Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. augusztus, I. évfolyam, 8. szám »
Mintha benn
Nyolcvankilenc telén, mikor Gál Éva Emese kötete* megjelent, keresésben voltam.
Vers után kutattam, amit „itt és most” kell elmondani.
Gál Éva Emese versei első olvasatra életre keltek, azonnal látvánnyal, hanggal,
mozdulattal, ritmussal társultak a leírott szavak. Ahogy forgatom a lapokat,
innen is, onnan is néznek rám, szemek, melyek összekapcsolódni vágynak,
előre-hátra himbálózó test, valaki háttal, ülve szemben összekulcsolt kezekkel,
szédülve, lebegve... Ami mindezt szigorú rendszerbe szedi: a benső
tartószerkezet.
Keressük a hitet, új varázslatokat, tévelygünk, vergődünk, hamis ámulatba
kergetjük magunkat. Ami évekkel ezelőtt még erkölcs, buzgóság volt, mára
emlékké aszott, kimerültek tartalékai. A múltat vagy a jövőt, a meg nem lévőt,
az elérhetetlent vádoljuk azért, amit magunkban nem tudunk megtalálni. Egy
folyamat második szakaszában toporgunk. Az elsőben még voltak kapaszkodóink, a
megélt eufórikus állapotokat sugárzó emlékek; de az idő telik, mindez beépül
gondolkodásunkba, új kihívásoknak kell megfelelnünk, vagy a
kihívás-nélküliségnek. Tehetetlenség hálóját szőjük magunk köré, magányba
fojtjuk megoldatlan kérdéseinket. És pontosan innen, a „belénk parancsolt”
világból sejlik fel egy új katarzis ígérete, innen burjánzik elő a „hit
élettere”. Addig boncolgattuk, rakosgattuk, rendszereztük át magunk körül a
világot, annyira belemerültünk ebbe az átszervező játékba, hogy magunk kezdtünk
kimaradni belőle. Pedig az újjászületés mindig az emberi lényeg, a lélek
reneszánsza, megakadt (vagy visszájára fordul!) a kerék, ha nem a működési
elvnek megfelelően kormányozzuk.
„... Nem egyre följebb,
egyre kevésbé boldogan,”
Ez a verseskönyv szembenéz velünk. Benn talál távlatokat. Azt keresi, ami még
megtalálható, zokogja, ami elveszíthető, azt adja, ami való, azt kapja, amit be
tud fogadni. Kegyetlenül lemeztelenít: önmagát, verset, hitet, szeretőt, hogy
megtartsa, újra és újra megkeresse magának. Csodálatosan gyógyító játék ez:
versben tagadni a verset, kidobálva minden sallangot, bénító ámulatot, s kopott
bélés alatt megtalálni az eredendőt: a tiszti tótűzverset. Mintha az egész
kötet egy összefüggő ars poetica lenne. A kötetet átölelő szonettek mindegyike
egy-egy lépés a költő léthelyzetének meghatározásához.
Kegyetlen a vers, álomba ringat, és a valóságot mutatja; nem hajlandó
megmutatkozni, csak ha „tiszta gondolat” vigyázza. Itt a mindenkori lényeg: a
sötétségből, a disszonáns hangokból harmóniát teremteni; megtalálni a fényt,
mely örök, végtelen forrásunk, de éltető sugarai pusztulásunkat is magukban
hordozzák. A költő minden verse elrugaszkodás valós határaitól a végtelen felé,
minden megtalált csöpp egyben „szemfedő” is, hiszen a végtelenben végességünk
oldódik lel, és határaink nem tudják befogni a végtelent. „Bukó fények”
kergetője, ennek a kegyetlen küzdelemnek mindenkori, éber krónikása a költő.
Gál Éva Emese ars poeticáját nem csak a költői helyzet meghatározásában keresi.
A szerető, a nő, az anya, a gyermek, testvér szerepei – mind lényét alapvetően meghatározó
erők. Nőben – gyermekét, szerelmét védő nőben lehet ennyi elszántság, amivel
értékeit átmenti a költőnő. Nem sikerülhet ez, csak kegyetlen trónfosztások
árán, a banalitásig lehántott kellékekkel, amelyekkel már lehetetlen
szürkeséget, közönyt, a ,,kimondhatatlan” csendet eltitkolni. Minden kiürült
jelkép, „mítosztalanná” vált mítosz, „naiv illúzió”, még az álmok is gyűrhetővé
válnak, a lemondásban lakozik annak a kevésnek a megóvása,
„amennyit megértesz,
amennyit megélsz”.
Elmúlt a tagadások korszaka, nincsenek kiseprűzhető dolgaink. Meg kell találunk
„azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.”
Csodálatos ezekben a versekben a forma és tartalom ölelkezése: jambusok
hömpölygése kábítja el érzékeinket, hogy aztán egyre kegyetlenebbül szaggassa
le az ámítás rétegeit. Mintha egy nagy lélegzetvétellel írták volna, olyan
lendülettel száguldanak felénk a szavak. Pillanatra se lehet feledni, hogy
valaki ott áll mögöttük és beszél hozzánk, látjuk a mozdulatait. Elmondásra
kínálják magukat Gál Éva Emese versei. Kisebb drámát lehetne felépíteni
belőlük: a szonettek folyama, a kórus hangján, vezetné le az előadást, a többi
vers megannyi lüktető, mozgalmas helyzetkép lenne.
KULCSÁR EDIT