Kovács András Ferenc
Hétvége
ENCOLPIOS: Íme az ember, s nicsak, hogy úszkál!
Két part közé szorult vízen fekszem, s alig
érzem – vagyok. Talán csak úgy
elgondolom magam, s esetleg mások is
épp most gondolnak engem – a
szélcsendben úszkáló, a tempós társaim,
a földszegélybe markolók,
kik fennakadtak egy homokpadon, s azúr
pácban puhult nyugágyakon
szenderegnek, s míg szétszivárog homlokuk
mögött a fesztiválszezon
konfettifellegének ázaléka, már
az ár a komp félé kiszúrt
mentőövdere font olajfaágakat
sodor, s a gyertya csonkig ég
a szédült örvényekbe kukkanó szabad
kenyérhajókon –
béke lesz,
s elúszom én akár a hordalék között
is, bár cipruslevél tapad
vérmes szememre, bár a kar csapása vagy
a rugdaló láb néha még
kihagy, s erőtlen még a kezdő mozdulat –
a kéz begörcsöl és lebeg,
akár habokba kapkodó kihalt gyökér,
oly tétlenül, hogy süllyedő
papírhajónak vélni.
Rögtön váltani
kell. Váltok – úszom ernyedőn,
feszülten. Úszok gyorsat, aztán mellet, A
kutyák, a pillangók s egyéb
állatfajok bevált evickélése jő,
aztán szünet – megint a hát
következik s a vízre fekszem...
 
Közben az
Új Gát mögül beáramló szemét
kordonba zár, s a Zöld Hullámok Istene
szigonyzenére érkezik –
az áldozatvivő vizek kacatjai
zajlásra készülődnek. A
főágba tódul minden s végighömpölyög
időtlenül jelenvalón –
athéni gályaroncsok, angol klipperek
deszkái, tankhajók lyukas
ciszternái, privát jachtok kötélzete,
lékelt borostömlők, hasadt
kajütfalak, repedt búvárharangok és
(akárcsak élő torpedók)
árbockosárban billegő barátaim
különböző felségjelek
alatt. Hahó, haver –
a turbinák felől
puffadt legényeket hoz a
hullám, s lapockájukra csalhatatlanul
felütve áll a lektorok
pecsétje. Mégis úszni kell.
Meg váltani –
húsz karcsapás, egyenletes
légzés stb. Mindegy.
Én csak azt tudom –
talán megúszni sem lehet,
vagy már nem is szabad csak így, csak tétlenül.
belső inerciával egy
végső inerciában egy bizonytalan
távot megúszva. Mégis én
csak azt szeretném tudni, hogy miért vagyok
nehéz, ha azzal ösztökél
az Oktató, hogy ez művészet s habpehely
vagyok, de érzem én, hogy ez
piszoknehéz... de érzem én... de érzem... én?
Húsz karcsapás, egyenletes
légzés stb. Még húsz, még ezer csapás
stb. Messzi csónakon
egy meztelen lány énekel egy balladát
egy ismeretlen nyelven az
eltávozásról, s mintha mégis én, talán
 
én voltam az, ki hajdan ezt
a féligálmodott szavakban hallani
véltem, de minden ébredés
után csak védtelen maradtam, mint aki
vár felfeszítve elsuhant
sorok s a tétlen tett között – döntést motyog
a száj s iszappal eltelik.
Választanom kell.
Még húsz karcsapás – a lány
még énekel... Viaszt, viaszt,
viaszt fülembe s ólmot!
Egy fenét, nyugi –
húsz karcsapás, egyenletes
légzés, tüdőmeló s a döglött békanép
kuruttyolása. Én vagyok
a földsüketnéma, s lehallgatom puhán
becsobbanó kövek mohos
morzéjelét és kattanásait. Süket
vagyok – csapás egyenletes
stb. Némaság. Az öklöm szétfeszül,
s tenyérnyi villogása, mint
parányi halgerinc korallbozótban, oly
gyámoltalan cikáz tova,
hogy szinte szép...
És mégis ott a part, ahol
a táskarádió recseg –
cementlapon sütkérező vadak s kezes
kajmánokat megülni kész
bacchánsok egyre-másra mérges indulók
sorát visongják táncosan
a zöldtrikójú partjelzők szupercuki
együttesében, miközben a
Zamolx Van der Wotaan vezette óflamand
popflista számait verik
a pontonok szélén a szurkolók, tele
torokból eksz-arkangyalok
üvöltenek, s a sörkupék mögött natúr
zérókinis szerelmeim
a lelküket hólyagzó sárral felkenik,
és vízbe ugranak –
görög
fürdőruhám letépik, rámfonódnak, a
túlpart felé tuszkolnak, én
meg elrugaszkodom, de vergődöm tovább
a cápasíkos combok és
csípők csaló csodálatában. Megfeszült
lábikra lüktet vállamon,
s egy mell, akár egy vízalatti dombvidék,
sugárütemre rezdülőn
épp államat horzsolva úszik el, fejem
felett megfoldott farmerem
sután csapdosva szárnyra kel, fürdőgatyár
foszlánya már zászlórudon
lobog fel a Bosch & Bruegel-hajóbüfé
tatján a rókázó tömeg
közül, rikoltozó cigánybandák felett,
a konkvisztádor-maszlagok
mögül, az elmerült rulettasztal felett
lobog, lobog, lobog – midőn
a Bójaállító Bizottságok hada
csasztuskaszóra ostoroz
felhördülő hullámokat. Húsz karcsapás,
ostorcsapás az alkony is –
mit féljek én? Vajon mit
énekelt a lány?
Viaszt vagy ólmot – ólmot és
viaszt. Csak azt hallom, hogy Oktatóm gyagyog
bércsónakon napozva, hogy
már Arkhimédesz dixit, Arkhimédesz, a
hadász, a kádban, hogy ne mind
izéld, vagyis zargasd, a víz koncentrikus
körét – akármi fulladand
mocsokba ott alant, a súlyából annyit
vesztend amennyi...
Karcsapás.
Előre-hátra rúgj, oldalra rúgj! Nyugi –
húsz karcsapás, egyenletes
légzés, egyenletes kikészülés, szabad
gyakorlatok, gyakorlati
szabadok és korlátgyakorlatok. Nyugi –
gyakorlati korlátok. Egy
begyakorlott hétvégi hajrá hétfejű
papírsárkányait viszi
a Zöld Folyó, s a Hét Pecsét egyszerre, még
ma, feltörettetik – nyugi.
Húsz karcsapás, egyenletes felszusszanás,
húsz csápolás lihegve. Még
ezer. S egyenletes egyenlőség, no meg
testvériség...
VIVE LA RÉ...
QUI VIVE? QUI VIVE? A karcsapás, a szárny csapa
minden csapás.
Kifulladok –
sokkalta többezer karok csapása, húsz
csapás szabadság...
Jaj, vajon
szabadság? És egyenletes? Belélek és
kilélek? Arkhimédesz és
légzészavar?
Mégis csak azt tudnám, hogy ez
könnyű nehéz avagy nehéz
könnyű vagyok, ha néha elkapkodnak az
áramlatok – repülve le,
zuhanva fel, hínárdzsungelbe hulltan az
áramlatot kerülve a
hétvég hetedhét bugyrain keresztül egy
hetedhétpróbás félelem
lehúz, emel, pörögtet egy esélytelen
világruletten –
Ég, Vizek,
Földek, Tüzek! Ki lennék én – se szín, se szám.
RIEN NE VA PLUS.
VIVE LA...
Mi is? Ki is? Se szín, se szám – LA RÉ... .LA LI;
RIEN NE VA PLUS.
Kezdhetem.
Magamban mint a gördülő golyó – virág,
amelyet ünneplőmre tűz
a közfelejtés. Vőlegény leszek – magam
számára súlyosan szabad
szép súlytalan szavakban. Még húsz karcsapás
bizonytalanság.
Váltani
kell, úszni kell, ha már megúszni sem lehet,
s az ismeretlen dallamot,
az ismeretlen nyelvet elfeledni. Már
a pálmaszép fruska se vár,
s a labdázó cselédek is megtértek a
partról. Kimért, egyenletes
kifulladás stb.
Néma béke ül
már a Szkamandrosz habjain –
hétvégi szélcsend.
Mintha történt volna, ha
történhetett egyáltalán,
valami semmiség a két holtág között,
hol nem billegtet áradat
palackokat s bádoghordókba bújtatott
rebellis tengerészeket,
csak megfeneklik arcok törmeléke egy
tükörben.
Arkhimédesz és
a vízbe mártott testek – úszni, úszni, nem
gondolni másra, karcsapás –
húsz, negyven, ötven... Vagy továbbgondolni egy
döntést, ha már nem én vagyok –
csak úszni, úszni, úszni, úszni, úszni... Nem
gondolni két holtág között,
két part között, ez mar nem én vagyok a két
túlpart között, ez már nem én –
csak úszni, úszni... Én vagyunk?
Nem én? Hol az
a lány, ki ismeretlenül
a hallgatást hangsorrá hódította, hogy
dalolt, dalolt a védtelen
eltávozásról... Vagy elváltozásról? Nem
tudni, csak úszni és nyugi –
vízen feküdni két túlpart között. Lazááán...
Húsz karcsapás, egyenletes
légzés.
Egyenletes, egyenlő és kimért
konok kikészülésben az
iszapcsomót kiköpve – szádban egy kabin
vagy egy csomagmegőrző kis
zöld műanyagzsetonja, ízét ismered –
hétvégi békeíze van.
ÉS FETVOZSŐ, ÉS VÍVÖLÁ... LARÉ... LALI...
RIENNÖVÁPLÜ. Kezdheted –
húsz karcsapás, egyenletes vesztés, szuszogj,
szabadság meg SATÖBBIEK.
Kolozsvár, 1983. szeptember – Szatmárnémeti, 1984. február