Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
Gabriel Liiceanu
A CEAUŞESCU-PER
Hol vagyunk? Mi van velünk? Úton vagyunk: tudjuk, honnan indultunk, de tudjuk-e
vajon, merre tartunk? Fényben haladunk vagy ködben?
Utunk a gyűlölet kovácsolta egységből indult. Soha a román nép ilyen egységes
nem volt, mint az utóbbi években, s ez az egység egyetlen személyiség körül
tömörült. Valóban „szoros egységben” voltunk egyetlen ember körül: egységben
a megaláztatásban és gyűlöletben azzal szemben, aki megalázott. Valóban
Ceauşescu fogta egységbe ezt a népet. Ő hatolt be magánéletünk szférájába,
besurrant ágyunkba, barátaink közé, gondolatainkba, álmainkba; még tudatalattinkat
is megszállva tartotta. Úgy hiszem, sokan vele álmodtunk, mindenesetre nem volt
nap, hogy így vagy úgy ne emlegessük.
Egységben voltunk tehát – gyűlöletünk révén – a körül az ember körül. E
gyűlölet tartott össze minket, s ásta meg az ő sírját.
De egy nép nem maradhat egységben a gyűlölet által, és nem élhet gyűlöletből.
Most, hogy gyűlöletünk tárgya eltűnt, egy pozitív érzelemre van
szükségünk; bizalomra, derűre, szeretetre. De ezek hiányoznak életünkből, és
nem is tehetünk szert rájuk egykettőre, mivel évtizedek alatt veszítettük el
őket. Most a bizalom, a derű, a szeretet visszaszerzésének útján vagyunk.
Ezeket kell annak a mérhetetlen gyanakvásnak a helyére ültetnünk.
De hogyan juthatunk birtokukba?
Egyetlen válasz van erre: meg kell tisztulnunk. December 16ától kezdődően –
Temesváron – népünk kitört a pokolból. A forradalom ezt jelentette: szabadulást
a pokolból és belépést a tisztítótűzbe. A purgatórium pedig a tisztulás, a
gyógyulás, a belső tisztálkodás területe.
De hogyan lássunk e benső tisztálkodáshoz? A válasz meghökkentőnek rémlik:
Ceauşescu perének letárgyalásával.
Egy alkalommal Mircea Dinescu mondta: ezt az embert el kell felejtenünk, nem
szabad többet beszélnünk róla, megköti a kerekünket, nekünk pedig haladnunk
kell. Be jó lenne, ha a dolog ilyen egyszerű volna, de nem ilyen egyszerű. Mert
Ceauşescu – ahogy mondtam – még bennünk lakozik, s ha egyszerűen előre megyünk,
nem teszünk mást, mint hogy magunkkal vonszoljuk, de nem mint egy hullát, hanem
mint élőlényt, amely mindannyiunkban tettre kész. Íme, miért van szükség
először egy tisztító pihenésre, a per letárgyalására. Erre több okból is
szükség van:
1. Mert amit láttunk ’89 december 26-án, az nem per volt. Akkor erre nem is
jutott idő. Talán nem is volt szükség egy jogi értelemben vett perre. De azt a
látszatpert mindenképpen el kellett volna kerülni. Mert forradalmat indítani a
hazugság ellen mindjárt a kezdet kezdetén egy hazugsággal – s erre egy francia
filozófus barátom hívta fel figyelmemet – rettenetes. Végig kell vinnünk tehát
ezt a pert, hogy lemossuk magunkról ama kezdeti hazugságot. Ez azonban nem egy
jogi értelemben vett per.
2. Végig kell vinnünk ezt – még akkor is, ha annak idején nem csapták volna
össze félbe-szerbe, még akkor is, ha egyáltalán nem került volna sor rá – hogy
eljussunk a rossz gyökeréig. Ez nem egy személy pere, hanem azon
személy révén Románia és az egész emberiség történelmének legkegyetlenebb
időszaka – a kommunizmus – pere kell hogy legyen. Nem jogi, hanem történelmi,
erkölcsi és metafizikai per ez.
Számunkra, románok számára, Ceauşescu csak bejárati kapu, a rebours menet
a 45 éven keresztül átélt szörnyűség kezdete felé. E szörnyűség neve
intézményesített, általánossá, szabályszerűvé vált hazugság, egyszóval:
kommunizmus. A Ceauşescu-per számunkra csak bejárat egy sokkal szélesebb
történelmi per arénájába. Ha nem visszük végig, a nem elemzett, ízekre nem
szedett borzalom továbbra is lesben áll majd. Továbbra is lesből figyel minket
a hazugság, a félelem, a terror és megaláztatás.
Az embereknek eszébe kell juttatni, vagy ha túl fiatalok, tudomásukra kell
hozni, hogy mit jelentett a kommunizmus kibontakozásának teljes pompájában:
Ceauşescu csak a végét jelenti annak az útnak, amely az 1946-os választások
meghamisításával s ezen keresztül egy nemzet tudatának meghamisításával
kezdődött, folytatódott aztán az emberek egymás ellen uszításával, olyan
korszak volt ez, amelyben a gyerekek feljelentették szüleiket, a barátok
egymást, a szomszédok úgyszintén, az embert elhurcolták éjszaka otthonából, és
meghalt a börtönben, anélkül, hogy tudta volna, miért is került oda; a
parasztokat lemészárolták, az értelmiség színe-virága eltűnt, a munkásságot
gyötörték és valóban kizsákmányolták, miközben azt állították, hogy ő vezeti a
társadalmat, a kiváltságok és a korrupció azelőtt soha nem ismert méreteket
öltöttek. S történtek mindezek miközben a boldogságról, igazságról,
egyenlőségről és fényes jövőről zengett a szó.
A Ceauşescu-pert le kell tárgyalni, hogy feltárhassuk mindazt a rosszat, amely mindnyájunkban
működött, és bűnrészessé tett a korrupcióban, hazugságban, hogy
eljuthassunk az utóbbi húsz év kiagyalt és titokban tartott bűneihez, aztán
tovább a Gheorghiu-Dej éveihez, a Duna-csatornánál meg a börtönökben elpusztult
százezrekhez, s azokhoz a véget nem érő bírósági ülésekhez, amelyek emberi
életeket őröltek fel.
A Ceauşescu-pert le kell tárgyalnunk, hogy eljuthassunk Pol Pothoz, Sztálinhoz,
a halottak tízmillióihoz, amelyek nyomasztanak minket, huszadik századi
embereket, és megzavarják álmunkat.
A Ceauşescu-pert le kell folytatni, hogy eljuthassunk Leninhez és Marxhoz, akik
mindezt lehetővé tették.
Végül meg kell ezt tennünk, hogy eljuthassunk bármely totalitarizmus
gyökeréig, hogy megérthessük, mi a közös a kommunizmusban és fasizmusban, hogy
védekezhessünk a bennünk mindig lesben álló Hitlerek és Sztálinok ellen.
„Nem megyünk haza, a halottak nem engednek” – ez a rettenetes mondat, amelyet
december 21-éről 22-ére virradó éjszaka skandáltunk az Egyetem-téren – ma is
érvényes. A halottak, akik köteleznek a Ceauşescu-perre, ott menetelnek
e század emlékezetében. Miattuk, magunk és gyermekeink miatt kell
letárgyalnunk ezt a pert. Enélkül nem lelünk nyugalomra, és nem mehetünk haza.
Örökre az utcán kell maradnunk, nehogy otthonainkban törjenek ránk a múlt
életre kelt fantomjai.
Ez nem a dossziék és vérbosszúk pere – ó, ha megszabadulhatnánk már egyszer
szakadatlan láncolatuktól, mely végigkíséri az emberiség történetét! –, hanem
egy olyan per, amelynek során ki kell tépnünk lelkünk mélyéről a gonoszságot.
Ahogy mondtam, tisztulás kell hogy legyen ez, a bűn tivornyáját követő böjt.
Meglepett, hogy azok közül, akik ideiglenesen minket képviselnek, senki sem
beszélt nyíltan erről a problémáról. Aggasztott, amikor a Rompres
közleményéből, amely egyik lapban megjelent szövegemet idézte, kihagytak a
következő részletet: „A kommunizmus bármely formáját, arculatától vagy a maga
elé kitűzött úttól függetlenül úgy kell tekintenünk, mint egy, a nép testén
végrehajttott kísérletet, mint felelőtlen politikai vállalkozást, amely magában
hordja egy újabb vérengzés perspektíváját. A kommunizmus ebben az évszázadban
sehol e bolygó akár talpalatnyi földjén sem hozott mást, csak hazugságot,
terrort, halált, a szellem megcsonkítását és végtelen szomorúságot.” Megnyugtatott,
amikor a Lenin-szobor talapzatán a következő, nagy betűs feliratot
olvastam: „Tanuljatok, tanuljatok, tanuljatok... a 45 év kommunizmusából.” Még
inkább megnyugodtam, amikor láttam, hogy a szobor eltűnt. Mindazonáltal az igazi
talapzat megmaradt; ott áll a társadalom változatlan struktúrájában, és
főként tudatunkban, amely szintén nem változott.
3. Végül a Ceauşescu-pert le kell folytatnunk azért is, hogy megszabaduljunk
infantilizmusunktól. Mert a román nép továbbra is az atyai elv alapján
viszonyul a vezető modelljéhez. A Magherun, az Aro mozi mögött a következő
kétsoros feliratot láttam: „Apu, milyen rossz voltál!”
Ceauşescu belénk plántálta a nemzet (rossz) apukájának modelljét, aki
megmagyarázta nekünk, mit és mennyit együnk, milyen hőmérséklet tesz jót
nekünk, milyen filmeket illik megnéznünk, mit mondhatunk és mit nem, és
megbüntetett, ha butaságokat beszéltünk és nem voltunk szófogadók.
Természetesnek tűnik, hogy miután megszabadultunk a rossz apukától, egy jó után
áhítozzunk; aki enni ad nekünk, meleget a lakásunkba, jó filmeket, szórakoztató
tévéműsort, és aki megengedi nekünk, hogy hébe-hóba külföldre menjünk világot
látni. Meghallottam egyszer, mit mondott egy ember, aki belépett az éppen
elkészült metróállomásra. Csodálkozva nézett körül, majd egy másikhoz fordult:
ha enni is adna nekünk, a fenekét is megcsókolnám! Ion Iliescu úr a legjobb
úton halad a lakosság egy részének szemében, hogy mint jó apuka átvegye a rossz
helyét.
Ki kell azonban mondanunk: egy képzet megdöntése nem azt jelenti, hogy egy
másikkal helyettesítsük. És a demokráciát nem apukák és gyerekek teremtik,
hanem érett emberek, akik szabadon választják meg képviselőiket. A
többpártrendszertől való ostoba félelem éppen ebből a paternalista modellből
származik, amely viszont magával hozza a totalitarizmust, az egy vezető
modelljét. (Ne feledjük, Sztálin „atyuska” volt, Hitler Führer, Mussolini Duce,
Ceauşescu „kondukátor”.)
Persze hogy szükségünk van erkölcsi modellekre, személyiségekre, de nem úgy
kell hozzájuk viszonyulnunk, mint gyermekeknek a szülőkhöz, hanem – ismertté
vált szólással élve – mint „jobb lelkiismeretünkhöz”. Vannak közöttünk ilyen
emberek, keressük meg őket.
Mindenesetre szeretném hinni, hogy az ország élére olyan emberek kerülnek,
akiknek szavahihetősége, erkölcsi tőkéje elég erős lesz ahhoz, hogy amikor
megmagyarázzák az országnak: nehéz időszak vár ránk, nélkülözések, és csak
egységben küzdhetjük le ezeket a nehézségeket, akkor hitelt adunk szavaiknak és
támogatni fogjuk őket. Mert azt, amit a „mi forradalmunknak” neveztünk, nem az
ennivalóért és az anyagi jólétért harcoltuk ki, az a méltóság forradalma
volt, azé a szükségleté, hogy kiszabaduljunk az erkölcsi és szellemi nyomorból.
Úgy hiszem, az igazság és jóhiszeműség nevében bármit képesek vagyunk
elviselni, de semmit – még a jólétet sem –, aminek ára a hazugság,
terror, kétértelműség és félelem. És megismétlem: jaj azoknak, akik újra
hazudnak ennek a népnek! És: ne hagyjuk magunkat egymás ellen uszítani!
(Ez a cikk az 1990. március 6-án a Román Televíziónál kazettára rögzített szöveg
alapján készült, amelyet április 6-án éjszaka sugároztak.)
NEMESS LÁSZLÓ fordítása