Kiss Gy. Csaba
A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI NEMZETFOGALOM ÉS NÉMETH LÁSZLÓ
Hódmezővásárhelyen 1990. április 28-án A gondolkodó Németh László című tanácskozáson elhangzott előadás.
 
Ezt a témát egy előadás keretében természetesen nem lehet kimeríteni, először tehát a megválaszolandó kérdések körét kívánom meghatározni. Megjegyzendő, hogy amilyen sok szó esett a szakirodalomban és a méltató írásokban Németh László életművének kelet-közép-európai vonatkozásairól, olyan kevés kísérlet történt arra, hogy műveit elhelyezzük ebben az összefüggés-rendszerben, vagyis összevessük munkáit és gondolatait „tejtestvéreivel”, szomszédaink íróinak munkásságával. Ha elfogadjuk azt a fontos következtetést, hogy térségünkben, a „kis népek övezetében” a sajátos történelmi viszonyok következtében a nyugat-európaitól nem egy tekintetben különböző kulturális modell alakult ki, magától értetődő, hogy őt magát sem vonhatjuk ki ez alól a törvényszerűség alól. Nagy mértékben félrevezető ugyanis, ha például eszmevilágának francia rokonait keressük; szembeszökő torzítás volt, amikor néhány éve a francia Esprit-ben Fejtő Ferenc ahhoz a Drieu La Rochelle-hez hasonlította, akit kultúrpesszimizmusa nemcsak a francia szélsőjobboldalig sodort, hanem a megszállt Párizsban folyóirat szerkesztésére is vállalkozott. Nem tudom, volt-e akkortájt a francia szellemiséggel kapcsolatban lévő magyar írástudó, aki elmagyarázta volna az Esprit olvasóinak, mi várt Németh Lászlóra, amikor a németek megszállták Magyarországot.
Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy az összehasonlításoknak és párhuzamba állításnak is megvannak a szabályai, a magyar szellemi élet számos jelensége – köztük a nemzetfogalom is – szükségképpen torz alakot ölt, ha létezésük alapjait, történelmi meghatározottságát figyelmen kívül hagyva állítják külföldi minták mellé. Ez az állítás szorosan összefügg azzal, amiről szólni kívánok, az oly sokat vitatott mű, a Kisebbségben néhány eszmetörténeti vonatkozásáról. Mindenekelőtt arról, milyen kapcsolatban állnak a magyar nemzet fogalmának itt fölvetett dilemmái a szomszéd népek nemzeti ideológiájával.
Fél évszázad kellett ahhoz, hogy ez a kivételesen nagy vihart keltő írás újból napvilágot lásson. És ez a tény önmagában is tanulságos. Az elhallgatott művek – ha ez az elhallgatás politikai cenzúra következménye – köré valaminő titokzatosság szövődik, ami általában nem könnyíti meg a tárgyilagos megközelítést. Úgy tetszik, 1989-ben, 1990-ben – immáron nemcsak a fasizmus, hanem a bolsevizmus történelmi veresége után is – a Kisebbségbennek elsősorban a negatív tanulságai hívják magukra az értékelők figyelmét: a magyar művelődés- és irodalomtörténet egyszerűsítő sémák szerinti fölosztása, a kortársak által is joggal kárhoztatott „mélymagyar–hígmagyar” szembeállítás. Azokkal is teljes mértékben egyetértek, akik arra figyelmeztettek vagy figyelmeztetnek, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatos fejtegetések erkölcsi okokból elfogadhatatlanok, hiszen amikor ez az írás megjelent, Magyarországon voltak olyan törvények, amelyek származásuk szerint különbséget tettek állampolgárok között, és 1939 kora tavaszán sok kétség nem férhetett ahhoz, hogy a náci Németországnak szörnyűek a szándékai a zsidósággal. De emiatt értelmetlen volna ezt az írást úgy kezelni, mintha nem is léteznék, s mintha egy sietős kézmozdulattal lesöpörhető volna, ahogy Angyalosi Gergely tette a Magyar Nemzetben. Azért is indokolt volna az alaposabb figyelem, mert keresztülnézve ezen a művön, nem láthatjuk pontosan, miben állt Németh László tévedése, de azért is, mert egy rossz válasz nem föltétlenül vonja kétségbe a föltett kérdés jogosságát.
A kérdés pedig: mi teszi a magyart magyarrá, mi a nemzetet nemzetté – a történelmi ország 1918-as összeomlása után, 1939ben, amikor a történelem ismét fordulni látszik? Ez a kérdés föltétlenül aktuális volt és jogos. Fölidézhetjük, hányan próbáltak rá választ adni a jeles kortársak közül, de az európai, sőt egészen közeli változások is aláhúzták a fontosságát. Az Anschluss után közvetlen szomszédja lett Magyarországnak a Német Birodalom, 1939 márciusában vonult be Hitler Prágába, fölbomlott Csehszlovákia, létrejött a szlovák állam. A szomszédságban lázasan keresték ekkor „nemzeti formájukat” a horvátok és a románok is. Joggal lehetett úgy gondolni, korántsem tisztázódott egyértelműen, mi a szlovák, a cseh, a horvát, a szerb, a román; tehát van értelme annak a kérdésnek: mi a magyar, ugyanis tart továbbra térségünkben a nemzettéválási folyamat, az első világháború lezárásával megszületett országok semmiképpen nem voltak nemzetállamok. Bármennyire sántítanak a történelmi párhuzamok, úgy tetszik, mintha a nemzeti kérdés megoldatlansága 50 évvel később, a bolsevik totalitarizmus díszleteinek fölfeslésekor ismét élesen szembeötlenék Európának a középső és keleti térségében. A XIX. századi nemzetállam egységesítő programja folytatódott tovább a második világháborút követően is, sőt olykor páratlanul hatékony eszközöket kapott a diktatúrától céljai megvalósításához. Legújabban pedig ismét a szemünk előtt játszódik a szlovénok, a horvátok, a szlovákok önállósodási törekvése, ismét érzékelhető lett a más nyelvűek, a kisebbségek küzdelme jogaikért.
Németh László 1939-es kérdésföltevéseit érdemes tehát újból szemügyre venni. Nemcsak azért, mert a napi aktualitások ismét előtérbe állítják, hanem azért is, mert úgy tetszik, a magyar közvélemény fél évszázad alatt sem jutott dűlőre ebben. Részint mindmáig nem sikerült földolgozni – ami nyilvánvalóan érthető, hiszen a magyar kisebbségek teljes egyenjogúsága 70 esztendő múltán is sok kívánnivalót hagy maga után – a trianoni traumát, 1948 után sokáig beszélni sem lehetett idehaza a határon túli magyarságról; részint ma ugyanúgy tisztázatlanok a magyar nemzetfogalom meghatározó kritériumai, továbbá abban sem vagyunk előbbre, hogy ismernénk valamelyest szomszédaink nemzeti dilemmáit (gyakorta előfordul, hogy újságírók sem tudnak különbséget tenni csehek és szlovákok, szerbek és horvátok között).
A Kisebbségben is odasorolható azok mellé a művek mellé, amelyek a történelmi Magyarország tragédiájára próbálnak magyarázatot adni. Szekfű Harmadik nemzedékéhez hasonlóan Németh László is hangsúlyozza a XX. században elkövetett magyar hibákat, a polgári átalakulás negatívumait: „... a vidám, dzsentris és tündéri önbolondításnak és becsábításnak meg kellett bosszulnia magát...” (42. 1.). A kiegyezés utáni kor kedvezőtlen fejleményeit ebből a távlatból természetesen sokkal súlyosabbnak látja, s magát az 1867es közjogi aktust is bukásnak tartja. Magától értetődik, hogy 1990ben és 1939-ben másképpen vetődik föl a dualizmus korának megítélése. A kortársak az I. világháború után – nem teljesen függetlenül az európai eszmeáramlatoktól sem – a liberalizmust történelmileg túlhaladottnak és kiürültnek tartották, s olyan „bűnöket” is a nyakába varrtak, amelyek nem eredendően belőle következtek, hanem konkrét magyarországi eltorzulásából. Ez volt Szekfű Gyula gondolatmenetének is a kiindulópontja, aki az eltorzuló magyar fejlődésért főleg ezt az eszmerendszert tette felelőssé. Nyilvánvaló, hogy a felemás polgárosodás következtében létrejövő társadalomfejlődési torzulások is oda kerültek azok közé az okok közé Németh László fejtegetéseiben, amelyek Trianonhoz vezettek. Az a súlyos probléma, amit a polgárosodás, a fölemelkedés csatornáinak az eldugulása jelentett, az, hogy a társadalom nagy paraszti tömegei számára igen nehéz volt följutni a középrétegekbe. És miután a városi lakosságban, az iparosok, a kereskedők között viszonylag több volt a nem magyar etnikumú elem, az eltorzulás okai közé odakerül az asszimiláció problémája is.
A klasszikus magyar liberális nemzetfölfogás nyitott volt, mindenkit elfogadott magyarnak, függetlenül a származástól, az anyanyelvtől, a családnévtől. Kiindulópontja hasonló volt francia szemlélethez, miszerint a nemzeti hovatartozás egyenlő az állampolgársággal. Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy az ország jelentős számú nem magyar csoportjai meginduljanak az asszimiláció útján. Részletes tárgyalás híján csak emlékeztetnék arra, hogy elsősorban a városi, polgári német és zsidó rétegek vettek részt e folyamatban. De éppen ez volt az a kérdés, ami a velünk együtt élő – a nemzetté válás útján járó – nemzetiségek számára a legnagyobb sérelem volt. Ha mindenki, aki akar, magyarrá lehet, akkor az nekünk halálos veszedelem – így tartották a szlovákok, a szerbek, a románok, a horvátok. Érdemes emlékeztetni arra, hogy szemükben a századforduló Budapestje nemcsak mint világvárossá nőtt metropolis volt egyfajta Babilon, hanem mint a magyarosítás központja is. Tucatjával lehetne idézni irodalmi műveket, mégpedig klasszikus szerzők tollából, amelyekben ez a „bűnös város” fölfalja kiforgatja valójából-anyanyelvéből az ide kerülő szlovákokat, románokat, szerbeket. E népek számára a nemzet mindenekelőtt az azonos nyelvet beszélők közössége volt. E nemzetfogalomnak a legfontosabb alappillérei: a nyelv és a kultúra közössége, továbbá az azonos etnikai származás. Így a disszámiláció bűn volt a szemükben, „elfajzás”, magyarázatuk szerint például Kossuth vagy Petrovics-Petőfi, mint szláv származásúak, fajtájuk árulói. A szlovák vagy a román antiszemitizmusnak egyik táplálója volt az a tény, hogy a zsidóság gyors ütemben magyarrá asszimilálódott, sőt a nemzetiségi területeken közreműködött a magyarosításban.
A kortársak közül sokan úgy látták, a történelmi Magyarország összeomlása maga alá temette a liberális magyar nemzetfogalmat is, vagy legalábbis erősen megrendítette. Ezzel lehetett magyarázni Trianont. Törvényszerű, hogy a nemzetfogalom újragondolását számosan megkísérelték, Németh László próbálkozásait, a Kisebbségben gondolatait is e törekvések közé kell sorolni. A polgárosodás kérdőjelei mellé teszi a nemzeti ideológia megoldatlan dilemmáit, hogy mit kell végiggondolni a magyar liberális nemzetállam csődje után. 1918–1920 után természetesen úgy látszott, mintha a szomszéd népek nemzeti ideológiája igazolódott volna be. Hiszen a magyar királyság etnikai elvű (más kérdés, hogy a gyakorlatban ez enyhén szólva nem érvényesült) fölosztása azt bizonyította, hogy egy jelentős részben nem magyar lakosságú államot nem lehetett egységes magyar nemzetállammá alakítani. Németh László világosan látta, hogy a Nyugatról importált nemzeteszme föloldhatatlan dilemmát jelentett az itt élő népek számára. Más itt a nemzet, mint Nyugaton, mások a nemzetet létrehozó politikai-társadalmi körülmények. Eljut addig is, hogy magát a nemzetállam fogalmát szintén megkérdőjelezi, ezt ugyan expressis verbis nem fogalmazta meg, de kifejezte kételyét: egyáltalán alkalmas-e a nemzetállami keret a mi térségünk népei számára. Kételyét fél évszázaddal később is jogosnak érezhetjük. Hiszen akkor csak mintegy két évtized, azóta viszont újabb harminc esztendő bizonyította be, hogy a nemzetállam létrehozásának az a logikája, amely homogenizációt jelent, más nyelvet beszélők kizárásával jár, az államban kívánja a nemzetet megtestesíteni, mintegy a kollektív én megvalósításaként, ellentmond annak, hogy itt sok a vegyes lakosságú nagy- és kistáj, a többkultúrájú város, hogy a szomszédok között nemegyszer elmosódott a nyelvi-etnikai határ (majd mindegyik szláv nép, ha a szomszédja egy másik szláv nép, bír sajátos köztes etnikai sávokkal – például a cseh-szlovák vagy az ukrán-lengyel, a szlovák-lengyel határterületen), hogy jelentős a kettős identitású népcsoportok száma. A második világháború befejezése után folytatódott – más ideológiák leple alatt – a XIX. századi nemzetállam építése, hiszen milliókat telepítettek ki, lakosságcserékre került sor, nyelvi jogok korlátozására. 1967–68-ban a szlovák értelmiségnek, majd a politikának újra meg kellett fogalmaznia az önállóság, a különállás követelményét, hogy saját nyelvük, kultúrájuk van. S hiába törték le rendőri módszerekkel 1971-ben a horvátok törekvését, ettől még nem oldódott meg. a közös nyelvi norma múlt századi elfogadása óta létező dilemma, hogy mit jelent szerbek és horvátok összetartozása és különbözősége.
Németh László joggal utasította el azt a nemzetállami gondolkodást, amely a politikai nemzet fogalmán alapult. Az államot és nemzetet elkülöníti ezért némiképp, fölhívja itt is arra a figyelmet, hogy Trianonnal nemcsak vesztettünk, egyben meg is szabadultunk a nem magyar milliók gondjától: „A történelmi állam elveszett, de a nemzetiség szabad” (70.). Ennek a helyzetnek szerinte előnyei is vannak, egyértelműen a „kismagyar” út mellett voksol. Vagyis leszámol tudatosan azzal a vízióval, amelyik a Szent István-i Magyarországot tűzte ki célul, a magyarságot a térség kis népei között szemléli. Ez pedig az illuziótlan tudomásul vétele annak a fejlődésnek, a nemzettévállási folyamatnak, amely – némi fáziskéséssel és esetenként eltérő módon – végbement szomszédainknál. A nemzetfogalom közös alapjaként tételezi a nyelv és a kultúra egységét, ez lehet az a megközelítés, amelyik valamiféle „igazságot” tehet az itt élő népek között. Ami engedmény is, mégpedig döntő ponton, hiszen lemondást jelent Nagy-Magyarországról, az irredentáról, de követelés is, mert síkraszáll a magyar anyanyelvűek egysége mellett. Itt fölvethető, hogy a nyelvi-etnikai nemzetfogalom könnyen elvihető a kirekesztés irányába, ami kétségtelen, sőt a tragikus fejlemények miatt érthető megítélésében az óvatosság, de a politikai nemzetfogalom legalább ennyire kétélű lehet, amire számtalan példát lehet hozni az elmúlt évtizedekből is. 1990-ből visszatekintve kikerülhetetlennek látjuk ezt a „visszakanyarodást” a magyar nemzeti ideológia történetében, hiszen lényegében máig nem dolgozta föl a kollektív nemzeti tudat a kisnéppé válást, ami pedig történelmi valóság.
Másik kérdés, és ebben a történelmi távlatból nézve mások a hangsúlyok, hogy a nyelvi-kulturális nemzet mint célkitűzés magában hordja azt a romantikus mozzanatot, miszerint a nemzeti egység elérendő ideál, sőt a nemzet tulajdonságokkal bírhat, mint az egyén, és a nemzeti jelleg sajátos karaktervonásokat jelent. Ebben a megközelítésben a sajátosságok némileg öröktől fogva létezőnek látszanak, értékesebbnek tetszik állandóságuk, nagyobb hangsúlyt kaphat a homogenitás, mint a sokféleség. Ma már egyértelmű, hogy a kulturális együttélés különböző formái, a többnyelvű, többkultúrájú közeg sajátos értéket hozhat létre, a régi Magyarországnak ez a multikulturális öröksége bizonyos értelemben az újfajta Európa felé mutat. Ha Csokonai megvetően szólt az elegy-belegy pesti népről, ha a város magyarosodását másfél évszázadon keresztül szellemi életünk pozitív fejleményeként könyvelte el, a nemzetállami meghatározottságokon túl tekintve ma fölismerjük a sokféleség megannyi vonzó vonását, hogy büszkeségünknek része lehet – a kisajátítás minden szándéka nélkül – mindaz a szellemi érték, ami itt született, bármilyen nyelven, bárki teljesítményeként – független ősei származásától, vallásától. Mindezt fölfedezheti és tudatosíthatja jobban Budapest, amiképpen például Trieszt vagy Prága is újraértelmezi szellemi örökségének többkultúrájú hagyományait.
Amikor térségünkben a türelmetlenség hangjai is fölerősödtek, érdemes Németh László üzenetét újra mérlegelni a közös sorsról, a gyakran üresen emlegetett, „tejtestvériségről” szóló írásait. Abban a folyamatban is meghatározó volt a szerepe, amely a szomszéd népekkel kapcsolatban önbíráló magatartást tudott kialakítani, látván és láttatván a magyar bűnöket, nem önostorozó gesztussal, hanem éppen a kölcsönös megértés lehetőségeit keresve. Azért különösen fontos ez ma, mert az absztrakt internacionalizmus évtizedei után, amikor módszeresen pusztították a magyar nemzeti tudatot, joggal kíván óvatosságot a szellem embere, mivel nem lehet orvosság a keresztény-nemzeti neobarokk hagyomány. Mint ahogy az egyoldalú Kelet-Európásodásból nem az gyógyíthat ki bennünket, ha most meg nyugat-európai mázzal kenjük be magunkat. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezután is szomszédaink között maradunk, a velük való kapcsolat meghatározó lesz, és illúzió volna (nem először történelmünkben) azt hinni, hogy valamiféle külső segítők az ő rovásukra majd a mi pártunkat fogják. Éppen ellenkezőleg: azt várja ma tőlünk Európa, hogy rendezzük egymással dolgainkat, meghaladva azt a XIX. századi nemzetállam gondolatot, amely mifelénk is annyi tragédiát okozott. Minták átvétele semmit nem segít, Európát magunkból, a mi sajátos hagyományainkból kell fölszínre hozni.
Mindehhez NĂŠmeth LĂĄszlĂł ĂźzenetĂŠnek sok fontos mondandĂłja van. MĂĄnak szĂłlĂł, aktuĂĄlis gondolatok.