DOKUMENTUM
Reményik Sándor Webb-versei
Reményik Sándor „az erdélyi költő”, az erdélyi kisebbségi sors küzdelmeinek és szorongattatásainak hivatott költője, száz évvel ezelőtt szinte végzetszerűleg éppen Kolozsvár szívében, az egyetem központi épülete melletti, történelmi nevezetességű Toldalagi–Korda-házban született Történelmi emlékek vették körül gyermekkora kezdetétől fogva, azok meghatározóak lehettek az életére.
A legutóbbi Reményik-kötetben (Az építész fia, Kriterion Könyvkiadó, 1983) Szőcsné Szilágyi Piroska iránti éteri, szinte-szinte testvéri jellegű, a művészi alkotás egységében fogant szerelem Piroska-verseiből is kaptunk ugyan ízelítőt, de azok helyét és meghatározó jelentőségét még alig láthattuk meg.
Reményik az 1920-as évek legelején verseinek egy részét Szőcsné Szilágyi Piroskának, illetőleg Piroska halála után (1931. október 28.) emlékének (Piroska fellegekben), az alkotásaiban örökké élő, „beépített” léleknek szentelte és ajánlotta. A művésznő fia, a magát Webbnek nevező Szőcs Ádám viszont alig-alig jelent meg egy-két Reményik-versben (Per az Akadémiával), és így nem is vettünk tudomást róluk. Ezúttal azonban mégis beszélhetünk Szőcs Ádámról, a családjáról szóló versekről, Szőcs Ádám és Imre Mária közlése alapján. Ezek eddig számunkra ismeretlen versek voltak, noha sajátos, a költő egész művét gazdagító jellegük miatt méltók arra, hogy megismerjük őket.
Szőcs Ádám közléséből tudjuk, hogy szülei, Szőcs Jenő s a felesége, Szilágyi Piroska két gyermekükkel 1920-ban Kolozsvárra, a Botanikus-kerttel szemben egy Mikó utcai szép lakásba költöztek. Közel másfél évig éltek ott. Ott volt a Szilágyi Piroska műterme is, ahová azonban Ádám nem járt be. Reményik Imre József szemészprofesszor lánya, Ilona révén ismerkedett meg Szilágyi Piroskával, és 1920–21-ben rendszeresen eljárt hozzá. Később Szőcsék kiköltöztek Pestre, az Aranka utcába („az ő utcája nagyon meredek”). Szőcs Ádám emlékezése szerint Reményik „végtelenül szerény, törékeny alkatú ember” volt (1986. akt. 30-i levele). Ilyennek ismerték munkatársai, barátai, tisztelői is az 1930-as években, de egyebet is megláttak benne: a lélek sugárzó erejét, tisztaságát és népét féltő szenvedélyét is Ebben a szenvedélyben oldódott fel egészen a Reményik Sándor egyénisége.
Reményik látogatásai alkalmával el-elbeszélgetett Ádámmal (Webb-bel) is, megjegyezte magának jellemző, „furcsa” mondásait, és a Webb-versekben megörökítette őket. Mintegy huszonhárom, huszonnégy vers gyűlt így össze, de kiadatlanok maradtak. Egyetlen vers alatt dátum is van: 1921. március 19. Webb mondásai, megfigyelései, egy gyermek tiszta lelkének ébredezése, kibontakozása ezután is izgatta a költőt, meg akarta írni, esetleg prózában elbeszélni a Webb életét, de hagyatékában csak a jórészt kiadatlan Webb-versek maradtak (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). Ezek a versek a Piroska-versekkel együtt a családi életbe vezetnek be. A kisfiú az élet, az örökké megmaradó Szépség titkaival ismerkedett, a csillagok tiszta világa felé vezető utat kereste.
A Webb-versekben Reményik egy nyolcéves kisfiú szemével nézett szembe a világ titkaival és kereste az értelmüket Ebben a „csapzott hajzatú” gyermekben már megszólal a titkokat kutató poéta, aki elnevezi magát Webbnek, és barátja lesz „Poétasándornak”. Megismerkedik aztán hamarosan a félelemmel a sötétben, a betegséggel, a „semmi” és a „minden” titkaival, magával a léttel, azután a munkával, a munkátlansággal a társadalmi kérdésekkel is. Meglátja az életben a jó és a rossz harcát, a családi életben a barátságot a testvériséget, sőt még a hatalmi vetélkedést is, és végül a Szépség, az Igazság útján hazavezető csillagot. Így jut el Reményik, egy kisfiú felfedezéseit követve a ,,minden titkok verseinek” útjára. Az élet titkait kereső útra.
A Webb-versek egyszerű megfigyelésekkel kezdődnek, de mind változatosabbakká, színesebbekké válnak. Nemcsak egy kisfiú furcsa mondásait találjuk meg bennük, hanem kibontakozó világképét is.
Webb a jégvirágos ablakon megtalálja a Szépséget, és azt féltve akarja megőrizni, megtalálja azután Prométheusz lángját és a kis csillagot, amely „börtönből, kútból, mélyből” hazavezet és hitet ad. A Reményik képei így lesznek egyre fényesebbek, és messzire világítanak Egy kisfiú megjegyzéseiből rendre teljes világkép és harmónia teremtődik.
Reményik megpihent és felfrissült a Webb világában, Webbel együtt megtalálta a kifejezés könnyedségét, de világító erejét is.
Köszönetet mondunk Imre Máriának és vele együtt mindazoknak, akik lehetővé tették a Webb-versek közlését.
VITA ZSIGMOND
ÁDÁM ÉS A KIS EZÜSTCSILLAG
Van énnekem egy kis barátom,
Csodálatos egy kisgyerek.
Titkok alusznak benne mélyen,
De néha egy-egy fölriad,
S kigyúl fényes tekintetében,
És akkor mesét mondogat,
és szól a mese ilyenképpen:
„Múltkor egy kis csillag az égen
Engem hazáig elkísért
És Ádám megköszönte szépen
A csillagnak, hogy hazaért.”
Költőtársam, kis álom-ember,
Lásd, ellopom az álmodat,
Tied e látás ősalapja,
Bennem csak formát váltogat.
A meséd’ megköszönöm szépen
És a szívemben forgatom,
És továbbfűzöm ilyenképpen.
Ó, igen, van egy csillagunk
Mindnyájunknak. Bizton vezet.
Ék mérhetetlen távolokból
Sugárkezével ad kezet.
Ó, igen, van egy csillagunk,
Látjuk, börtönből, kútból, mélyből –
S szívünkbe visszaszáll a hit
Homálytalan tekintetéből:
Ó, igen, van egy csillagunk,
Mely önmagunkig elkísér,
S lemossa, hogy ha szenny tapadt ránk.
Vagy hogy ha ránk száradt a vér.
S ha átvezetett sugárkézzel
E csillag víz- s vérözönön,
Mint Ádám, mondjuk mi is néki:
Kis Csillag, szépen köszönöm.”
Kolozsvár, 1921. III. 19.
DIOGENES LAMPIONJA
Ez a jelenet olyan, mint egy álom.
És nem tudom, hogy nem álmomba’ láttam?
Tavaszelő van – alkonyodik már,
A félsötét kis műterem-szobában
Hancúznak ketten: anya és a fiú.
Az anyán annyi titokzatos báj van
És olyan különös, testvéri lélek:
Most csak idősebb nénje gyermekének.
A vidámsága olyan nem-anyás
És vonzalma a furcsa kisgyerekhez,
Mint léleké a lélekhez: oly más.
Ő több, mint anya: ő most jóbarát
Kezébe’ tart egy fura pálcikát,
Amelynek végén kék lámpácska leng.
E lámpácskával indult el keresni
Webb „jó lelkét”, mely veszendőbe ment.
Webb arcát eltakarva hátrál,
– De nem lehet, csak a szögletig menni –
És közben harsány hangon kiabál:
„De én akarok, akarok rossz lenni! !”
És a sarokban megadja magát.
A „jó kis lelke” megtaláltatott,
Megtalálta a drága jóbarát:
A filozóf, a művész – az anya.
 
RENDELET
Az ablakokra jégvirágot
Festett télapó, csodaszépet
S Webb nem volna az anyja kisfia,
Ha nem szeretné ezt a képet.
S ha szereti, hát meg is tartaná.
„Rendeletet” ír komoly szigorral,
S úgy kanyarítja a nevét alá,
S. k., akár egy kormányzó-hadúr:
„Eszt az ablakot megmosni tilos!!”
Az egész háznépnek tudomásul.
Hogy olvastam: a vér is meghűlt bennem.
Aki nem hiszi: megmutathatom,
Mert a „Rendelet” itt van a zsebemben.
„monyó”
„Monyó”: az édesanyját hívja így.
Az anyját, aki mindene neki.
E nagy-nagy, csudálatos szeretetre
Ő ezt a furcsa szót „találta ki”.
„Monyó”: e szóban minden benne van,
Titok, hatalom és varázs-erő
És pajtáskodó, huncut bizalom
S szent komolyság, életre nevelő.
Nem tudja Webb ezt, ámde sejti ő.
AZ A HATALMAS HARMADIK
Piroska-„Monyó” és Jenő-apa
Vitáznak tréfásan, hogy ki az úr
A házban. Egyik a másikra fogja.
Ádám hallgatja mozdulatlanul.
Míg apja, anyja azon évelődnek,
Hogy ki van, ki nincs a papucs alatt:
Ő tán egy „magakitalálta” gépen
A szférák muzsikáján túl halad.
És csak úgy hallja, nagyon messziről
E világ hívságos beszédeit.
Most apja, anyja közmegegyezéssel
Hozzáfordulnak, és úgy kérdezik:
„Hát mondd, Webb: ki itt a legnagyobb úr,
Akinek legnagyobb hatalma van?”
„Én” – mondja Ádám lakonikusan.