Káli István
SZÁZADÉLET
I. Szakasz: SEBEK
Nemcsak azért rendhagyó ez a nap április derekán, mert reggel, eligazítás közben, még nagy pelyhekben havazott, és azóta dermesztő hullámokban sepri végig a szél az utcákat. A szokással ellentétben a századnak csak két szakasza vonul ki gyakorlatra, ráadásul tisztek nélkül. Az eligazítás óta minden tiszta, a feladat jól meghatározott, és Gáncsa őrmester a szavatosság arra, hogy mulasztás nem történhet. Az alig kéthónapos újoncok igencsak tartanak tőle, főleg azért, mert az első találkozáskor kijelentette nekik, hogy akármi történjék, igazi jó katonát nevel valamennyiből.
Ha csak egy pillanatra is hiszik. hogy Gáncsa buzgóságának egyetlen célja megalapozni a hivatásszerű továbbszolgálást, mint a létfenntartás biztos eszközét, mernek lógni, lazsálni. De ennek a másfél méternél alig magasabb, csakugyan katonás kiállású, pattogó hangú emberkének már két hónapja minden mozdulatából, minden szavából kisejlik, hogy első napi kijelentését halálosan komolyan veszi.
Az újoncok a gyors menetelés ellenére is meg-megborzonganak, s ha arra gondolnak, hogy már csak pár száz méter a város vége, rövidke szakasz, amelyben a házak mégiscsak csorbítják valamenynyire a hideg fullánkjait, még inkább borzongnak; testüket merevvé görcsöli a tudat, hogy utána majdnem hét egész kilométer nyílt terep következik a mentőszolgálat röpteréig, a délelőtti gyakorlatozás színhelyéig. És az egy szál zubbony, bármilyen vastag posztóból legyen is, csak egy szál zubbony. A legfiatalabb, legtüzesebb és erőteljesebb férfitestnek is silány védőburka ilyen zord időben.
Gáncsa is érzi ezt, és vívódik is magában. Mert tudja, hogy egy parancsnoknak kizárólagos és szent kötelessége maradéktalanul, sikerrel végrehajtani a harci feladatot. És ehhez minden körülmények között meg kell találnia a megfelelő megoldást.
Kezdetként megénekelteti a csonka századot, de már az első elnyekergett induló után biztos abban, hogy nem ez a megoldás. Akkor futólépést vezényel, és ő maga jó példával jár elöl, miközben hálás örömmel nyugtázza magában a teremtés gondoskodását; lám, mekkora haszna lehet annak, hogy a szív így felgyorsulhat, mert a meleg vér gyorsabb keringése még a rendhagyó hidegnek is kitűnő ellenszere. Ám öröme csak addig tart. míg ki nem futnak az utolsó ház védelméből, és oldalba nem kapják az északi szelet. Ha nem is származna más. nagyobb baj belőle, mégsem futtathatja végig a hátralevő hét kilométeren ezt a kiképzetlen, tunya bandát; az erejét vesztett ember semmilyen feladat elvégzésére nem képes. Kell valami, ami eljuttatja őket odáig, valami belső, lelki indíték, vagy bármi más, remény és hajtóerő is egyben, mely a szent cél eléréséig kitartson. Hányszor olvasott és álmodott is régi nagy hadvezérekről, és íme, a jutalom: mennyei áldásként ötlik fel eszében a nem eredeti, mert századok óta gyakorta használt, de mindig bevált megoldás, a szeszes lelki masszázs. Azonnal megálljt, hátraarcot és visszafelé futólépést vezényel. Az utolsótól számított hetediktömb befelé, a megváltás ígéretes tárháza. Ott újra álljt, aztán pihenjt, oszoljt vezényel. Egyedül indul el terepszemlére. A legolcsóbbat és legerősebbet választja ki, aztán kimegy gyűjteni, hogy kiteremtse a hét literre valót, fejenként egy-egy decit, a maradék hatot, mint lehetséges jutalmat a harcban kitűnteknek. Jócskán a zsebébe kell nyúlnia, de nem olyan ember ő, aki ilyenkor garasoskodna, sem olyan katona, aki emiatt aggályoskodna. És az áldozata nem is hiábavaló, mert a csonka század egy perc múltán délceg díszlépésben vonul a nyílt terep felé, ahol majd gyors, de nem erőltetett menetelesbe vált. Hatvanhárom beszámíthatatlan kamasz és kiszámíthatatlan indulat egy csomóban, eltelve, átitatódva a jelentéktelen vággyal, két hónapja szomjazva arra az egy deci gyatra szeszre, amely talán végleg férfivá avatja őket. És Gáncsa büszke arra, hogy ez az ő műve. Már csak egyetlen aggodalma van, hogy Pihés is kibírja.
Pihés az első nap első percétől a begyében van. Elég csak egy pillantást vetnie rá bárkinek, hogy megbizonyosodjon, soha nem lesz belőle igazi katona. Majdnem angolkórosan nagy fej, seszínű haj, közelálló, apró szemek, hajlott, mégis lányosan felkunkorodó orr. elálló fülek, vékony nyak, keskeny vállak amelyekből főtt makaróniszálakhoz hasonlóan puhán és ritmustalanul lengenek ki satnya karjai, kis pókhasa széles csípőbe torkollik, amelyet, mint hevenyészve odaakasztott batyu, tesz merevvé jókora ülepe, s az egész test petyhüdten hurkás, térdben összeérő lábakban folytatódik támaszáig – két gigantikus, ormótlan, teli fatalp –, azokhoz illesztik az alig hajló bokák. Kiállítható mintapéldánya lehetne annak, hogy az emberi faj sem tökéletes.
Gáncsa tudja, hogy egyedül Pihést nem hajtja semmi. A szeme sarkából figyeli, készen a legdrasztikusabb beavatkozásra, de Pihés három kilométeren keresztül határtalan igyekezetről tesz tanúbizonyságot, mert fél a büntetéstől, a felrázó gyakorlatoktól, ahogyan Gáncsa nevezi őket, mert hol van még a juhtenyészde szennycsatornája, amelyet neki már annyiszor át kellett volna ugrania, de minden alkalommal a közepébe pottyant, és legtöbbször, egyensúlyát vesztve bele is dőlt a bűzös lébe; és hol van még az a ciheres, amelyen a szennyet magáról letörlendő, hogy társadalmi lénnyé visszaváltozhasson – félig hason, félig háton –, végig kell kúsznia. Csak a negyedik kilométer vége felé fogy el az ereje, akkorra már a bakancs is újrahorzsolja az alig begyógyult sebeket, és Gáncsa, a torz fintoroktól egyre jobban torzuló arcot figyelve belátja, hogy a siker érdekében csökkentenie kell a ritmust, de előbb pihentetnie kell Pihést. Kétszáz méterrel odébb, a már dúsuló legelőn légitámadást mímeltet, hanyatt fektetve a társaságot. Öt percre, nem tovább, hogy a kimelegedett testeket át ne járja a hideg. Úgy tűnik, Pihés ennyi ajándéktól erőre kap, kibír egy újabb kilométert, és Gáncsa hálából hagyja neki megúszni a szennycsatornát meg a ciherest, s miután egy újabb, hasonló manőverrel ismét megpihenteti, soha nem tapasztalt engedékenységről tesz tanúbizonyságot: Pihés az utolsó kilométert egyedül, a századtól elszakadva, a maga választotta ritmusban teheti meg.
Mire beéri a többieket, a helyszíni eligazítás már megtörtént, a lelki masszázson is túl vannak. Az első szakasz az északnyugatra fekvő bozótos felől támadva, Gáncsa vezetésével megpróbálja tűzharcban, majd kézitusában elfoglalni a röpteret, amelyet a második szakasz védelmez, saját, eredeti elképzelésű hadrendje szerint, egy kitétellel: mindenképpen be kell ásniuk magukat, ehhez egy félóra áll rendelkezésükre. A támadóknak tulajdonképpen már indulniuk kellene a kilométernyi széles bozótos túlsó oldalára, az egyedüli irányba, ahonnan támadás várható egy ilyen helyen, ahol minden más irányba sík és nyílt a terep, ameddig szemmel belátható. De Gáncsa újabb öt percet engedélyez Pihésnek, hogy magához térjen, és érzéstelenítőként beleerőszakolja a deci pálinkát.
Negyedóra múltán a túloldalra érnek, a terv szerint másik negyedórát kell várniuk a támadás megkezdéséig. A szél mintha még vadabbul fújna, még sűrűbb hullámokban lövellné rájuk jégtűit. Szerencsére még korai, hogy csatárláncot alkossanak, hátukat egymásnak vetve próbálnak kifogni a hidegen, de pár perc elteltével Pihés így is sírva fakad didergés közben.
Gáncsában már régen kész a haditerv, amelyben Pihésnek ugyan semmilyen kulcsszerepet nem szánt eredetileg, de a csapatmorált mentendő, menet közben változtatásra kényszerül: el kell különítenie Pihést a többiektől. És erre egyetlen, katonai szempontból is elfogadható lehetősége van, ha egyike lesz a két felderítőnek, akik előre húzódva kifürkészik a védők hadrendjét. Be kell küldeni tehát Pihést a bozótosba, a szélárnyékba, hogy mindenki megnyugodhasson. A bal szárnyat bízza rá, ahol legsűrűbb a bozót. Néhány méteren elkíséri, hogy újra elmagyarázza feladatát, aztán magára hagyja, annyira beleéli magát a saját jelentőségébe, hogy nem veszi észre rajta a lassan hódító részegség nyilvánvaló jeleit.
Pontosan a megbeszélt időben indítja el a szakaszt. Csatárláncban, egymástól tizekét-tizenöt méter távolságban haladnak, amíg, parancs szerint, el nem érik a felderítők vonalát; ahol a bozót ritkább, ott kúszni kell, és főleg minél kisebb zajt ütve közeledni, mert a szélirány a védőknek kedvez. Gáncsa a jobb szárnyat választja, mert ott nehezebb a terep, a bal szárnyat egyik rajvezető tizedesre bízza, azzal a paranccsal, hogy amint Pihést elérik, és megtudják a szükséges részelemeket, azonnal jelentkezik nála újabb akcióegyeztetésre. Húsz perc telik el, mire óvatos menetben eléri a jobb szárny felderítőjét. Jól sejtette, a védők a támadás lehetséges irányához viszonyítva homorú karéjban ásták be magukat, hogy a védelmi vonal esetleges áttörése ne adjon lehetőséget a hátba támadásukra. És akkor, mintha egy csodaradírral hirtelen mindent kitöröltek volna a fejéből, egyszerűen nem emlékszik vissza, hogy az ilyen esetekre milyen taktikai megoldásokat tanítottak a hathónapos őrmesteri kiképzés során. Percekig az agyát erőlteti, és közben arról is megfeledkezik, hogy a bal szárny parancsnokának már jelentkeznie kellett volna nála. Dühös magára, és dühös erre a magatehetetlenül didergő csürhére, olyannyira, hogyha abban a pillanatban közei lenne a juhtenyészde szennycsatornája, valamennyiüket megfürösztené benne. Ő katona akar lenni, igazi katona, a rend és fegyelem katonája, akit példaképnek lehet állítani bármikor és bármilyen helyzetben a sok, ösztöntől vezérelt félállatnak, és nincs az a nyomorult kényszerhelyzet, amely képes lenne őt ebben megakadályozni. Még nem sejti, hogy nem tudja végigvinni a léleknyugtató gondolatsort, mert a következő másodpercben eldördül az az egyetlen, baljóslatú lövés, amely megpecsételi a sorsát. Nincs már idő sem a taktikázásra, sem a halogatásra, a gyakorlat időhöz kötött gyorsan két csoportba osztja a maradék katonát azzal, hogy két hullámban támadjanak ugyanazon a ponton, remélve, hogy mire a védők elvégzik a szükséges átcsoportosítást, ők már biztosan áttörik a védelmi vonalat. A bozótos széléig kúsznak, elindítja az első hullámot, amelyet gyér tűz fogad, s mikor azok néhány méternyire megközelítik a védők vonalát, elindul ő is a második hullámmal, és egy perc múltán döbbenten veszi tudomásul, hogy kétszeres túlerő gátolja meg előttük minden irányban a továbbhaladást. A gyakorlatnak vége, Gáncsa számára a lehető legszerencsétlenebb kimenetellel zárult, percekig magába roskadtan bámulja lába előtt a földet, amíg a két szakasz össze nem gyűlt a szokásos kiértékelőre. Még nem érti, mi történhetett, hogyan történhetett. Azt tudta, előre, hogy a támadóknak legalább kétszeres túlerőben kell lenniük a minimális esély érdekében, de ő bízott abban, hogy egyedül több harcászati elméletet ismer, mint a másik hatvanhárom összesen, nincs tehát az a gát, ami feltartóztathatná az általa vezényelt csapatot. A nagy talány, hogy hova tűnt el a bal szárny, egy percen belül megoldódik. Négy vigyorgó védő vezeti elő őket, valamennyien fegyvertelenül. Gáncsa közel áll az idegrohamhoz, amikor megtudja, mi is történt tulajdonképpen, hiszen már előre mérget mert volna inni rá, hogy mindennek Pihés az oka. Igen, Pihés, aki ennek előtte egész életében nem ivott meg összesen egy deci pálinkát, s akit, ki tudja, milyen suszter talált alkalmasnak a katonai szolgálatra. A drága jó, örök civil Pihés imbolyogva talpra állt a derékig érő bozótban, és lődörögve megindult egyenesen az ellenség felé, halk, indiános csatakiáltások közepette, de nem ért el odáig, mert térdre hullva összehányta magát, aztán ott helyben kinyújtóztatta a részegség okozta rosszullét. Sikerült még annyira felpofozni, hogy ki lehessen szedni belőle a támadás tervét, így a bozót védelmében előrenyomuló bal szárnyat kettős oldaltámadásra felsorakoztatott túlerő fogadta, s az egyetlen lövés, ami eldördült, figyelmeztetés volt, felszólítás a feltétel nélküli megadásra. Miután a teljes bal szárnyat foglyul ejtették, a védők, négy őrt hátrahagyva, minden erejüket a jobb szárny fogadására összpontosíthatták, s az eredmény nem is maradt el.
Megtört, összeroskadt lélekkel veszi tudomásul a történteket, de nem tud napirendre térni fölöttük. Úgy érzi, Pihésnek valamilyen módon bűnhődnie kell a harci helyzetben elkövetett súlyos mulasztásáért, hogy egy életre észben tartsa, nem szabad félvállról kezelnie azt a rendet, ami az ember életében szent és sérthetetlen. És erre egyetlen módot talál alkalmasnak: Pihés további sorsáról egy rögtönítélő katonai törvényszéknek kell döntenie.
A század, amelyik csonkán is igazi élvezettel játszotta végig az elmúlt órát, derűs kedvvel fogadja a játék folytatását. Feláll a rögtönítélő törvényszék. Gáncsa, hogy az elfogultság vádját elkerülje, magára vállalja a vádló ügyész szerepét, a védő szakasz parancsnoka az elnök, négy rajvezetővel együtt ők a döntőbírák. Gáncsa elmondja rövid vádbeszédét, a bírák mindenre rábólintanak, két perc sem telik bele, megszületik az egyetlen lehetséges döntés: Pihésnek ezért a harci helyzetben elkövetett súlyos fegyelmezetlenségéért, amely felmérhetetlen emberi veszteséggel és egyéb, a csata kimenetelére káros következményekkel járt, halállal kell lakolnia. Tehát golyó általi halálra ítéltetik, s az ítélet azonnal végrehajtandó.
És a ceremónia komolyságától már majdnem kijózanodott Pihés kezét hátul összekötözik, a szemét is bekötik, saját zsebkendőjével, arccal a bozót felé fordítják, felsorakozik mögötte a két tagú, Gáncsa vezényelte kivégzőosztag.
Akkor Pihés, aki semmit nem lát. csak a készülődés neszeit hallja, elsírja magát.
– Mit akartok velem, te?! – tétován fordul abba az irányba, amerre a századot sejti.
– Főbe fogunk lőni – mondja Gáncsa, és megpróbálja visszafordítani az eredeti helyzetébe.
– De nektek nincs jogotok engem elítélni! Nincs jogotok engem kivégezni! – ordítozik Pihés egész testében rángatózva, megpróbálja kiszabadítani hátra kötött kezét.
– Hiába ordítozol, meg kell halnod. Minden olyan árulónak meg kell lakolnia tettéért, aki sok ártatlan bajtársának haláláért felelős. Gáncsa nem hangoskodik, biztos benne, hogy a halk szónak nagyobb a hatása.
Pihés, már félig önkívületben a félelemtől, a földhöz veri magát, úgy ordítja: – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!
Gáncsa érzi, hogy kicsit túlfeszítette a húrt, ez így már több. mint ártatlan játék. Hogy nem pusztán annak szánta, abban is biztos, de ha egy bunkóval nincs mit kezdeni, egy ronccsal még anynyira se menne. Odatérdel hát Pihés mellé, és nyugtatóan paskolja a vállát.
– Csak játékból, te hülye! Nincs is golyónk. Annyit már megtanulhattál volna, hogy csak lövészgyakorlatra kapunk éles töltényt.
De Pihés nem hiszi. Le kell venni a kötést a szeméről, ki kell nyitni a puskák závárzatát, meg kell mutatni neki, hogy mindkettőben egyetlen golyó nélküli hüvely van. Látszólag megnyugtatja mindaz, amit saját szemével látott, mégis, amikor Gáncsa elkiáltja a „csőre tölts” meg a „célozz” vezényszavakat, ő egy dühöngő őrült artikulátlan ordításához hasonlítható jajveszékeléssel futásnak ered a bozótos felé. Járni is csámpásan jár, futni még csámpásabban fut könnyű utolérni, tulajdonképpen nem is fejt ki semmi ellenállást, már csak nyöszörög, amikor a lábát is kötözik, az újabb megfutást megelőzendő. A hasára fektetik, a kivégzőosztag egészen közel áll hozzá, és Gáncsa újra elkiáltja a szokásos vezényszavakat.
– Csőre tölts! Fejre célozz! – Itt a század általános derültsége közepette Gáncsa egy teátrális mozdulattal Pihés ülepe felé irányítja a két fegyvercsövet, aztán az áment is kimondja. – Tűz!
És a két fegyver majdnem egy időben eldördül, a csövek végén alig látható torkolattüzek csapnak ki. Az ítélet végrehajtatott. A dörejek visszhangját követő néhány másodpercnyi csendet Pihés lelket bénító halálvisítása töri meg, s rögtön utána összekötött lábait fel-felcsapva, hörögve, nyögve, hánykolódik, mint egy partra vetett óriáshal. Gáncsa értetlenül áll a lábai előtt fetrengő, hasáról közben a hátára fordult puhány mellett, és kérdőn néz a többiekre, de a század ugyanolyan értetlenül néz vissza rá.
– Mi van, Pihés? – kérdezi, és folytatná azzal, hogy miért ordítasz, de akkor a másik fetrengés közben ismét a hasára fordult, s ő észreveszi a túlméretezett ülepen a két torkolattűz ütötte pörkösszélű, mély sebet. A látványtól kifut arcából a vér, lábából az erő. De nem veszíti el lélekjelenlétét, azonnal letérdel, kioldja a kötéseket és szótlanul int a többiek felé. Mozdulataiból kisejlik a baj, négyen ugranak azonnal, segítségükkel talpra állítja a csendesebb vinnyogásba váltó Pihést, hogy meggyőződjön, csak a húsa szenvedett kárt, s a két seb nem gátolja mozgásképességét.
– Nagyon fáj? – kérdezi, és mint egy aggódó anya, simogató mozdulattal nyúl a másik arcához, zsebkendőjével törli a könnyeit, porolja piszkos zubbonyát, miközben az egyik önkéntes segédkező lehúzza Pihés nadrágját; nagy nehezen kerül két tiszta zsebkendő is, amelyekkel a friss sebek elzárhatók a külső fertőzésforrástól.
– Próbálj meg járni, Pihés – könyörög Gáncsa, de Pihés csak áll egy helyben, akárha lecövekelt volna, mozdulni képtelen, és idegesítő vinnyogását olykor-olykor a még idegesítőbb nyüszítéssel tetézi.
Gáncsa nagyon erőlködik, hogy el ne veszítse a fejét, az idő sürgeti, már amúgy is kifutottak belőle, a laktanyába csak nagyon megerőltető menetben érhetnek be idejében, és Pihés még egyet lépni sem tud, nemhogy a jó órás erőltetett menetre képes lenne. Egyetlen megoldás marad, ha időben akarnak beérni: felváltva vinni kell a laktanyáig. Márpedig időben be kell érni, ez az első feltétele annak, hogy az eset ki ne tudódjon. Gáncsa fölé egy pillanatra odatornyosulnak a rémképek – haditörvényszék, börtön, vagy legjobb esetben is fél év büntetőszázad –, és kevésen múlik, hogy bele nem ájul. Még nem tudja, hogy mi vár rá, hogy kinek és minek szolgáltatta ki magát. Sikerül erőt vennie magán, hogy az egyetlen, a legközelebbi célt megvalósítsa. Sorakozót rendel el, és kijelöli az első két embert, akik az összekulcsolt kezükre ültetik a járni képtelen Pihést. De újabb időveszteség, Pihés nem hajlandó ülve utazni, ülés közben húzódik a seb, módszert kell változtatni. Még két ember áll oda, hogy a sebesültet, mint hevenyészett hordágyon, hasra fektetve szállíthassák. De előtte meg kell itatni a vitézségi jutalomra szánt pálinkából, hogy ne érezze annyira a fájdalmat. Végre elindulnak, az első néhány száz métert futólépésben teszik meg, de ilyen ritmusban a „hordágy” hamar kimerül, lassabra kell fogni, közben Pihés azért nyöszörög, mert fázik, Gáncsának nincs más megoldása, rá kell terítenie a saját zubbonyát, a város széléig ingujjban, egy szál pulóverben, vagyis teljesen szabálytalanul kénytelen vezényelni a századot. És menet közben, bármennyire is sokkolták agyát a történtek, van ereje és bátorsága felmérni helyzetének szörnyen kritikus voltát: a számára egyetlen kevésbé hátrányos megoldással szemben ott áll a számtalan másik, egytől egyig végzetes. Nincs más biztos fogózkodója – az is csak szalmaszálnyi –, mint mindent megtenni, mindent feláldozni, hogy a történtek ki ne tudódjanak. És ehhez a Pihésén kívül másik hatvankét tunya, örök civil hallgatását kell megnyernie, hatvankét neveletlen, faragatlan és jellemtelen fickót kell néma cinkosává édesgetnie. És mindent tetézve, erre csak a szabályzat kereteiből kilépve lenne lehetősége. A szabályzatból, amely rendtisztelő, egész emberré fogta össze és tartotta őt össze, hogy bárki megkülönböztethesse egy züllött, bármikor szétfuttatható csürhe tagjaitól. És most ezek az ocsmány sebek szétmarják, pozdorjává zúzzák, eltiporják azt a keretet, és velük együtt szétmállik az egész szabályzat, amely az életét egy idő óta összetartotta, és amelynek továbbra is az életét összetartó erőként kellett volna érvényesülnie. A város széléig eltelt egy óra elegendő arra, hogy beletörődjön: nem tehet mást, mint hogy a sok lehetséges rossz közül a legkevésbé rosszat választja. Időt kell nyernie, lehet, hogy szerencséje lesz, és csak addig kell feláldoznia önmagát, amíg azok a sebek be nem gyógyulnak, mert attól kezdve már semmi nem bizonyítható. Két hét, három, és minden rendbe jöhet, visszadédelgetheti magához régi, szép álmait.
Egy darabig még takargathatják a fekvő Pihést, a város szívéhez közel már fel kell állítani. Továbbra is négyen viszik, kettő a derékövénél fogja, másik kettő a hóna alá nyúlva támasztja, lába nem éri a földet, mert lépni még mindig nem tud, vagy nem akar A laktanya kapujába érve Gáncsának, élete addigi legkatonásabb jelentéstételével, sikerül kijátszania a szolgálatos tiszt éberségét, tovább már nem nehéz becsempészni a még jócskán részeg Pihést a nagy közös hálóba, és itatni, hogy békében teljen el legalább a nap hátralevő része.
Gáncsa, az előzményeket tekintve, alapjában véve jól számol, amikor a jövőjét kételyesnek tekinti. Csak az esélyeket meghatározó okokat latolgatva téved, mert miből is következtethetne az addig történtek alapján Pihés észbontó jellemferdüléseire. Éppen ezért tőle fél legkevésbé, és miközben annak lyukas nadrágját foltozza – saját kezűleg ^–, elhatározza, hogy minden figyelmét és energiáját a másik hatvankettőre pazarolja, mert Pihéstől csak annyit kell elvárnia, hogy mielőbb a behegedt sebeivel dicsekedjen.
A következő két hét fejleményei azonban meghazudtolják, és minden addigi számítását keresztülhúzzák. A hatvankét tanú egyáltalán nem mutatja, hogy igényt tartana cinkos némaságának megvásárlására, elfogadják őt olyannak, amilyen, sőt, napról napra közelebb kerül hozzájuk, mintha így, a kiszolgáltatottságtól elesetten, még inkább figyelnének, hallgatnának rá, és neki eközben csak arra kell ügyelnie, hogy alkalmat ne teremtsen valamelyiknek a szabályzat előírásaival szembeni kihágásokra, amelyek személyes ellentéteket, viszályt szülhetnek. Nem igényelnek tőle semmilyen különleges bánásmódot, és ő lélekben napról napra felerősödve, mindent megtesz, hogy megóvja őket a fölösleges erőfeszítésektől, mindenféle túlkapástól, amelyek a szabályzat azon előírásaival álcázhatók, hogy a katonának kötelessége elviselni a szolgálat viszontagságait. Ezekkel ellentétben Pihés még a legminimálisabb elvárásoknak sem tesz eleget: sebei nem hogy gyógyulnának, némelyik napon még frissebbek, nyersebbek, mint amikor azok az átkozott torkolattüzek ütötték őket. Így hát Gáncsának továbbra sincs választása, mindent el kell néznie Pihésnek.
Pihés sebei közben csakugyan nem gyógyulnak. Mert Pihés a saját javára okult a körülötte végbement változásokból, és egyelőre sültbolond lenne, ha nem igyekezne a sebek nyújtotta előnyt megtartani. Hiszen sebesülése óta minden reggel félórával tovább alhat, míg a többiek a még csípős hajnalokon derékig nekivetkezve a legunalmasabb frissítő tornagyakorlatokat végzik; a reggelit követően csak a kötelező napi eligazításhoz kell sorba állnia, utána már meghúzódhat a laktanya kerítésének árnyékában, vagy odakinn a gyakorlótéren hasra fekhet egy védelmet nyújtó fa, esetleg bokor alá; nem osztják be többet a mindennapos latrinapucolók közé, nem ő kúszik nap mint nap az ágyak alatt a köpenyén, hogy patyolattisztára sikálja a háló mozaikpadlóját; nem kell negyedórákig köpködve fényesre dörzsölnie az őrmester fénytelen suviksszal bekent bakancsát; nem kell minden éjszakáját derékba törnie, hogy második túrában őrt álljon a legrosszabb, legsötétebb helyen, a vasút felőli garázsnál, ahol egyetlen fényforrás az esetlegesen csillagos vagy holdas ég; és egyáltalán, semmi olyasmit nem kell tennie, aminek elmulasztása szemet szúrhat olyan szinten, amelyen a szemet szúró dolgokért már bűnhődnie kell. Ezért hát boldogabb ő, mint valaha, és bármire képes, hogy a boldogsága minél tovább tartson. Ha Gáncsa a gyógyulása felől érdeklődik, ő büszkén mutatja neki az élő és eleven sebeit.
Pihés sebei a harmadik héten sem hajlandók a gyógyulás legkisebb jeleit sem mutatni, és Gáncsa aggodalma, napról napra nő, mígnem lassan saját balsejtelmeinek hálójába gabalyodik, és már olyasmire is vetemedik, amit józan ésszel soha meg nem tenne: kémkedik Pihés után. Ő, Gáncsa őrmester, egy civilnek is puhány fickó után! Talán meg kellene nyugodnia attól, hogy nem hiába kémkedik, mert egyik este rajtakapja, amint szesszel fertőtlenített zsebkését egyszer az egyik, aztán a másik sebében is megforgatja, feltépve a gyógyulást ígérő hegeket. De a véres látvány éppen az ellenkező hatást váltja ki belőle: felbőszíti. Első indulatában kikapja Pihés kezéből a zsebkést, és végzetes döfésre emeli. Pihés érzi a mozdulatból az indulatot, a vadságot, az elszántságot, és tekintetébe feltolul a halálfélelem, torkába meg a halálsikoly. Mindkettőjük szerencséjére Gáncsa éppen Pihésre néz, s a látvány kijózanítja. Ujját hirtelen mozdulattal lenyomja az eltátott szájú Pihés torkán, mielőtt még azt a sikoly elhagyhatná, aztán oldalt ugrik, nehogy a másik szembeöklendezze vele a vacsorát. Miközben ő még minden ízében reszket a dühtől meg az indulattól, Pihés már vigyorog. Ő ebben az életben bárkitől félhet, retteghet, egyedül Gáncsától nem. Neki hatalma van Gáncsa fölött. És ezt szenvtelenül tudtára is adja.
Gáncsa az esetet követő hét éjszakáinak majdnem mindenikét átvirrasztja, egyre csak azon töprengve, hogy azok a torkolattüzek tulajdonképpen melyikükön is ütötték a fájdalmasabb, a nehezebben gyógyuló sebeket. Nem akarja sajnálni magát, pedig Pihés egyre arcátlanabbul zsarolja.
Pihés csakugyan szégyentelen zsaroló. Már eszik, iszik, cigarettázik a Gáncsa pénzén, s egy este azt is kiköveteli, hogy az őrmester állja a költségeket, sőt, falazzon is neki, amíg ő a laktanya szomszédságában levő park korán virágzó akácai alatt, a sorkatonák alkalmi arájával, Kancsal Amáliával közösülve átesik férfiasságának vízkeresztségén.
Gáncsa hat kerek hétig bírja erővel és idegekkel. Akkor megtörik, magába roskad, inni kezd. Iszik, valahányszor erre alkalma nyílik. Délelőttönként még áll a lábán, délutánra már csak egy a gondja: hogyan csempéssze be az italt a laktanyába. Leleményessége nem ismer határokat, mindennap megtalálja a módját, aztán együtt iszik Pihéssel, és esténként részeg röhögéssel nézi a másikat, miközben az alkohol meg saját helyzetének elegy mámorától felbátorodva újra meg újra megmártja a szeszben fertőtlenített zsebkést hurkás ülepének sebeiben.
Június közepe táján kiegyenlítődnek az esélyek: mindketten lebuknak. Tulajdonképpen Pihés bukja a nagyobbat, pedig csak Gáncsát kapják el, ő már őrségparancsnoki szolgálat közben sem bírja ki józanul a saját kiszolgáltatott életét. Lefokozzák, és büntetésből egy másik, kisvárosi egységhez helyezik át, egyszerű sorkatonaként.
A szakasz őszintén sajnálja Gáncsát. És legalább olyan őszintén utálja Pihést, aki úgy taszította romlásba az őrmestert, mint egy ösztönösen élősködő parazita a hordozóját, vagy mint egy kegyetlen rákos sejt az élő és hasznos szövetet. Természetesen neki is osztoznia kellett balsorsában. Sebei tíz nap alatt begyógyultak, és attól kezdve újra ő pucolja mindennap a latrinát, ő sikálja fel a háló mozaikpadlóját, ő fényesíti ki az új szakaszparancsnok bakancsát, és minden éjszakáját derékba törik a második váltásban letöltendő szolgálatok a laktanya legrosszabb, legsötétebb őrhelyén.
II. Szakasz: HADGYAKORLAT
A rövid éjszaka sem enyhítette a július eleji fojtó meleget. A laktanya előtti betontéren megülepedett minden forróság, amit az átkozott, szürke anyag az elmúlt kilenc nap alatt magába szívott. A khaki burok sötéten lucsog a század testén, amint felsorakozik a reggeli eligazításhoz.
Timbus sejt valamit. A százados csizmájából, lehorgadó szája sarkából, abból a rendhagyó türelemből, ahogyan a bágyadt, lomhán helyezkedő, kiképzetlen csürhét figyeli, utálkozva, némán.
Egy óra múlva menetkészen sorakozó. A málha fejenként huszonnyolc kiló, a kétnapi élelmet – két-két cipót meg dobozos zöldségtokányt, egy-egy marhahúskonzervet – nem számítva.
Hadgyakorlat. Három nappal a szokásos havi zsoldosztás előtt.
A második szakasz megkapja a maga vagonját. Rendes deszkafalú-padlójú tehervagon.
Timbus nem tolakszik az ajtó melletti helyekért, tudja, mire várhat. A sarok felé húzódik, a kicsi, rácsos ablak alá, amelytől elegendő fényt is, levegőt is remél a következő két napra. Pokrócát négyrét hajtva leteríti, zsákját maga mellé teszi, gyorsan berendezkedik. A másik harminckettő még egy óra múltán is a helyét keresve nyüzsög. Amikor a szerelvény meglódul, és lassan kidöcög a tolatópályaudvarról, ő már pihen. Lehunyja a szemét, nem találgat, nem keres magyarázatot, nem közösködik. Mellette halk zsivajban piheg a szakasz.
A tető tüzet okád. Ha nem izzadnának a hajtövek, a sűrű szaruerdő rásülne a befülledt fejbőrre. Fullasztóan kevés a levegő. Timbus feláll, az ablak felé tartja arcát, pedig sejti, hogy a legkisebb fuvallatra sincs remény. A vagon padlója recseg a talpa alatt, amikor odébb lép, közelebb a fényhez, a lélegzetvételhez, imbolyog, támaszt keresve nyúlkál a fal felé, végtelennek tűnik az a néhány méter, amíg eléri a kétoldalt elhúzott nagy tolóajtókat, ahol a huzatot reméli. Egyetlen vágya, hogy megszívja magát élettel. De a levegő ott is áll, ontja a tömény áporodottságot, amellyel már jóval indulás előtt átitatódott. Jobb kezével megkapaszkodik a tolózárban, derékig kihajol az ajtón, szembe a menetiránnyal, arca felüdül valamelyest a levegőtől, amelybe ékként fúródik. A légszomj enyhülésén felbuzdulva lábát is kilógatja, mint foltos khaki zászló lobog a vagon oldalán, és élvezi, hogy rosszulléte lassan feloldódik a teste kavarta örvényben.
És akkor hirtelen belenyilall a mindent elfedő halálfélelem. Valaki megragadja a csuklóját, lerántja kezét a fogantyúról és kifelé löki. Egy másodpercre eszméletét veszti. Durva röhögés ébreszti, talpa alatt már ismét ott recseg a padló. Felismerhetetlen sötét folt az arc, amelybe belebámul. A kép egyszerre megvilágosodik: kaján vigyorba húzódó száj ingerli, gonoszul villanó tekintet dühíti. Egyetlen ütésbe sűríti bele minden dühét s félelmét. Annyira belefárad, hogy úgy érzi, a végelgyengülés határán van. Alig sikerül visszavánszorognia elhagyott vackára, az ablak alá.
Budulka tizedest állcsúcson éri az ütés. Nehezen tér magához ájulásából. Erőtlenül tapogatja a diónyi dudor hegyén az ellenség csontos bütykének bőrbe vájt, vérmaszatos nyomát. Saját vérének látványától felizzik benne az indulat, a sebzett állat vak dühe hajtja, de térde engedetlen, megroggyan, s az ernyedt test maga alá töri elpuhult támaszát.
Timbus érzi, amint hosszú másodpercekre ránehezedik a harmincegy szempárból áradó csodálat súlya. Ki kell bújnia alóla anélkül, hogy a legkisebb kárt is tenné az ajándékteherben.
– Az anyáddal csináld ezt, te rohadék, ha meg akarod érni a leszerelésedet, érted! Az anyáddal! – A fogai között elmorzsolt fenyegetést a vagon kerekeinek zakatolása sem tudja túlharsogni. Timbus még nem sejti, mennyire beleévődik ez a mondat abba a – barnára festett deszkákkal határolt – zárt térbe.
Amikor a Faggyas hangját hallja, először nem kapcsol, hogy neki szól. Csak egy perc múltán bizonyosodik meg, hogy válaszolnia kellene a kihívásra, amikor Faggyas, a kérdést megismételve, a nevét is kiejti.
– Hé, Timbus! Jól odakentél neki. Mertél volna engem is így megcsapni?
– Kinek mikor mi dukál. – És a félhomályban is Faggyas tekintetét keresi, igyekszik egyetlen pillantást sem vetni a nyári vászoninget feszítő izmaira.
Faggyas egy fölényes kacajjal próbálja elütni a válasz élét, de csak egy tunya és félsüket fül nem érezné ki belőle a bizonytalanságot. Szerencsére Faggyast nem kell megütni. Derék kovácsgyerek, és sohasem kérkedett az erejével. Timbus tudja, hogy Faggyas is ara gondol, amire ő: Budulka véletlenül kapta ki, de azt kapta, amit érdemelt.
Timbus látszólag közönyösen ül, maga elé nézve, hátát a vagon falának vetve, a zakatoló kerekek ritmusára próbál egy régi slágert elfütyülni, de nem szűnik meg ébernek lenni, fél szemmel Budulka fokozatos éledését figyeli. Öt hónapja ismeri, már tudja, mire számithat. Jó ideje érzi azt a fojtott indulatot, amivel őt üldözi. A gyűlöletét is érzi, amiért egyszer sem hagyott magán kifogni. Zokszó nélkül szolgálni. Ez volt az egyetlen vezérelve, s ettől nem hagyta magát eltántorítani. Ezzel az első naptól sikerül a megközelíthetetlenség védőburkában meghúzódnia.
– Hé, Timbus! Nem volna kedved egy partira? – kiáltja át Cika a túlsó sarokból éppen akkor, amikor a szerelvény fékcsikorgatva megállni készül a nyílt pályán.
– Nincs pénzem – mondja Timbus, és jó is, hogy nincs, mert játszani sem lenne túl nagy kedve. Elcsodálkozhatna azon, hogy játszani hívják, először az elmúlt öt hónap alatt. De minek.
De Cika valamiért nagyon erőlködik.
– Nem pénzben. Amid van.
– Semmim nincs – mondja Timbus szárazon, mintha nem venné észre, hogy Cika közben rákacsint Budulkára.
– Dehogy nincs. Játszhatnánk például konzervben. Vagy cigiben. Vagy bármi más egyébben. Csak a játék kedvéért.
– Éhen akarsz halni, szárnysegéd? – igyekszik Timbus egy Cikába vágó sértéssel elkerülni a kihívást, mert tudja, hogy az egész játékosdi előkészítése a lehetséges bosszúnak. Cika szokta egy-egy poffal, seggberúgással megoldani azokat a kényesebb helyzeteket, amelyekben Budulka tizedes pusztán a szabályzat alkalmazásával nem érvényesítheti teljes hatalmát a másik harmincegy fölött.
De Cikáról lepereg, ami máskor, akár enyhébb változatban is. az önérzetét perzselné.
– Vagy én, vagy te, vagy egy harmadik, egy negyedik... Ki tudja azt a játékot végig? – És előveszi a paklit, széthúzza, majd összecsapja, aztán szokott ügyességével, ördögi gyorsaságával keverni kezdi a lapokat.
Timbusnak nincs választása, játszania kell. Hamar végigfut az esélyeken. Semmi nem lenne előnytelenebb, mint az alig félórája kivívott tiszteletet a végleges elutasítással azonnal szertefoszlatni.
– Rendben. Hitel nincs. Egy cigi a nyitás, három cigi egy negyed cipó, két cipó egy zöldségtokány, két tokány egy húskonzerv, akinek van váltója, annak kötelessége váltani, akinek mindene elfogyott, azonnal feláll az asztaltól, mindenki legtöbb három órát játszhat. Ki a másik kettő?
– Budulka a harmadik. A negyediket te választhatod.
– Faggyas? – néz kérdőn Timbus a szőke behemótra, és őszintén sajnálja, amikor a másik rábólint, mert tudja, hogy nagyon rossz játékos. De már terítve van, és lennie kell legalább egynek, akiről biztosan tudhatja, hogy nem játszik ellene, különben két nap koplalás lesz a nagyobbacska pofon ára.
Cikára jut az első feldobott treff dáma, ő az osztó.
Faggyas már az első osztásnál majdnem sóher marad. Timbus két dámára, két tízesre húz rá lapot, és bejön a full. Szerencsére Faggyason kívül Cika is ráharap, marad tehát tartalék, hogy a következő játszmában alátartson Faggyasnak, és ne is kelljen sokat veszítenie, kiosztott kiskvintjét be sem mutatja, hogy a semleges negyedik három tízessel elvihesse a tétet. Amikor harmadik osztásra bejön a szín, már érzi, hogy rendhagyó napja lesz. Tíz tétből hetet elvisz, és Cikának fel kell állnia az asztaltól. Nehezen kerül új negyedik, pedig Cika azonnal kilátásba helyezi a lehetséges taslikat. Újabb négy kör után Budulkának is elfogy az eljátszható tartaléka, de könnyedén kierőszakolja a kibicek kölcsönét, és a máséból áldozva, egyre vakmerőbben, esztelenebbül hazardíroz.
Timbus csak arra ügyel, nehogy Faggyas kidőljön mellőle, a többit a szerencséjére bízza. És az nem hagyja el. Úgy a hatodik kör után Faggyas is megérti végre a tét jelentőségét, Timbus megérzi rajta az elbizonytalanodást, de nem segít neki eldönteni, hogy kinek a pártjára álljon, csak abból tudja meg, hogy nyert ügye van, amikor a következő osztásnál látja Faggyason, hogy igyekszik minél kevesebbet veszíteni. Már a fülledt meleget sem érzi, annál a melegnél jobban fűti a belső hév, de nem eltunyul tőle, hanem hűvös, higgadt gondolkodásra készteti. Nem ellenkezik, amikor Budulka, az újabb kölcsönök rovására, Cikát is visszaülteti az asztal mellé. Öt kacsájából egy ha elbukik, és ez remek arány. Százharminc perc játék után nincs tovább, a huszonkilencből nyolcan semmilyen fenyegetés ellenére sem hajlandók feláldozni kétnapi fejadagjukat a szakaszparancsnok-helyettes játékszenvedélyének. Addigra Timbus már huszonöt húskonzerv, huszonkilenc zöldségtokány, ugyanannyi cipó, valamint háromszáznyolcvankilenc cigaretta tulajdonosa.
Szédítő gazdagság. És ezt nem annyira ő, inkább a többiek érzik. Budulka sápadt. Cika vörös a dühtől, hitelt kérnének, de ezt a gyakorlatot nem a szabályzat, a betyárbecsület korlátozza. S azt kijátszani csak tisztes álcával lehet.
A Cikáé igazán elfogadható ötlet.
– Egy bajonét két húskonzerv – kiáltja hamis-lelkesen.
– Egy – mosolyog engedékenyen Timbus, és azonnal beváltja a felkínált zálogot, majd ráteríti pokrócát a jobbja felől felhalmozott tartalékra.
– Egy deréköv egy húskonzerv – próbálkozik az újabb javaslattal Cika, már kevésbé lelkesen.
– Ehetetlen – húzza a száját Timbus, és int Faggyasnak, hogy kioszthatja a lapokat. – Ötven perc. Még ötven perc – mondja, mielőtt kézbe venné a friss osztást. Akkor egyszerre érzi, hogy lucsogó inge hidegen tapad a hátára, meg hogy huzat van, szörnyű huzat. – Csukja már be valamelyik a hátam mögötti ajtót – dörmögi, fel sem nézve a lapjából. De a huzat csak nem szűnik, nem tud a játékra figyelni, idegesen csapja oda a lapokat. – Azt mondtam, csukja be valaki a hátam mögötti ajtót!
A kerékcsattogással átszőtt hirtelen csendben Faggyas engedelmesen emelkedik ültéből, de Timbus ráförmed.
– Nem te! Másvalaki!
És Faggyas intőn, dorgálva tornyosul a körös-körül hanyag tepsedésben elnyúltak fölé. Öt másodperc múlva az ajtó becsukódik. Akkor Faggyas visszaül.
Timbusnak beugrik az első rojálkvint, arra rámegy a Budulka meg a Cika bajonétja, kénytelenek a már bevált kölcsönmódszerhez folyamodni. Az ötven perc elteltével Timbusnak egész arzenálja van: az övével együtt összesen tizennégy szúrófegyvere.
– Csak még egy kört – ereszkedik a saját szintje alá Cika. Timbus csak a fejével inti a nemet, miközben minden vagyonát a kiterített pokrócba csomagolja.
– Csak egyetlen osztást – sziszegi halkan Budulka, önmaga előtt szégyellve a lealacsonyodást.
De Timbus néma és hajthatatlan. Megragadja a pokróc két sarkát, Faggyas a másik kettőt, a lefoglalt helyére, az ablak alá cipelik a nyereséget, három csoportba – fegyver, élelem, dohány – osztályozzák, majd valamennyit rendbe rakják. Az utolsó művelet a sűrű félhomály miatt kissé elhúzódik, mert a szerelvény közben zivatarzónán robog keresztül, az oldalajtókon a szél erősségének függvényében, pászmákban ver be a zápor, csak arasznyi rés hagyható, ha az ajtó körül letelepedettek nem akarnak bőrig ázni. De az ablakon át beszivárog annyi fény, hogy a rendcsinálás tíz percnél tovább ne tartson, ne tűnjön kihívásnak a nincstelenekkel szemben.
– Te leszel a raktárosom, Faggyas – mondja Timbus. Faggyas azonnal kapja a holmiját, és odaköltözik a raktár mellé a sarokba, hogy feladatkörét maradéktalanul betölthesse.
Aztán csend van. Timbus gazdagnak, s ezáltal hatalmasnak érzi magát. Jó negyedóráig tart a csend. Addig, amíg a nyolc boldog fejadagtulajdonos közül az egyik meg nem bontja a zöldségtokányát, hogy megebédeljen. Timbus az órájára néz: tizenhárom húsz. Tudja, hogy ettől a pillanattól kezdve megtízszereződik váratlanul szerzett hatalma. De azt is tudja, hogy legalább ugyanannyiszor nehezebb lesz megtartani. Az éhség már ellene dolgozik, de ez még nem az igazi éhség. Ez még csak a gyomor jelzése, hogy üres, és munkájához emésztendő anyagra vár. Még van néhány óra haladéka arra, hogy kigondolhassa a megoldást a nehezebb szakaszra, amely attól a pillanattól kezdődik, amikor az agyakban nemcsak a gyomor üressége tudatosul, hanem annak a lehetősége is, hogy ez az üresség sem holnap, sem holnapután nem szűnik meg. A zivatar közben csendes esőbe vált, apró cseppek kopognak a vagon tetején.
Tizenöt óra tíz perc, mire a nyolcadik is megebédel. A körülmények Timbus ellen dolgoznak. A szerelvény jó félórája vesztegel egy kis állomás mellékvágányán. Már éppen örülne, hogy a baljós körülmény megszűnik, mert újra meglódulnak, de pár perc múltán kiderül, csak azért, hogy egy még külsőbb vágányra tolassanak. A hiábavaló álldogálás sietteti a kritikus pillanatot. Maró éhséget érez, de még nem ehet, a legbalgább kihívás lenne saját érdekei ellenében. Faggyasnak is csak egy titokban elmajszolandó negyed cipóra ad engedélyt. Készül. Tudja, hogy a csend már nem tarthat sokáig. Azok is ébredeznek, akiknek alvással sikerült egy ideig elütni az éhséget. Háromórányi vesztegetés után hallja az első morgást, mocorgást. Akkor már tudja, hogy nincs miért tovább halogatni az evést, nincs miért tovább elviselnie a kínt, amit a gyomrát maró éhségtől már órák óta elszenvedett.
– Teríts vacsorához, Faggyas – suttogja olyan hangosan, hogy még a félálomban leledzők is meghallhassák. – Húst fogunk enni. Rengeteg sok húst... – És már nyomja is belé a bajonetjét az egyik dobozba, igyekszik minél nagyobb zajt csapni, hadd jajongjon, csikorogjon, sercegjen a vékony bádog a fegyver élétől, hadd zaklassa, hadd gyötörje az amúgy is megviselt idegeket. Ez az a helyzet – az egyedüli –, amelyik kiprovokálhatja az indulatokat, felmérni engedi a szembenállók valós értelmi és érzelmi potenciálját. Alig egy perc múlva már csámcsog. Ő, aki mindig, minden körülmények között kényes volt a jó ízlésre meg az etikettre, akinek a mundér meg a szolgálat éppen ezeknek hiánya miatt volt alig-alig elviselhető, neveletlen surmó módjára, sőt, egyenesen disznó módjára csámcsog. Mellette Faggyas ugyanúgy, a legnagyobb természetességgel.
A mocorgás, morgás erre a zajra érzékelhetően megerősödik odaát, de érthetetlen duruzsolásba folyik össze, pedig Timbus nagyon szeretné hallani, hogy az elégedetlenség hogyan bontogatja önnön szárnyait. A puszta látvány ugyanis csalóka vigasz, abszolút kétértelmű, ugyanúgy lehet kizárólagos hasznára, de végzetes kárára is.
Budulka egy félkör középpontjában ül, mellette Cika, látszólag közömbösen kérődzve egy gyufaszálon, miközben a kör egyre szűkül körülöttük, a duruzsolás meg egyre erősödik. Jó perc múltán a rejtély önmagát oldja meg, a helyzet egyértelművé válik. Budulka felpattan ültéből és vigyázzt vezényel. A közeledők karéja, lehetnek úgy tizenöten, megtorpan, elnémul, ketten felugranak, hárman fél térdre emelkednek, néhányan moccannának, de a gyűrű lényegében nem tágul, csak néma állóképpé merevedik.
Ezt a csendet használja ki azonnal Timbus, hogy megszólaljon.
– Mi van, Budulka, parancsokkal akarod jóllakatni a hadseregedet? Spórlós egy vezér vagy te, hallod-e! – És már el is fordul, és csámcsog tovább, meg nyel jó hangosakat.
Az ülve szorongató gyűrű jó kétharmada hirtelen embermagasságúvá nő Budulka körül. Timbus nem számított ekkora hatásra, de ha ekkora lett, hát úgy még jobb. Bizonyosságot nyert általa, hogy a szakasz nagy része helyesen értékeli a helyzetet, tudja, kinek kell bűnhődnie a korgó gyomrok kínjaiért. A fejlemények azonban nem bontakozhatnak ki teljesen pozitív irányba, mert Cika ültében térden rúg két álló lázadót, s az így okozott meglepetést kihasználva talpra ugrik, hogy másik háromnak kiosszon néhány, a szokásosnál is atyaibb pofont, amelyekkel immár az elégedetlenkedőknek felét fekteti vissza a padlóra, lelki visszavonulásra kényszerítve ezáltal a másik felét is.
De Timbus résen van, nem adhat ekkora előnyt.
– Hé, Cika, te már ennyivel is jóllaksz?
– Pofa be! Mi közöd hozzá? – lihegi Cika, még mindig harcállásban. És kiköp egyet nyomatékként.
– Tényleg nem vagy éhes? – erőlteti Timbus. – Te, Faggyas, ez az ember elszárad a lábán. Bonts már meg egy tokányt, öntsd át felét egy üres húsosdobozba, s vidd oda neki egy negyed cipóval, hadd lássa, honnan hull a mennyei manna.
Faggyas kap a heccen. A zsebkésén kiskanál is van, azzal meri át a tokányt egy üres dobozba, pontosan megszámolja, hány kanál, a felét ugyanolyan pontosan visszaszámolja. Már emelkedik, hogy induljon, de Cika hangja megállítja.
– Ha ide jössz, Faggyas, leütlek, mint egy kutyát! – Úgy mondja, hogy kiérződjön, nem üres fenyegetés.
– Akkor gyere te, Cika – biztatja Timbus a gyöngédségtől olvadozó hangon. – Te, Faggyas, ez a Cika önérzetes. Ennek nem kell az ingyen koszt. Ez meg akar dolgozni érte. Tudod mit? Kinevezzük raktárosnak. Le vagy váltva. Neked csak kerül majd valami más munka. Cika lesz a raktáros. Na, Cika, mit szólsz hozzá?
– Az anyádba, érted! Oda váglak vissza azzal a mocsok kelepelőddel együtt!
– Jó, jó. tudom, hogy nem lehet csak így, egyből. A látszatra is adni kell. De jól gondold meg. Minden főétkezésre egy-egy negyed doboz hús, egy negyed cipó, fél doboz tokány, na meg napi tíz cigaretta. Öngyilkos, aki ezt a lehetőséget eldobja magétól. S mindezért mit kell csinálnod? Szinte semmit. Rendben tartod a készletet, és megőrzöd az esetleges hívatlan látogatóktól. És persze, a bajonétodat feltétel nélkül visszakapod, mint szolgálati fegyvert. – Timbus úgy olvas Cikában, mint jó pap a százszor áttanulmányozott szentírásban. Tudja róla, hogy bárkivel, bármivel habozás nélkül megverekszik, kivéve a saját gyengeségét. És Cika nyilvánvalóan éhes. Arcán lassanként elsimulnak a düh ráncai, tartása még merev, de már nem ugrásra kész; aztán abból, ahogyan egy pillanatra Budulkára néz, majd elkapja róla a tekintetét, kitetszik, hogy enni akar, bármi áron enni. Még őrizni próbálja a látszatot, őt nem lehet egykettőre legyőzni.
– A brant a pofádba – hirtelenkedik, de már távolról sem olyan bőszen.
– Mérd ki az adagját, Faggyas. Aztán ha evett, leltáron átadod neki a készletet. – Timbus ezt csak úgy mellékesen mondja, két falat között.
– Nyomorult – nyögi Budulka, de nem lehet tudni, kire érti. Amíg Cika az adagját zabálja, Timbus végig Budulkát figyeli.
Máskor alig hajlott háta púpként kiugrik, semmitmondó szemében időnként vad fény villan. Bizony, nem szabad közel engednie Cikához, ha nyugalmat akar. A lelki kötelék nem szűnt meg közöttük, és Budulkában megvan a szükséges meggyőző erő, a rábeszélő hajlam. Elég erre gondolnia, hogy a nyugtalanság újra megkörnyékezze. Tulajdonképpen ketten, illetve Cikával együtt a legjobb esetben is hárman gyakorolják a hatalmat azáltal, hogy a szakasz ellátására vételezett élelem tetemesebb része az ő tulajdonukban van. És ha Budulka mégis képes lesz meggyőzni az éhezőket, hogy végső kétségbeesésükben rohamozzák meg a raktárat? Nyilvánvaló, hogy ha hárman lesznek kénytelenek szembeszállni akkora túlerővel, a legkisebb esélyük sem lehet a sikerre. El lehet, el kell tehát kerülni az ilyen helyzetet. Meg kell osztani az éhezőket nagyon éhesekre és kevésbé éhesekre. És mindezt úgy, hogy amelyik élelemhez jut, ne tartsa ezt érdemtelenül megszerzett kegynek, koldusalamizsnának. A megalázottak hadánál nincs bosszúra szomjasabb erő. Az idő sürgeti Timbust, úgy tűnik, az utazás is hosszabb lesz, mint amire számítottak, sötétedik már, s a szerelvény még mindig egy helyben, ugyanazon a mellékvágányon vesztegel, mozdony nélkül. A továbbutazásra semmi kilátás tehát. Muszáj kitalálni valamit. Egyre csak azon töpreng, hogyan etethetné meg az éhezőknek legalább a felét anélkül, hogy jóllakassa őket, és a méltányosság látszatát is megőrizze, mert a jóllakott ember irányíthatatlan, a megalázott pedig... És akkor egyszerre beugrik az egyedüli lehetséges megoldás kulcsa. Számol. Nyilvánvaló az esély a számszerű erőfölényre. Nincs ok a halogatásra.
– Fiúk! Aki éhes, és megvan még a bajonétja, a mai napra érvényes cserearányban beválthatja, vagyis egy bajonét egy húskonzerv, vagy két doboz zöldségtokány, vagy két cipó, vagy negyvennyolc cigaretta. Cikánál egyszerre, vagy feljegyzéses alapon részletekben is beváltható. Én a második változatot ajánlom. Az a biztosabb.
A képlet egyszerű: a nyolc semleges önellátó mellett tizenkét biztos szövetséges, önmagát is beszámítva tehát tizenhárom fő, az ellenséges tizenkettővel szemben. És az a bajonétnyi élelem nem a jóllakás forrása, egyetlen napig is csak a kóros éhezéstől ment meg egy egészséges felnőttet; ha két napra kell beosztani, ami szinte bizonyos, még a dohányzószenvedélyt figyelmen kívül hagyva is esetleg az éhhalál elodázására elegendő.
Jól számított Cikának alaposan meg kell dolgoznia az előlegezett vacsoráért. És közben félanalfabétából íródeákká lép elő. Mind a tíz bajonétos bejegyezteti magát.
Mohón, kapkodva esznek, bele is fáradnak. Lelket simogató zene a lihegésük. Timbus végre megnyugszik. Az sem zavarja, hogy Cika egy óvatlan pillanatban egy cipót meg egy doboz zöldségtokányt begyömöszöl a borjújába, teszi magát, hogy nem veszi észre, minden hűséges alattvalónak joga van arra, hogy kiteremtse a maga kis aranytartalékát. Ha a helyzet úgy hozza, akár a zsarolásra is alkalmat teremthet az eltitkolt tetten érés. Ki tudja, mikor kerülhet rá sor?
Az éjszaka a feltételezett nyugalomban telik. Faggyas és Cika őrködnek felváltva a készlet felett, egy-egy segéd társaságában.
Hajnal felé Timbus arra ébred, hogy kirántják alóla a padló. A rándítástól odébb hengeredik, a pokróc is lecsúszik róla. Első indulatában átkozódik egy sort, de még úgy azon kábán megnyugszik, csak a szerelvényre csatolt mozdony gorombáskodott a szokottnál is erősebben. Békére inti, hogy nemsokára ismét a kijelölt céljuk felé haladnak. Nem zavarja a kerekek zakatolása, hamar visszaalszik.
Mire ismét felébred, a szerelvény egy nagyobb állomás tolatópályaudvarán vesztegel. Az elhúzott tolóajtókon beárad a reggeli nap ragyogása, olyan szögben hull rá a fény, hogy amint fekszik, éppen a gyomra táján metszi el a vagon teteje a sugárnyalábot. Ha egy kicsit romantikusabb kedvre ébredt volna, azt is mondhatná, hogy ezen a reggelen a szíve tájékára került a fény-árnyék határ. De romantikus kedvről szó sem lehet. A sarok felé fordul, a készlet jut eszébe. Cika vigyorog rá a félhomályból, s a szolgálatos segéd meresztgeti a kialvatlanságtól bevörösödött szemét. A vagonban alig lézengenek néhányan.
Cika parancsként értelmezi Timbus kérdő tekintetét, és azonnal válaszol.
– A mieink mosdani mentek. Valamelyik talált egy működő mozdonyitatót. Annak a vizével pancsolnak.
– A mieink – bólint rá Timbus, úgy ízlelgetve a két szót, ahogyan Cika mondta. Büszke arra, ahogyan Cika elmondta. Jóleső bizsergés ernyeszti el a testét, ásít, nyújtózkodik, aztán felül, kéthárom mellizom-frissítő gyakorlatot végez, fejével köröz néhányat, majd újra ásít. És hagyja, hogy a figyelmét is elernyessze ugyanaz a jóleső bizsergés, mert tudja már, hogy éber szemek vigyázták az álmát. – S a többiek? – kérdezi kis idő múltán.
– Azok is elmentek valamerre. Budulka elvitte őket.
– Nem mondták, hova mennek?
– Ki kérdezte? De több, mint valószínű, hogy csóreszolni akarnak valamit. Éhesek, mint tél vége felé egy ordasfalka.
– Ők mondták?
– Tudom. Amíg aludtál, Budulka meglátogatott. Jó mélyen aludhattál, ha nem hallottad.
– Ki mondta, hogy nem hallottam. Csak azt nem vettem ki, mit pusmutoltatok.
– Ugyan, mintha nem tudnád. Enni akart. A fejadagját, a fejadagjukat akarta. Mondtam, nem lehet, nem az enyém. Nyúlkálni kezdett piszok szemtelenül. Velem még Budulka se szemtelenkedjék büntetlenül.
– Bántalmaztad? – Timbus őszintén aggódik. Az erőszaknak most még semmi értelme, ha egyéb módszerekkel rendet lehet tartani.
– Á, fenét. Éppen csak rendreutasítottam egy kicsit. Megszorongattam a kezét, amíg kiszállt belőle az erő. Csak annyira, hogy elvegyem a kedvét a nyúlkálástól. Miért, baj?
– Ennyi nem. De egyelőre ne nyúlj hozzá – Timbus ezt nagyon halkan mondja, hogy Cika kiérezze szavaiból a nyomatékot – Megmosakodnék. Hol van az a mozdonyitató?
Hárman is ajánlkoznak, hogy megmutatják, elkísérik. És Timbus egyiküket sem utasítja vissza. Hadd érezzék, mennyire fontosak az életében.
Az itatónál Faggyas tartja fenn a rendet. Élő spanyolfal veszi körül a kutat, amíg Timbus meztelenre vetkőzve élvezi a fejére, testére zubogó langyos vizet. Kicsit poshadt, iszapszagú a víz, de mindez mit sem számít. Ugyanazok kísérik vissza a vagonig.
Mire Faggyas visszaér a többivel, Cika is végez a reggeli kiporciózásával. Egyszerre kezdenek enni. Tizenhárom állkapocs őrli, ugyanannyi nyeldeklő gyűri be a gyomrokba az aznapi s a holnapi élet forrását. Ahány, annyiféleképpen. Timbus nyugodtan eszik. Nem fal nagyokat, élvezi a marhahús ízét, forgatja szájában a falatokat, táplálkozik. Faggyas jóízűen csámcsog, Cika mohón zabál, a másik tíz is azt tenné, de kicsi az adag, be kell osztani apró falatokba, hogy minél tovább tartson.
Az érintetlen fejadagokkal bíró nyolc semleges is kedvet kap az evéshez. A vagonban csend van, az étkezés békéjének boldog csendje lengi körül a huszonegy táplálkozó embert. Ezt a csendet csak egy pillanatra zavarja meg a fellobbanó nyugtalanság, amint a vagon nagyot rándul velük, annak bizonyságaként, hogy a szerelvény elé újra mozdonyt kötöttek. Timbus látja a tekintetekben az aggodalmat. Egy vállrándítással jelzi, hogy semmi különös nem történt.
– Majd megjönnek, idejében – mondja. És kétségek között nyugtázza, hogy a többiek örömmel elhiszik, mert ők éppen esznek.
A vége felé járnak, amikor a mozdony füttyent egyet, s az egyre közeledő lábdobogást követően, a szerelvény eleje felől jövet Budulka veti be magát a már guruló vagon ajtaján, nyomában a másik tizenegy; a már feljutottak a kezüknél, ingüknél fogva igyekeznek behúzni az odakint futókat az egyre gyorsuló vagonba. Az utolsó már nem bírja a futást, de még sikerül elkapni a kezét, jó darabon vonszolják a sínek mentén, a váltókon keresztül, míg végre behúzzák, addigra egyik lábán cafatokra foszlik a bakancs, bokája kifordulva lóg. Ha élve nyúznák, sem ordíthatna jobban, miközben lefejtik róla a lábbelit.
Faggyas kéretlenül is feltápászkodik, ő ért az ilyesmihez, Budulka odatérdel a nyögő, nyöszörgő társa mellé, várja a verdiktumot, de Faggyas sokáig tapogatja a sebesült lábat, csak hümmög neki, mintha tudatosan is borzolni akarná a kedélyeket. Aztán kimondja, hogy ficam, és szalagszakadás, és baj van.
Budulka vádló, vad, tüzes tekintettel fordul Timbus felé, de Timbus úgy tesz, mintha észre sem venné, s azt is csak a szeme sarkából figyeli, ahogy a másik tizenegy kényelmes fekvőhelyet készít az egy szenvedőnek, majd körülülik, szinte babusgatják, irigylésre méltó a nagy igyekezetük, hogy enyhítsenek valamennyit bajtársuk szenvedésén.
Timbus az ilyen lopva meglesett pillanatok egymás mellé sorakoztatásából következteti ki a lehetséges bajt. Bágyadt mozdulataik valahogyan nincsenek összhangban zaklatott susmutolásukkal. Még soha nem kellett egy egész napnál többet éhen töltenie, de el tudja képzelni, mit érezhetnek. Mert az már nyilvánvaló, hogy hiába volt minden próbálkozásuk, fáradozásuk, kockázatvállalásuk, semmi olyanra nem sikerült szert tenniük, amivel éhségüket valamennyire is elverhették volna. És az is biztos, hogy ez az éhező társaság egyre vadabb, egyre elszántabb lesz, félelmetes csürhévé alakulhat És ezért sürgősen meg kell etetni, hogy a helyzet éle ártalmatlanná tompulhasson. De ha ennek az éhező csoportnak minden ellenszolgáltatás nélkül enni ad, akkor mi különbség lesz köztük és a bajonétjukat beváltó szövetségesek között? Márpedig a különbségeket fenn kell tartani, bármilyen áron is. Annak, aki valamilyen módon mellé állt, még ha nem is őszintén, szívből tette, éreznie kell e többletgondoskodást. Soha vacakabb, felemásabb helyzetet senkinek, aki nem akar gyomor- és szívszorongató perceket, órákat magának. Könnyű Faggyasnak és Cikának. Gyufaszálban pókereznek, miközben a csikk parazsáról gyújtják meg az új meg új cigarettát. Vidáman elverik az időt, amivel éppen nincs amit kezdeniük. Nem létezhet megerőltetőbb, fárasztóbb munka, mint a helyzetre, az adott viszonyokra érvényes egyetlen jó megoldás kigondolása. És Timbus csakugyan belefárad, mire feldereng, majd részleteiben is körvonalazódik az ötlet. Akkor odaszól a kártyázóknak, hogy pontos jelentést kér a készletről. Cika és Faggyas három percen belül elkészül: húsz és fél doboz húskonzerv, harmincnyolc doboz zöldségtokány negyvenegy és egynegyed cipó, kétszázhét cigaretta. Közben Timbus is kiszámítja fejben, nem minden adat pontos, de aztán eszébejut Cika elrejtett aranytartaléka, elmosolyodik, és rábólint a jelentésre. Még egy perc, amíg újra megfuttatja magában az előzetes számításokat; a tévedéseket el kell kerülni, a legkisebb is fölöslege bonyodalmakat okozhat. Aztán már mondja is, hangosan beszél, majdnem ünnepélyesen.
– Fiúk! Én nem mondtam nektek, hogy a Rák jegyében születtem. Egy hét sincs már a születésnapomig. Üljük meg ma. Mit számít az a néhány nap? Ki tudja, éppen akkor hol leszünk, mi lesz velünk? Én azt szeretném, hogy mindig szívesen emlékezzetek erre a napra, és általa rám is. Ezért úgy határoztam, hogy mindannyiatokat megvendégellek a ma még hátralevő két étkezésen. – Kivár, a hatást figyeli. Néhány bátortalan ováció, semmi több. – Cika. oszd csak ki hamar az ajándékokat. Budulkáékhoz minden háromnak minden étkezésre viszel egy-egy zöldségtokányt és kenyeret meg két-két cigarettát, vagyis összesen nyolc doboz tokányt, nyolc kenyeret és kilencvenhat cigit: azoknak, akik a bajonétjukat beváltották, odaadsz öt húskonzervet meg öt kenyeret és negyven cigit, hogy megtoldhassák az adagjukat étkezésenként egy-egy negyed konzervvel meg kenyérrel, és kettővel többet szívhassanak. Te meg a fáradozásodért kapsz tőlem ajándékba egy egész doboz húskonzervet, hogy gyarapítsd a tartalékaidat. És a fejadagjukból élőknek is odaadhatsz ajándékba négy-négy cigarettát.
Timbus mindenre számított, csak arra a mindent elsöprő üdvrivalgásra nem, amely a szavait követi. Még a Budulka körül csoportosuló éhesek közül is néhányan bágyadtan összeverik tenyerüket, de a többiek arcán is mintha oldódna valamelyest a hosszas éhezés okozta feszültség, szenvedés.
Cika eközben büszkén tetszeleg a végrehajtó hálás szerepében. Ő csak porcióz, a segédek hordánkodnak.
A Budulka-csoport azonnal ráveti magát a dobozokra, de sehogyan sem sikerül igazságosan megosztaniuk a kapott ajándékot. Faggyas hősiesen felajánlott zsebkését azonnal elfogadják, hogy a kiskanál segítségével meggátolhassák egyikük-másikuk megkurtítását.
Csak Budulka húzódik távol az osztozkodástól. Hanyatt fekszik, és behunyt szemmel rág egy már szálkára foszlott gyufaszálat. Timbus sejti, hogy vívódik benne az életösztön meg az önérzet, de ő sem áldozná fel magát néhány falatnyi, olajba beleforgatott paprika-, paradicsom- meg hagymacafatért. Nem sajnálja igazán, de tart tőle, hogy a lelkén szárad, bármi következménnyel járjon a további éhezése. Esélyt kell adni neki, hogy csillapíthassa éhségét.
– Te, Faggyas, Cika, hát minket a gólya költött? Gyorsan bontsatok meg négy húskonzervet! Vagy éppen mi nem ünneplünk?
– Négyet? – néz Cika kérdőn. – Csak hárman vagyunk.
– Négyet, ha mondom. Vendéget várunk. – Hangosra sikerült a parancs, de a hangoskodást követő döbbent csendet kihasználva, halkan folytatja. – Budulka bajtárs, szívesen látunk ünnepi asztalunknál. – Várja a hatást. De mert Budulka továbbra is a vagontetőt nézi, folytatja. – A szívélyes meghívásra nem illik durcáskodással válaszolni. Ez még katonák között is másképpen szokás. – Újra kivár, de odaátról semmi, egy moccanásnyi jel sem érkezik. – Nem esne jól az étel, ha nem tartanál velünk, Budulka bajtárs. Egyikünknek sem esne jól. Igaz, fiúk? – Az érthetetlen morgásokra Budulka tüntetően hátat fordít a többieknek, és Timbus ezt az újabb kihívást már csak nyílt zsarolással tudja ellensúlyozni. Állj! Evést szüntess! Addig senki egy falatot be nem fal, amíg Budulka nem eszik. Aki megpróbálja, visszavesszük tőle az ételt. Világos?! – Süket csend a válasz. Amelyiknek kezében ott a következő falat, visszahull a kezével együtt, némelyik a már megrágott ételt sem meri lenyelni, óriási árat fizethetne érte, a közérzete, a nyugalma menne rá. Timbus befelé mosolyog a fuldoklókon. – Akinek már a szájában van az étel, megrághatja, lenyelheti. Fél perce van rá. – És a bajonét nyelével jókorát koppint a Cika kezére, amikor az a háta mögött megpróbál a szájába csempészi egy nagy falat húst. Aztán vár. Várja, hogy a túloldalról jöjjön a megoldás. De az éhezők csak morgolódnak, a többi is csak morgolódik, cselekvésre egyik sem képes. A szájukba kell rágni, hogy mit tegyenek. – A tiltás csak addig tart, amíg Budulka meg nem evett három falat húst. Attól kezdve újra szabadon áll a bál. – Türelemmel kivárják az éhezők susmutolását, azt is, amint hárman közülük odamennek Budulkához. Nem hallja, mit mondanak neki, de hiszi, hogy szóról szóra el tudná ismételni a meggyőzésére elmondott szöveget. Magában igazat ad Budulkának, amiért ellenáll, nem akarja feláldozni önérzetét a gyarló többség akaratának. De már tudja, mi következik. Nyolc kéz nyúl alá Budulkának, úgy hozzák az étel közelébe, ott ülőhelyzetbe támasztják, és tanácstalanul várják az újabb sugalmat. Timbus maga elé vesz egy kibontott húskonzervet, vág egy szelet kenyeret, három falatnyi porciót csinál, az egyiket Budulka szájához tartja. Budulka lehunyt szemmel, összeszorított szájjal ül előtte. Timbus szótlanul, türelmesen tartja szája előtt a falat ételt. Talán egy perc is eltelik, mire az egyik éhező észbe kap, és egyetlen szorítással szétfeszíti a konok szájat. Timbus beleereszti a falatot. Arra vár, hogy Budulka a nyelvével kilöki, de nem az történik. Szája lassan összecsukódik. Még nem rág, de Timbus tudja, hogy ez a megadás jele, hogy alávetette magát a helyzetnek, hogy ellenállás nélkül enged az erőszaknak; tudja, hogy Budulka nyála oldja már a kenyeret, mirigyei már érzékelik az étel ízét, gyomrában megindult a vad, ösztönös folyamat, amelynek, ha akarná, sem tudna már ellenállni. És valóban, Budulka rágni kezd, de két-három rágómozdulat után szája ismét összeszorul, arcizmai kiugranak. Az éhezők közül egyik megint nekiesik, abban a hitben, hogy a második falat következik, de Timbus elrántja, mert tudja, hogy Budulka száját a rágóizmok görcse szorította össze, hagyni kell, hogy a görcs magától feloldódjon. Tíz másodperc sem telik bele, Budulka újra rágni kezd. Aztán ugyanolyan lassan, már-már undorral rágja meg a szájába erőszakolt második meg harmadik falatot is, és nyeli le a többiek örömujjongása közepette. Csak Timbus veszi észre a lehunyt szeme sarkából kigyüremlő könnycseppet, amely árulkodó tanúja annak, hogy beletörődött: bármelyik, a legtökéletesebb, a leglogikusabb szabályzatnak is szüksége van tapintható anyagi fedezetre, különben semmilyen körülmények között, egyetlen közösségben sem érvényesíthető. És mikor Budulka, tekintetét még mindig a vagon padlójára szögezve, maga mellé veszi a konzervét meg a kenyerét, megaláztatásának jelképeit, már azt is tudja, hogy akár el is bocsáthatná Faggyast meg Cikát, ők már csak képletes szövetségesei, őrei, senkire nincs szüksége ahhoz, hogy megvédje vagyonát, s azáltal a hatalmát is. Ebben a vagonban már mindenki beletörődött abba, hogy annyit kap, amennyit ő juttat neki.
Késő délután, a sok-sok fölösleges megállót követően, szinte örül annak, hogy a szerelvény újabb vesztegelésre rendezkedik be, mert a második, ünnepi étkeztetés után is még mindig szerepel a Cika jelentésében nyolc húskonzerv, húsz zöldségtokány és majdnem tíz egész kenyér.
Távol tőle a szándék, hogy ekkora rakományt magával cipeljen. Legfennebb egy-két dobozt tartana meg, a legrosszabbra számítva. Nehezen alszik el, sokáig töpreng azon, hogyan szervezze meg másnap a játékot, valamikor megérkezés előttre, amelyben arányosan visszanyerhetnék tőle a készlet többi részét, meg a zálogba vett bajonétokat, és mindezt olyan természetesen, hogy a játék addigi varázsát el ne rontsa.
Kénytelen reggelre halasztani a döntést.
Az éjszaka teljes nyugalomban telik, de ő reggel is ugyanolyan ötletszegény. Kínjában az ünnep folytatása mellett dönt. De annak másnapra nagyon megkopik a fénye. Amikor a szerelvény a végcél előtt fékezni kezd, kedvetlenségét álcázandó, néhány gyenge élctől kísérve kiosztja a zálog-bajonétokat is.
A szakasz egyetlen vezényszó nélkül, némán, szokatlanul tökéletes rendben sorakozik fel a vagon mellett. A sérült bajtársat két oldalról támogatva, ugyanolyan rendben vonul ki a pályaudvarról, hogy felkapaszkodjon az odavezényelt teherkocsira, amely a nagy hadgyakorlat színterére szállítja majd őket.
III. Szakasz: LESZERELÉS
Hatalmas úr még a sötétség, de már közel a pirkadat, a fehér már nem fekete, és a tárgyak is elhatárolhatók egymástól.
Remete lenyúl az ágya alá, kinyitja fakofferjét, kiveszi belőle kis noteszét meg a borítóra fűzött golyóstollat, felnyitja a noteszt a vonalkákkal teleírt középső oldalnál, és áthúzza az utolsó, a százkilencvenedik vonalkát. Aztán visszateszi a noteszt meg a tollat, hanyatt fekszik, kezét összekulcsolja a mellén, és megpróbál testben, gondolatokban elernyedni. Szeretne visszaaludni, kihasználni az időt, amelyet az elmúlt napokban, hetekben hiába siettetett. Jó félóra még az ébresztőig, sokat tenne még egy félóra alvás, nyugalom. De a pihentető nyugalom helyett ugyanolyan izgalom feszíti, mint az utolsó éjszakák mindenikén. Már egy hete gyötri ez az izgalom, félóránként felébred, forgolódik, tíz-húsz perces, zagyva álmokkal teli öntudatlanságai nem hogy pihentetnék, még jobban kimerítik. Fárasztja az egy hete tartó szorongás, de a fáradtság nem tudja megtörni, vigaszt nyújt a remény, hogy az idő az ő javára dolgozik. Öszszeszorítja a szemét, úgy próbál visszaaludni, de pár perc elteltével feladja, nem kínlódik tovább. Az ablakot nézi, és szurkol a sötétséget kiszorító hajnali fénynek.
Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy szokatlan lesz számára az a rendszer, amely hat hónapig meghatározza az életét, de nem számított rá, hogy viszonylag kiváltságos helyzete ellenére olyan nehezen lesz elviselhető. Hét hónappal ezelőtt csak legyintett az olykori panaszok hallatán, és magabiztosan állította, hogy minden férfinak eredően szüksége van valamilyen meghatározott keretre, amely egy adott ideig határt szab kicsapongó gondolatainak, hullámokban fel-feltörő indulatainak, ellenőrizetlen ösztöneinek. Olyan keretre, amely, ha egyéb haszna nincs is belőle, legalább leszoktatja az alapvető önzésről, de jobbik esetben szelektívvé teszi kiforratlan értékítéletét, mindenkori saját előnyére. S hogy közben egy fiatalembernek kötelessége vakon, süketen végrehajtani bármely utasítást? Istenem, a nagyobb részének ez a logikát pihentető személytelenség is csak hasznára válik.
És mégis, száznyolcvankilenc napja csak erre a szabadulást jelentő utolsó napra vár.
A neszekre figyel. Karnyújtásnyira fölötte nyikorog az ágy, Misa forgolódik benne álmatlanul; tőle balra Adolfból szakad fel egy mély, de visszafogott sóhaj. Nem kell látnia őket ahhoz, hogy tudja, ők is az ablakra szegzett szemekkel várják augusztus utolsó reggelét, és ugyanúgy irigylik a fölötte hortyogó Pépépét, aki kordékán létére szende gyermekként még az igazak álmát alussza.
Már-már megváltás az ébresztőcsengő berregése, részben a feszültséget is feloldja, következik a frissítő torna, a mosakodás, a reggeli, a felsorakozás, az eligazítás, az elmúlt napok megszokott, egyhangú mozzanatai, amelyek most előjátékká rangosodnak Remete életének leghosszabb napjában.
Egyiküknek sincs igazán szüksége az utolsó napi kiváltságokra, de ezt nem mondhatják meg a saját jótékonyságán elérzékenyült századparancsnoknak. Ugyanolyan szívesen kimennének a gyakorlótérre, mint máskor, hiszen a hat hónap alatt, a valamivel sűrűbb eltávozásokat kivéve, egyetlen alkalommal sem vonták ki magukat a szakasz kötelező programjaiból. A kezdet kezdetén ugyanúgy kopaszra nyiratkoztak, mint a közönséges újoncok, belefeküdtek a télutó hólevébe, kúszás közben feltörölték a tavaszi rét füvéről a tél lerakódott piszkát, beásták magukat a legkeményebb földbe is, és visszatömték a lyukat, kilométereket futottak zokszó nélkül, orrvérzésig, a gázmaszkokban fulladozva, sorukra várva, összebújva dideregtek az éjszakai lőgyakorlatokon, mint azok, és egyszer Misa, fogadásból, tunya civilként provokálva a szolgálatos tisztet, még azt is kipróbálta, milyen a laktanya fogdája. És nyugalom volt körülöttük, mert senkinek nem adtak alkalmat arra, hogy kiváltságosnak tekinthesse őket.
És most egyszerre vége mindennek. Ott állnak négyen, elkülönülve, a sötéten villámló tekintetek kereszttüzében, miközben a nagyobbrészt másodévesekből álló harmadik szakasz elvonul szokásos hétköznapi gyakorlatára.
Remete tudja, hogy ha mindez egy nappal előbb történik, semmilyen következménnyel nem jár. De tegnap óta minden megváltozott.
Szegény fiúk, már berukkolásuk első percétől kezdve legszívesebben a bakancsukat is lehúzták volna, hogy lábujjaik beszámításával megmutathassák, hány hónap, aztán hány hét, végül hány nap maradt hátra a szabadulásig, önmagukat ámítva azzal, hogy olykor lecsaltak egyet-egyet valamelyik kisebb-nagyobb időegységből. Az utolsó hetekben már összevissza mutogattak, melyik nyolcat, melyik tizenkettőt, melyik húszat, kinek mennyire sikerült a mások félrevezetésével áltatnia önmagát. És akkor egy soron kívüli eligazításon egyszerűen tudatják velük, hogy a közelgő ősznek sokkal nagyobb szüksége van rájuk, mint nekik saját magukra: alkalmuk van a föld minden gazdagságát learatva, azt magukénak tudni.
A kegyelemdöfést Pépépé adja meg az elvonulóknak: tudatot nyomasztó kétségbeesésükre ráadásnak kajánul felmutatja a mindent meghatározó nullát.
Nehezen telik a délelőtt. A sakktáblán a bábok értelmetlen öszszevisszaságba keverednek, a táblajáték kockái idegesítően zörögnek, a kártyalapok folyton kiperdülnek az osztó kezéből, a Nap még izzasztó, igazi nyári hévvel tűz idekint, s a háló fülledt levegője sem ígér semmi megoldást.
Az egyedüli elfogadható mentőötlet a Pépépétől (civilben Puja Péter Pál) származik: rendezzenek búcsúestét, búcsúkoccintást követő búcsúcsókkal, hadd emlékezzék mindenik szívesen rájuk.
Rendezzenek, bólintanak rá, mert a búcsúeste búcsúcsókkal elérhetőnek látszik, csak az nem tiszta, hogyan legyen a búcsúkoccintással.
– Á, ugyan – legyint Pépépé. – Semmi gond. Van nekem egy kedves gyógyszerész ismerősöm, aki mindig kiszolgál engem. Ötödáron vásárolom tőle a tiszta etilalkoholt, fiúk.
– És ezt te csak most mondod, az utolsó napon?! – dühöng Adolf, de Remete leinti.
– Akkor mondja, amikor jónak látja. Nem te fogod Pépépét világvégekor megváltoztatni. – Csak az utolsó nap megcsúfítását akarja elkerülni, nem Pépépét megvédeni, aki – noha mindig kerülte a nyílt viszályt – eddig is folyton kilógott közülük.
Nem olyankor, amikor józan volt. Napközben minden szavával, mozdulatával azt bizonygatta, hogy ők négyen együvé tartoznak, és külön jogokat élvezhetnének, ha ezt kikövetelnék. De esetenként néha nyomtalanul eltűnt, és amikor visszatért, a szája sarkát lebigygyesztő gőgös mosoly visszataszítóvá tette, tömpe orra cimpái indulattól lüktettek, s tekintetének furcsa izzásától egy gyengébb idegzetű ember megborzongott volna. De hármuk közül egyik sem volt ennyire gyenge idegzetű, és az első, értetlenséget szülő esték után már azt is elnézték neki, hogy olyankor a század markosaival – Colossal, Medvével meg Borgóval – paktál, mert annak sem volt számukra semmi jelentősége.
Remete, amint Dolfit valamennyire megnyugodni látja, rátér a részletkérdésekre.
– Mikor és hogyan jutsz ki érte?
– Azonnal és a kerítésen át – válaszol Pépépé olyan könnyed hangon, mintha a módszer a legtermészetesebbek közé tartozna egy őrség védte kaszárnyában.
De mindnyájan tudják, hogy nem az. Már a legelején nem volt titok, hogy Pépépé a kerítésmászás módszerét alkalmazta szabálysértő eltávozásaira. És ezt olyan nyíltan, kihívóan csinálta, hogy minden alkalommal felborzolta valamelyik – éppen az őrhelyen szolgálatos – bajtárs idegeit. Nem törődött a figyelmeztető kiáltásokkal, beleszámolta a meglepetés-faktort, amikor felkapaszkodott a kerítés tetejére; tudta, hogy sem ereje, sem idege nem lenne egyiknek sem az élesre töltött fegyvert használni. Csak Pörsenés Zsán, a rajvezető tizedes fenyegette meg, hogy beléereszt egy sorozatot, ha egyszer kifogja őt azon az őrhelyen, de aztán neki is a vállrongyaiba került, amikor meglátva saját hullajelöltjét, a kerítés tetején, utánaröpített néhányat tárának élestöltényeiből, amelyek egy csodálatosan szabályos félkör mentén pompás lyukdíszítésekkel gazdagították két emelet között a szemközti bérház amúgy is zsúfolt szecessziós homlokzatát.
– És ha éppen az utolsó napon lő valamelyik a valagodba? – aggodalmaskodik Misa is.
– Még nem született meg az a tökfilkó, akinek megengedem, hogy a valagomba durrintson – torkolja le Pépépé.
És ezzel a vita nagyjából le is van zárva. Ha lúd, hát legyen kövér, két liter tiszta szeszre dobják össze a pénzt, abból – vízzel oldva – kifutja jó bő négy liter rendesebb itóka, elég ahhoz, hogy egy egész szakasz érezze, gondoskodtak róla. És Remete legnagyobb megrökönyödésére még Adolf is hajlandó arra, hogy Misával együtt falazzon Pépépének, amíg átjut a kerítésen.
A park felőli oldalt választják, a salakos sportpályát, ott lötyögnek két-három percig, aztán, mintha csak úgy magától pattanna ki az ötlet, a húszas éveik derekát taposó melákok nekikezdenek a picka nevű gyermekjátéknak, kihívó hangoskodásukkal őszinte bámészkodásra csábítva az őrszemet. Komédiázásukhoz akkora kedvet kapnak, hogy akkor sem hagyják abba, amikor Pépépé már minden baj nélkül átjutott a kerítésen, és Remete is úgy érzi, gyorsabban eltelik a délelőtt, ha velük komédiázik.
Ebédig Pépépé nem tért vissza, mégsem látják okát az aggodalomnak. Lehet, hogy éppen nem találta ott az ismerősét, vagy bármi más apró akadály közbejöhetett, de nem olyan komoly, ami végleg keresztülhúzná terveiket. Hiszen Pépépé nem az a fickó, akit valamelyik alkalmi őrjárat csak úgy lebuktasson, csak mert kilépő nélkül császkál. Ám amikor a Nap már beleakaszkodik a szemközti, meglyuggatott bérház csatornájába, mindhárman rosszat sejtenek.
Pépépé közvetlenül vacsora után érkezik. Szája sarkát gőgös mosoly biggyeszti visszataszítóvá, tömpe orra cimpái indulattól lüktetnek, szeme hátborzongatóan izzik, amint belép a klubterembe. Megáll az ajtóban, lába mellé eresztve a magával vitt, immár tömött szatyrot. Tekintetét körbefuttatja, láthatóan nem azt találja, amit vagy akit keres. Sarkon fordul, kimegy, egy perc múltán visszatér három vizespohárral, kivesz egy literes üveget a szatyorből, mindenik pohárba tölt egy-egy jó bő decinyit, visszadugja az üveget, beteszi a szatyorba, indul, behúzza maga mögött az ajtót, majd egy pillanatra még újra kinyitja, csak a fejét dugja be, úgy mondja gúnnyal csipkézett száraz torokhangján:
– A kifizetett részetek, fiúk. Jó mulatást!
Bénító, amit mond, ahogy mondja. Néma csend követi. Hármukon kívül még nyolcan vannak bent, de pisszenés sincs. Azok is érzik, hogy valami rendhagyó eseménynek lettek kéretlen tanúi.
Adolf ocsúdik leghamarabb abból a szellemi bénultságból. Széles mozdulattal a padlóra sepri maga elől a poharat. Az pörögve repül, nagyot döngve ütődik a szekrény oldalának, majd csörömpölve landol, éles szilánkokat fröcskölve szerteszét. A szesz egyetlen tócsában folyik el a tiszta mozaikbetonon.
– Hülye! – förmed rá Misa halkan de élesen, s ezzel még jobban felbőszíti Adolfot s ő, az előbbi rombolás mámorától már amúgy is bódultan, Misa pohara felé lendíti karját. De túl lassú, túl körülményes ahhoz, hogy sikerüljön neki. A poharat, mielőtt még társának balsorsában osztozna, egy mentő kéz a magasba kapja, egy mohó száj pedig két. kortyból kiissza a tartalmát.
– Hülye! – kiáltja most már hangosan Misa. – Torkát égeti a szesz, liheg, krákog, és nagyokat csuklik. – Nincs egy tiszta spongyád, Remete? – rebegi el aztán az ártatlan kérdést.
– Minek az neked?
– Felitatom ezt a drága szeszt, és belecsavarom a poharamba. Utóvégre kifizettük, nem? – És mindezt a tőle telhető legkomolyabban képes elmondani,
Adolf elröhögi magát, Remete is elröhögi magát, Misa is velük röhög, a másik nyolc is röhögni kezd. már mindannyian úgy röhögnek, hogy a könnyük is csorog, a klubteremben gyanúsan visszhangzik a röhögés, megremegnek tőle az ablaktáblák, a könyvszekrény üvegbetétei. Akkor Adolf feláll az asztal mellől, a szekrény elé megy, és mint egy dacos kisgyerek, beletapicskol a szesztócsába, élvezi, amint a nagy cseppek felfröccsennek a szekrény oldalára, majd vékony erekben engedelmeskednek a természet törvényeinek. Ő is engedelmeskedik, tapicskoló lába elfárad, lihegve ül vissza az asztalhoz, túl gyors ez a fáradás, természetellenes. És, amint az várható, ráadás következik; Adolf, az ő teljes, majdnem két méteres magasságában az asztal fölé emelkedik, úgy kiáltja eltorzult arccal:
– Az isten basszon meg minden rohadt trógert! – És visszaül. A csend egyből töménnyé sűrűsödik.
Remete nem bírja az ilyen tömény csendet, úgy érzi, mintha egy nagy égi kéz tapasztaná be az élet száját, fogná be az orrát, hogy még egy lélegzetvételnyi nesz se zavarja a teremtést az önkényes sorsformálásban.
– Kártyázni akarok – mondja, és Misa, mint egy szolgalelkű alattvaló, ugrik, hogy teljesítse kívánságát. Meg sem kérdezi, miért akar éppen kártyázni. Hiszi, hogy ugyanazért, mint ő: kell lennie egy játéknak, amelyik mindig elérhető, s amelyben az embernek esélye van a nyerésre, ellensúlyozva valamennyire az olykori nagy vesztéseket.
Misa tovább marad oda, mint amennyi idő a pakli elhozatalára szükségeltetik. Sápadtan ül vissza az asztalhoz.
– Odaát megy a susmus. A szokásos. Pépépé, Colos, Medve meg Borgó. Négyüknek egy üveg. Egy másik körbejár. Béke- és búcsúpuszik.
– És annyi – legyint rá fölényesen Remete, aztán kiosztja a lapokat az első partihoz.
Belemélyülnek a játékba, azt sem veszik észre, amikor megnyílik az ajtó, s egy intő jelre a másik nyolc kisomfordál a klubteremből. Örülnek, hogy váltakozó szerencsével forog a lap, nem unalmas a játék. És közben sikerül elfeledniük, hogy már csak néhány óra választja el őket az élet kötetlenségeitől.
Remete éppen a maga osztotta kész nagykvintjén csámcsog, amikor könyöke idegen testbe ütközik. Csak úgy reflexből kapja arra a fejét. Törpe az. a századparancsnok sofőrje. Öt napja odavan küldetésben. Kialvatlan a gyerek. Kerek feje mintha megaszalódott volna, Errol Flynnesre nyírt bajuszkája sem olyan hetyke, mint szokott, és barnás arca is halványabb a mindennapinál.
– Szolgi, Törpe. Beszállsz negyediknek? – kérdezi Remete, de már ismét a nagykvintjével van elfoglalva. Eszébe sem jut, hogy pár hónapja Törpének az életét mentette meg azzal, hogy egy este észrevette a karján felfelé húzódó vörös csíkot.
– Baj van, Remete – suttogja Törpe, mintha még valaki is meghallhatná rajtuk kívül. – Colos, Medve, Borgó és még jó páran nagyon kivannak a tegnapi napra meg a holnapira is. Valami bűzlik. Nem ártana, ha a hátralevő kis időre lekopnátok a piacról. Ezek nagyon csúfak, amikor becsúnyulnak. És most alaposan bevannak. És ráadásul még tintásak is.
– Lesikálja róluk az éjszaka – mondja szenvtelenül Remete, és megtriplázza a tétet. – Különben kösz, Törpe.
– Csak szóltam. Gondoltam, szólok. – Törpe érzi, hogy nincs rá szükség, és van benne jó adag vele született tapintat.
Remete lecsapja a lapot. Misa gyorsan egy pakliba kapja össze az egészet. Csak Adolf nem érti, miért nem nyerhet a ritka jó lapjaival. Misának kell rászólnia.
– Tünés, Dolfikám! – És felrángatja ültéből Adolfot. – Nálad van még a kisraktár kulcsa, Remete?
– Oda nem. Feltörik – hadarja Remete, aztán óvatosan kiles a folyosóra nyíló ajtón. – Szélcsend. – Int, indul, mutatja, hogyan tovább. Kifordított bokával a bakancstalp peremére lépnek, hogy ne kopogjon. – Le – suttogja Remete, és mégis belép a kisraktárba, mert eszébe jut a papírvágó kés. Mire ő is leér, csak Adolfot találja. – Misa? – Aggódik. Misát nagyon szereti. Nem barátja, mégis nagyon szereti. Az a fajta, akiért érdemes tűzbe menni.
– Rátettem az akna fedelét. – Adolf ujjal mutatja, melyiket.
– Nem jó. Ha velünk baj lesz?
– Van ő olyan tökös, hogy kitaláljon valamit, ha le akarja nyomni magáról. És mi?
– Fel a hársfára. – És már taszítja is Adolfot. Jó száz métert kell rohanniuk odáig.
– Nem volna jobb a fogdában? Könnyű lenne bejátszani magunkat – lihegi futás közben Adolf.
– Az csak halasztása az ügynek, de nem megoldása. Mindegy, hogy ma vagy három nap múlva. Ezen túl kell lenni. – És fut, magával húzva a nehézkes Adolfot.
– Képtelen leszek felmászni – siránkozik Adolf.
– Majd én bakot tartok. – Még nem tudja, milyen nehéz tettre vállalkozik.
Mert nehezen megy. Adolf egyszerűen széttapossa. Ropog a vállcsontja, óriásbakancsok tiporják, szakad a vászoninge, az utolsó lépés a bőrt is lenyúzza róla, de nincs idő a kényeskedésre, egy perc előnyük volt, s az egy perc lassan letelik. Macskaügyességgel kúszik fel, hogy a korona főelágazásától tovább taszíthassa Adolfot fölfelé, a menekülésbe. Még nem érik el a lomb sűrűjét, ahova nem ver be az udvari lámpák fénye, amikor a laktanyaépület bejáratánál megjelenik Colos.
– Jönnek – esik kétségbe Adolf, és vaszkalódni kezd, vele együtt mozog az egész lombkorona, de szerencsére Colos eltűnik, vissza a bejáraton.
Remete tudja, hogy Adolfnak egy olyan helyet kell keresnie, amelyik elég kényelmes ahhoz, hogy kibírjon egy éjszakát, de mozogni se nagyon engedje, mert szélcsend van, s a mozgó, zizegő lomb kegyetlen áruló. Kúszik egyre fennebb, minden elágazást megvizsgál, mire megtalálja a megfelelőt. Akkor tovább taszítja felfelé Adolfot.
– Hogy tudsz te így fára mászni, Remete – Adolf kérdése egyszerre csodálat és csodálkozás.
– Megtanultam. Kölyökkoromban megtanultam.
– Nem hittem volna, hogy feljutunk. Hogy neked milyen ötleteid vannak! Hogy is jutott eszedbe ez a bestelen nagy hársfa?
– Úgy, Dolfikám, hogy egy kicsit gondolkoztam. És rájöttem, hogy ha Darwin bácsi nem tévedett, valamikor egy hülye majom végső kétségbeesésében azért mászott le a fáról, hogy emberré legyen, mert nem akart megdögleni. Elképzeltem, mi lenne, ha mi meg végső kétségbeesésünkben visszamászunk majomnak a fára, mert szintén nem akarunk megdögleni. De mostantól pofa be! Nem látom őket, de érzem, hogy kint vannak. Ha nem muszáj, ne vaszkalódj. – És derékszíjával odaköti magát a combnyi vastag ághoz, hogy a karját ne fárassza, még szüksége lehet a friss erőre.
Csak a hangokat hallják maguk alatt, a veszett nyüzsgés viszszataszító iszonyatos zajait. Bakancstalpak kopognak a nagy udvar aszfaltburkolatán, lassúbb, gyorsabb ritmusban, tétova csosszanásnyi szünetekkel tarkítva fenyegető közeledésüket, szorongásukat oldó távolodásukat; Colos vonít nyújtott farkashangján, Medve dörmög rondán recsegő basszusán, Borgó dadog idegesen, szokása szerint krákogva-köpve közben. És pisszenés nélkül végig kell hallgatni őket, amint elborult aggyal óriási pofonokról, szétrúgott seggekről, szétvert ocsmány pofákról, meglyuggatott, nagyokos fejekről, porrá morzsolt herékről, kiontott belekről álmodoznak. Aztán eldübörögnek, meghatározatlan irányba.
– Hallottad őket, Remete? – suttogja Adolf, és nehéz lihegéséből kikövetkeztethető, hogy sokáig még lélegzetet sem mert venni.
– Nincs időm hallgatózni. Holnap délelőtt tíz óra huszonkettőkor indul a vonatom. Csomagolok.
– Én is azzal a vonattal utazom. Mehetnénk együtt.
– Együtt megyünk, pajtás.
– Boldog ember lehetsz te, Remete.
– Az. De most pofa be. – Az újabb zajokra figyel, tudni akarja, milyen irányból jönnek, mekkora távolságról, hogy következtetni tudjon az indulatok szintjére. És azok olyan magasak, hogy belesápad. Érzi, hogy a papírvágó kés éles markolata a tenyerébe mélyed. Elborzad önmagától, mert tudja, hogy ha kell, használni fogja. Mentsvárát senki nem veheti be áldozatok nélkül. Sírni szeretne dühében, de nem segíti a belső kényszer. Akkor meghallja Pépépé hangját. Kísértetiesen távolról, mégis tisztán.
– Garázs?
– Nincsenek – vonítja Colos.
– Hátsó gyakorló tér?
– Átfésülve háromszor is – dörmögi Medve.
– Kisraktár?
– Mindent széthánytunk benne – dadogja Borgó.
– Pincegádor? Kazánház? Tűzoltóraktár? Műhely? Fürdő? Mosoda? Olvasóterem? Padlásfeljáró?
– Sehol, sehol, sehol, sehol, sehol, sehol, sehol, sehol...
– Bunkók. A föld nem nyelhette el őket, az égbe nem szállhattak fel. Ti akarjátok őket, nem én. Hát nyissátok ki jobban a szemeteket, ha...
Remete nem hallja a folytatást, egy vonat robog el a hátsó kerítés mentén, a fővágányon. De már nem is kíváncsi, már tudja, hogy nincs mitől félni. Pépépé odalenn, a betontér közepén nem az a lángész, az a papneveldéről átnyergelt műszaki csodaértelmiségi, aki saját unalmát elűzendő, fantasztikus, megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket tud feltenni, amelyekre neki, és kizárólag neki, megdöbbentően pontos válaszai vannak; nem az a fölényes bajnok, aki legtöbb húsz lépésből mindenkit bemattol; nem is a világháborús események két lábon járó enciklopédiája, hanem az a kétbalkezes, kétballábas közlegény, aki a hátraarcnál még most is felhorzsolja a saját Achilles-inát, aki egy pillanatra sem szabadul az emlék kísértésétől, hogy az első díszlépés-gyakorlat után enyhe bokaficammal került a gyengélkedőbe, s hogy mindig Misa lőtte meg helyette a céltáblát azért a nyomorult elégségesért. És anélkül, hogy magyarázatot keresne majomhelyzetére, felötlik benne azoknak a délutánoknak a képe, amelyeken megszámlálhatatlanul sokszor mutogatta, magyarázta Pépépének, hogyan kell a gyűrűn lendületből felmenni első vagy hátsó támaszba, hogyan kell a korláton a saslengést, a válltámaszt csinálni, hogyan lehet a nyújtóra felhasalva többször is átfordulni, megelőzve a lepottyanás veszélyét. És egyszerre jobban szereti Misát, mint bármikor, mert el tudja képzelni, milyen érzés lehet vaksötétben ülni, alulról-felülről patkányoktól szorongatva. És sajnálja Adolfot is, mert félelemtől szepegő majommá tette. Hálás teste megkönnyebbülten ernyed utána a szorongó tudat oldódásának. Övébe tűzi a papírvágó kést, és már nem érdeklik a váltakozó erősségű zajok.
– Nyugodj meg, Adolf, elmúlt a veszély – suttogja tagoltan.
– Még itt vannak. Hallom őket.
– Nincs már veszély, Adolf, higgyél nekem. – Remete hangjából tökéletes nyugalom árad. Pedig ott rejtőzik mögötte a bánat, hogy nincs és nem is lesz alkalma Pépépét legalább egy órára igazi katonának látni. Nincs az a varázsszer, ami azzá tehetné.
Egyik pillanatról a másikra visszavedlik majomból érző emberré. Már borzongatja bőrét az augusztusi éjszaka hűvöse, meglátja a lombok között a város átderengő fényeit, hallja átszüremlő zajait. És tud már csak a saját nyugalma után áhítozni. Észre sem veszi, hogy közben minden más zaj elül körülötte.
Éjfél tájban Colos még egyszer megjelenik a laktanya bejáratában, csípőre tett kézzel körülszimatolja a teret, aztán eltűnik, és vele együtt semmivé lesz az elmúlt néhány óra értelme.
Adolf még nem mer lemászni a fáról. Egy óra meggyőző szöveg kell hozzá, hogy ő is visszaváltozhasson emberré.
Misa szemét még a téren világító gyenge lámpák fénye is zavarja, amikor leemelik róla az aknatetőt.
– Borzalmas érzés nem látni, csak hallani a patkányokat Nem is sejti, hogy egyetlen mozdulatával örökre barátjává tette Remetét. Didereg, vacog, és hálásan fogadja Adolf lapátnyi tenyerének jótékony hátba veréseit.
Az éjszaka további részét a kisraktárban alusszák át, a téli köpenyekkel takarózva. Mély, álomtalan öntudatlanságukat a reggeli ébresztő csengőhangnak is alig sikerül megtörnie. Óvatosságból éjszakai búvóhelyükön böjtölik ki a kötelező reggeli ceremónia zsibongó zajait, s pontban hétkor kiosonnak, s mintha csak akkor álltak volna oda civil ruháik vételezéséért, lecövekelnek az ajtó elé.
Remete nem akarja, hogy az utolsó kép, amit a szakasz magával visz a következő hónapokra, az ő civil ruhájuk legyen. A reggeli eligazítás végére már mind a négyen kívül vannak a laktanya kapuján. Őt is már csak a vállán sajgó horzsolás meg tenyerén a papírvágó kés markolatának nyoma, két szabályos lila vonal, emlékezteti az elmúltakra.
– Fiúk, ismét boldog civilek vagyunk – húzza ki magát a kapu előtt katonásan Adolf. – Illene, hogy megünnepeljük.
– Én fizetek – mondja Pépépé az állomás restijében, amikor a pincér kihozza a fejenként egy deci konyakot.
Nem ellenkeznek, hagyják fizetni. Már úgyis mindegy. Elenyésző ráadás, csak aprópénz, amibe a konyak kerül. Mindannyian túlfizették már a leszerelésüket.
Pépépé vonatja indul a leghamarabb.
– Nem tudhatjátok, hogy az életben mikor szorultok még rám. Bármivel zavarhattok. És bármikor. – És férfiasan, határozottan nyújtja a kezét.
Remete az első, aki elfogadja. Aztán Misa és Adolf is kezet ráz vele. Egyik sem csodálkozik azon, hogy milyen kemény a Pépépé markának szorítása.
A távozó arcát megöregíti a szomorúság, amint megfordul, mielőtt fellépne a vagon lépcsőjére. Szinte egyszerre emelik intésre a kezüket.