IRODALOM ÉS ISKOLA
Olvassuk együtt
KÖLCSEY FERENC: VANITATUM VANITAS
Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok,
Mit tanít bölcs Salamon:
Mikép széles e világon
Minden épül hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó,
Mind csak hiába való!
Földünk egy kis hangyafészek,
Egy percz-hozta tünemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási
Napóleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tüneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolulás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Cátónak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság lánczsora.
És ti bölcsek, mit hozátok,
A mi volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.
Demosthen dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenophon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindar égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidiás a mit farag,
Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűz folyása?
Hulló szikra melege;
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s Remény a szük pályán,
Tarka párnák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk,
Füst a balsors, mely elszáll,
Gyertyaláng egész világunk,
Egy fuvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhull,
Még egy perczczel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy mint szikla rendületlen,
Tompa, nyugodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bár minő színben jelentse
Jöttét a vándor Szerencse:
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiába való!
Február, april, 1823,
 
Az értelmezés apológiába hajlik, a kristályos apológia fölmagasztal. Helytelenül járnánk el, ha a Kölcsey-vers egzegézisekor – a kínálkozó gyakorlatot követve – a reformkoriság és nemzeti történelembe ágyazott váteszhelyzet kliséjéhez folyamodnánk. A Vanitatum vanitas sokkal inkább magán-vers, semhogy a nemzeti géniusz megfogalmazásainak példatárába lenne sorolható. Bölcselmi vers, szubjektív módszertani partizánkísérlet, de ugyanakkor egy lehetséges világszemléleti alapállás monstruózus megtestesülése. Súlyos, mert szerzője nem vet öncenzúrát az explicit megnevezés elé (sem). Tárgyszerű.
Kiindulópontul joggal választhatjuk a romantika érzésvilágát és világvízióját, de rögtön észre kell vennünk; hatásvonala és az általa implikált végkövetkeztetések túlhaladják a „nagylélegzetű” romantika „tanulságait”. Az a világegyetem-kép, amely majd Vörösmartynál és Madáchnál is ugyanígy fogalmazódik meg, az Kölcsey versében a bomló, mindent tagadó, „flamboyent-manierista” posztromantika életérzését sejteti meg: tulajdonképpen annyira „dekadens” tanulsággal szolgál a történelmi hiábavalóságok enumerációja, hogy abba már a nihilizmus sem fér bele (az ember kiszolgáltatottsága a sorsnak, végzetnek nem szükségszerű, de az ember – felételezhetően – képes érzékelő, de meg nem nyilvánuló jelenlevővé válni; egyedüli esélye a tudomásul vétel). Kor-szerű viszont, hogy e koraszülött” vers szókincse hangsúlyosan kazinczyzáló, szerkesztése retorikus.
A felvilágosodás-kori kozmológia izgalmát is megfagyasztja a szándékoltan egykedvű, cinizmusig nivellált szerephelyzet. Póz. Erőszakos, sőt erőltetett Salamon. Salamoninak elnevezett egyéni utópia. Hiszen Salamon király a bölcsességi kultúra oszlopaként jegyezhető. Kölcsey Salamonja ezzel szemben a hatalom és bölcselkedés mellett a kultúrát is tagadja, akár a Csongor és Tünde csalódó vándorai, akik modoros „úgyis-tudás” helyett nem átallanak tapasztalni. Ez a Salamon sztoikus, de még kis etimológiai játékkal is az: rendíthetetlen (mert szenvtelen), mint az oszlop, a sztoa. A mozdíthatatlan építmény: Kölcsey szerint eszményi lelki-szellemi modell. Az oszlop statikája: önmaga. A salamoni bölcs (nem bölcselkedő!) önmaga viszonyítási pontja, sőt rendszere, de nem cselekvő és rokonítható a külvilággal, mert bölcs sterilitásában olyan oszloppá válik, amely nem tart semmit, égre mutató magányos.
A vers formája, a mondatok szerkesztése is tagadja a determinizmust. Nincs okság, csupán „egyhangú” mellérendelés. A mondatok kétpólusú értékrendezettsége: azonosítás („egyenlő”) és összemérés („kisebb, mint”). A kulcsszó a csak/csupán.
Állítottuk: póz. Megnyilvánulásának módja a modorosság. A dolgok közép- és kelet-európai tulajdonságaihoz tartozik, hogy általában „otthonosan” megbánthatók vagy ócsárolhatók („Csak hivatalnok/pedagógus/középfőnök/referens stb. ne légy, de ha mégis: majd úgyis meglátod”). Ezt a tudálékosságot aligha téveszthetjük szem elől a Vanitatum vanitas hanghordozásában. Az „úgyis” perspektíváját szinte már ki sem kell mondani. Kölcsey alapvetően kultúrtörténeti feltételezésekből épít fel egy kultúrmorfológiai állítást. Bölcsességes zsákutca. Hiszen nem a tudás, hősiesség pillanatnyi tényét értékeli le, hanem mindezek történeti jelentését. Alapjában véve nem deheroizál tehát, az ő állításai – vagyis tagadásai – a hiábavalóság ítéletével egyenlítik átlagossá az emlékezetest. Ez a művelődéstörténeti átélés hullámvölgye. Keveredik benne a kilátástalanság félve megfogalmazott jóslata (mint a XX. század harmadik tizedének járványszerű kultúrpesszimizmusánál is) a tagadáskultusszal (akárcsak a posztmodern kapkodó állításainak gyökerénél). Így válik a Vanitatum vanitas tapasztalati konklúzióból sajátságosan következtetett látomássá, hitetlen, de nyelvbe-kapaszkodó jóslattá.
JAKABFFY TAMÁS