhanyagolt állapotban van, mivel huzamos ideig hiányoztak. Ezeket a derűs pillanatokat rendszerint gyorsan követték a komor, elkeserítő pillanatok, és ilyenkor Ákos feltűnően elszótlanodott. Az sem vigasztalta, hogy tulajdonképpen nem nincstelen földönfutók, hiszen van két lovuk és egy tehenük. Anna és Annuska halkan beszélgetett. Anna oktató színezetű hangját a Vihar vakkantásai feldarabolták. Annuska játékosan befogta a fülét. Péter fia Péter többször átszólt; tájékoztatta Györgyöt a romeltakarításról. János átbámult; kedve lett volna a kertben lovukra, tehenükre vigyázó, a megcsonkított, fiatal fogoly helyét gondosan kikerülő Margitkával eljátszogatni, beszélgetni. György bejelentette: Mindjárt jövök, azután a kertben a kezes Szürkére ült, majd a földeken keresztül Judit portája felé vette útját. Mária úgy tett, mintha cseppet sem érintené György távozása. Mosolyogva végezte tovább a dolgát.
Hazakészülődésekor Judit a különböző ajánlkozásokat: elkísérik, ideiglenes fedelet, kunyhót építenek számára, éjszakára mellette maradnak és, ha kell, megvédelmezik, határozottan visszautasította. Ki nem állhatom, ha ijedősnek, gyámoltalannak néztek engem, mondta. Szakadozott hamvasba kötött batyuját jobb karjára akasztotta, bal kézzel a pirostarka, duzzadt tőgyű, jámbor tehén rövid szarvára hurkolt kötelet fogta, úgy kanyarodott ki a térre. Elégedett volt: ezután kedvére magára maradhat; dolgozhat, portáját belátása szerint építheti újjá. Még nem gondolt át mindent részletesen; otthonát, mint távolban kéklő hegyet, egy tömbben látta. Hatalmas háza boltíves kapuja tölgyfából készül, és különböző faragások díszítik majd, faragás-sorozatok: mindenekelőtt az ő megszületése, növekedése, nevelése; pólyában, bölcsőben, lepkekergetés közben a mezőn, játék babáikkal, cicázás, kocsikázás az udvaron szövőasszonyokkal, az írás, az olvasás, a számolás tanulása, a bibliai történetek sorolgatása a takácsműhelyben, sétalovaglások a Szamos-ág partján, Zoltán megjelenése, kitartása mellette, lánykérése, az esküvő, Juditka világra jötte... Az újabb faragássor, amelynek talán felülről lefelé patkó alakban közre kellene fognia az előzményeket, a .tatárok Szatmárra érkezését, a Vár ostromát, a védők, elsősorban Zoltán hősiességét, menekülési kísérletüket, Zoltán halálát, Juditka elvesztését, a fogságba esett védők megtizedelését jeleníti meg. Arra eszmélt, hogy a mesébe illő kapun alig néhány tenyérnyi hely maradt elfogatásának, pontosabban: húrokra kerítésének, megcsonkításának, szolgaságának, szökésének, Györgyékhez kerülésének, György megszeretésének, a feledhetetlen szerelmeskedéseknek, a teherbe esésnek, a bujdosásnak, a felszabadulásnak, a hazatérésnek részletes ábrázolására. Régi házukban zománcozott csempék lógtak a falakon. Az egyik csempe Zoltánt, őt és a karonülő Juditkát „mutatta”. Most, a gémeskutat elhagyva próbálta ezt a családi képet átrendezni. Zoltán helyébe György, a Juditka helyébe a majdani kisfiú került, de hamarosan belátta: az átrendezés nem akart állandósulni; sem György, sem a kisfiú nem nyert végleges formát, mindketten elhomályosultak, beleolvadtak a háttérbe, Juditnak pedig, akárha huzamosan bámult volna a napba, piros, zöld, kék, lila, sárga, rózsaszín körök táncoltak a szeme előtt. Tekintetét az égen lefelé pályázó, fokozatosan szelídülő napra fordította. Hunyorogva hagyta abba a napba nézést; szemét a házak, a templom, a Vár maradványain pihentette meg, tisztította ki. A házromok, a tulajdonosok, letelepedni igyekvők ásója, lapátja nyomán porzó vályog-, tégla- és cseréphalmok már eléggé hidegen hagyták, a templom meg a Vár törmelékei azonban vadul nyomasztották; a mellére gyűltek, rácsúcsosodtak, nem hagyták lélegzethez jutni, azt is mondhatná: elföldelték. Ilyenformán a föld alól, fejét kínjában jobbra-balra csavarva látta megcsonkításának helyét, a rönklábú, rönkszékekkel körülvett tölgyfaasztalt, és másodpercekig az a rögeszméje: orra fölött egyre közelebb és közelebb rozsdás patavágó fogó csattog, és lecsap rá, vérét kifreccsenti, agyát felgyújtja, tűzbe borítja. Védekezésül mereven maga elé bámult, de akkor a feltöltődött, elmocsarasodottan gázokat böffentő várárok tűnt a szemébe. A tegnap is járt itt, de akkor a megrázkódtatást, mivel portájának a viszontlátása lehetett fontosabb számára, elkerülte. Agya valamennyi időre valóban tűzbe borult, és későbbi megállapítása, mérlegelése szerint, ha meglehetősen lustán mozgó, fülével, farkával, fejével, lábával a légyhajtásba merülő tehénkéje nem akadályozza, batyujával az ároknak megy, belemerül, hogy Zoltánt és Juditkát mindenáron megkeresse. Megcsillapultan, jobbra, utcájukba térve már csak lanyha, oldódást hozó képzelgés foglalkoztatta: Az árok fenekén, ahova természetesen sértetlenül kerülne, fényes teremre bukkanna. A teremben régi bútoraik állnának. Az asztalon és a kandalló párkányán vastag gyertyák égnének. A padlót kikészített medvebőrök borítanák. A bőrökön Juditka lépegetne, azután bukfenceket vetne. Minden bukfenc után odakiáltana az asztalnál holmi írások fölé hajló apjának: Ezt csináld meg te! Ezt csináld meg te!
Megrázta fejét. Tehenét az udvarra vezette, a kötelet egy, a ház törmelékéből előmeredő, horgas husángvégre akasztotta, batyuját a kút mellé huppantotta, önkéntelenül háziasszonyosan csípőre tette kezét, mihez kezdjen legelőbb, azt fontolgatta. A szakadozott hamvast kigöbözte, holmiját a földön szétrakta, nézegette. Volt irhabundája, füles tatár sapkája, arckendője, szárított marhabőre, saruja, cserépkancsója, fésűje, tűje, fonala, tőre, kardja, rövid nyelű fejszéje, nyílvesszője. „Az íjat Györgyéknél felejtettem.” A cserépkancsót többször kézbe vette; fejéskor használja majd, de a kútból vizet húzni is jó lesz. A kúthoz ment, belenézett, túlságosan mélyen csillogott a víz. Számolgatta, milyen hosszú kötélre lenne szüksége. Ha tehene hatszálas kötelét kibontaná, összetoldaná, talán tíz lépés madzagot nyerhetne belőle. „De akkor mivel kötöm meg a tehenet?” A félredobott hamvasra pillantott, lehajolt érte, felvette, nézte, hogy tudná csíkokra hasogatni. Két ujj széles csíkokkal próbálkozott, sikerült, így rövidesen megtudhatta, milyen kútjában a víz. Belekortyolt; hideg volt, elfogadható, főleg szagtalan, amiből megkönnyebbülve arra következtetett: nincs benne hulla. Azért módjával ivott, jó ideig a kancsót a vályúba ürítette, azt akarta, degedjen meg, este legyen hol itatnia. A szaporátlan vízhúzás szüneteiben a ház, a műhely, az istálló, a csűr törmelékdombjait kerülgette, földbe verhető karókat keresett. Megpörkölődött lécekre bukkant, kihegyezte őket, azok lettek sátra tartóoszlopai. Időnként leült pihenni, arcáról, homlokáról a verejtéket sűrűn törülgette, ugyanakkor tavalyi füvet, porcsint, parajt, keserűlaput kapart össze derékaljnak, amelyre a marhabőrt szőrével felfelé ráterítheti. Munkálkodása közben egyetlen percre sem feledkezett meg Györgyről; még ma eljön hozzá, folyton az zsongott a fejében. Egész valóját olyan izgalom uralta, mintha rendezkedését a szeretett férfi szeme láttára végezné. Olykor lódobogást hallott, feszülten figyelt, arckendőjét igazgatta, kék vászonruháját leporolta, fellépett a vályúra, onnan nézett a templom, a Vár irányába. Egy ilyen alkalommal György mellette dobbant le a Szürkéről. Jaj!, kiáltott fojtottan, aztán a György nyakába dőlt. György a fekvőhelyre vitte, letette, föléje hajolt, a rámosolygó, arcát kutató szemeket megcsókolta, nekivetkezett, Judit készséges V-betűjébe helyezkedett, hosszan szeretkezett. Judit később felülre került. Nekem most így kényelmesebb, suttogta. Györgyöt két vállánál fogva kényszerítette maradásra. Mindjárt este van, keresni találnak, magyarázta György. Judit nem hallgatott rá. Tudta, ha nem használja ki az alkalmat, később sóvároghat.
Valóban este érkezett haza. A család a sátor közelében lobogó tűznél ült, beszélgetett. Mária ámulva nézett rá: miért jött a kompkikötő felől? „Hát nem Juditot vigasztalta?” György a Szürkéről leszállva nagy, kifejlett vadnyulat mutatott fel. Szerencsével jártam, mondta. A nyúlban nyílvessző állt keresztben. Az elébe szaladó Jánosnak adta. Kan, közölte szakértően János. Kan vagy nem kan, rögtön megnyúzzuk, csatlakozott Ákos. A tűznél György kötelességének tartotta részletezni nem várt vadászatát: A Németi út végében álldogáltam, nézelődtem, amikor kiemelkedett egy barázdából. Oldalt állt nekem. Megkönnyebbülést érzett, és ez az érzés egyre jobban hatalmába kerítette. Judittól a Szamos-ághoz ügetett. A parton, a szomorúfűzek, égerfák, bodzabokrok védelmében észrevétlenül juthatott ki a Németi útra. A többi már gyerekjátéknak számított. A nyúl sülése közben bele-belehallgatott a város otthoniasnak tartott zajába. Tehenek bődültek el itt-ott, lovak nyerítettek, prüsszentettek, férfiak kiabáltak valamiket egymásnak, asszonyok szólították türelmetlenül játékba bonyolódott gyerekeiket, csecsemők bömböltek. Az állati és emberi hangokat meglehetősen önzően figyelte: mennyire vannak távol vagy közel Judithoz? A Judithoz közeli hangok megnyugtatták: nincs egyedül, veszély esetén segítségért folyamodhat szomszédaihoz. Töprengett: mit tehetne a mindenáron otthonában, külön lakni akaró Judit védelmében? Éjszaka a sátorban, a látszólag nyugodtan alvó Mária mellett különböző módozatokat talált ki. Ezek aztán észrevétlenül, rákúszó tünyölődésbe olvadtak, abban kavarogtak, ködlöttek. Judit kunyhója köré varázslóként láthatatlan kerítést emel. A kör alakú kerítésen a rosszakarók, a rabló hajlamúak és a netalán bosszúszomjasan visszatérő tatárok fennakadnak, egymásnak esnek, egymást irtják ki. Mindezt a Szürke hátán ülve, teljes fegyverzetben nézné végig, és mulatna, önérzetesen mulatna: Íme, ő, Szatmár fia György, vezérségét a szabadságban is megtartotta. Megtartottam a vezérségem, gondolta a fokozatosan sűrűsödő álom közepén, és ezt a rosszakarók, a rabló hajlamúak, a bosszúszomjasan visszatérő tatárok is tudták. Nemcsak Judit hevenyészett kunyhóját, de a portát sem merték megközelíteni. Álmának aztán az volt a legkellemesebb szakasza, amikor az udvaron feltűnt Judit, feléje indult, kérte, szálljon le a Szürkéről; szeresse. Álmának ezen a pontján mégis történt valami, aminek emléke másnap kellemetlenül kaparta a torkát. Hirtelen zűrzavar, ricsaj keletkezett. Időbe telt, amíg kihámozta, mi történt. Rájött: Juditot valahonnan messziről akarja megvédeni, védelmezni. És onnan, a számára meghatározatlan messzeségből érkezve be akart hatolni az ostromlók gyűrűjébe. Az arctalan tömeg nem fogadta be; szőrlabdaként, felfújt disznóhólyagként lepattant róla, viszszarúgódott. Törte a fejét, mihez kezdjen. Nem volt lova, fegyvere, de még az elmaradhatatlan, hosszú nyelű fejszéje is hiányzott. Tehetetlenül, tanácstalanul állt, állingált valameddig, azután úgy döntött: abbahagyja a küzdelmet, eltávozik. Mikor azonban, mint ártatlan, egyelőre suta röptű fecskefiókák, szálltak hozzá a kunyhó felől Judit szavai: Szakadatlanul rád gondolok. Csak téged szeretlek, és jobban, kitartóbban, mint bárki mást a világon. Hiszek neked, válaszolt valaki Juditnak. A György hangján válaszolt, ami Györgyöt, a kintrekedtet, előbb megdöbbentette, majd, mintha a talpában keletkezett görcs oldódását figyelné, megnyugtatta. Most már Judit mellett feküdt a marhabőrön. Az asszony hangja, becézgetése friss kútvízként üdítette. Az előbb, vagy ki tudja, mikor kívülről észlelt zűrzavaros, ricsajos támadásnak nyoma sem volt. Újra zavartalanul töprenghetett, mit tegyen azért, hogy a Judit teljes védelmét biztosítsa. Az egész vidéket soha nem tapasztalt csend árasztotta el. Ebbe a mélységes csendbe vakkantott bele a nagy tatár sátor tövéből felugró, a porta bejáratánál lándzsásan őrködő László felé robajló Vihar. Előzőleg László óvatos, de a végén kihegyesedő füttye hallatszott. György jobbját a derékalja mellé nyújtóztatott hosszú nyelű fejszére siklatta, kibújt a sátorból, körülnézett. Hamar meggyőződött arról: nem történt semmi szokatlan, csupán az unatkozó László vágyott némi szórakozásra. Azért megkérdezte: Talán valami baj van? László a fejét rázta: Nincs semmi. Lefekhetsz, közölte fiával, ő pedig a fejszéjével és az átvett lándzsával a helyére állott. Tagjaiban jótékony pihentség áradt szét. „Minden a legnagyobb rendben van. A béke fehér galambja lebeg Szatmár fölött.”
A jótékony pihentség, a pillanatnyi elégedettség mégsem feledtethette vele, hogy a felégetett, romba döntött Szatmár fölött lebegő fehér madarat, a béke szelíd galambját sunyin kerülgette, sőt el-eltakarta, homályba borította a nincstelenség fekete fellege. A deszkajárda korhadt maradványain topogva, az éjszaka hangjait lesve, találgatva, mérlegelve sürgős gabonaszerzés foglalkoztatta. Búzára, árpára, rozsra, zabra, kölesre van szükségük. Vetőmagnak is, élelmezésre is. A holnap kiásandó vasat nem ehetik meg. Bő termésű, csodálatos mezőt képzelt el, és malacfalkákat, bárány- és kecskegidanyájakat, borjúcsordákat, csikóméneseket. Háziállatai mind-mind fiatalok voltak, jövőre érdemesek. Ezeknek a beszerzéséhez pénzre, sok pénzre van szüksége. Lándzsája nyelével mérgesen megkoppantotta a földet. Arról meg a kegyetlen aszály, a sáskajárás jutott eszébe. Tekintetét a csillagos égen jártatta. Nem bánná, ha olyan felhőszakadás kerekedne, hogy öntsön ki a Szamos. Bokáig, térdig, derékig, nyakig merülne a vízbe, onnan kérdezgetné Judittól: Ugye, te is elégedett vagy? Ugye, te is elégedett vagy? Judit boldogan vetné magát az árba, hozzá úszna, a nyakába akaszkodna, arcát arcához szorítaná.
Így érkezett meg a hajnal. A hangok felerősödtek, szétterjedtek. Az emberi beszédhez, a lónyerítéshez, a tehénbőgéshez, a kutyaugatáshoz kútgémnyikorgás, lánccsörgés társult. György mármár azt várta: a Vár felől jövet feltűnik a csorda, a csordás pedig fülrepesztőeket cserdít nyolc ágban font szíjostorával. A téren egyelőre nem mutatkozott senki, ezért a közeli házromokat nézegette. Köteles András udvarán Csikós János kis bozontos, hosszú sörényű pej lova, az osztozásnál neki jutott tatár ló gázolt, kutakodott a parajban. Harmattól nyirkos pányváját elégedetlenkedve rángatta maga után. A romok mögött elbődült egy tehén. Mosolygott: Csikós máris társult valami fehérnéppel; nem olyan gyámoltalan, mint hitte. Tekintete visszatérőben Simon fia Dénes boltjának maradványaiba akadt. „A boltnak biztosan volt raktára.” Szeget ütött a fejébe: Dénes portáján terménnyel tele pincét rejtenek a törmelékek. Tömérdek, búza, árpa, rozs, zab, köles, borsó, bab, só és ki tudja, még mi minden hever tőle karnyújtásnyira. Annyira elragadta ez a feltételezés, észre sem vette, mikor elevenedett meg az udvar. Mária, István, László, János, Ákos, Anna és Annuska mosakodással foglalatoskodott. A vizet egymás markába öntve lötykölték ki szemükből az álmot. Mária, Anna és Annuska a fejéshez készülődött. István, László és Ákos a porta különböző pontjain kipányvázott tehenek és a két szekérhez kötött lovak éjszakai trágyáját kaparták össze és vitték hátra, a kertbe, lapáttal, villával. János a sátor tövében készített fekhelyeken igazgatta el a marhabőröket. Toppantva ijesztgette a Vihart: ne merészeljen oda heveredni. Az éjszaka csak apja és anyja aludt a sátorban. A szomszédban felbukkant Margitka. Tehenük pofáját simogatta, miközben apja, Péter fia Péter gyakorlottan fejt. Sajtárul jókora szilke szolgált. Péter köszöntötte Györgyéket, felegyenesedve, a szilkét két fülénél fogva tett néhány lépést a telteket elválasztó sövény felé. Ízlett a nyúl az este, mondta kötelességszerűen. Még a csontját is megropogtattam. Örvendünk, válaszolt Mária mosolygósan, tréfásan mentegetőzve: Azt eszünk, ami van. Különben is, mindent meg kell enni. Péter élénken helyeselve távozott a tejjel. György bejött az udvarra. A romhalmazokat benövő, ellepő paraj ezüstös levelein harmatot vett észre. Tenyerét végighúzta a leveleken, azután arcához érintette. A csűr megtisztított területére lépett; rövidesen megkezdhetik a kovácsszerszámok kiásását.
Tejet reggeliztek. Mindenki egy álltó helyében itta ki a Mária által neki nyújtott csuprot. György Jánost lóra ültette, Judithoz menesztette, nézze, kérdezze meg, nem történt-e valami baja az éjjel? Mihelyt a küldetését ujjongva teljesítő János távozott, Istvánnal, Lászlóval és Ákossal az ásáshoz látott. Jött-ment, topogott, csizmája sarkával kopogva kereste a gödröt. Végül ásóját a földbe ütötte. Itt kezdjük, nézett határozottan a többiekre. A gödröt körkörösen bővítették, mélyítették. Néhányszor a fejsze fokával törték át a tűzvészkor cseréppé égett talajréteget. Erről a lékvágás jutott eszükbe. A tatárok lékeket vágtak a Szamos jegén és azokba eregették fejjel előre engedetlen foglyaikat. Ősi, és alkalmatossága folytán bizonnyal örökké fennmaradó eljárás. Ők sem riadnának viszsza a tatárok lékbe eregetésétől, ha éppen úgy adódna. Ebben viszont most nem érdemes elmerülni. A talaj porhanyóssá, azután szíjassá vált. Közben a kert felől berobogott János. Semmi vész!, kiáltotta már a gyümölcsösből apjának. Judit néni szeretné, ha kiemelnénk a szövőszékeit. Az üzenetet György néhány fejbólintással vette tudomásul. A parajt és a szúrókát sarlóval lekaszaboló Mária élénken figyelt; izgatta, mit válaszol György. A mérsékelt fejbólintások kielégítették, kimondottan ínyére voltak; kezdett rosszmájú lenni: „Még mit nem? Nem olyan sürgős az. Ezután az ismerősök cselédjei leszünk? Boldoguljon mindenki, ahogy tud.” Később megenyhült, bűntudat ébredt benne, magát Judit helyébe képzelte: Egyedül lenne, csonka, bensőjét karmos, agyaras ragadozóként az a bizonyosság rágná, hogy többé soha senki nem vet rá szemet, ha tetszik, ha nem, társtalanul kénytelen leélni az életét, amely irdatlan repedésekkel elcsúfított ösvényhez hasonlítható; a férgekkel teli repedések szabályosan növekednek, az ösvény végén szakadékká egyesülnek és ez a szakadék kikerülhetetlen, előbb-utóbb beleájul, belevész, ott rothad. A kellemetlen, viszolyogtató látomást imádkozással, vallásossággal enyhítette, szelídítette. Szakadatlanul imádkozna Istenhez, aminek köszönhetően az az ösvény egyenesen kellemetessé alakulna. A repedésekben nyüzsgő hangyákat, százlábúakat, fülbemászókat, lóférgeket megszelídítené, valahogy háziassá tenné őket, beszélne hozzájuk, az életét bátran és cseppet sem keseregve kiteregetné... Elakadt. Bosszúsan csápolt a sarlóval: „Mindenki hülyének nézne!” Judit másállapotára nem akart gondolni, pedig készült rá, milyen bonyodalmak adódhatnak, ha majd Györgyre hasonlít a gyerek. Mert egyelőre, ha éppen szóba hozza neki ezt, csak hanyagul legyint, vagy azt dörmögi: Nem a te dolgod az. Hagyj békét neki.
Rendben van, mondta György Jánosnak. Te most menj a kertbe és tartsd szemmel a jószágokat. János füttyentett a Viharnak, azután eltrappolt. A lovak, tehenek szabadon kószáltak a kertben. Kevés ehető gazt találtak, ezért átléptek az árkon, hogy a Szamos-ágig futó, parlagon maradt földeken kereskedjenek. János hagyta őket. Margitkát szerette volna a kertjükből kicsalogatni, de a kislány úgy tett, mintha nem venné észre. Kiabálásra nem szánta el magát, nehogy délben az ebédnél vagy este a tábortűznél ne legyen nyugta a bátyjaitól. Margitka makacsul háttal állt neki, mintha apja buzgó romeltakarítása annyira lenyűgözné. Péter fia Péter vaskos feszítőrúddal egy aránylag ép gerendát mozdított kifelé a törmelékből. A gerenda csápolva, sűrű port keltve a törmelékdomb aljába hengeredett. A por másodpercekre eltakarta Pétert. Margitka ijedten meglódult, apja felé szaladt. Derékig érő hajfonata kígyóként követte. János elhúzta a száját: „Milyen félős”! Fűzfabotjával tavalyi szúrókákat fejezett le. A bot suhogva hasította a levegőt, a szúrókabugák pedig darabokra hullva röpdöstek. Hirtelen magasra vágyott, a magasban hátborzongatóan ingó, kilengő fakoronára. Mindent szeretne látni; az egész világot. Szeretné látni a diadalmasan, fényes felszerelésben, lóháton vonuló királyi hadsereget, ugyanakkor a mocskosan, megtépázottan, fegyvertelenül, mezítlábas csoportokban menekülő ellenséget, a kutyafejűeket, akik, ha jól belegondol, így is eléggé veszedelmesek lehetnek az útjukba eső városok, falvak lakói számára. A magas, felhőt érő-megtépő fa tetejéből módjában állna figyelmeztetni a veszélyeztetett lakosságot. Az ő figyelmeztetésére a szatmáriak, németiek azonnal lóra kapnának, és a tatár sereg töredékeit ártalmatlanná tennék. Egy széles földháton, a kertjük és a Szamos-ág közötti távolság közepe táján magányos tölgyfa emelkedett. Túlságosan fenn kezdődtek az ágai, ezért kisebb korában, a háború előtt nem is gondolhatott arra, hogy felkapaszkodjék rá. István és László is csak egymás vállára állva kaparinthatták meg a legalsó ágat, amelyre ügyesen feltornázhatták magukat. János a földről kérdezgethette a famászásban éppen soros bátyját, miket lát, egyenes, becsületes választ azonban soha nem kapott. István már a harmadik ágon megfeledkezett róla. Egy akkoriban megtanult éneket fújt, kornyikált állandóan: Kenderből, kenderből a pendely, kislány inge alatt hervad el az ember. János bámult felfelé, hallgatta ezt a csúnya, anyjával szólva: disznó szöveget, és nem ment a fejébe, mi tetszik annyira Istvánnak rajta. László általában meghallgatta a kérdését, de nem volt köszönet a válaszában. Egy kis hólyagot látok!, kiáltott le. Rendszerint addig vezetgette ide-oda, amíg néhányszor makkal fejen nem koppintotta. „Azóta megnőttem!” Büszkén gondolta ezt, hiszen a bujdosás idején vadmacskaként mászkált a fákon. Megiramodott. A vele párhuzamosan loholó Vihar bundájába markolt, vitette magát. A gyepelő jószágok elmaradtak, a magányos tölgy pedig fokozatosan növekedett. Belevillant: „Nehogy hullákat találjak alatta!” A fa szétterpeszkedő, óriás ujjakként földbe mélyedő gyökerein még szaladtában észrevett valami sötét, esetlen halmot. Lassított, megállt, a lihegő Vihart váratlan haraggal visszafogta. Innen lépésben haladt tovább. Sejtése beigazolódott: halott hevert a gyökereken. A mellig felsodort ruháról ítélve női személy. A csontokon már alig maradt hús. A koponyacsont, amely nagy csomó, összegubancolódott hajzatban „ült”, lépésnyire elgurult a törzstől. Jánosnak szokatlanul hevesen dobogott a szíve. Nem merészkedett egészen közel. A nyüszítve szimatoló Vihart is visszaparancsolta. Sarkon fordult és hazairamodott.
Mi történt?, kérdezte csodálkozva György, amint a levegő után kapkodó, kifőtt Jánost megpillantotta. János szaggatottan adta elő, mit látott. Meglepődött: a hír senkit sem sújtott le. Hulla a fa alatt, élcelődött a szerszámos gödörben kaparászó László. Régi?, érdeklődött a földet lapátoló István. János kabátja ujjával törölgette homlokáról a verejtéket: Hát... Eszébe jutott: nem szabad a jószágot a fáig engednie. György ásója hegyével éppen elérte a szerszámokra fektetett deszkákat, a padozatot. Eltemetjük, mondta Jánosnak. Amint itt végzünk, eltemetjük, tódította a padozatról a porhanyós földet kézzel összekotró Ákos. János csillapodottan indult vissza a jószágokhoz. Ne félj, nem esz meg, szólt utána László.
A fújtató, az üllő, a pörölyök, a félkézkalapácsok, a nyeles vágók, lyukasztók, simítók, a fogók, az abroncshúzók, a vasszálak, a vastömbök kiemelése, megtisztítása Györgyöt, Istvánt, Lászlót és Ákost napokra lekötötte. György a fújtató helyenként felfeslett varratait gondosan helyrehozta, a tűréseknél keletkezett szakadásokat befoldozta. A szőrös marhabőr darabok; csíkok, négyszögek, háromszögek, téglalap alakúak meglehetősen nevetségesen hatottak a harmonikaszerűen kinyíló-összecsukódó alkotmányon. István az üllőről és a pörölyökről köszörűkő maradvánnyal, homokkal távolította el a rozsdát. László és Ákos a félkézkalapácsokat, a nyeles vágókat lyukasztókat, simítókat takarította meg, Ákos kíváncsi gyermekként minden szerszámot ki akart próbálni, csettintgetve álmélkodott, hitetlenkedett, meg-megnyalta ajkát, mintha finom falatok, szálka nélküli halszeletek, ropogósra sült, egyenletesen sózott nyúl-, őz-, szarvas-, vaddisznó-, medve- és marhahúsok csúsztak volna le a torkán. János arra számított, apja őt is bevonja ebbe a fontos, mesteremberekhez illő munkába. A korhadt nyelek kicserélésénél segédkezhetne, vagy akácfát vághatna a környéken; a Németi úton és a Tamás malmánál. Ehelyett makacsul ragaszkodik a minap, a tűznél, nyúlfalatozás közben kiadott utasításához: neki, a harmadik, a legkisebb fiúnak idén a jószágvigyázás lesz a kötelessége. Ennek hallatára János ültében megmerevedett, a szájában lévő nyúlbordát szokatlan eréllyel harapta el: egészen belezökkentek a fogai. „Miért vagyok a legkisebb fiú?” Ezt a magányos tölgy alatt talált hulla eltakarításakor is sérelmezte. „Ha nagyobb lennék, nem félnék, nem undorodnék.” A hulla eltakarítása, temetése furcsán és talán tiszteletlenül zajlott le. Az ásóval, lapáttal, villával, rozoga, fületlen, félig kijáró fenekű szénáskosárral kivonult György, István, László, Ákos a Szamos-ág fűzfabokrokkal benőtt árterületén mély gödröt ásott, majd a tetemet, pontosabban: a néhai, szerencsétlen nőszemély majdnem teljesen lekopasztott, itt-ott még nyálkás, ragacsos csontvázát a kosárba villázta, azután, mint rögtönzött saroglyán, karókon a gödörhöz vitte, kosarastól belesuppantotta, elföldelte. A helyet letaposták, a karókat a Szamos-ágba hajították, kezet mostak.
Most már nincs kitől félned, paskolta meg János arcát György, amint hazafelé tartva a magától értetődően kialakult libasor élén, négyágú villával a vállán elhaladt mellette. János lesütötte szemét, restelkedett: nem elég leleményes. Ha leleményes lenne, földet hordott volna a halottra, a tölgy első ágait érő hantot alakított volna ki. A hant segítené a fára mászásban, télen pedig ereszkedhetne róla szánkóval. Ne finnyáskodj!, szól rá időnként anyja, ha nem ízlik neki valami. Mit csináljon? Finnyás és kész. Hulla láttán egyszerűen eláll a lélegzete. Gyötrődik; a mozdulatlan, foszló, rothadó test fölött hatalmas, szürke pillangó alakjában elűzhetetlenül lebeg, röpköd, kereng a lélek. És a lélek, a hatalmas, szürke pillangó megtámadhatja; a szemének ugrik, a hajába ragad, ki tudja... Hirtelen visszakozott; utált ilyen gondolatokban elmélyülni. Arra összpontosított inkább, miképpen élje bele magát új feladatába, a csordáskodásba. A Viharhoz folyamodott. Reggelenként kicsalta a földekre, nyúlra uszítva száguldozott vele. Nyúl hiányában pocok-, egér-, vakond-, hörcsög- és menyétüregeket keresett neki. Kevés eredménnyel. Rókára vásott a foga; vigyázva kapatná el a Viharral, megszelídítené, pórázon vezetgetné, esetleg szabadon engedné, hadd járjon kezesen a nyomában, bűvölje el ismerőseit: milyen ügyes (leleményes!) ez a János.
Napok múlva, amikor a hulla keltette viszolygás elhalványult benne, eszébe ötlött: akár el is égethette volna. Száraz gazt, bogáncsot, gallyat hordott, halmozott volna rá, otthonnan szerzett, csent parázzsal alágyújtott volna, hogy gyönyörködhessék a lángokban, ugyanakkor örvendezhessék: az a hatalmas, otromba, szürke pillangó, az őt kísértő lélek végérvényesen megpörkölődik. Szárnyai, csápjai, lábai a forróság hatására összekapódnak, megfeketednek, elenyésznek, törzse, a pihés-szőrös, földimogyoró formájú test kifeslik, elpukkan, szétfreccsen, szélbe szóródik. „Nem olyan egyszerű az, úrfi!” László csúfolkodó modorában szakította félbe okoskodását, de hamarosan akaratlanul a tisztítótűzhöz és a pokolhoz kanyarodott. Sem a tisztítótűzben, sem a pokolban nem égnek el a lelkek. Akkor meg minden hiába. „Beszélik, hogy a tatárok elhamvasztják halottaikat. Úgy látszik, a lélek szerintük is éghetetlen.”
Lassan teljesen lecsillapodott. A csordáskodás egyhangúságát alig érzékelte. Órák hosszat ült a magányos tölgy tövében, a combvastag gyökereken és az igazi csordásokhoz méltóan, bal nagylábujjára akasztva ostort font a ház romjai alól előkotort szöszből. A kimosott, megszárított, madzaggá sodort szöszt három ágba fonta. Az ostor végére csapót erősített. A csapónak lendítésekor éleset, hangosat, apróbb gyerekek számára félelmeteset kellett csattannia. Ez volt a csördítés, amely elszabadult szekérkerékként imbolyogva gurult karikázott keresztül a gazos szántókon. Változatosságnak számított a lovukra, tehenükre vigyázó Margitka megjelenése is. Úgy intézte, ne kelljen túlságosan eltávolodnia kertjüktől. Félénken viselkedett, és János közeledését nemegyszer sértésnek vette. Megmondalak apámnak!, fenyegetőzött kényeskedve, ha János játékos ellenkedésből kikapta kezéből a botját, vagy használta az ugrókötelét Ilyen körülmények között János cseppet sem bánta, hogy apja Judit portájának közelébe küldte legeltetni. Vedd magad elé az ő tehenét is, ajánlotta. Segítsünk neki. A dologból, bár nem számított rá, haszna származott: nem múlt el este, hogy Judit legalább egy csupor friss tejet ne tukmáljon bele. Nélküled nem is tudom, mit csinálnék, mondogatta kedveskedve. Jánosnak kedve kerekedett megkérni: írjanak valamit együtt, tanítsa őt, de az elnehezedett asszony egész napos törődését látva visszakozott. Később egyébre terelődött a figyelme; apja István, László és Ákos segítségével kiásta az eltemetett szövőszékeket. Szétszedve, szalmába fészkelve hevertek a mélyben. Judit az első darabok láttán könnyezett. Melléjük guggolt, a szalmát marékszám szedegette róluk, beszélt valamiket. Szavait a kényszerűségből tőle távol tartózkodó János nem hallotta tisztán, amiből következően olyan sejtelmesen kellemetlen, kényelmetlen érzés lepte meg, mint az éjszaka álmában. Ismeretlen, de körvonalaiban őt Zsadányra emlékeztető falu környékén járt apjával és anyjával. A magas hátú földeket kákás, sásas, gyékényes, nádas balkán szelte keresztül. A balkán egyetlen átjárójául, hídjául egy hosszú, két végén nyitott, zsúpfedeles épület, alaposabban megnézve: istálló szolgált. Közeledtükkor az istálló ajtajában magas, zord, vállra omló hajú, övig érő szakállú, kék kötényes, nehéz csizmás gazda furkósbottal hadonászott, megtorpantotta őket, rájuk förmedt: csak abban az esetben mehetnek át, ha előbb megdolgozzák a földjét. Apjának és anyjának egy-egy kapát vetett oda, neki meg a furkósbotját hajította. A botból fél lépés hosszan szegek álltak ki. Nem kapott utána. A sima végénél fogvást ragadta azután fel a földről. Arra gondolt: védekezik vele, hiszen mezei munkáknál ilyen alkalmatosságot mire is használhatna? A valamivel odébb a neki vetett kapára támaszkodó apjára tekintett, kérdezte, mitévő legyen? Apja kifejezően, egyenest cinkosan mosolygott: tudja, mi a teendője; gyorsan végeznek az ágáló, követelőző alakkal. El is mozdult helyéből, de Mária résen volt, a karjába kapaszkodott, kérlelte: viselkedjenek okosan; nincsenek odahaza. Apja engedett, és nemsokára a balkánnal ellentétes irányban folytatták útjukat. A megművelendő földekről nem beszéltek, csupán a védelmükről. Mögöttük borjú nagyságú, emlőjét a fűben, porcsinban, muharban, nyúlsóskában, farkasalmában maga után húzó, fiadzós, vörös kutya lépkedett. Fejét a magasba tartotta, szaglászott, morgott. Szaglászása viharos szélsivításnak, morgása dörgésnek rémlett. Szaporán szedték a lábukat előtte. Később rájöttek: a kutyának hiányzik a bőre. Nyúzottan, véres-vizenyősen liheg a hátuknál. A vérerek kötél, madzag és fonal gyanánt hálózták be egész testét; vérér-kasornyában loholt. Erős napfényben átlátszóvá vált. Ilyenkor látni lehetett, amint a nyolc vagy tíz kiskutya vaksin emelgeti a fejét benne. Taszító látvány. A legszívesebben futásnak erednének, de apja úgy véli, nem szabad kimutatniuk félelmüket, irtózásukat. Ne legyünk olyanok, mint az egyszeri ember, mondta. Éjszaka a temetőben fejfába akadt a kabátja, amitől annyira megijedt, hogy elállt a szívverése. Jánosnak azonnal a nyelvén volt a kérdés: Mit keresett az egyszeri ember éjszaka a temetőben?, de hátrapillantott, és elakadt a szava: a kutya már nem volt magában. Egész nyúzott kutyafalka torlódott mögöttük. A dögök bekerítésükre törekedtek, ezért György rátartiságáról megfeledkezve, a kapát messze hajítva Mária és János kezét magragadta és futásnak eredt. Futás közben Jánoson nehezen indokolható meghatódottság vett erőt: apjához hasonlítható bátor ember nem él ezen a világon, apja, ha akarja, a levegőbe emelkedik velük, hogy kimentse őket az éppen tág körré, tűzkörré alakult dögök fogságából. És valóban: másodpercekig maguk alatt, fokozatosan ködösödő mélységben láthatta a kutyákat, amelyek észrevehetően kisebbedtek, majd szétestek és féltéglákként a tájba merevedtek.
A lovak, tehenek türelmetlenkedtek a kitikkadt mezőn. Válogatósan járkáltak a kiöregedett, rágós gazban. János rendszerint eléjük került, ostorával hurkákat csípett az oldalukra és szidalmazta őket. Arra eszmélt: máris olyan csúnya szája van, mint a hajdani csordásnak. A szitkok, káromkodások egyre kiadósabban fröcsögtek körülötte. Néha egy-egy szitok-, vagy káromkodássorozat után elpirult, egész feje lángba borult, sokáig égett az arca: Isten nem bocsájtja meg neki ezt a viselkedést. Istent, mint mindig, az ég közepére, pontosan a feje fölé képzelte. Vastag gerendákból ácsolt emelvényen ült, ősz szakálla ezüstlő patakként folyt le az emelvény lépcsőin, messze előre nézett, úgy tett, mintha nem hallana semmit a földi zűrzavarból. János nem hitt neki: dühösködve feltételezte: az ő önkéntelen mocskolódása veri legjobban a dobhártyáját. Dühe pillanatok alatt kifejlődött; szemét az égre emelve, kezét ökölbe szorítva kérdezte Istent, hogy őrizhetné meg nyugalmát, türelmét, „jólneveltségét”, amikor a jószágok után szaladtában szúrókába, tövisbe lép, katángkóró- kocsány hasítja fel a talpát? Ha igaz az, hogy mindent lát, akkor mindezeket miért nem hárítja el útjából? Természetesen ezeknek a senki által nem látott, vele szólva: titkos dühkitöréseknek mindig megitta a levét. Esti imádkozáskor torokszorító lelkifurdalás kínozta; Isten emelvényének alsó lépcsőjére térdelt, bocsánatért esedezett, de Isten nem figyelt rá, csak bámulta rezzenéstelenül a messzeségben elúszó felhőket, a kilobbanó, sisteregve alázuhanó csillagokat, a Szatmáron pelyvás, törekes, ló- és tehéntrágyás sárban tapicskoló férfiakat, kamasz fiúkat, a sarat vályogvetőkbe szottyantó, gyömöszölő asszonyokat, serdülő lányokat. János szemét összecsippentve igyekezett megtudni, miket láthat, figyelhet meg maga körül? Szeme összecsippentése hamarosan könnyeztető hunyorgást eredményezett; a fák, a bokrok, a romhalmazok, az emberek, az állatok szakadozott vízfüggöny mögött rezegtek, remegtek. A lelkifurdalás pillanatnyilag elmúlt, éjszaka azonban vadidegen vidéken vadidegen, rongyos, mezítlábas férfiak hajkurászták, kapták el, fojtogatták. Az ellenséges, szőrös kezekbe kapaszkodva felhúzódzkodott, lábával kétségbeesetten kalimpált a levegőben, segítségért kiáltott, azaz: kiáltott volna, ha hangot képes kipréselni a torkán. Az erőlködés, a nyöszörgés felébresztette. Olyankor szeppenten lapult fekhelyén: észre vette-e valaki a nyavalygását? A csendből, a mozdulatlanságból, az egyenletes lélegzésekből ítélve nem keltett feltűnést. Ezek után már higgadtan fülelhetett, következtethetett, merre, a porta melyik részében .tartózkodik a soros őr; apja, István, László, Ákos vagy Péter fia Péter, aki velük osztja meg az őrködést. Mert ő egyedül van. János gyakran gondolt rá, milyen kárörömet érezne, ha egyszer ébredéskor a kényeskedő Margitkát pillantaná meg lándzsával a kezében. Fagyoskodna, vacogna, fegyverét, a lándzsát, mint holmi kapát tartaná a hóna alatt, szipogva, könnyes motyogásából kiderülne: méltatlankodna, János csak fekszik, János csak fekszik, János csak fekszik, sorolná, miközben a Vihar játékosan futkorászna körülötte. A Vihar hirtelen megállt, riadtan várt, aztán farkát lába közé kapva világgá szaladt. János megdöbbent: a Vihar azoktól a rongyos, mezítlábas, vadidegen férfiaktól riadt meg. Meglódult, nekiiramodott, de nem jutott messze, mert szamártövis ment a talpába. Lekuporodott, a tövist körmével kikapta, elharapta, megrágta, rágáskor kelletlenül érezte: újra két marok szorul a torkára. Kapaszkodott, kalimpált, segítségért kiáltozott, a rongyos, mezítlábas, vadidegen férfiak pedig kuncogtak. Most nem szitkozódik, nem káromkodik, mondta egyik a másiknak. Próbálja meg, mondta a másik. Közömbösen, talán éppen unottan beszélgettek. János fuldokolva meresztgette szemét; az egyik férfiban a balkán átjárójában, az álombeli hídon szegekkel kivert furkósbottal hadonászó alakra ismert, rettegett: valahonnan előront a megnyúzott, nyálkás-ragacsos, vérér-kasornyában rohangáló kutya, a konok dög. Ez az eshetőség félelmét megduzzasztotta, a félelem egész saroglyára való sárként rálottyant, betemette, kikezdhetetlen sötétségbe zárta. Reggel megemlítette anyjának: fáj a torka, mire anyja mindjárt székfűteát főzött, azt itatta vele. Egy ép fülű csuporban székfűteát vitt magával a legelőre, öblögette a torkát, köhécselgetett; mennyire érzi a fájdalmat. A fájdalom élesedésekor a Mi Atyánkat mormolgatta, Istennek megígérte: jó fiú lesz, ezután rendszeresen fog gyónni, áldozni, többé csúnya szót nem ejt ki a száján, éjjel-nappal dolgozik majd a templom újjáépítésén, Margitkát még gondolatban sem ócsárolja. A fájdalom csillapulása, elmúlása feledést hozott: bűnei háttérbe szorultak, érdeklődéssel bámészkodott. A gazos földekről jól láthatta, hány udvarban, kertben égetik a felgyűlt, sárba nem vágható, keverhető hulladékot. Szatmár csendesen égő, enyésző településként terpeszkedett a Szamos és a Szamos-ág között. Térdig, derékig, hónaljig érő gödrökben szakadatlanul készült a vályognak való sár. Soha nem járt-kelt, rohangált itt ennyi sáros ember. A portákon lyukacsos falakként sorakoztak a napon száradó vályograkások. Az ő udvaruk is tele volt már ilyen lyukacsos falakkal. Apja esténként a tűznél meg-megpendíti: téglát fognak égetni, de csak jövőre. „Addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér.” A nyáron három (ideiglenes) épületet húznak fel. Az első, a legnagyobb az istálló lesz, a második, a közepes méretű a műhely, a harmadik, a legkisebb pedig a lakóház. István és László nevetgél ezen a tervezésen. Nekünk jó a szabad ég alatt is, ha arról van szó, mondja István, hiszen nekünk van eszünk és lelkünk... László a térdére tett füles bundasapkára csap, vihog: Úgy van, ez az! Az állatok, szegények, oktalanok... Összekapaszkodva mulatnak. Mária komoran hallgat, mintha attól tartana: hamarosan megsajdul a foga. „Nekünk jó a küszöbön is.” Kesereg az igénytelenségükön. Néha szédül az éhségtől. Aggódik: meddig bírják megfelelő élelem nélkül a munkát? György egyre soványabb, homlokán egykettőre kiüt a verejték. Elmúltak azok a szép idők, amikor szinte naponta ehettek húst. Igaz, akkoriban nem a sajátjukat fogyasztották. Elképzelhetetlen például, hogy a Virágot, a Lompost vagy akár az osztáskor kapott rövid szarvú, pirostarka, duzzadt tőgyű tehenet csak úgy letaglózzák. Hát még a lovaikat! „Bár meg kell adni, a sok jószággal Jánosnak alaposan meggyűlt a baja.” János is így vélekedett, de nem tehetett ellene semmit. Apja megmondta kerek perec: Mindenki azt végzi, amit bír. Ő ezt bírja.
Futásnak eredt, megkerülte a jószágokat; ne szóródjanak szét túlságosan. Madarak röppentek el előle. Galambjaira gondolt. Sóvárgott; bár lennének újra galambjai. Vagy nyulai. Ha nyúlfiókára bukkanna, összefogdosná, felnevelné őket. Az istállóban, a jászol alatt mély üregeket vájnának maguknak, párosodnának, szaporodnának, és ő időről időre örülhetne az előbújó kisnyulaknak. Elbizonytalanodott, mert nem tudta: szelídíthető-e a vadnyúl? Persze, szerezhetne házinyulakat, ha apja utazásokra szánná el magát. Éjjelnappal szekereznének, kunokkal, tatárokkal, közönséges útonállókkal hadakoznának, de az is lehet: alkudoznának. Vásárokra járnának, színes, emlékezetes forgatagokba. A vásárok közepén konyhák működnének, gulyás- és pecsenyeillat bodorodna a levegőben. Kenyérrel, gulyással, pecsenyével telepedne a szekerük alá, az árnyékba, reggeltől estig falna, amíg akkorára nem nőne, mint egy boglya. Apja nem győzne álmélkodni, amikor a vásárból (a galambés nyúlvásárból) megtérve látná, mivé lett legkisebbik fia. Lábas boglyaként meredne a magasba, a szekér meg lovastól ott billegne a feje tetején. Apja azonban nem és nem mozdul ki Szatmárról. „Eh, majd csak lesz valahogy!” Éhséget érzett; gyomrában nyugtalanító gödör tátongott, követelőzött: húst, húst, húst akarok! Lángokat köpött, akár a sárkány. Legjobban a módjával megsózottfokhagymázott sült húst szerette. Álmaiban sűrűn evett, majd ritka élvezettel szopogatta le ujjairól a hagymászsírt.
A Judit portája felé fordult. Rövid nyelű, három ágban font, nagy csapós szöszostorát szórakozottan derekára tekerte. Szerette volna pontosan tudni, miről folyik ott a szó. Apja és Ákos a kiásott, gőzölgésnek indult szövőszékgerendák közelében időzött. Higgadtan tanácskoztak. Arról lehet szó, gondolta János, mit tegyenek, hogy a romok alól omlásveszély nélkül szedjék ki a felhasználható anyagokat. De az is lehet: Ákos hazatelepedési elgondolásaival ostromolja apját. Nincs nekem itt már nyugodalmam, panaszkodik Ákos. Takaros, hófehérre meszelt házat, felsepert udvart lát, az istállóban lovak ropogtatják a rácsból kitépett szénát, tehenek falják a sózott répaszeleteket, az ólban disznók visítanak, a majorságudvarban kakasok petélnek, tyúkok karicsálnak, libák gágognak, kacsák hápognak, pulykák rikácsolnak, gyöngytyúkok kiabálnak, a tetőkön galambok forognak, turbékolnak, a ház mögötti nyárfák méltóságteljesen, megnyugtatóan susognak, a gyümölcsfákon alma piroslik, körte zöldell, szilva kéklik, a ribizlibokrokon fürtökben lógnak az átlátszó, savanykás-édes, tökéletes gömböcskék, a kertben soha nem tapasztalt frissességgel nő a káposzta, a karalábé, a murok, a petrezselyem, a bab, a tök, a dinnye, a hagyma, a mák, a kapor, a borsó, a mezőn szintén változtatva hullámzik a búza, az árpa, a rozs, a zab, a köles, a bükköny, a kender. Judit és Annuska, a két terhes asszony le-lehajolt, hogy valamit felemeljen. A felemelt tárgyak tűzrevaló léc- és deszkadarabok lehettek. Egy csomóba lökték. Judit a szántókról, a szúrókát, nadálylaput, futókát, muharat, csorbókát hersegtető jószágok közül nézve arckendője miatt furán titokzatosnak látszott; mintha rablóként érkezett volna valahonnan, de megérkezvén letette fegyverét, és csatlakozott a békés lakossághoz. Hosszú, hagyult-kék vászonruhát viselt, haja nagy, feszes kontyban díszelgett fején. Sötétbarna haja mintha fénylett volna. Annuska egész fejjel volt alacsonyabb Juditnál. Kissé trotytyos, bokában elkötött, buggyosított tatár nadrágot hordott, simára fésült, barna haja vastag fonatban lógott a hátán. Judittal társalogva, akárha zavarában tenné, időnként előre vette hajfonatát és babrálgatta. István és László a két terhes asszonyon túl, a ház falcsonkjain egyensúlyozott. Méregették, méricskélték, meddig távolítsák el a károsodott vályogokat. Fejsze fokával verték szét a felesleget, így időközönként a felcsapódó por miatt eltűntek szem elől. Jánost ölte a kíváncsiság: miről beszélhetnek bátyjai, a „híresek”? Biztosan őt szapulják, rajta nevetgélnek. Mérgesen elpirult: „Én is nevethetnék rajtuk! De még mennyit nevethetnék...” A valóságban István és László eléggé hallgatagon dolgozott. Általában csak akkor szóltak, ha véletlen csúszásra, borulásra, esésre figyelmeztették egymást, esetleg akkor, ha kényszeredetten mosolyogva szóba hozták: éhesek. Máskülönben hősiesen tűrtek; volt gyakorlatuk ebben, ugyanakkor abból indultak ki: másoknak, a lakosság túlnyomó részének rosszabbul megy sora, mint nekik. Ha egyebet nem is, de tejet (hála Istennek) ehetnek bőven. Apjuknak köszönhetően... György szemmel tartotta fiait, nehogy valami baj érje őket. Tényleg ideje lenne már kimozdulni innen, mondta Ákosnak. Dob irányába!, kapott a szón lelkesülten Ákos. Nem bírom tovább ezt a várakozást. György bólogatott: Értem, értem, de ne hirtelenkedj. Egyelőre nem látta elérkezettnek az időt „a kalandozásokra, cserkészésekre.” Témát változtatott: megemlítette Ákosnak Simon fia Dénes pincéjét. Dénesnek rengeteg áruja lehetett. Nem vihette mindet magával a Várba. Ákos helyeselt, de ő is kételkedett abban, hogy annyi idő óta romlatlan maradt volna az ott felhalmozott termény. Legfeljebb a só. Az is valami, szólt György. A tatároktól zsákmányolt só fogytán van. Ákos akadékoskodott: honnan gondolja György, hogy Simon fia Dénes mindenféle jóval teletömött pincéjét nem találták meg a tatárok? Vegye számításba, hány áruló, hány „tolmács” akadt rögtön a magyarok között! Igazad lehet, mondta György, azután ásóját a törmelékbe vágta, a halmot lazította, megbontotta, Ákost serkentette: lapátoljon. Fél füllel Juditot hallgatta. Judit arról beszélt Annuskának, milyen az: szülni. Lehalkította hangját, úgy sorolta tapasztalatait. Annuska irult-pirult, hitetlenkedett, mert szentül hitte: részéről ez az illendő viselkedés. Annuska számtalanszor elképzelte már születendő gyermekét (fiát) a pólyában rúgkapálni, bömbölni, anyjával mondva: kovászolni, a bölcsőben gagyogni, az udvaron totyogni, a malacokat, csirkéket, kislibákat, kisrucákat hajkurászni, az árokban vezetett lóra kapaszkodni, mind merészebben lovagolni, vágtázni, lóháton csordájukat téringetni, vőlegényként egy hozzá, hozzájuk teljesen méltó lányba, a menyasszonyába karolni. „A menyasszonynak legalább olyan szépnek kell lennie, amilyen én voltam.” Maga elé idézte Istvánt, amint az a szigetre vezető ösvény torkolatánál, „fogadásukkor” a szemét rámeresztette. Valami jóleső borzongás futott végig a hátán. Csak bírnám ki, emelte Juditra tekintetét. Seprűs szempillái meg-megrebbentek. Ne félj semmitől, AZT minden igazi asszony kibírja, nyugtatta Judit, és bátorításul megpaskolta az arcát.
A gyöngéd arcpaskolás János figyelmét különösen felkeltette. Biztosra vette: a több, talán hét-nyolc évvel idősebb Judit valami bölcset mondhatott, nincs kizárva, felajánlotta, hogy Annuskát, István feleségét, „a kis rokont” megtanítja írni, olvasni, számolni. „Éppen annak van most az ideje.” A hirtelen előtolakodó gúnyolódást sietett háttérbe szorítani: „Az írni-olvasni-számolni tudás felbecsülhetetlen.” Betűk, számok támadtak előtte a fényszemcsés, forró levegőben. Valahonnan előperdültek, egymás mellé sorakoztak: „Judit okos. Annuska mosolygós. Margitka büszke. János még büszkébb. 1242. Ezerkétszáznegyvenkettő.”
El volt telve magával. Lehajolt, bukfencezett egyett, azután elterült a földön, karját szélesen kitárta, úgy bámulta a magas, hamvaskék eget.