Sebestyén Mihály
MENNYI PÉNZÜK VAN ANYÁÉKNAK?
Apa a Patetikus Szimfónia első tételét fütyölte. Vakációs párás reggeleken ébredtek erre, az állítólagos teljes szabadság birtokában, hiszen a közönséges, az iskolával megvert napokon ők, a fiúk mentek el otthonról hamarabb, hétkor ébresztették őket, a fehér porcelánkályha sugaras díszítésű öntöttvas ajtaját bármilyen óvatosan is csukta be Ágnes a téli-őszi begyújtás után, mindig megébredtek, és abban reménykedtek, hogy ma mégsem kell kibújni az ágyból, nem muszáj sietve macskamosdást rendezniök, hanem lustán elpancsolhatnak a nagyvízben, azt várták, hogy rendkívüli világnap köszönt reájuk: példának okáért az éjféli hírekben a szpíker drámai hangon jelentette be, hogy a tanügyminiszter Miklós és Péter jegyeinek súlyosságára való tekintettel meghatározatlan időre elnapolta a tanév folytatását, vagy elfelejtettek kiadni egy hetet a tavaly nyári vakációból, és most revizorok fedezték fel a mulasztást, amit azonnal jóvá kell tenni. Az előbbi változatot azért kell elvetnünk mély sajnálatunkra, mert kellemetlen mellékhatásokkal jár: a szülők tudomást szerezhetnek – minden tüzérségi előkészítés nélkül – a gondosan dugdosott ellenőrző tartalmáról, nem szólva Csomborné (becsületes polgári nevén Major Anna), az osztályfőnök asszony ismételt leveleiről, melyeket az elrongyolódott sárga fedelű füzetecske utolsó, Megjegyzések rovatába írogatott Madame de Sévigné szorgalmával, és az egymást kiegészítő levelek minden ellenjegyzés nélkül olvasatlanul értelmetlenkedtek Miklós tulajdonában; ezekben Csomborné ismételten arra kérte a szülőket, különösen a kedves anyukát, akit végeláthatatlan tanügyi konferenciákról ismert valószínűleg, hogy fáradnának be hozzá a tanáriba akármelyik délelőtt, ugyanis Miklóst naponta legalább egyszer kiküldik óráról, fegyelmezetlen, sokat fecseg és módszeresen rombolja (máskor: lazítja) az osztályban kialakult egészséges légkört, mely pedig feltétlenül szükséges az év végén lerovandó abszolváló vizsga sikeréhez, hogy több társával összeveszve (persze, mert azok hárman, Hajdú, Zajzon és Fekete folyton csalnak, és bosszúból cserebogarat préseltek az Ember anatómiája és élettana című tankönyvébe), nem hajlandó melléjük ülni, bár az ülésrend iskolaszerte kifüggesztett másolata megingathatatlan, és a tanári kar kifejezett könyörgésére kellett Csombornének azt kimunkálnia, mert szegény tanárok már azt sem tudják a nagy csereberék miatt, hogy kit hol keressenek az osztályban; ezeknek az a fontos – Miklós saját bőrén tapasztalta meg –, hogy a megfelelő helyen a megfelelő áldozatra lelhessenek, ha a napló vérfagyasztó lapozgatása közben feltekintenek, mielőtt kiejtenék az áldozat nevét, pillanatokig bűvölik óriáskígyóként a majom-tanulót, mint abban a filmben, a Dzsungel könyvében, amit a Szaksziban vetítettek, de ez egy korábbi vakációban volt, azon a nyáron, amikor végig zuhogott az eső Orbán-naptól Lőrinc napjáig megállás nélkül, és ők elázott szandállal érkeztek haza, aztán rövidesen le is vált a nyári cipő talpa, azt hiszi, hogy az övé hamarabb, mint a Péteré, mert ő nagyobb pocsolyákon mert keresztülgázolni, hiába, a három év különbség nagyobb merészséggel is együttjár, de csodák csodája és ámulatok ámulata, a felmenő rokonság nem rendezett cirkuszt, el sem énekelték az örökzöld slágert: „nincs pénzünk mindennap új cipőt vásárolni”, vagy azt, hogy „az isten sem győzne nektek mást venni mindennap”.
Tényleg, mennyi pénzük van apáéknak?
A kérdés pimasz, frivol, sőt jogosulatlan, mert tulajdonképpen mi közünk van az apáék pénzéhez? Megszámlálni, ellenőrizni minden bizonnyal nem ütköznék különös nehézségbe, más sem kellene hozzá, mint odalépni a lecsapható fedelű, barna szekreterhez, nem törődve a házszabályokkal és lombosodó konvenciókkal, fitytyet kellene hányni csupán az idő rosszallásának és elgörbült tekintetének. Benyúlhatnánk a sokfiókos zsigereibe, melynek mellvértje alkalomadtán íróasztalul is szolgált anyának: itt írta és vonalazta meg piros ceruzával szeptemberben az évi óratervet, a szinopszist, amit a tanfelügyelőség a rend kedvéért megkövetelt, és ugyanez a bútorfelület lehetett néhány tíz levél bölcsője is.
A barna titoknok helye az anya ágya mellett van, bal kézre, a falhoz tolva, hajlított őzlábakon áll, s egyszerre karcsú, mint egy világbajnok afrikai futónő, és zömökül józan, akár egy mosodai alkalmazott, akihez az ágyneműt hordozták Ágnes nyugalomba vonulása után. A sokfiókos tetején csecsebecsék vannak, jaj, hogy megsértődnék anya, ha ezt hallaná, dehogyis csecsebecsék, azok műtárgyak, fedeles kristálypoharak óngyűrűvel eljegyezve, ónémet söröskupák az oldalukra vésett Zum Wohl gótikus cirádáival, melyeket Miklós hosszú ideig titkosírásnak gondolt, és szinte magától fejtett meg, egyik percről a másikra érettségi előtt valamivel (és ily módon a kupák azonnal elvesztették misztikus különvalóságukat örökre), de amíg ez a kijózanító felfedezés bekövetkezett, a vastag falú kupák mögé-köré német kisvárost épített képzeletben, favázas polgárházakat, macskaköves utcákat és tágas piacteret a gótikus püspöki templom tövébe, s a kupák – az öregbástyák – féltékenyen óvták a vásárok gazdagságát, a céhmesterek öntudatos felvonulását, és olykor maga Münzer Tamás vonult át a kisvároson hadai élén a német parasztháborúba, hogy elbukva az egyik kupás bástyában keressen menedéket, Miklós hónapokig rejtegette, míg el nem árulták Münzer Tamás rejtekhelyét a falakról örökké leselkedő emberek (vásárosok és az az ülő rusnya öregasszony Nagy Oszkár festményéről – kicsinyes lelki nyugalmukért), pedig Miklós sikerrel védelmezte volna üldözői elől, úgy rejtegette, mint anyáék a születésnapokra szánt ajándékot, hasztalanul kutatták át Péterrel ketten az ismert és a vélekedésre érdemtelen dugóhelyeket, hogy legalább egy pillantást vessenek arra, amit kevés idő múltán amúgy is a kezükbe nyomnak megható háziünnepség keretén belül a szülők palam et publicé (vagy miként Pariz-Pápai szótára fordítja: a községnek szeme láttára), mert tudni kell, hogy anya kifejezetten mestere volt a rejtegetésnek, példának okáért soha nem említette, hogy esténként fáj a szíve, és évtizedes abroncs szorítja mellkasát, és eltitkolta az ébredés utáni szédüléseit, legalább tíz perc kellett, míg elesés nélkül felegyenesedhetett; anya végeredményben csak azt a házkutatást fedte fel minden részletével együtt – már amennyit apa jónak látott elárulni anyának erről, ugyanis anya a második infarktusa után lábadozott –, és Miklós ámulattal és émelyegve hallgatta anya nyugodt hangját, az egykedvű mondatokat, ott a harmadik emeleti kórteremben a lassan permetező márciusi estében, mikor a többi beteg kicsoszogott hideg túrós laskát zabálni két pofára, és anya undorodott a kórházi koszttól, bár a nővéreknek következetesen dicsérte, mert ez is hozzátartozott a titoktartáshoz; mintha nem is az ő anyja lenne, az izgulás nagymestere, aki félelmeiből és féltéseiből soha nem csinált titkot, és az ablakról le sem vált, míg haza nem érkeztek fiai a telepi fürdőzésből vagy a dombokon sízésnek mondott csetledezés-botladozásból, és csak napokkal később kapott magyarázatot anya nyugalmára, mellyel a házkutatás tényét tudomásul vette, apa megmondta Miklósnak egy este, midőn együtt ereszkedtek alá a kórházi felvonóval, hogy a szívbetegek megváltoznak, befelé fordulnak, többet foglalkoznak önmagukkal, mit nékik a külvilág paranojás rángása: anya tulajdonképpen kezdett búcsúzkodni tőlük, amikor már nem rendítette meg a saját lakásában végrehajtott vizsgálódás, ez különben is távollétében esett meg, s az eladdig csak suttogva kiejtett hivatal nevét is félelem nélkül ejtette ki, le sem halkítva hangját, mert tudta, hozzá már nem ér fel a percemberkék nyüsletése, hiszen anya már csak a „készülék” működésére figyelt, amely úgy kattogott odabenn, mint a vonatszerelvény, mely a megállóhely előtt kilométerekkel fékezni kezd, és a kerekek csattogása egyre hangosabb lesz.
A kérdés azonban az volt, hogy mennyi pénzük volt anyáéknak. Ennyi idő után illik ide a múlt idő használata, hiszen oly sok minden történt a feltevés és a késlekedő válasz között, és a dolgok megértéséhez azt is el kell árulnunk, hogy anya kezelte a pénzt, mert abban a családban igenis érvényesült a társadalmi munkamegosztás: apa fizetése és a cikkek honoráriuma, a könyvekért járó szerzői jogdíjak teljes természetességgel terültek el a sokfiókos anya által kijelölt rekeszeiben, mint a rengeteget utazó vendég az ismeretlen szálloda ágyán, és a pénzek abban is hasonlítottak a globetrotterekhez, hogy nem túlságosan sokat időztek hotelszobájukban, kevés pihenő után kimentek megtekinteni a várost, bejárták az üzleteket, vagy néhány nap múlva továbbutaztak új tájak, más metropolisok felé, maguk helyett képeslapokat küldtek Miklósék címére, melyek újsütetű tárgyak formájában bukkantak föl a lakásban.
Megjegyezni kívánjuk azt is, hogy apa végső soron nem rendelkezett dugipénzzel, amiért a fiúk férfiszolidaritásból sokszor megrótták, de mit volt mit tenni, ebben a bázisközösségben szigorú egyértelműség uralkodott a pénzügyek terén: apa apránként kapta vissza keresményét, a cigarettacsomagok fel- és eltűnése jelezte napidíjának eltékozlását, valamint a vele egyenes arányban fejlődő ollós kórt tüdején.
Aztán adva van az anya tanári fizetése, mely a különféle szakvizsgák nyomán elméletileg növekedett, valójában azonban a részlettörlesztések állandóan lecsíptek belőle, vagy inkább a technika csodái, amelyek bekúsztak a kamrába, a szobába, faggyal, hanggal és képpel árasztották el a lakás belvilágát, s végső céljuk abban rejlett, hogy a csillagos égig hajtsák föl a villanyszámlát, de anya költségvetési füzetet is vezetett olykor, melyről a múltban vakon bízó történészek majd megállapítják, hogy a tételek egyfajta anyagi gyarapodás és romlás pozitív egyenlegét adják, és utalnak a társadalmi közérzetre meg az áruválaszték bőségére, vagy inkább a család ízlésére, ugyanis a kiadások között gyakran szerepelt a „négy színházjegy” megnevezésű tétel, évente egyszer a „nyaralás” feliratú számoszlop, aztán apa külföldi útjai (kongresszusok, tanácskozások, értekezletek), de miért hallgatnánk el a cipőket és az iskolai sötétkék egyenruhákat, Székely Irént, a város legborsosabban dolgozó varrónőjét („sárga nyári pikéruha”, „gyapjúszövet télikabát + prémgallér”, „santung kétrészes kosztüm”, idegen anyagok egzotikus nevei csillantak fel a kenyér, tej, ásványvíz és olaj rakományokra vetve hanyagul), de mondhatnánk a vendéglőket és idézhetnénk a vendéglátást is, például azt, amikor az ismert színházi rendező, utóbb közel-keleti főszerkesztő járt náluk, és gombavacsora adatott föl összes termeikben, apa, persze bele sem kóstolt a gombába, s oly diplomatikus ügyeskedéssel kerülte el a színvallást, hogy senkinek sem tűnt föl, kivéve anyát, akit nem lehet egykönnyen zavarba hozni faksznikkal és kifogásokkal, annál sokkal edzettebb pedagógus és hivatásos emberismerő volt, hát szóval, anya kora reggel loholt ki rókagombát vásárolni a Városháza mögötti csütörtöki nagypiacra, és amikor a vendégség vége felé Ágnes már leszedett és a konyha felé menekítette a beomlott kupolájú gombahalmokat, apa Sztanyiszlavszkij füle hallatára utánaszólt Ágnesnek: „A gyermekeknek ne adjon belőle!”, ugyanis atyánk egyszer, talán negyvenhatban, kezelt egy gombamérgezéses beteget – emigyen szólt a gombafóbia családi eredet-mondája –, kit az éjjeliszekrény tetején guggolva lelt, midőn belépett hozzá a „szalonba”, s onnan hosszas rábeszéléssel csalogatott le, mert a páciens nem csupán furcsa helyet talált magának a felépüléshez, de harsány hangon a Mennyből az angyal kezdetű karácsonyi éneket is fújta rekkenő júliusban.
Ezek után még egy kérdés marad, melynek feltevése éppen olyan jogtalan, mint az előbbieké, mint a házkutatás ténye, ami hihetetlenül rövid idő alatt vált köztudomásúvá, nemcsak abban a városban, ahol a Sch. család sok-sok évtizede tartózkodott, már szinte őslakosként, hanem a külföldi rádiók és újságok előtt is, tudniillik a dolog pikantériáját az adta meg, hogy apa sokak szemében a baloldal legautentikusabb képviselője volt, és a közhiedelem sohasem számol a csalódások és kiábrándulások változóival, s éppen őhozzá toppantak be a polgári ruhás (zakó + nyakkendő) közegek, akik magukat gazdasági szakemberként tüntették föl, ám legelső dolguk az volt, hogy a könyvespolcok vizsgálatához fogtak; apa elfelejtette kérni tőlük – de az is lehet, hogy nem is tudott a házkutatási parancsot megerősítő bírósági végzésről –, mások viszont lehűtötték Miklóst, aki panaszt akart tenni, mondván neki: ezek mindenre gondolnak, valamelyikük farzsebében bizonyosan ott lapult biancó-ban az eljárást igazoló irat; a könyvekben nem találtak csellengő húszfontosokat, se George Washington közkézen forgó arcmásait, be sem csempésztek egyet, mert a figura már kikopott a hivatal eszköztárából, annál jobban érdekelte viszont őket egy bizonyos irodalmi vonulat Apa és Anya, Miklós és Péter anyanyelvén, munkájukat azonban nem koronázta siker, ezzel szemben rövidlátó undorral söpörték félre a franciára és németre átültetett Szolzsenyicint, Arthur Koestlert és az 1984-et, ja meg az Ostinatót (ami nem azonos, világosította föl anya a szójátékokat imádó Miklóst, a keleti NATO-val, vagyis azzal a Szerződéssel, melynek egyesített csapatai éppen akkor rándultak be Prágába, amikor a fiúk először voltak Nyugaton, és ahonnan mindenki általános döbbenetére haza is tértek szülővárosukba, de ez már egy másik idősáv, ahová nem térhetünk le), ugyanis ezekről a művekről és urakról nem volt náluk index, s következésképpen nem is hallottak róluk. Apát közben arról faggatták, mint akik őszintén kíváncsiak személyes múltjára, ha volt-e még nála ilyen természetű vizsgálat, amire apa azt felelte tiszta lelkiismerettel és szándékosan összemosva a két időben és felfogásban különböző hivatalt, hogy az elvtársak jó helyen járnak, mert a negyvenes évek elején volt már hasonló eseményeknek szenvedő alanya, akkor ugyanis a kémelhárító tett nála ezzel megegyező célzatú látogatást, mire a kíváncsi férfiak szívélyessége láthatóan apadni kezdett, kikérték maguknak, hogy apa párhuzamot vonjon a két szerv között, apa viszont visszavágott, hogy őt az eljárás lényegi azonossága ragadta meg, de aztán az eszmecsere ellentmondásossága felejtődni látszott, mert az egyik komódban ráakadtak Péter magnószalagjaira, azokra, melyeket nem vihetett magával az Óceánon túlra, és erős őrizet alatt később be is szállították a tekercseket lehallgatás végett, ám ezeken a Deep Purple és a Rolling Stones, Elton John és Janis Joplin csikorgott, sivított, lüktetett és váltogatta a világot, Péter saját szerzeményei hangzottak fel újra annyi hallgatag év után (a Babuli-blues, a Mit tudja az éjszaka, valamint azok a versek, melyeket Péter megzenésített, és Miklós nagyon szeretett volna ott lenni, hogy ő is hallhassa azokat a dalokat, melyek életüknek egy korszakát végletesen meghatározták, ugyanis Péter akkoriban csak anyáékat hívta telefonon, nekik pusztán levelek jöttek a stúdiumok szújáratával és vargabetűivel, dalok már soha), és ilyenformán nem maradt más hátra a szakférfiaknak, mint a sokfiókos, mely piramisszerűen keskenyedett el és várta a sírrablókat a lakás homokjában; gyakorlott mozdulattal csapták le a fedelét, egy pillanatig üveges csend töltötte ki a pórusokat, és a kimerevített képben anya vádló arca nézett szemközt velük, aztán azok az ügynökök felgyorsítva húzogatták ki a fiókokat, tartalmukat a padlóra borították, anya ágyán terítették-túrták szét, kezükbe vették a takarékbetétkönyveket és a családi okmányokat, hogy csalódással tapasztalják: negyven esztendei orvosi-tanári gyakorlat után apának nincs saját háza, nyaralója, gépkocsija még kevésbé, apa amúgy sem akart megtanulni vezetni, mert műszaki analfabéta volt, mint manapság Miklós, és végül is csak harmincezer lejt találtak a takarékkönyvben, mely összeget kénytelenek voltak törvényesnek és megengedhető nagyságú magánvagyonnak nyilvánítani, a hiányzó milliókról magyarázatot kértek, mert ilyen egyetemi professzor nincs, ez egyszerűen képtelenség, hogy valaki ne szerezzen jóformán semmit, pedig apa megmondta, hogy a milliók itt vannak a lakásban: könyvek, szőnyegek, festmények és bútorok formájában, vagy odakinn vannak a nagyvilágban, a hétmérföldet lépő csizmák talpa alatt mind e pénzekkel van az út kikövezve, ugyanis köztudomású, hogy apáék, amikor csak lehetett, utaztak, bejárták egész Európát, az ótestamentum földje sem maradt ismeretlen előttük, Péternél kétszer is jártak, abban a kis tábori kórházban a Genezáreti tó fölött, és voltak a Nagy Vizek túlsó partján is, szintén Péter hívására, képtárakat látogattak és Münzer Tamás kisvárosait, ajándékokat vásároltak, szarvasbőrkabátot Miklósnak Bergenben, diktafont egy emigráns lengyelnél Nyugat-Berlinban, Moulinex háztartási gépcsodát Bazelben, könyvet – mennyi jó könyvet, istenem! – a körúton és a parlament melletti elfelejtett kis boltban, Legót Dávidnak, az unokának, a Miklós fiának Tel Avivban vagy a Toy-cityből, ami köztudomásúlag Toronto vagy talán Észak-Amerika legnagyobb játéküzlete, de nem a mi feladatunk reklámot verni, és ne is vesztegessünk sok szót efféle földi javakra, mert ezek a házkutatókat sem győzték meg a gazdagságról, és különben is beteljesült az Ige a látogatók előtt: „Zörgessetek és megnyittatik néktek”; az átmenetekhez és rejtélyekhez szokott kéz az egyik legmagasabban húzódó fiókban számos aprópénzre lelt, őrék és hellerok, centek és kopejkák, fityingek és fabatkák gurultak szerte, látni kellett volna, milyen fürgén másztak be a bútorok alá, hogy egy se vesszen el a talentumok közül, válogatták, rakosgatták kis oszlopokat építettek belőlük, ráleheltek, a kabátjuk ujjával törölgették, hogy a veretet tisztán láthatóvá tegyék, egyeseknél megkérdezték apát, miféle pénznem, és bólintottak, mintegy megköszönve a hasznos pénzügyi ismereteket, aztán valóságos fejszámoló versenybe kezdtek, hogy az összértéket kiszámítsák amerikai dollárba, de nem volt náluk árfolyamkulcs és átszámítási táblázat, arról nem is beszélve, hogy a pénzérmék közül jó néhányat időközben kivontak a forgalomból, például a görög drachmákat és a sékeleket, ám ez sem zavarta őket, mert mindenről pontos jegyzőkönyvet vettek föl tintaceruzával két példányban, és az egészet elkobozták törvénytelen valutarejtegetés jogcímén.
Miklóst kérdőre vonták már másnap az ismerősök az utcán, valóban ilyen mesés történet esett volna meg apával, és Miklós úgy gondolta, hogy nincs joga megtagadni szülővárosától a szenzációt, kiváltképpen akkor nem érdemes, ha ez már a világ tudomására jutott más utakon is, egy hitelesnek tűnő beszámolót is látott, melyet egy pesti orosz tanárnő tett eléje, egy Párizsban megjelenő emigráns fehérorosz lapból fordította neki a szöveget apáról, és Miklós irigyelte tőle a magyarítás könnyedségét, de itt más Miklós történetébe csúsznánk át, mialatt nekünk arra a jogtalan kérdésre kellene választ találni: volt-e pénzük apáéknak?
És most már határozottan illenék felelni: tenger pénzük volt, érzelmes, nevetős, sírásra, hálára ingerlő láthatatlan bankók és érmék, devizák és lélekből kiszakított értékpapírok, a szerelmes féltés részvénykötegei, csengő aranyszidások és sápadt ezüstmosolyok elalvás előtt, drágakő telefonhívások és aranymívű levelek, fedezet minden kibocsátott szócsekkre, szabadság és önként elfogadott öszszetartozás, nemzedéki ellentét meg szívhalál, az áttételek súlya alatt lassan elhaló tüdő, végtelen gyermekkor és véges érettség, lelkiismeret-furdalás és kései kiengesztelés, két élet megfizethetetlensége – mind, mind az övék volt.
De volt valóságos vagyonuk is? – okvetetlenkedik valaki Miklós mellett. Így kellett lennie, miért is tagadnánk, hiszen a fiú lakásához is ők adtak előleget, még akkor is, ha kikötötték, hogy ne a negyedik emeletet válasszák, mert oda nem visz felvonó, és rövid idő múlva elérhetetlen magassággá növekszik előttük az ötvenkét lépcső; hányszor süllyesztett anya az ő zsebébe is tíz, majd ahogy haladt az önállósuló árvaság felé, száz lejeket, és hozzáfűzte: „nőre, borra, zenére”, amiből az első sokáig elérhetetlen óhaj maradt, a másik kettő meg afféle kötelező rigmus, amit nem szabad komolyan venni; gazdagságuk tanújelét a Végső Utazás utánra is fönntartották Miklósnak – olyan mindennapi történet, hogy el sem szabadna mondani, ha nem vele esett volna meg –, tudniillik Miklós a fizetésosztás előtti vasárnap délután pénzt keresett hasztalan, hogy leküldje Dávidot egy pakli dohányért a sarki kocsmába, honnét a részeg férfiak gajdolása éppen az írógép kalapácsai közé zuhant fejjel előre, és végül kinyitotta a ruhásszekrényt – maga sem tudja, miért – egy sugallat hatására, kezdte hinni, önkéntelenül, úgy, ahogy apa is tette régi vasárnap délutánokon, mikor el akarta őket küldeni a Szentgyörgy utcába cigiért; belemélyedt apa évek óta használaton kívül álló kék „preckelt” zakójába (melyet soha nem öltött magára, mert nem fért volna bele), és igen... igen... ott a belső zsebben egy igazi lila tizes hajolt ujjai közé.
Hitetlenkedve, csak fél szemmel pillantott rá, majd felnézett az üresnek hirdetett égre, hol apát pillantotta meg: a fürdőszoba csempéinek fehérségét irigylő felhők között hatalmas habot verve borotválkozott, a Patetikus Szimfóniát fütyölte, esküdni mert volna Miklós, bár egy hangot sem hallott, és Apa mintha kacsintott volnatedd csak el, Anya úgysem tud róla.

Kolozsvári utca