Herédi Gusztáv
A POFÁM TÖRTÉNETE
A címbe illesztett darabosságért előre is bocsánatot kérnék. Ne sejtsünk mögéje hatásleső szándékot. Zaftosságot sem igyekszem ilymód elérni. Igaz történeteket vetnék csupán papírra, s azokhoz – jellemző –, hozzátartozik, hogy akárkik is szólottak légyen becses ábrázatomról, sohasem illették azzal a szóval, amellyel az ember képét szokás, hanem amivel a lóét, kutyáét, medvéét. Ha tehát ragaszkodom a valósághoz, nem tisztelhetem fejem elülső részét arcnak, hanem csak aminek mások titulálták.
Lehet, hogy nem alaptalanul.
1.
Kezdődött anno domini 1933. Baljós esztendő, tudjuk a történelemből. Abból a fránya januári szélfúvásból, amely Európa későbbi rémét hatalomra segítette német földön, hozzánk is eljutott egy és más; rendelet jelent meg például (Anghelescu tanügyi miniszter volt a szerzője), amely szerint kisebbségi iskolába nem járhatnak többé mások, csakis ama nemzetiség gyermekei. Hogy pedig kik azok a mások, különös módszerrel döntötték el: névelemzéssel.
Nem szükséges magyarázgatni, mi célja volt a rendelkezésnek, én különben sem tudtam a történelem nagy fordulatáról, pedig mihamar közelről érintett engem is.
Második elemibe jártam Kolozsvárott, a mai Horea úti állami iskola magyar nyelvű tagozatára. Kora ősszel a tanítónkkal együtt – akit Tămăşannak hívtak, jól beszélt magyarul, kiváló pedagógus volt – belépett osztályunkba az igazgató is.
Langaléta ember volt, magasba nyúló homálylat. Haja fekete, de nem az a szép, szurokcsillogású, hanem kormosan tompa, előrebukó tincsei foltokat barnállottak homlokára, dús szemöldöke árnyék mélyére szorította nézését, kampós orrának alákonyulása kettébe vágta matringos bajszát, megszűrte szavát, elrejtette annak forrását s borúba burkolta az állát.
Megállt a dobogón. Tekintetét végighordozta sötéten rajtunk, s mi sürgősen elnémultunk, karunkat nagy iparkodón hátrafontuk, mellünket tőlünk telhetően megszívtuk, s várakozóan meredtünk előre. Tămăşan bácsi szomorúan, zavartan pillantott ránk, mialatt az igazgató listát vett elő és olvasni kezdte:
– Blazsek, Dranik, Goldstein, Koblicska, Korobián, Landeszmann, Prezenszky, Sztankó, Theil.
Összecsukta a papírt, aztán ránk szólt:
– Akiknek a nevét olvastam, álljanak föl. És jöjjenek ide – mutatott a katedra elé.
Kiléptünk a padból és fölsorakoztunk az igazgató előtt. Az utolsó én voltam. A diri végigmért bennünket.
– Mától fogva nem járhattok ebbe az iskolába, megértettétek? Induljatok kifelé.
Az ajtóra mutatott, s várta, hogy sietősen megiramodjunk.
Mi azonban csak álltunk, s riadtan rebbentünk egymásra, ugyanbizony mit vétettünk, miért teszik ki a szűrünket? De csupán néma félelemválaszt szűkölt ki magából szemünk szöglete, s arcunk gyors fakulása mindennél jobban tanúskodott ártatlanságunkról. Majd a padokban maradt társainkra vetettünk kutakodó pillantásokat. Ők mártottak volna be minket? Hanem a képükre nem kajánult káröröm, inkább tanácstalanság és néma faggatás, szegény fejetek, vajon mibe keveredtetek? De a tanító bácsi? Ő jó bácsi, ismer és szeret bennünket, tudja, hogy nem követtünk el semmi rosszat... Hanem az ő tekintetéből – ha eddig csupán zavar feszengett benne – most láthatóan szorított ki minket a keserűség és szánalom.
Megrémültem.
Mi várhat reánk, ha Tămăşan bácsi ennyire sajnálkozón néz felénk.
– Mi az, na, nem hallottátok? – kiáltott föl a diri, s hogy szócserdítését nyomatékkal nehezítse, meglökte az elöl álló Blazseket. – Lódulj már!
Az igazgatóra néztem. Az általános keserűségből az ő arcára fátyolfelhőnyi se települt, mi több, a hangja is tuszkolóvá erősült.
– Induljatok, na! – mordult ránk.
A menet megindult. Vagy inkább lódult, ahogy a diri előbb mondotta, mert az elsők már elérték az ajtót, de a hátrébb állók még nem mozdultak.
Utolsó pillantást vetettem az osztályra. A padsorok alaposan megritkultak (a miniszter úr tudta, mit művel), s nagyon-nagyon fájt megválni a barátoktól, akikkel kezdtem a tanulást. Közöttük volt néhány utcabeli fiú, együtt jöttünk mindig az iskolába, ismertem őket, mióta az eszemet tudom, s belém sajgott a kérdés, hova járok majd, hol tanulok ezek után és kikkel? Néhány kedves, szép arcú, fonadékos hajú kislány szeméből már alágyöngyözött a könny, s irtó nehezemre esett kilépni abban a tudatban, hogy többé nem ülhetek közéjük.
A „lódulat” hozzám ért, s ki kellett lépnem, de úgy éreztem, hogy otthonomból űznek ki. (Hát még ha sejtettem volna, hogy ezzel a lépéssel hányféle valóságos kiűzésnek, kirekesztésnek, elhurcolásnak, kidobásnak, kizárásnak, kikergetésnek, elbocsátásnak indulok elébe?)
Mire utolsóként a folyosóra értem, ott a fiúk már megszólaltak.
– Mi a baj, tanító bácsi? – állt Koblicska Tămăşan elé.
– Tót vagy, fiam – válaszolt a tanító, és jóságosan megsimogatta a fiú arcát.
Koblicska megrázta a kobakját
– Nem én vagyok az, tanító bácsi, hanem a padtársam, Ő Tóth Feri.
Az igazgató fölnevetett.
– Szlovák vagy, te mafla!
Koblicska tovább töprengett.
– Nem, az osztályban nincsen szlovák nevű gyerek. A diri ismét kacagott, de már bosszúsabban.
– Ej, ti oktondiak, hát nem értitek, hogy miről van szó? Azzal közénk lépett, s a homlokunkra csapott.
– Te lengyel vagy, te szlovák, te német, te örmény, te ukrán, az pedig ott né, az az alamuszi – zsidó.
Döbbenten hallgattunk. Mint amikor katonásdit játszunk, s az egyiket kinevezzük olasznak, a másikat svédnek, úgy osztogatta a diri nekünk is a hovatartozást. De távolról sem játékosan. És mi szerint, hogyan? Hiszen Sztankóról mindannyian tudjuk, hogy bolgár, nagy veteményest bérelnek a Nádas patak partján, annak rendje-módja szerint bolgár kerékkel öntözik, a diri őt mégis ukránnak nevezi. Goldsteinhoz úgy küldik gyermekeiket az asszonyok: menj fiam, hozz egy kiló lisztet a zsidótól. Ha viszont apu későn állít haza, anyukám ferdén méri végig:
– Megint beültél a bakkszászhoz? – célzott Landeszmannra.
Az igazgató viszont összekeverte őket, mást mondott, mint az utcabeli felnőttek.
E nyilvánvaló tévedések láttán nekem is megjött a hangom.
– Én nem vagyok német – álltam az igazgató elé.
– Nem hát! Theil Gusztáv. Mindkét neved német.
– De én akkor sem vagyok az.
– És milyen vallású vagy?
– Lutheránus.
– Akkor mit akarsz még? – csattant rám gúnyosan az igazgató, – Az német vallás.
– Én mégis...
– Fogd be már a szád! – rivallt rám. – Elég csak rád nézni, az a csontos, szögletes kobakod, az a sápadt, vértelen képed, az a ványadt északi bőröd, igazi germán pofa vagy.
Rémülten hallgattam el.
Antropológiai ismereteim ugyan még fölöttébb hézagosak voltak, s nem értettem, mi összefüggés van a kobak szögletessége és germán-voltom között, vallástörténeti tájékozatlanságomban azt sem fogtam föl ésszel, miért német vallás a lutheránus, viszont a sápadtságom és az északiságom összehozása behúzott nekem. Elhűlten bambultam az igazgatóra, s vitatkozó kedvem sietősen alászállott.
Helyét kérdő csodálkozás váltotta föl. Mióta az eszemet-tudom, baj van a lassúságommal. Reggel hamarabb kell költeni engem, mint az öcsémet, hogy idejére felöltözzek, ebédnél az asztaltól mindenki rég fölállt, mire én befejezem az evést, este pedig mikorra levetkőzöm, a család már ágyban van. Anyuka elvitt az orvoshoz, az meghallgatta a szívemet, bepillantott a torkomba, kiguvasztotta a szemem, úgy nézte a fehérjét.
– Ez a gyerek vérszegény – jelentette ki. – Napfény kell neki, vigyék meleg vidékre a nyáron, és igyon vasbort.
A délvidéki nyaralás elmaradt, drága mulatság lett volna nekünk, csupán valami fekete löttyöt vettek, keser-fanyar ízűt, azt kellett innom naponta háromszor. De hiába. Régóta szedem, mégis naponta hallom, öltözz már, egyél már, indulj már, s akárhogy is igyekszem, Öcsi hamarabb fűzi be cipőjét, gyorsabban kapja hátára a táskát, ha pedig evés közben kibámulok az ablakon, a nővérem énekelni kezd:
„Nézzék, nézzék a Samut.
Az ebédnél elaludt.”
Az öcsém, ha kötekedni akar, Samunak szólít, s nemcsak otthon, hanem az utcán is, anyuka pedig naponta néz rám keserű-kérdőn, mi van veled, fiacskám, téged valami baj, valami... vajon mi emészt? S akkor jön ez az igazgató, megnéz, s nyomban rávágja, sápadt, északi germán pofa. Hát... eszerint itt van a kutya eltemetve. Ezért vagyok én lassú, ezért vagyok én Samu, s ezért kergettek ki most az osztályból. Ezért, ezért, ezért! S ha mindez rá is van írva az arcomra, ha ezt tudják mások is, akik a névsort összeállították, akkor jaj, nálam nagy baj van, akkor igazán jobb lesz, ha befogom a számat.
Közben az igazgató újabb szónoklatba kezdett.
– Mától fogva ti nem járhattok magyar iskolába, mert nem vagytok magyarok. Értitek? Nem vagytok ma-gya-rok! Ki-ki menjen a magáéba, a német a németbe, a zsidó a zsidóba és így tovább. Vagy ha nem, akkor a románba. Megértettétek?
A fiúk tűnődve hallgattak, aztán megszólalt Prezenszky.
– Jójó, de hol van Kolozsváron lengyel iskola?
Az egészből alig hallottam valamit. Hazagondoltam. Tréfálkozó nővérem, kötekedő öcsém, Samu, sápadtság, vasbor, cipőfűzés, fölkelés, iskolába készülés, mi bajom is van nékem? Szegény anyuka, mit szól, ha majd megmondom? Hogy az igazgató, a pofám... északi... német... szegény anyu, nem elég, hogy lassú vagyok, sápadt, most ráadásul germán is, vajon az mit jelent, biztosan rosszat, ha miatta ki is raknak az iskolából, de vajon hogyan lettem én germán, és ha Tămăşan bácsi ezt látta, miért nem figyelmeztetett, ő jó bácsi, engem különösen szeret, sokszor simogatja meg a fejemet, jó jegyeim vannak, vajon most fölhívatja anyukát, ahogy a rossz fiúk szüleit szokták, s megmondja neki, hogy germánságra adtam a fejem? De anyuka is milyen, azt meglátta, hogy sápadt vagyok, hogy lassú, de hogy germánságot követtem el, azt nem, most aztán tessék, kicsapnak az iskolából, de hova is menjek, hova teszik a germánkodókat, az az iskola biztosan rosszabb a javítóintézetnél is, szegény fejem, szegény anyuka!
A folyosó falai megbillentek, a fejem fölött közeledni kezdtek, összehúztam magam, nehogy még szögletesebbre préseljék a kobakom, majd kifelé osontam.
Az ajtóban Goldsteinba ütköztem. S nyomban fölrémlett előttem, hogy az előbb is ott láttam, messze a többitől, külön, igen, ő volt az egyetlen, aki nem állt bosszúsan az igazgató elé, nem perelt. Meglepetten méregettem. Hát belenyugszik abba, amit ráfogtak?
Egy padban ültünk, az utcában tőszomszédok voltunk, úgy ismertem, akár az öcsémet, de nem értettem: mi lehet az, amiért az igazgató reá éppen azt mondta, hogy zsidó? Mert hogy én sápadt vagyok, az igaz, az orvos bácsi is mondotta, mi van azonban a Robi arcán, amitől ő zsidó? És mi az, hogy alamuszi?
Vizslattam a jól ismert arcot, s akkor szemembe ötlött a két oldalt lecsüngő pájszli. Valóban, azt néha meghuzigálják a fiúk, s akkor ők is azt mondják, zsidó, zsidó, hepp. És olyankor kacagnak, és Robi mellém menekül a padban, én pedig kiáltok egyet, attól a fiúk megállnak, s már csak vigyorognak.
Most én húzódtam melléje. S nem vettem le róla a szemem. Szóval így. Nekem a sápadtság, neki pedig a pájesz a jele. S a baja. De miért nem vágatja le? Akkor itt maradhatna az iskolában, s a fiúknak sem lenne mit ráncigálniuk. De hátha én is pájeszt növesztenék? – jutott eszembe. Engem nem bántanának a fiúk, néhánynak már elláttam a baját, Öcsinek is behúzok, ha samuzni kezd, anyuka mondta is, bezzeg a verekedésben nem vagy lassú, de vajon a pájszli eltüntetné a sápadtságom, csontosságom? És olyan kerek, piros arcom lenne, mint Robinak? S kikászálódnék a germánságból is?
Robi már várt, s ahogy én szoktam, amikor nálam keres menedéket, a vállamra tette a kezét, magához vont, s szomorúan mosolyodott el.
– Gyere ide, te ványadt, germán pofa.
2.
Elszaladt néhány esztendő, a református kollégiumba jártam. Vallásóránkat azonban a lutheránus templom sekrestyéjében tartottuk, az akkori Foch marsall (ma Lenin) út első számú házában. Mindig mosolyogtam, ha a boltíves kapun megláttam az utca nevét; már tanultam franciául s tudtam, hogy a ch s-nek olvasandó. Hogy pedig a röhej teljes legyen, a francia hadvezér neve mellett függött az iskola német fölirata. Jól összehozták e kettőt. A sekrestyéhez az intézet udvarán kellett átmenni.
Valahányszor beléptem a kapu alá, mindig eszembe jutott, mint állítólagos németet ide akartak kényszeríteni annak idején. És hogy kiabált, acsarkodott ránk a diri. Ha erre gondoltam, elégtétel töltött el, nem sikerült ide tuszkolnia, s ha az elemiben nem is tanulhattam a magam nyelvén, a gimnáziumban már igen.
Bosszantott viszont, hogy vallásórára mégiscsak ide kell jönnöm, s ez arra emlékeztet, nálam valami nem stimmel, nem csupán csontos állam, sápadt képem, német nevem üt el a református Kilin Sanyitól vagy a katolikus Simonffy Palitól, hanem a vallásom is, és ezt – tetszik, nem teszik – hetenként kétszer, ha templomba jövök, háromszor is tudomásul kell vennem, s ilyenkor mindig belém nyilall a frász, mit hoz a jövő? A hajdani diri már tanfelügyelő, évente kétszer-háromszor megtiszteli látogatásával az iskolánkat, s mi lesz, ha egyszer a naplóban megpillantja a nevem vagy a fiúk közt a ványadt pofámat?
Ez az igazgató különben sem hagy nyugton. Volt úgy, hogy éveken át nem láttam őkelmét, de ha reggel a tükör előtt fésülködtem, s megláttam még álmos, gyűrött képem, az ő szavai jutottak eszembe: ha nyáron a nap felé tartottam arcom, reá gondoltam, hadd barnuljak, ne legyek északian sápadt, nemrég pedig Nusika rám kérdett, Guszti, maga miért vág olyan mogorva képet, még a mosolya is olyan savanyú, keserű!
Nesze neked! Nem elég a ványadtság, sápadtság, most még savanyú és mogorva és keserű is vagyok.
Sokszor korán érkeztünk vallásórára, s olyankor az udvaron várakoztunk. Néztem a szünetben játszadozó német fiúkat, lányokat, tanulmányoztam az arcukat. Meglepő fölfedezésre jutottam: sok köztük a piros képű, kerek fejű, pufók arcú. Akkor hát az a fránya diri miért mondta a sápadt, szögletes képemre, hogy igazi germán pofa? Jaj, de sokszor szerettem volna vele újra vitatkozni, jól odamondani neki.
Évek múltán néhány német fiút már ismertem, az utcán köszöntünk egymásnak, ha pedig az udvaron játszadozók nem voltak elegen, hívtak, álljunk közéjük, rúgjuk együtt a labdát. Hanem egy idő múltán a játékra mind ritkábban került sor; a fiúk rövid fekete nadrágot, fehér térdharisnyát húztak a lábukra, egyikük trombitát kezdett fújni, a másik dobot pörgetett, cintányérokat vert öszsze, s meneteltek, énekeltek.
Különös, csattanós, meg-megszakadó ütemű dalokat fújtak, néha élesen közbekiáltottak, a dobosok nagy zajt csaptak, majd hirtelen elhallgattak. Értették a módját. Egyenes sorokban vonultak, tartásuk kemény volt, s ha nekieresztették a nótát, visszhangoztak a templom s az öreg iskola falai, mint amikor harangoznak.
Tetszettek nekem. Akkorák voltak, mint én, de úgy masíroztak, mint az igazi katonák, felnőtt harcosok. Csak az volt kissé nevetséges, hogy a szűk udvarban alig mehettek harminc métert, elérték a falat. A parancsnokuk ott hátraarcot vezényelt, de az épületek szorításában az mindig a sorok megbomlásaihoz vezetett. Ámde alig rendeződtek újra menetoszlopba, megint falhoz jutottak, s mindez kérdésessé tette a nagy nekiveselkedést, a dobpergést, a harsány éneklést, s úgy tetszett, a sok fal ellopja indításuktól a folytatást, a lendület alól kihúzza a kitartást, az irányulást megfosztja céljától. A menetelést körforgásba idomítja, amely önmagába tér vissza, és nem vezet sehova sem.
Kiállásuk, mozgásuk azonban így is erőt sugárzott.
Egy ismerős fiú – Reiter – vezényelgetett nekik. Jól beszélt magyarul, s ha fociztak, mindig centert játszott.
Az egyik májusi délelőtt többen is várakoztunk – magyar lutheránusok– a sekrestye közelében, amikor ez a fiú oszoljt vezényelt a menetelőknek, majd hozzánk lépett. Katonásan fölnyírt szőke haját oldalt választotta, s szalmás halványan tincselte homloka barnaságára, tekintete élénken kéklett elő szemöldöke gádorjából.
– Láttad? – kérdezte, és a társaira mutatott. – A mi iskolánkban is megalakult a Hitler-Jugend.
– Veszem észre.
– Te is beléphetnél.
– Nem tartozom ehhez az iskolához.
– De... másképp... hozzánk tartozol.
– Miképp?
– Mint német származású.
– Honnan veszed ezt?
– Innét!
Papírt halászott elő a zsebéből, s egy ponton rábökött.
– A vallásórára járó magyarok közül kiírtuk a német nevűeket, s te köztük vagy: Theil Gusztáv. Tiszta német név. De különben is, ha rád néz az ember, olyan... olyan igazi belevaló, olyan germán pofád, olyan...
– Ne folytasd, ne folytasd! – ordítottam rá, s hangommal együtt fölemeltem a táskám, öklöm, lábom, szemöldököm ráncait, mindazt, ami egyszeribe fölberzenkedett bennem és rajtam.
Aki azonban most bunyót vár, vagy náciellenes kirohanást, s annak bizonygatását, hogy én már akkor is antifasiszta voltam, mi több, hogy már a bölcsőben is – két bömbölés közepette – Hitlert szidtam, amiként egyes önéletrajzírók magukról bizonygatni próbálják, az csalódik. Nem, mozdulatomban nem mocorgott politikai indíték, még kevésbé ideológiai megfontolás. A Hitler-Jugendről csak azt tudtam, hogy énekel és menetel, Hitlerről meg annyit, hogy a németek vezetője, s vannak, akik csodálják, meg akik átkozzák, de most én azzal mit sem törődtem. Csupán egy listát láttam, rajta a nevem, eszembe jutott a régi iskola, a hajdani diri, s már tudtam, mi következik, annak bizonyítása, hogy én nem az vagyok, aminek tudom magam, nem oda tartozom, ahová érzelmeim, emlékeim, nyelvem, kultúrám fűz, hanem oda, ahova mások akarnak eltanácsolni, elűzni, elcsalni, eltuszkolni, elcsatolni, s ehhez legfőbb bizonyítékuk a nevem és a pofám.
– Menj a fenébe! – ripakodtam Reiterre.
1940 őszén új történelemtanár érkezett az iskolába. Pesti ember volt, s a mi osztályunkban állt először dobogóra. Inas nyakú, szíjas arcú, mozgékony figura, aki – ez mihamar kiderült – szeretett szónokolni.
Sajátos módon tanított, ezt első szavaival be is jelentette, előbb magyaráz, mondotta, majd az óra végén feleltet, abból, amit tőle hallottunk.
Őseink vándorlásáról beszélt. Az Ufa, Káma, Bjelája menti finnugor bölcsőhazáról, aztán dél felé való aláereszkedésünkről, föltételezte, hogy az Ural folyó és a Kubán érintésével eljutottunk egészen a Kaukázusig, fölvázolta a Kazár birodalomban folytatott életünket, majd leírta a meotiszi ingoványvidéket, az Etelközt, végül bejelentette, hogy tisztázna valamit.
– Gyermekkoromban még úgy tanultam – kezdte, s körbehordozta tekintetét –, hogy ural-altáji nép vagyunk, azaz finnugor is, türk is, európai és ázsiai is, északi és keleti is. Napjainkra azonban az altáji megnevezés kikopott történelemtanításunkból, s az őshazakutatók többsége tagadja, hogy valaha is jártunk Ázsiában.
– De kérdem én – állt föl az asztaltól erős gesztikulálás közepette –, mivel magyarázható az, mivel, mivel, hogy a korabeli krónikások, a bizánciak éppen úgy, mint a nyugatiak, a perzsák akárcsak az arabok honfoglaló őseinket mind-mind türk népnek látják? Hát az hogyan lehetséges, hogy a régészeti leletek, az előkerült lószerszámok, háztartási eszközök, fegyverek ugyancsak török jellegűek? Ami pedig mondhatni perdöntő, az antropológia. Az egykori sírokban temérdek a széles arcú, erős járomcsontú turáni fajtájú koponya. Úgy bizony!
Pár pillanatig abbahagyta, s kérdőn tekintett ránk, mintha ellenkezést várna. Aztán újra fölemelte kezét, mintha önmagának intene be.
– Épp ezért a turanizmus, miközben nem kételkedik nyelvünk finn alapjellegében, határozottan vallja, hogy az ugor ősnép hosszas vándorlásai során átalakult, kultúrája teljesen türkké vált, földművelésétől kezdve harcmodoráig, s mindennek alapját az etnikai keveredés, a fajta jelleg átváltása képezte.
Most már lelépett a katedráról, szemmel láthatólag beszéde hatását igyekezett kifürkészni.
– Erdély megismerése pedig külön élmény számomra – folytatta –, messzemenően megerősített turanista meggyőződésemben. A nyáron falvak sokaságát jártam be, s meglepő fölfedezésre jutottam: itt sokkal több a jellegzetes turáni alkat, mint nálunk az Alföldön vagy a Dunántúlon. Sokkal több. És a dolog érthető. A zárt völgyek, a roppant erdőségek erősen korlátozták a keveredést, s megőrizték az ősiségét, a keletről hozott fajállagot.
A sorok közé lépett, többünket közelről is szemügyre vett, aztán megállt előttem. Hosszan méreget, nézése szinte végigtapogatott, mintha Árpád-kori temető kutatóárkából kotorta volna elő földi maradványaimat.
Zavartan álltam a tekintetét. Mit akar velem, miért bámul úgy? Az előbb még érdeklődéssel hallgattam fejtegetését, magam elé képzeltem a finnugor őshazát, a fenyőberkes, nyírfaciheres, szelíd dombságú lápos északi tájat, láttam az élre tartó vándornépet, amint sátrat ver új szállásán, a napsütötte füves pusztán, igyekeztem beleélni magam helyzetükbe, hogy mit jelenthetett nekik kilépni az erdőből, nádasból, s a csónakot lóval fölcserélni, a varsát, halászhálót pásztorbottal, ostorral, majd később ekével, kalapáccsal, mindez érdekes szellemi kalandozásnak tetszett, tisztelettel néztem a tanárra, nemcsak azt mondja föl, ami úgyis benne van a könyvben, hanem sokkal többet, s eredeti megvilágításban, de néma tekintete, átható, már-már kínossá váló figyelése mindent megkavart bennem.
Előbújtak kellemetlen benyomásaim is, ez az ember folyton jön-megy, hadonászik és kiabál, úgy szónokol, mintha nem tanteremben, hanem sportcsarnokban beszélne, s ahogy a karját előrelendíti, a szemöldökét összevonja, homloka redőit fölszökkenti, abban van valami megszállottság, fölös harciasság, elrugaszkodottság, akárha mi nem tanítványai lennénk, hanem ellenfelei.
– Elég csak rád nézni – szólalt meg ekkor. – Erősen kiugró járomcsontod, enyhén ferde szemed, halovány sárga bőröd, ez mind sokat mond. Igazi keleti pofa vagy. Rajtad a turáni jegy.
– Az istenit neki! – kiáltottam föl magamban. Ha azt mondják rám, hogy rablópofa vagyok, hogy eunuchképem van, nem lepődök meg ennyire. De hogy én turáni, hogy én ázsiai...
– Igen, a te turáni képed és még sokatoké bizonyítja – mutatott körbe –, hogy újra kell bogoznunk származásunk eredőit. Újra. És igazat kell adnunk Körösi Csoma Sándornak, Vámbéry Árminnak, Zichy grófnak, Baktay Ervinnek, Bálint Gábornak, Germanus Gyulának s oly sok más turkológusnak, orientalistának, akik a magyarság rokonait nemcsak északon keresték, hanem keleten is. Igen, a turáni népek közt.
Szónokunk hosszú, hatásos szünetet tartott, mi pedig gondokba merülten hallgattuk. Ezután következett a feleltetés. Könnyen ment. A tanár eleven beszéde, szenvedélyes fejtegetése megmaradt a fejekben. Különben sem kellett sokat magyarázni, minden felelőnek más-más szállás, telephely jutott.
Egy felelet – egy őshaza.
Engem másodiknak szólított föl a tanár.
Kellemetlenül kászálódtam ki a padból, és jó ideig csak savanyúan meredtem rá. A tanár előbb kérdőn, majd gyanakvón, elmérgesedő tekintettel sötétlett felém.
– Mi van veled, fiam, megnémultál? Vagy... nem figyeltél a magyarázatomra... megmukkanni sem tudsz.
Egy ideig még hallgattam.
– De... de igen... igen – makogtam, aztán, lesz, ami lesz, kinyögtem: – tudok... de utoljára szeretnék felelni... az utolsó őshazáról.
– És miért épp arról? – állt fel a tanár a katedráról, és felém közeledett valamivel derűsebben, érdeklődőn.
– Tessék megengedni... tessék megengedni –- ismételgettem –, hogy akkor... akkor mondjam el. Meglepetés lesz... de igazán.
A tanár elmosolyodott, vállat vont és felszólított egy másik fiút.
Négyen feleltek előttem, s azalatt nyugodtan rendbe szedtem a gondolataimat, mikor pedig utánuk a tanár felém intett, „halljuk hát, mi ez a meglepetés?”, én felpattantam s meglehetős büszkén jelentettem be:
– Én jártam Etelközben, én ismerem azt az őshazát.
Önérzetesen néztem körül, roppant élveztem, hogy a tanár is, a fiúk is elképedten merednek rám, aztán elmondtam, hogy apám vasutas volt, sokat utaztunk, majd miután meghalt, az utána örö-. költ szabad jeggyel én már 13–14 évesen egyedül is útra keltem, így jutottam el még a háború előtt, amikor az a vidék Romániához tartozott, a Dnyeszter partjáig, s le a Fekete-tengerig.
Mialatt meséltem, emlékeim úgy feltódultak a tudatalattiságból, úgy megfogott az általános figyelem s a rám függesztett soksok élénk tekintet, hogy magam is új színben láttam bolyongásomat, s már-már azt éreztem, hogy nem csupán csatangoltam, ismeretlen messzi tájakat keresve, hanem tudatosan utaztam, valóságos fölfedező utat tettem, időbeliségben is, a történelmi mélymúltba.
A tanár meg se várta, hogy befejezzem a mondókám, kérdéseket tett föl: jártam-e Kisinov-Chişinăuban, tudom, hogy az Kisjenőből származik, a Jenő törzs szállása volt, hát a Budzsák pusztáig eljutottam, és tudom-e, hogy az Európa legszárazabb sztyeppéje, és hát élnek-e ott még tatárok? Hát gagauzok, azaz fekete uzok? S tudom-e, hogy azok a hajdani fekete kunok leszármazottai, török nép, de nem mohamedán, hanem keresztény, minderről hallottam-e?
Fölállt ismét az asztaltól, lejött a katedráról is, elém állt, úgy kérdezgetett, s itta minden szavam, amelyek nyomán a régi és meszszi Etelköz váratlanul közel került, őshaza, ahová vasút vezet, bejárható, megismerhető, és alkalmat nyújt szavainak, föltevéseinek az ellenőrzésére. Úgy tekintett rám, mintha az ősi földről visszatérő, a távol rekedt rokonoktól hírt hozó Julianus barát lettem volna.
Csöngettek.
A tanár megdicsért feleletemért, aztán a katedrához sietett, s fölnyitotta a naplót.
– Hogy is hívnak, fiam?
– Theil Gusztáv.
– Hoooogy? – kiáltott föl gyanakvóan, s fejét elfordítva fél szemmel még a naplóra meredt, a másikkal reám.
– Theil Gusztáv.
Bocsánatkérően ismételtem meg a nevem, a tanár mégis fölpattant, asztalhoz verte a tollát, becsapta a naplót, nagyot ordított, s felém indult. Úristen, mit kapok én most?!
Akkor azonban egy fiúból kitört a röhej.
Régi sorstársam volt. Ő kezdte sok-sok évvel ezelőtt is a tiltakozást, amikor a nevünk miatt az egykori diri kirakta szűrünket az elemi iskola magyar tagozatáról: Koblicska.
Rémülten meredtem rá. Ne dühítse még ezzel is a tanárt! De ő rám se nézett, nem rántotta elő zsebkendőjét, hogy kacajára lopja, eszé ágába se jutott, hogy prüsszögjön, köhécseljen, s mímelésbe fojtsa röhögését, hanem kacagott hangosan, jóízűen, belefeledkezve, visszafoghatatlanul. És mihamar követte az egész osztály. Dülöngéltek a fiúk; és egymásnak támaszkodtak, szétvetették a karjukat és a padra borultak, és kihajoltak és kidőltek belőle, hullámzott, vonaglott, végighörgött a hahota a tanteremben.
A tanár megállt.
De hiába nézett rám szúrón, a röhöghetnék egyszeribe megkörnyékezett engem is, szorongásom fölengedett, s ráébredtem, itt valóban nevetni kell, kacagni, kiröhögni mindenféle marhaságot, őrültséget, megszállottságot és agyrémet, amely névelemzésen, vallásvizsgálaton, arcszínezeten, pofamustráláson és járomcsontméreteken alapul.
Hanem a tanár előttem állott. S úgy nézett rám, ahogy csak egy fanatikus tud, ha csalatkozik hitében és hívében; látszott, szent meggyőződése, hogy én megrendeztem ezt a jelenetet, ezért beszéltem Etelközről is, szándékosan hoztam ilyen hülye helyzetbe; én viszont már nem nevettem. Tehetetlenül, még mindig remegve álltam előtte, nem bírtam, de nem is mertem megszólalni, csupán néma nézésemmel igyekeztem bizonygatni, ártatlan vagyok, ártatlan, nem tehetek róla, hogy ilyen a pofám és ilyen a nevem, hogy ez a bőröm és a szemem színe, hogy a homlokom, halántékom, az állam és a... ah, egye meg a fene, átok van a nevemen és átok a pofámon, turáni átok, és átok van ezen a nyomorult világon, hogy bizonyos pofákat nem bír elviselni, s ha mégis kénytelen rájuk nézni, ide osztja meg oda sorolja őket ezt igazolja velük és azt cáfolja, aztánbizonyos neveket nem szeret hallani, sem leírni, s ha mégis papírra kell vetnie, akkor listába illeszti, innen kiírja és oda beírja, valahonnan átírja, és máshova fölírja, megírja, leírja, elírja, főleg elírja, elírja, elírja, elírja az istenit neki, elírja, s ez oda vezet, hogy az előbb még áhítattal hallgattam ezt az embert, ő megdicsért feleletemért, most viszont gyűlölködve mered rám, mint ádáz ellenségére, de hát, tanár úr, tanár úr, könyörgöm, gondolja meg, hát oka vagyok én mindennek, ura vagyok én ennek a kutya világnak, hát tehetek én minderről?
*
Később megbarátkoztunk. Jól feleltem mindig nála, ő pedig be költözött az internátusunkba, és felügyelő tanárunk lett, délutánonként néha az udvar fái alatt sétálgatva elbeszélgettünk. Etelköz és a turanizmus gyakran került szóba, s kiegészült Lükő Gábor és Györffy István meglátásaival, idézte Kodály szavait, miszerint a Lajtán túli muzsika távolabb áll tőlünk, mint a kínai népzene, s hogy ne maradjak le, én az erdélyiekre hivatkoztam, hogyan jutott el Domokos Pál Péter a Dnyeszter menti Csöbörcsökre, mit tapasztalt a Zichy expedícióban részt vett Szádeczky Belső-Ázsiában, leírtam, hányféle hasonlóságot látnak a néprajzosok a kalotaszegi bútorok, varrottasok és a turáni népek díszítőmotívumai között, aztán egyszer csak megállt a barátom, s merőn, sokáig nézett.
– Mondd csak, haragszol még rám?
– Nem.
– Elfelejtetted azt az ostoba históriát?
– El.
– Hát... tudd meg, hogy én nem. Nem haragszom rád, de mai napig sem értem, min röhögtek úgy a fiúk?
Erre fölnevettem, s elmeséltem, mennyi bajom volt az arcommal és a nevemmel, beszéltem Koblicskáró1, a hajdani dirivel folytatott vitájáról, az én sápadtságomról, anyám aggodalmairól, a vasborról, mindenről, amit osztálytársaim régóta tudtak.
Most már kacagott ő is:
– Így már értem. De hát... ez tipikus erdélyi sors, hogyan is sejthettem volna meg az én pesti fejemmel?
Aztán elkomorodott, s fölemelte mutatóujját.
– Hanem azért... szeretnék valamit előtted tisztázni. Nem gyűlölöm én a németeket, csak a Harmadik Birodalmat. Tudod, mit ír Hitler a Mein Kampfban? Átkozott legyen az a német vezető, aki még egyszer Kelet és Nyugat ellen vezeti kétfrontos háborúba a népét. Na tessék! Ő is ezt teszi. És ha nem győztek az első világháborúban, hát most ki hiszi, hogy győzni fognak. Csakhogy... magukkal rántanak minket is. Ez a baj.
Egy év múlva visszahelyezték Budapestre. Szavaira azonban jól emlékeztem, s a háború alakulása egyre inkább őt igazolta.
*
Régóta baktatott velünk a vonat. A vánszorgás néha megszakadt, máskor pedig nekilódulással iparkodott fölgyorsulni, ami azonban nemigen sikerült különben, mit tudom én, lehet, hogy sikerült, csak én nem vettem észre, ki se nézek, föl sem állok, meg se mozdulok már, minek, minek, ha egyszer tehetetlen vagyok, gyenge és kiszolgáltatott, s ebből a helyzetből számomra nincs menekvés, nincs, akkor hát minek fölugrálni, kinézni, csodálkozni és kommentálni, minek, hiszen megébredtem én is a tegnap, amikor a hajnali derengésbe az egyik fiú beleüvöltötte döbbenetét, fiúk, fiúk elhagytuk Erdélyt, az Alföldön vagyunk, engem is mardosott valami, amikor rácsodálkoztam a köddel küzdő lapályhonra, vágyakozón tekintettem vissza én is keletre, a tovatűnt hegyek irányába, később borzongva néztem végig a biztonságos messzeségből Debrecen szőnyegbombázását, s dühösen és csalódottan láttam, hogy a ladányi állomás raktárait föltörik és kifosztják a németek, hanem amikor a társaság főcsodálkozója a Tisza-híd fölött rázendített, né, most aknázzák alá, hozzák is már az ekrazitos ládákat, akkor már nem volt kedvem alápillantani a töltés magasából, akkorra már beláttam, minden, de minden újabb borzalom, szörnyűség, csalódás csak fokozza amúgy is leverő keserűségemet, fokozza, szüleim halála óta nem éreztem ennyire zord és kíméletlen valóságnak az árvaságot, mint most, nincs családom, nincs otthonom, nincs hajlékom, nincs menedékem, nincs búvóhelyem, nincs kutyavackom, odúm, nincs, nincs, nincs, nincs, az iskola internátusából, az én családi házamból már hónapokkal ezelőtt kirakták a szűrömet, s ha néhány napig, egy hétig ellakhattam a nagynéniknél, unokabátyámnál, keresztanyámnál, barátoknál, osztálytársaknál, most, hogy megjelent az általános mozgósítási parancs, amikor szétküldték a behívókat, rokonaimnak, elváltozott az arcuk, rémület szűkölt felém tekintetükből, s azzal már nem nézhettem szembe, nem maradt más, mint a vagon, a marhakupé, a bocipullman, ez most az én otthonom, immár harmadik napja, és ezek a fiúk az én hozzátartozóim, családtagjaim, sorstársaim, bajtársaim, útitársaim.
Gyűlölöm őket, gyűlölöm mind, nekik van apjuk, nekik van anyjuk, nekik van házuk, lett volna, hol meglapuljanak, egyikük-másikuk most vallja be, hogy az anyja sírva marasztalta, de nem, ők a mafla kis leventék világot akarnak látni, harcolni szándékoznak, háborúba készülődnek, hogy majd lovaggá ütve hősökként térjenek haza, én viszont hiába tudom, hogy mindebből semmi sem lesz, hogy a legtöbben haza se térünk, hiába, hiába, engem nem marasztalt senki.
Átkozott világ.
Az ajtóban állókat szerettem volna farba rúgni, hadd essenek egyenest a Tiszába, mártózzanak meg a víz hűvösében, s térjenek észre, nem kirándulás ez, nem kaland, nem izgalom, hanem világveszejtés, országhamvasztás, néptemetés, az, az, s ne tátsák máris úgy a szájukat, látnak még ennél különbet is, ha majd a vonatunknak nem lesz ideje kifutni a városból, mint nekünk az előbb Debrecenből, hanem derékban kap el az áldás, akkor csodálkozzanak majd, én már láttam effélét, épp az állomáson voltam a kolozsvári nagy bombázáskor, az ember el se hinné, hogy a dromedár mozdony a levegőbe tud emelkedni, s a belőle kiömlő tűz égő folyamként sistereg végig a peron kockáin, a roppant sínek pedig húrként pattannak meg, fölkunkorodnak s belefúródnak az állomás falába.
Hagyjam azonban a fenébe a dühöngést, egy bombatámadás épp úgy elpusztíthat engem is, mint őket, s akkor fuccs, akkor vége mindennek, pedig épp most csillant meg holmi reményfoszlány, most, ha igaz, amit Kisújszálláson hallottunk, hogy Pesten megnyíltak az iskolák, annak rendje-módja szerint megkezdődött a tanév, jaj, ha ez igaz, akkor mégis lesz, lesz hova menjek; valamelyik iskolába csak befogadnak.
Ekkor jutott eszembe hajdani tanárom. És nyomban elnevettem magam. Kétségbeesésemben és reménytelenségemben, a baktatás lassúságában és a vagon zsúfoltságában is kacagtam. Hátha épp az én pofám hajdani kipécézője, az altáji rokonság hirdetője, az én turkológus tanárom tud befogadni?
Még nevettem, még képemen ült – éreztem – a belső kacaj vigyora, amikor döntöttem is, nem, nem fogok én máshova menni, kilincselni, ismeretleneknek könyörögni, nem, egyenesen hozzá állítok be, a budai tanítóképzőbe, hozzá, hiszen nála jobban senki se fogja megérteni, miért léptem le a leventevonatról, miért nem akarok nyugatra menni, mundérba öltözni, miért, miért, s most nem érdekes, hogy ő turanista, mit számít nekem Lóczy és Vámbéry, Baktay és Körösi Csoma, fő, hogy ő dühös Hitlerre, nem hitt a győzelmében már két évvel ezelőtt sem, nem fog hát nekem hazafias szónoklatot kivágni, nem akar majd harcba küldeni, s nem jelent föl, mint szökevényt.
Megérkeztünk végre Pestre. A fiúk leugráltak, a vonat körül tolongtak, ismerősöket, földieket kerestek a más vagonbeliek között, vízért szaladtak. Mikor eléggé kiürült a vagon, én is felcihelődtem. Vállamra kerítettem a lódent.
– Mi az, fázol? – nevetett rám az egyik fiú.
– Nem szeretném, hogy lába keljen – igazítottam meg hátamon a kabátot, s közben a hónom alá loptam lapos hátizsákom.
A vonatok, utasok, hordárok egyvelegében hamar elkeveredtem, kikászálódtam aztán a pályaudvari sokadalomból is, s villamosra szálltam. Kora délután érkeztem a tanítóképzőbe. A tanár még ott van, mondotta a kapus, s én izgatottan haladtam a megadott irányban a történelmi szertár felé. Vajon hogyan fogad majd, megismer-e, s egyáltalán szóba áll velem, támogatni fog, vagy nem jelentek én már többet neki, mint sok-sok tanítványa?
Bekopogtam, majd az ajtóban megálltam, minden eshetőségre készen. A tanár nem állt föl, nem köszönt, csak végigpillantott gyűrött ruhámon, a kora őszi melegben viselt lódenkabátomon, kopottas hátizsákomon, s fanyarul bólintott, mint aki mindent megértett. Ezt tessékelésnek tekintettem, s átléptem a küszöböt.
A tanár végre fölállt, hozzám lépett s kezét nyújtotta.
– Theil, a. turáni pofa?
Erre mindketten elmosolyodtunk, én hálásan szorítottam meg a kezet, s nem sokat köntörfalazva bevallottam, hogy leléceltem, nincs kedvem továbbdöcögni Ausztria felé.
– Jól tetted, nem te vagy az első – jegyezte meg komoran, aztán legyintett. – Mondd, mit láttál a front közelében, mi történik az országban?
Bombázásokról, tűzről, romokról, fosztogatásokról szólottam, elmeséltem mindent, amit Kolozsvártól idáig, háromnapos vánszorgásunk alatt láttam. Zordan hallgatott, gyakran érdeklődött a részletek felől különösen a katonák magatartása érdekelte.
– Hát igen... A német hadsereg nem képes már csak utóvédharcokra és rombolásra. Itt az összeomlás, fiam, a nemzethalál.
Az arca megrándult, ajka kissé megvonaglott, aztán kutakodón tekintett rám.
– Emlékszel még, miről beszélgettünk annak idején?
– Sokszor jutott eszembe.
– Nahát..., ha valaki akkor még hitt a németek verhetetlenségében vagy az új csodafegyverben, most láthatja, sem ez, sem az...
Fölállt, s úgy kezdett sétálni, mint annak idején az osztályunkban, de kevesebb lendülettel, arcára nem ült ki a megszállottak szigora, tekintete nem lövellt elszántságot.
– Nem is az a kérdés ma már, hogy ki győz? Ép eszű ember számára ez nem kétséges. A probléma csak az, mi lesz vélünk, mi lesz?
Végigmért, mintha sokat mondana állapotainkról kopottas ruhám, fakó lódenem, poros cipőm, majd fölkapta a fejét.
– Láttad, a románok milyen ügyesen kiugrottak? Utánuk pedig a bolgárok... Most rajtunk a sor! Rajtunk, érted? Csatlakoznunk kell a keletről jövő népek nagy seregéhez. Kelethez, ott a mi helyünk.
Már szónokolt, s fölemelte hangját, mintha egész osztály hallgatná. Ha nincs szó nemzethalálról, összeomlásról, ha nem nyomaszt az égő városok, a fölrobbantott állomások közeli emléke, elnevetem magam. Hiszen megérkeztünk, keleten vagyunk, a turáni puszta közepén. De arcom merev maradt, s fanyarul fogalmaztam meg mamagamnak, amit nagyjából sejtettem, de csupán most gondoltam végig, íme, a turanizmus, a turkológia és orientalizmus, a keleti fajállagvédelem, mint hitlerellenes, háborúellenes, népmentő tényező. Be furcsa dolog ez a politika, milyen bukfenceket tud vetni a történelem.
– Te azonban bizonyára éhes vagy, fáradt vagy! – csapott a fejére a tanár, s a telefonhoz lépett. – Van a Hársfa utcában egy otthon, a Diákok Háza. Az igazgatója Kiss Sándor, komoly, megbízható ember – mondta nekem, majd a telefonba szólt.
Hamar megegyeztek, s a tanár utamra bocsátott. Az ajtóban azonban megállított.
– Neked megmondhatom, készül nálunk is valami. Hátha sikerül nekünk is lelépnünk erről az átkozott germán vonatról.
A Diákok Házában kolozsvári fiúkra akadtam, akikkel hajdan egy iskolába jártam. Ők is kifaggattak, komoran hallgatták végig az országégésről szóló beszámolómat, aztán elkeseredve kiáltottak föl.
– Hogy tudnánk megszabadulni a németektől?
A kialakuló ostromgyűrű horizonthurkolása sürgetett, most, most még lehet tenni valamit, de holnap talán már késő. Gyakran tárgyaltuk ezt a szobákban, mást úgyszólván nem is csináltunk, csak vitatkoztunk, találgattuk, mi lesz velünk? A legtöbben a behívót várták, némelyek meg is kapták, de még nem vonultak be. Vártak. Hogy valaki üzenjen értük, fiúk, ne oda menjetek, hanem... Vagy hogy valaki megsúgja, maradjatok nyugodtan, rátok itt lesz szükség. Szinte mindegy lett volna, hogy mit üzennek, súgnak, csakhogy ne azt tegyék, amit a behívó parancsol.
Az egyik este, mikor késő éjjelig vitattuk, mit is kéne tenni, két régebbi kolozsvári iskolatársamnak, akik már egyetemi hallgatók voltak, elmondottam, mit hallottam a történelemtanártól, valami készül nálunk is.
– Hogy lehetne arról bizonyosat tudni, hogy lehetne abba beleszállni? – tettem föl a kérdést.
A fiúk meghallgattak, s vállat vontak. Néhány nap múlva egyikük, amikor csak ketten voltunk a szobában, megszólított.
– Te láttad, mit művelnek a németek a front közelében.
– Ühüm.
– Így teszik majd tönkre az egész országot.
Bólintottam.
– Mondd csak, volna kedved ahhoz a bizonyos beszálláshoz?... Ha nem csak szónokolni, de harcolni is akarnál? Fegyverrel a kézben?...
Hallgattam. Holott meg szerettem volna ölelni a barátom, nemcsak a bizalmáért, nemcsak a megtisztelésért, hogy oda beszervez, de azért is, hogy végre kiemel a bizonytalanságból, a tétlen várakozásból, a tehetetlenségből, s egyébként is ő az első ember hónapok óta már, aki nem rendelkezik fölöttem, ahogy rendelkeztek, mikor a kolozsvári internátusból kiraktak, vagy a vagonba beraktak, nem küld behívót, nem záratja be az iskolámat, nem szabja meg a vonatom és az életem irányát, nem nyomasztja rám árva létem súlyát, nem érzékelteti minduntalan velem a kiszolgáltatottságom, amit úgy is érzek már régóta, hanem kérdez, kér, érvel, a válaszomat óhajtja hallani. És a válasz előtt én válaszolhatok a szó és a tett között, a szónoklat és fegyver között. Ahogy az egy felnőtthöz, önálló, független, ítélőképes emberhez illik.
Kimotyogtam az igent, s mosolyféle is vigyorlott képemen.
Két bombázás között a légópincében vettek föl néhányunkat a Diákok Szabadságfrontjába, amely a Békepárt tagja volt. Éjfél után tucatnyi fiú helyezkedett el fatuskókon, tábori székeken, velünk szemben pedig egy lócán ült az intézet igazgatója, ama Kiss Sándor, az én turanista tanárom és egy ismeretlen, harminc körüli férfi. Ő vett elő egy listát, és olvasni kezdte. A szólítottat jól megnézték mindhárman, az mondott magáról néhány szót, hova való, milyen karon tanul, kinek a fia.
A küldött a T betűhöz ért, de nem szólított föl, csupán kérdőn bökött a listára, s a történelemtanárhoz fordult. E jelenetre a fiúk összenéztek, majd rám pillantottak. Ebben a nézésben volt meglepődés, egyszerű kérdés, de azon túl talán egyéb is.
Nem néztem a fiúkra, csak előremeredtem, kínosan és csalódottan. Megszoktam már, hogy a nevem sokaknak szemet szúr... de hát még itt is? Talán úgy tolonganak a belépni óhajtók, hogy megengedhetjük magunknak a névelemzés luxusát? Ha igen, akkor én elkerülhetetlenül a kidobandók, elvetendők, átírandók közé kerülök, mint már oly sokszor? Hej, bitang világ! Dühösen méregettem a küldöttet, de agyam első elborulása után próbáltam a peremén holmi világlást lobbantani, ne mérgelődjek, hiszen csak természetes, hogy egy németellenes szervezkedésben a német név után kérdőjelet tegyenek, mégis, mégis, nem tudtam feledni, kik akadtak már fönt eddig is a nevemen, épp a túloldalon állók, a dühöngők, az elfogultak, a hatalmasok, a vakhitűek, úristen, hát az ő elfogultságuk, megszállottságuk, gyűlölködésük módosultan, megtörten, más éllel ugyan, de leszivárgott ide is, a pincemélybe is, a földalattiságba, a kétségbeesett szervezkedők leszorítottságába is, úristen, itt, ahol patkányok futkorásznak a lábunk körül, egy összeomló ország romjai alatt, ahol gyertyapislákolás oszlat barlanghomályt, s a dohosságba az előző bombatámadás rémülete, az ide húzódottak verejtéke keverül még, itt én újra listába ütközöm, s előtte én ugyanazt a döbbenetet, csalódottságot, levertséget érzem, mint egykor a diri előtt, mint valaha Reiter előtt, úristen, hát számomra nincs változás, hát én utazhatok akárhova, beiratkozhatok bárhova, jelentkezhetem akármire, engem nyomban gyanú vesz körül, meglepetten és kérdőn merednek rám, és a nevem alapján, az arcom színe, a járomcsontom kiállása szerint igyekeznek eldönteni hovatartozásomat, kilétemet és megbízhatóságomat, még akkor is, ha fegyveres harcra jelentkezem, ha vásárra akarom vinni a bőrömet?
De hát eszerint eszerint... mire megy ki ez a küzdelem, mire, és mi keresnivalóm nekem benne, ha még a németellenes harc árán sem tudom megváltani magam, ha bajvívással sem leszek képes bizonyítani, ki vagyok és hol a helyem? Úristen, hát ez már mindig így lesz?
Mindez fél percig sem tartott, de nekem végtelenül hosszúnak, gyötrelmesnek tetszett, s kínomban elkezdtem számlálni a fiúkat. Mindenikre ránéztem, s mondtam egy számot, és elhatároztam, mire végére érek, ha közben nem szólalnak meg a lócán ülő hármak, se szó, se beszéd, fölállok, nem várom meg, hogy makogni kezdjenek, nehézkes kifogásokat teregessenek elém, nem, kimegyek, de nem maradok a Diákok Házában sem, veszem a motyóm, s meg sem állok a Keletiig, ott fölkapaszkodom az első leventeszerelvényre, katonavonatra, mindegy, s vigyenek, ahova akarnak, tegyék velem, amit a parancs mond, dobjanak be egyenesen a tűzvonalba, vezényeljenek szuronyrohamra, mit bánom én, hiszen most már a napnál is világosabb, nemcsak az árvaságommal, otthontalanságommal van baj, nemcsak az tesz engem kiszolgáltatottá és tehetetlenné, nem, sokkal mélyebb, nagyobb, erősebb a rákfene, amely bennem a pofám.
Befejeztem a számolást.
Még egyszer körbenéztem és fölálltam. Ekkor megszólalt a tanár.
– Ugyan... az a fiú... Guszti... jól ismerem még Kolozsvárról. De különben is – tette hozzá, s elmosolyodott – elég csak ránézni, olyan igazi, jó turáni pofája van.
Felém kacsintott, s már föllélegzőn mosolyogtam én is. Csupán mi ketten tudtuk, hogy min.
4.
Véget ért a háború. Negyvenöt őszére hazakerültem.
A tanítóképző fiúotthonában lettem felügyelő tanár. Új esztendőbe léptünk már, amikor egy délután a tanulóterembe, ahol a diákok leckekészítését ellenőriztem, két fegyveres néprendőr nyitott be. Papírt vettek elő, majd nehezen kibetűzték egy hosszú listáról a nevem.
– Theil Gusztáv.
– Én vagyok.
– Akkor kövessen minket.
Közrefogtak, s mielőtt szót is szólhattam volna a fiúkhoz, kituszkoltak a folyosóra. Ott egyikük elém lépett, s másik pedig mögém, és szuronyát a gerincemnek bökte.
– Gyerünk a rendőrségre.
Fogam azonnal rákapcsolt a vacogásra, egy arasszal följebb pedig szürkeállományom tekervényeiben expresszre váltott a találgatás cikázása, vajon mi történt, mi vár reám? No nem szálltam magamba, nem azon törtem a fejem rémültömben, mit is követtem el, milyen bűn terheli lelkemet, nem, ha én egyszer listát láttam, s a nevem hallottam, akkor már tudtam, hogy miféle odvakról és miféle szél szabadult el, s hogy nem én vétkeztem, hanem mások szándékoznak velem ilyesmit elkövetni, s csupán szegény megboldogult anyám a bűnös, amiért a világra hozott, na meg apám, amiért ezt az istenverte Theil nevet hagyta rám, s nem változtatta meg Terhesre vagy Tenkesre, Telkesre vagy Tülkösre, Torkosra vagy Türkösre, Turzóra vagy Túrósra, Tátrayra vagy Tarnaira, Törökre vagy Tatárra, mindegy, vagy ha már meghagyta, legalább a keresztvíz alatt ne lopták volna szerencsétlen fejemre ezt a germán Gusztávot, neveztek volna el Attilának, lennék Csaba vagy Ellák, Edömér vagy Balambér, Bendegúz vagy Gézengúz, Thonuzoba, Koppány, Csanád, Kartal, Solt vagy Ákos, Álmos, Előd, Ond, Kund, Tass, Huba, Töhötöm vagy akármi, csak ne viselném ezt a kettős púpot, vagy ha igen, akkor kaptam volna meg előnyeit is, volnék német, egy nagy nép fia, tudnék németül, beszélnék egy világnyelvet, ismerném gazdag filozófiájukat, irodalmukat, híres tudományukat, így azonban nekem az egészből csupán a csapások jutnak, csakis akkor kezdik firtatni kilétemet, ha az ürügy lehet arra, hogy elverjék rajtam a port. És lám, befejeződhetett a háború, jöhetett a béke, engem, íme, 1946 januárjában is elővesznek.
Közben a rendőrök köszöntgettek ismerőseiknek, egy-két szót váltottak egymás közt, s az, hogy magyarul beszéltek, hogy az egyiket Gézának hívták, a másikat Ferencnek, az még jobban bosszantott, fájt inkább, keserített, mintha kannibálok kísértek volna a tűzhöz, hiszen fokozta a helyzet ostobaságát, ferdeségét, azt, hogy egyazon nép fiai vagyunk, egy a nyelvünk, a kísérőim is bizonyára kolozsváriak, sőt valószínűleg épp olyan külvárosi munkásivadékok, akárcsak én, még az is lehet, hogy kerekdombiak, és mégis, mégis, rám fenekednek, átkozott szuronyaik hegyén, úgy kísérnek végig szülővárosomon, akár egy gonosztevőt, s ki tudja, akik látnak, mit gondolnak rólam, az előítéletek, balvélekedések, rágalmak, megbélyegzések milyen örvénylése vesz körül engem s a hasonló sorsúakat, s történik mindez most, amikor már a magamrendű emberek ülnek a városházán is, amikor hitet tettünk az új országberendezésre s azon belül a faji, vallási, nyelvi s minden egyéb régi különbözőségek eltörlésére.
Nem kellett azonban lesütnöm fejem, hogy ne lássam esetleges ismerőseimet, hogy ne szégyenkezzem előttük díszes kíséretem miatt, nem, lehorgasztotta orromat úgyis gondjaim keserve, aggódásom riadalma, úristen, mi vár rám a rendőrségen?
Hát ott bizony sokan vártak. Több száz férfi és nő szorongott az udvaron.
Ha az ember társakra lel a bajban, valamicskét megnyugszik. Hát még ha sok embert tudhat társának. Amit azonban itt láttam, csak megerősítette vészes sejtelmeimet. Az a néhány ismerős, akit első körülnézésre megpillantottam, mind német nevű volt. Müller, Krebs, Hintz, Mayer.
A nők között volt, aki hangosan zokogott, mások már úgy látszik, túljutottak az első megrázkódtatáson, csak időnként törölték föl könnypotyogásukat, a férfiak komoran néztek maguk elé, s eszük ágába se jutott vigasztaló szavakat mondani lányuknak, feleségüknek. Időnként azonban csak megszólaltak, de semmi jót nem mondottak. Néhányuknak például az őrök azt tanácsolták, öltözzenek föl vastag ruhákba, s lássák el magukat több napi élelemmel. S noha nem volt igazi januári hideg, sok emberen láttam szöges bakancsot, sínadrágot, bekecset, prémsapkát. Borzongva néztem rájuk.
Sokan reggel óta ácsorogtak itt, s már a bizottság előtt is voltak. Az fönt székelt az emeleten, ajtaja előtt a függő folyosón rendőr állott, belülről időnként kilépett egy civil, s a listájáról lekiáltott néhány nevet. A szólítottakat egy másik rendőr sorba állította az udvaron s fölkísérte.
Akik már jártak fönt, nem sok jót mondottak; csak a születési bizonyítványt és a személyazonosságit kérik, a kettőt összevetik, azonosítják, s megállapítják, hogy az illető – német. Aztán az újsütetű szász, sváb mind tiltakozhat, háboroghat, bizonyíthat, hivatkozhat, zokoghat vagy ordibálhat, kész.
– Én Pallagi Piroska vagyok, Pallagi, értik? – jött le sűrű könnyhullatás közepette egy asszony a nála már magasabb, de kamaszosan sima, naiv tekintetű fiával, magállt az utolsó lépcsőfokon s eszelősen kiáltott felénk: – Mégis elvisznek! Szegény uramat Hommnak hívták. De már tíz éve halott! Tíz éve, hát mi közöm nekem a németekhez?
Mások, miközben a bizottság elől jöttek lefelé, csak szipogtak, arcukat zsebkendő menedékébe rejtették, a hozzájuk intézett félénk kérdésekre nem válaszoltak, s az udvar kevésbé zsúfolt, távoli sarkaiba húzódtak, fejüket lehajtották, kalapjukat szemükre húzták, úgy ellopták magukat előlünk, mintha a bizottság szörnyű bűnt olvasott volna a fejükre, s ők – a bizonyítékok terhe alatt – beismerő vallomás töredelmességét vették volna a nyakukba.
Fájdalmas elfordulásuk, megtört befele nézésük ijesztett is, meg bosszantott is. Nagy részüket ismertem, semmivel sem volt több közük a németekhez, mint nekem, s nem keveredtek a nyilasok vagy a volksbundisták közé, nem csaptak föl csendőrnek vagy leventeoktatónak, nem viseltek sem zöld inget, sem feketét, vagy barnát, hát akkor mitől törtek meg úgy, mibe törődtek bele, miféle vétek púposodott a hátukra, mely fajta bacillus lopta a tüdejükre a sápkór foltjait. Avagy meggyőzték őket ott fent, hogy bűn az, ha az embert Krausznak hívják és nem Kovácsnak, Bindernek és nem Bindeának? A megváltóját neki, hát eme nagy vétség súlya alatt állnak úgy leforrázva, ezért várják olyan alázatosan, hogy elhajtsák őket, akár a barmokat?
Eszembe jutott, hányszor láttam gyermekkoromban innen fegyenceket kihajtani. Az őrök durva szavakkal döfködték, éles hanggal terelgették őket, egyiket-másikat szuronyböködéssel nógatták, mígnem menetoszlopba vackolódtak a kapu előtt, aztán a foglárok is elhelyezkedtek elöl, oldalt, hátul, puskájukat rászegezték a menetre s az meglódult.
Félelmetes zenekísérettel. A sok bilincs, lánc egyszeribe csörömpölni kezdett, csörgött, csengett, bongott, koppant, ütődött, csörrent, s minthogy sokuknak öklömnyi vasgolyót is kölöncöltek a bokájára, szó sem lehetett lépéstartásról, ütemről, iramról, még menésről sem, csak vonszolódás, vánszorgás, tömegbaktatás volt az egész a vaskongatás és fegyőrordítozás fenyegetettségében.
Megborzongatott az emlék. Vajon így hajtanak majd ki minket is?
Háborogva tekintettem föl a folyosóra, mikor szólítanak már? Mikor, mert én nem fogok hallgatni ott és sírni sem, én megmondom, hogy itt akár százszázalékos magyarok, akár csak tízszázalékosok, húszszázalékosok, harmincszázalékosok vagy éppenséggel hamisítatlan németek is vannak, ezek elsősorban dolgozók és ártatlanok, igen, dolgozók és ártatlanok, igen, ez az alapvonásuk s a többi mind mellékes, lényegtelen, s egyebet firtatni, nevet, származást, fajt, vallást tisztességtelen dolog, és az a bűnös, aki így jár el, s eszerint dönt emberek sorsa fölött. Igen, mert az igazi fenevadak, a valódi vétkesek, akiknek vaj volt a fejükön, elhúzták a csíkot, kilopták az irhájukat nyugatra, csak az maradt itt, akinek tiszta a lelkiismerete. Lesz, ami lesz, meg kell ezt is mondani!
Az őr egykedvűen állt az ajtó előtt, néha le-lenézett ránk, de többnyire az eget kémlelte, mintha a felhőtolongás odafönt érdekesebb lenne, mint az alant zsivajgó udvar. Vagy talán... ki tudja, miért fordítja el tekintetét a sokaságról.
A listás civil kilépett a folyosóra s újabb neveket olvasott föl.
– Hess, Kolb, Reiner.
Előbb mindenki föltekintett, aztán sietősen magunk köré pillantottunk, ki válik ki közülünk, s indul föl a lépcsőn, hogy ott fönt homlokára süssék a bélyeget, s évek hosszára vezeklő sorsra ítéljék? Nem messze tőlem a tömegnél magasabb fej mozdult meg, velem egykorú fiúé, szőke haját inkásan fésülte barna homlokára és... és... ez Reiter, Reiter, Reiter, hej, az anyád feketenadrágos, hitlerjugendes, horstwesseles kurva istenit!
Lassan mozdult meg, apró lépéseket tett, de mihelyt a körülötte, előtte állók fölismerték, merre tart, úgy engedtek neki helyet, mintha az anyja ravatala elé akarna járulni.
Alig bírtam magammal. Utána szerettem volna menni, megrázni, farba rúgni, a szemébe vágni, na te nyomorult, te hangos menetelő, ide kerültél? Hát emlékszel-e, amikor a listát lobogtattad, amikor bizonygattad, hogy közétek tartozom, köztetek a helyem, veletek kell vonulnom és énekelnem, na, te barnaleprás megszállott, látod, hova vezetett a menetelésed, egyenesen ide, és innen majd tovább, igen, kellett neked vezényelni, taktust verni, illegetni magad a masírozók élén, s közbe-közbe nevek után kajtatni, az embereket származásukkal baszogatni, lelkeket halászni, s kinekkinek bizonygatni, hogy nem az, aminek ő tudja magát, aminek az apja csinálta és az anyja szülte, hanem az, aminek te tudod, te, első Reiter őfelsége?
Mióta itt voltam, ebben a pillanatban töltött el az újfajta érzés, amelybe nem elegyült rettegés és a kiszolgáltatottság gyötrelme, nem berzengett benne kétségbeesett tiltakozás, sem a rémület háborgása, nem, szinte éreztem, hogyan enged föl szorongásom, miként tölti be valami gerjedésféle egész testem, szerettem volna nagyot nevetni, s úgy tetszett, ha most galléron ragadnám Reitert, olyat tudnék lódítani rajta, hogy meg sem állna a lépcsőig, hadd kapja meg a kezdősebességet, legyen marsfertig, ne ámbolyogjon itt köztünk, hanem lépjen ki, ahogy az egy bősz menetelőhöz illik.
Ahogy azonban a lépcsőre pillantottam, eszembe jutott, hogy mihamar én is rálépek, s váratlanul jégcsapok hidegültek gerincem köré, bokám közé kugligolyónyi vasfeketeség ormótlankodott, s kezemet valamiféle, a bilincsnél is súlyosabb nehezmény húzta le, úgy éreztem, ha akarnék, se bírnék megmozdulni. Ez a Reiter, ez az alak, ez a név, ez az emlék... ez mindennél többet mond. Mindennél többet, mi több – mindent. De főleg azt, hogy fogjam be a pofámat. Fogjam be, és ne káromkodjak, fogjam be, és ne acsarkodjak, ne tiltakozzak, ne háborogjak, ne átkozódjak, és mindenekelőtt ne kárörvendezzek, ne, ne, ne, ne, erre van a legkevesebb alapom, erre, hiszen, ha Reiter meglátna és fölismerne, ha eszébe jutna a régi jelenet, az üvöltésem és a tiltakozásom, akkor ő tízszer és százszor és ezerszer inkább kárörvendezhetne, a pofámba röhöghetne, a szemembe köphetne, na, öregem, itt vagy te is, hiába kapálóztál, hiába tiltakoztál, hiába ordítottál rám, hiába emelted föl a karodat, táskádat, hangodat, hiába lepett el a méreg, hiába kerültél azután az utcán, s nem rúgtad többé velünk a labdát, hiába, hiába, hiába, hiába, úgyis ide jutottál, ide kísértek, ide rendeltek, ide parancsoltak, ide sorolnak, szász vagy, német vagy, germán vagy, és a nácik, a hitleristák, a fasiszták sorsára jutsz.
Hiába, hiába.
Theil Gusztáv. Nomen est omen.
Hiába, hiába.
Mialatt gyűlölettel követtem lépteit, úgy tűnt, hogy ezt az egész fejreállítottságot, amelynek eredményeként egy helyre kerültünk, ő fundálta ki, csakhogy neki legyen igaza.
Reiter elért a lépcsőhöz; arca sima volt, tekintete nyugodt, fejét sem csüggesztette le, s keserűen gondoltam arra, lehet, hogy ő az egyetlen ezen az udvaron, aki nem dühöng, nem kesereg, nem keres emberséget a kíméletlenségben, igazságot az igazságtalanságban, de nem fog a bizottság előtt sem tiltakozni vagy esdekelni, fölényesen veszi majd tudomásul döntésüket, leereszkedő fejbiccentéssel jelzi majd, hogy igen, hiszen ő tudja, miért van itt, tisztában van azzal, hogy az ügy, amelyet szolgált, vereséget szenvedett, s számára nyilvánvaló, hogy ezért lakolnia kell. Vae victis. Victis... de mégis, neki van egy óriási előnye velünk, az udvaron szorongók nagy többségével szemben, mert ő tudja, amit tud: hogy német, hogy nemcsak a neve, vallása, pofája vagy mije az, hanem az anyanyelve, kultúrája, a szíve és a meggyőződése is, s amit most rámérnek, az sok millió német sorsa, hát logikus, hogy az övé is, s ez nem lázít ki belőle dühöngést, nem horkantja föl ártatlanságtudata ellenkezését, de nem kábítja összeomlásba sem.
Nem.
Valamit azonban nem értettem. Hogyan került ez az ember ide? Miért nem szaladt nyugatra? Hogy-hogy nem lépett be az SS-be, mint öntudatos Volksdeutsch, mint Sieg-Heilt kiáltgató Hitler-ifjú? Vagy ha belépett, miért nem tartott ki, miért nem harcolt konokul a fegyverletétel napjáig? Nem tudott megszökni, mi vagy ki tartotta vissza?
Nem tudtam.
Közben pedig pokoli meglátás villant fejembe: valószínű, hogy az a bizottság sem tud semmit. Semmit, semmit, semmit a fiú viselt dolgairól. Hiszen ha valahol, valaki, valamit is tudna Horst Wessel-énekléseiről, akkor az uraság nem most került volna ide, a népbíróság kérte volna számon, s rég lakat alatt kuksolna. Nem, ebben a sokadalomban Reitert is úgy terelték be, mint sok ezer más embert, s nem szólt bele a múltja, csupán az anyakönyve, az akta, a papír. Na nyomorult! – röhögtem föl magamban – valaha te vetted föl a nevem a listára, most mások vezették rá a tiédet.
A fiú fölért a folyosóra. Lépése még határozottabb lett, tartása egyenesebb, jó fejjel magasabb volt, mint rendőrkísérője. A mögötte kullogó Kolb és Hess nem volt egyéb, mint vánszorgó riadtságcsomó. Láttára sziszegtem, és ujjaim morzsoltam mérgemben, ekkora gőgöt, ilyen nagyképűséget! Az a nyomorult most. sem megy, hanem menetel, vonul, akárha az iskolaudvaron haladna feketenadrágos menetoszlopa élén, mögötte a tamburmajorral. Hogy a nyavalya törné ki!... Káromkodtam, de be kellett vallanom, irigyeltem is. Honnan veszi ezt a nyugalmat, ezt a fölényt? Hát nem sejti, mi vár rá, hova vezet az útja?
Most lépett be az ajtón.
Nem tétovázott előtte, nem húzta be a nyakát, úgy lépte át a küszöböt, mintha hazaért volna.
Már nem haragudtam rá. Eredj, Reiter, eredj. Menj, menetelj, énekelj, vonulj. Akárhova is érsz, akármi is lesz a sorsod, a jobb lóra te tettél, nem én. Ott vagy, ahova tartozol, oda kerülsz, ahova szíved, véred, neved húz, s nem tuszkolnak majd hol ide, hol oda, nem kerülsz folyton két szék közt a pad alá, mint oly sokan, akiket ide ráncigáltak erre a nyomorult udvarra. Eredj, Reiter, te szerencsés alak, te nyomorult alak.
Betették mögötte az ajtót.
Én azonban most is láttam. Fönthordott orra, peckes fölénye szinte rám kiabálta a személyétől most már elvonatkoztatott, mégis hozzá kapcsolódó fölismerést, az úristenit neki, hát vannak ilyenek is köztünk, a horogkeresztes karszalag hajdani viselői? Hát nem inalnak el mind, hát eddig tudtak dekkolni?
Kedvem támadt fölszaladni a lépcsőn, nyakon csípni Reitert s a bizottság elé lökni: itt van egy hitlerista. Menetparancsnok és előénekes, listakészítő és lélekhalász, nácitoborzó és névelemző, ha van valaki, hát ő megérdemli, hogy vigyék. És ha ő eddig bujkált, akkor még akadnak a bokorban mások is, hajítsák ki őket, a karszalagosokat és a nyilaskereszteseket, barnaingeseket, vasgárdistákat és feketeingeseket, és őket vigyék, őket, s ne tituláljanak németeknek olyanokat, akiknek még az ükapjuk sem volt az, de egyáltalán ne a név legyen a kritérium, hanem aki mögötte áll, az ember, s ami ő mögötte áll, a magatartása, múltja, embersége vagy embertelensége. Ez, hiszen Erdélyben élünk, a népek, fajták, nyelvek, kultúrák kohójában, itt a név semmit se mond, hiszen mennyi a románok közt a Hossu, Cocişiu, Sabău, vagy a magyarok közt a Krizsán, Ráduly, Muntyán? És Napóleon francia császár volt-e, vagy olasz, hát Zola, Tristan Tzara, Apollinaire nem franciául írt, és König vagy Veygand nem francia marsallok, Leon Blum és Maurice Schumann nem francia politikus, s eszerint Guderian nem a hitleri nagyvezérkar utolsó főnöke volt, hanem az örményeké, Skorzeny sem az SS hírhedt tisztje, hanem a lengyeleké, Anders viszont a neve alapján altábornagyként vonulhatna nyugalomba, semmi köze a lengyelekhez, Herzen, Grossman és Ehrenburg német író, Savoyai Jenő, Basta, Rabutin, Buccow, Radetzky, Montecuccoli, Hadik András, Jellasics meg a többi magyar volt vagy olasz, orosz, horvát és minden egyéb, de nem osztrák hadvezér, hogy végül ne is beszéljünk a Hunyadiakról, Kapisztrán Jánosról, Zrínyi Miklósról, Dugonics Tituszról, Frangepánról, Heltai Gáspárról, Aulichról, Damjanichról, Pöltenbergről, Leiningenről, Guyon Richardról Petőfiről, Munkácsiról, Fadruszról, Stromfeld Aurélról, Wekerléről, Kun Béláról, Déry Tiborról, Tömörkény Istvánról, Brassai Sámuelről, akik lehettek zsidók, örmények, angolok, németek, horvátok, olaszok, de a magyarságnak hírét sem hallották – eszerint.
Úristen, micsoda őrültség kerekedne ki, ha ilyen alapon keresnénk kinek-kinek a hovátartozását, hiszen Európa a Kaukázustól Észak-Írországig és a Baltikumtól Boszniáig a nemzetek hámora, hát akkor miért, milyen alapon tesznek ki minket ennek a tragikomédiának ezen a kolozsvárnyi földdarabon, ahonnan csak e háború alatt is oly sokféle és annyira álnok ürügyekkel hurcoltak vagy üldöztek el és irtottak ki magyarokat, románokat, zsidókat, oroszokat, hát mi ez, számunkra még nem ért véget a háború s a vele együtt megsemmisített tanok, eszmék, módszerek?
Mérgesen és rimánkodón, számonkérőn és esdeklőn pásztáztam pillantásaimmal a sokaságot, de nyomát se láttam az arcokon a háborgásnak, méltatlankodásnak, tiltakozásnak. Csak kilátástalanságot és fásultságba feketült szomorúságot. Csalódottan fordultam el, s szerettem volna a közelieket megrázni, a fülükbe ordítani, értik, mi történik itt? Az egyéni fájdalmon, tragédián túl fölfogják-e elvileg, emberileg, politikailag?
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nemcsak az ordítás, nem a galléron ragadás, hanem egy valamennyire is hangos szó, túlméretezett mozdulat is ebben a csüggeteg hangulatban nemhogy föltűnést keltene, de azt hinnék, meghibbantott a félelem. E fölismerésért azonban máris dühös voltam magamra, miért kerekedett föl bennem is oly hamar a szégyenérzet, miért röstellek ordítani, vitustáncot járni és szónokolni, fölüvölteni az emeletre, igen, fölüvölteni, hogy ne csak onnan a folyosóról kiáltsanak le, amikor szólítanak bennünket, föl kellene kiáltani innen is, föl, de nem tudom rászánni magam, holott világos, evidens, mi több, csak ez volna logikus, konzekvens, adekvát és elfogadható, érthető és megmagyarázható, a helyzetnek teljesen megfelelő: a névelemzés őrültségére őrültséggel válaszolni, őrjöngeni, hörögni, tajtékozni, epilepsziás rohamban kitörni.
– Theil Gusztáv.
A hang fülembe reccsent, csattogott, fölszisszentem, mintha pofonba nyersült volna, s tébolyítón ébresztett rá, milyen átkozott nevem van, mennyire utálom, mekkora félelmet vált ki belőlem a puszta hallása is. De ugyanakkor világosabban, mint bármikor, ébredtem tudatára, be szerencsétlen figura vagyok, mások büszkék a nevükre, önérzetesen ejtik ki, beleéreznek ezt is, azt is, amitől csak dagad a mellük, úgy ejtik ki, hogy szinte kóstolgatják, ízlelgetik, kamaszkorukban százszor és ezerszer leírják, cifrázzák, egyéni és eredeti stílusú „miniszteri aláírássá” cirkalmazzák ki, s meghatottan, elégedetten bámulnak rá, mint menyasszony a tükörképére, s minden üres papírra, falra deszákra ráírják, a fákba belevésik, én viszont – s mindannyian, akik erre az udvarra szorultunk – a föld fenekébe is elbújnánk a nevünk elől, holott nem tapad rá se vér, se mocsok, sem gyalázat.
– Theil Gusztáv!
Ismételten feldörgött a folyosóbeli magasságból a nevem, a másodszori kiáltáshoz illő eréllyel, s mindennek gyors lereagálásaként folyosó réseltetett előttem a tömegbe. Indulnom kellett.
Kiléptem. S e mozdulattól mintha agyam fokozott működésbe kezdett volna, eszembe jutott, mi minden fordult meg fejemben mióta itt vagyok, miféle elszánások indulatosodtak föl bennem, mit is akartam ordítani, és a földhöz vágni magam, megrázni az embereket és farba rúgni Reitert, de mindebből semmi, semmi sem lett. Most hát visznek engem is, s vajon ott fönt mit fogok tenni, szólani? Vitatkozni próbálok majd, és vállalom a megalázó letorkolást, a leforrázó elhallgattatást, avagy térdeplő könyörgésbe, rimánkodásba kezdek, esetleg komolyan, higgadtan, tartásosan és okosan fejtek ki majd egyet-mást – ha egyáltalán meghallgatnak, ha szólni engednek?
Mialatt azonban mindez eszembe ötlött, föntről újra fölhangzott, most már ordítón, fenyegetőn a felszólítás, s én meg is remegtem, siettem volna is tőlem telhetően. De hát nem tellett – az erőmből. Reszketett a kezem, a horgasinam, öklendezőkényszer idézett elő lökésszerű kéregmozgásokat a gyomorfalaimon, be nehéz a fejem, s jaj, de átkozott messze van az a lépcső, hogyan is érek el odáig, hát még azon fel?
– Kifelé, kifelé! Mától fogva nincs mit keressetek ebben az iskolában! – hallottam ekkor valahonnan, időhomályból és múltmélységből, s meglepetten ébredtem rá, hogy éppúgy vonulok egy Schuster meg egy másik Theil nevű emberrel, mint annak idején Goldsteinnal, Koblicskával, Korobiánnal meg a többivel kifelé az osztályból, s hiába telt el azóta tucatnyi év, hiába szereztem azóta tanítói diplomát, hiába vagyok már bölcsészhallgató az egyetemen és felügyelőtanár a képzőben, jártam meg a frontot és fogságot, hiába értem felnőtté, hiába, hiába, hiába, épp olyan zavart vagyok és riadt, mint kisiskolás koromban, éppúgy ordítanak rám és hajtanak valahova, éppen úgy nem tudom, .mi vár reám ezek után, mi a bűnöm és mivel sújtanak miatta, éppen úgy, éppen úgy, éppen úgy, s mindez ellen most sincs apelláta, nincs, nincs, nincs, nincs, aztán még mondják nekem a bölcsek, hogy ki-ki saját sorsának a kovácsa, még mondják nekem, hogy az élet választás, hogy az ember maga dönti .el, milyen útra lép, mit tesz és hogyan él, még mondják csak, mondják csak a szobatudósok, katedrafilozófusok, békés korok csendességének bávatag balgái, fülledelmes idők szunyókálói, nem, nem nekik, hanem a fatalistáknak van igazuk, az eleve elrendeltség, mindenféle determinizmus hirdetői markoltak bele avatott kézzel az élet mélyébe, s leplezték le igazi kegyetlenségét, az én sorsom a példa rá, beleszülettem egy német nevű magyar családba, bamba szüleim ezt megtoldották a Gusztáv keresztnévvel, a pap a lutheránus vallással, s hiába halt meg azóta apám és anyám, a lutheránus pap is, amit rám hagytak, az kísér, kitart mellettem, huszonegy éves életemnek több mint a felét megszabta, meghatározta, megrontotta, ma is azok a körülmények döntik el sorsomat, amelyek már az anyám méhében és bölcsős koromban kialakultak körülöttem tőlem teljesen függetlenül, akaratom fölpislákolása, öneszmélésem megmocorgása előtt, nesze neked, szabad akarat, nesze neked, tudatos választás, nesze neked, önmegvalósítás.
Hosszú teremben székelt a bizottság. Fakult barnaságú, terebélyes asztalnál három ember ült. Közbül egy civil, balra tőle rendőrtiszt, jobbra katonatiszt. Mögöttük két rendőr állt. A polgári ruhás szikkadt képű ember volt, keselyűorrú, haja, inge, ruhája is keselyszínű, csupán szemöldökének ciheres ernyője alól fölrebbenő pillantása villódzott olykor.
– Schuster Emeric!
A civil föltekintett a papírról, végignézte a szólítottat, a két tiszt hasonlóképpen, majd a személyazonosságiját kérték. Schuster remegő kézzel adta oda. Az asztalnál ülő három ember a papírra pillantott, majd visszaadták az iratot:
– Mehet.
– De kérem... ha szabad lesz... mi vár ránk? – dadogta Schuster, és zavarában elejtette a személyazonosságit.
A civil gúnyosan mérte végig.
– Hogy mi vár magukra? Amit megérdemelnek. Minden német.
– De kérem, én... nem vagyok német. S-sel és magyar sz-szel írom a nevem, és nem vagyok Emeric, sem Heinrich, hanem Imre.
– Na és? Azt hiszi, hogy az s-sel és az sz-szel kibújhat a német bőréből, mi?
– Nem, én nem kell hogy kibújjak, én nem vagyok német. Ahhoz képest, hogy hangjától a nadrágszáráig mindene remegett, Suszter bátran szólott. De a civil ráordított.
– Elegem volt ebből!... Nem vagyok német... most mind ezt mondja. Bezzeg a győzelmek, a dicsőséges bevonulások idején.
– Én nem vonultam be sehova sem, én katona se voltam.
– Nem érdekel! – kiáltott közbe az elnök. – Maga német, és ennyi elég.
– De kérem, de miért?
– Hallott a kollektív bűnről?... Nahát! Az egész németség aljasul viselkedett, hát nincs válogatás, nincs pardon. Kusti ki! – üvöltötte a civil, s a két rendőr karon markolta, kivezette Susztert.
Szánakozva néztem, de tisztelettel is. Noha végül is kikergették, akár egy kutyát, mégis... vitába szállt, érvelt. És így vagy úgy, de válaszoltak neki.
– Theil Géza Tamás.
Megrezzentem. Az udvaron csak a Tamást hallottam, s most azt hittem, engem szólítanak, Gusztáv helyett tévedésből Gézát mondva. De a mellettem álló férfi előrelépett.
Várakozva néztem rá. S mi minden jutott eszembe! Amikor sok-sok évvel ezelőtt a mihaszna diri rám olvasta, hogy a keresztnevem is német, valamit elindított bennem. Hányszor, de hányszor lapoztam végig a naptárt, miféle név illene a Theil mellé, amely kétségtelenül magyar? S majd mindig a Gézánál állapodtam meg. G-vel kezdődik az is, mint a Gusztáv, a monogramom mit se változna, mégis, mégis, legalább az egyik nevem bizonyítna, fogódzót nyújtana hovatartozásomat illetően, Géza fejedelem, ő talán csak nem volt német... S most itt van, né, ezt az embert így hívják. Néztem, méregettem, vajon miféle alak, tudja-e, honnan származik a neve, érvelni fog-e vele?
Némán adta oda igazolványát, a bizottság szótlanul nézte meg, majd bólintottak, intettek a rendőröknek, s Theil egy percre se mutatkozott Tamásnak, nem mert kételkedni abban, hogy ő német, a Géza nem berzengett föl benne, megadón vonult ki a két fogdmeg között.
Most én szerettem volna kiáltani, hogy kusti ki, az ilyen gyáva gané azt is megérdemelné, hogy seggbe rúgják és leköpjék, ezek a szolgalelkek tűrték meg Hitlert és Mussolinit, Antonescut és Horthyt, ezek viseltek el minden megpróbáltatást, megaláztatást, és teljesítettek parancsra gondolkodás nélkül mindent, nem, én nemcsak, hogy német nem vagyok, de... hej, te hajdani diri, te kötöttél belé először a nevembe, dobattál ki miatta egyik iskolából, és tuszkoltál át a másikba, te, te, te, te, te, te, te vaksi, te rövidlátó vakond, pillanatnyi célodat elérhetted, de épp azzal, hogy valahonnan, valakik közül kitiltottál, a tiltott gyümölcs édességét, a tilosság vonzását glóriáztad a köré a nyelv, kultúra, nép köré, amelyikből ki akartál szakítani, s míg azt egy életre megszerettetted velem, de közben – keserves élmények árán – örökre megutáltattad a névelemzést, vallásfirtatást, származásigazolást és mindent, ami ahhoz tapad, mint vér a gyilkos kezéhez, hej, ha nem engedted, igazgató úr, hogy az legyek, aminek születtem, akinek érzem magam, hát vagyok az, amivé felnőttem, amivé kiforrottam, amivé megérlelődtem, nem, nem csúsztam két szék közt a pad alá, nem hányódom a németek és magyarok közt a senkiföldjén, ellenkezőleg, hatalmas elvi közösséghez tartozom, minden országban, népben, földrészen megtalálható fajtához, azokhoz, akik nem elnézték, elviselték vagy megszenvedték a névelemzők, vérségtisztítók és fajtaazonosítók csapásait, hanem visszaütöttek nekik, s végül megtörték őket, meg, ugye drága hajdani oktatásügyi miniszter, Anghelescu excellenciás uram, erre nem számítottál, azzal nem számoltál, mit indítasz el bennem, meddig jutok azon az úton, amelyre te léptettél, amikor kitettél az iskolából. Nem számoltál, nem, de hát ez lettem, ez vagyok, ez a múltam, legfőbb kincsem, mindenem, s lesz, ami lesz, nem hagyom, hogy bennem csak a nevem lássák, s egy helyre csapjanak a Hitler-Jugend Reiterrel vagy azzal a Theil Géza Tamás, Teofilosz, Timoteus, Teofrasztos, Tihamér, Tivadar, Thonuzoba nevezetű süketnémával.
– Theil Gusztáv.
Előreléptem, s dünnyögtem valamit. A civil és a két tiszt szemügyre vett.
– A személyazonosságiját!
A középen ülő úgy szólt rám, mintha hozzátette volna, hát nem tudja, mit kell tennie?
Elővettem irattárcám, a két lábam szinte bokázott az idegességtől, a tárca ugrándozott a kezemben, reszkető ujjaim alig tudták szétnyitni a különféle rekeszeket, ezt látva, düh lepett el, ennyire nem tudok uralkodni magamon, így begazolok, hogy röhöghetnek azok ott az asztalnál rajtam. A keresett iratot alig találtam meg.
Átnyújtottam.
A keselyűképű meglepetten nyúlt utána, belepillantott, de nyomban föltekintett mérgesen.
– Mi ez, kérem?
– Partizánigazolvány.
– Micsodaaa?!
Úgy kiáltott rám, mintha a Koh-I-Noor gyémántot raktam volna az asztalára azt bizonygatva, hogy maga az angol királynő akasztotta le számomra a koronájáról.
A két tiszt, ameddig nem látta az iratot, most föléje hajolt, előbb egyik, majd a másik kérte el a civiltől, aztán mindhárman összedugták a fejüket, engem ismét szemügyre vettek, majd újra az iratot vizslatták, a civil pedig hangosan kezdte olvasni. Még a körbélyegző szövegét is kibetűzte, aztán letette az írást, lassan fölemelte fejét, szemét rám függesztette, s hátradőlt a székében. Az igazolvány keltette meglepetés pírja mihamar visszaszürkült arca keselységébe s szúrósan méregető vigyor ráncainak adott helyet.
– Ezt a cetlit – bökött a civil fintorogva az igazolvány felé – honnan sze-rez-te?
Az utolsó szót hangsúlyozottan tagolta, s nyilvánvalóan úgy értelmezte, ahogy a régi hadseregben hallottam: a katona nem lop, hanem szerez.
Csöppet sem biztató fordulat. A lábam már nem bokázott, hanem rogyadozni készült, a kezem pedig hátratettem, ne lássák, mennyire nem vagyok ura, a számban pedig olyan zakatolás kezdődött, mintha nem kasztanyettel, hanem fogcsattogtatással verném ki szilaj tánchoz az ütemet.
Talán ez mentett meg. Nem válaszoltam. Képtelen voltam megmozdítani a nyelvem. Csak nézni tudtam, hát néztem, néztem, mereven, rémülten, bénultan, tehetetlenül, szememben a némák mindennél többet mondó keserűségével. De tudatom nem bénult meg. Az fölmért, jegyzett, elemzett, összegezett és – biztatott. Igen, biztatott. A személyazonosságimat kérték – mondottam magamban –, de én nem azt adtam oda, nem a sokat csúfolt, elemzett, kifordított, átértelmezett, meggyanúsított nevemet tettem le az asztalra, nem azt, amit apámtól örököltem, nem azt, amit a keresztvíz alatt kaptam, nem azt, amit az anyakönyvvezető állított ki, hanem amiért megküzdöttem, amire rászolgáltam, amit megérdemeltem.
És elfogadták. Nem dobták vissza, nem ordítottak rám, nem kértek mást helyette, hanem átvették, elolvasták. S még ha gúnyosan is merednek rám, ha kételkednek bennem és iratomban, valamit mégis elértem.
Hallgattam hát.
Farkasszemet néztem az elnökkel, az vigyorgott, vigyorgott, arca, szeme, orra, szája, ránca mind-mind gúnyba facsarodott, sokáig, sokáig, hosszan, hosszan, de én vártam, vártam – most már tudtam, hogy várhatok –, vártam hát és néztem, kínosan és didergőn, némán és remegőn, s ahogy teltek a másodpercek, mind bizakodóbban állapítottam meg, hogy hallgat, nem üvölt fel, nem dob ki, még csak a kérdést sem ismétli meg, az igazolványt pedig nem tépi szét.
Csak akkor szólaltam meg, amikor arcáról lesuvadt a luciferség.
– Ezt az igazolványt nem sze-rez-tem – válaszoltam az ő módján –, hanem kaptam. Küldték. Postán, hivatalosan, itt a borítékja.
Átadtam azt is, újabb olvasás, bélyegzőbetűzés, aztán valamivel enyhébb vigyor, de nem csökkenő kétely.
– Maga partizán volt?
Bólintottam.
– És hol, ha szabad tudnom?
– A Görgey-zászlóaljban, a Börzsöny-hegységben.
– Az hol van?
– A magyar–szlovák határon.
További (de mérsékeltebb) vigyor, kétely, ajakbiggyesztés, hátradőlés. S egy árnyalattal tisztesebb hang.
– A külföldön kiállított iratok nem jöhetnek számításba.
Vigyorát ezúttal kíváncsiság függönyözte el, a száját is eltátotta, úgy figyelt, mit szólok most, mit teszek, felüvöltök-e a csalódástól, térdre rogyok a rimánkodásban avagy elájulok a fájdalomtól?
Közel álltam mindehhez, s volt egy pillanat, amikor úgy láttam, az asztal megemelkedik s egybeolvad a mellette ülőkkel, de ebben az összemosódásban megláttam egy tiszta pontot. Fehér volt, s az irattárcámban lapult. Maradék erőmmel előkotortam. Átnyújtottam.
A hangos olvasás ezúttal elmaradt. Csak fejüket dugták össze tanácstalanul, csak egymásra bámultak. Meg se szólaltak. Aztán kiki töprengőn bámult maga elé. Az írás cirill betűs volt. Végül is a keselyképű tekintett rám.
– Ez is külföldről származik, ez sem érvényes.
Jól megnéztem. És jól megnyomtam a szót.
– Ez belföldről származik... Ez tehát érvényes!
Elébük léptem, s az asztalon fekvő papír aljára illesztettem az ujjam.
– Itt a keltezés, Focşani. Ott kaptam ezt az iratot a lágerben, miután leigazoltak.
A keselyorrú egészen közel került hozzám, majd a dokumentum fölé hajolt, mormogott, olvasott, s én anra gondoltam, ha nem is tud oroszul, három betű, az O-t, a K-t, az A-t ki tudja olvasni, ha egyebet nem, hát ezt megérti, ha kell az egészet lefordítom neki, de a seszín arc, a fekete szem nem emelkedett föl, a mormogása megszűnt, nem pillantott társaira sem, s én félénken húzódtam vissza, újabb és talán kivédhetetlen ellenvetéstől tartva. Akkor azonban a fej helyett megmozdult az egész test, az ember fölállt, kiegyenesedett, jó magas volt, s csak akkor láthattam meg újra az arcát is.
De az egészen más volt. Nyugodt, komoly, indulattól mentes. Az irataimat összehajtogatta és visszaadta.
– Ön szabad – mondotta, s mikor hihetetlenül meredtem rá, zavartan folytatta. – Kérem, nézze el nekünk, hogy ide hozattuk, de hát a háború az háború, s ön, aki volt a fronton, láthatta, mit műveltek a németek. Ahhoz képest kevés az, hogy itt néhány ember esetleg ártatlanul bűnhődik. Kevés. De ön... örvendek, hogy végre láthattam egy élő partizánt.
Meglepetésemre kezét nyújtotta, aztán szinte hihetetlenül barátságosan méregetett, nevetett.
– Szerencsés ember maga, hallja? Ilyen iratok!... Mert ami a fizimiskáját illeti, ez a porosz koponya, ez a gót pofa, ez a germán fej!...