FÓRUM
Veszteséglistáink
Megsárgult folyóiratok végeérhetetlen oszlopsorai, „a császári és királyi” hadügyminisztérium veszteség-lajstroma... a névsor összeállításánál és az illető katonára vonatkozó adatok megnevezésénél arra törekedtünk, hogy mindenki könnyen eligazodhasson rajta, „ezen a listán 1653 név van feltüntetve...”. A mi veszteséglistáink másabbak, mint amilyeneket a Tolnai Világlapja közölt annak idején. 1918-ban; egyre nehezebb eligazodni rajtuk.
Veszteséglisták, emberek, hangulatok, arcok és hangok, tájak, ama kagyló-hamutartó fölött végigpörgetett mozaik-valóság, megnevezhetetlen helyszínnel, kiszámíthatatlan időben: „kagylóország ellentengernagya legyezőszerűen fogja körül a csikkeket, századvégi hableányt lehet képzelni mögéje, dédapákat és dédunokákat is, ha Őexcellenciája Pancoas Tobias úr egy kicsit még vár” (Hamutálca, Bevezető gyanánt).*
Hangulat: egy világváros vonatállomásán valaki a zsebében kotorászik pár darab aprópénz reményében, s mikor végre a kezébe akad egy-két pénzérme, akkor veszi észre, hogy a babérkoszorúsan is kopasz Ferencz József arcképével díszített ezüstforintok zörögnek a tenyerében, de azért belesüllyeszti őket a kávé-automatába... A történet folytatható, de nem érdemes, a valóság és képzelet közti különbség csupán az elmesélés módszerében különbözik. Ezért érezzük néha úgy. hogy invenció a valóság, s hisszük valóságnak az invenciót.
Különös világot teremt Mózes Attila a valóság képére és hasonlatosságára, a racionális és irracionális határán; szereplői nem valódiak, álmodó bábfigura valamennyi. A Gonosz színeváltozásai elé írt szövegét – „E könyv szereplői kitalálták magukat, önazonosságuk nem véletlen, tudják hogy vannak.” – új novelláskötete elé is kiplakátolhatta volna, ha másért nem is, figyelmeztetésképpen: Veszélyzóna, ne akard megismerni önmagad! A szereplők fölött ez a törvény uralkodik, tudják, lázadni hiábavaló, csupán az emlékekhez van joguk, bár az sem más. mint kegyelmes önkínzás. A veszteségek nyomán támadó veszteséglisták eleven sebként égnek. Egy ismeretlen vonatállomás peronján végleg elhallgat egy pléhbéka. A bádogbéka magánya főhőse, Góth, képtelen minden, a múltat korrigálandó cselekvésre, önmaga rabjává válik.
Többsíkúbb, metaforikusabb A tolmács hiánya című novella, egy tolmács; Tolmács utolsó napjairól szól, súlypontja az utolsó mondatra esik: „Mindössze annyit tudtak bizonnyal (ti. a tolmács eltűnéséről), hogy a tolmácsoknak nincsen jelenlétük. Csak hiányuk.” E két mondat a történet kulcsa, a szürke, jelentéktelen tolmács, aki nemcsak szavakat, hanem vágyakat, kívánságokat közvetít, csupán eszköz, kétszeresen is gép, muszáj megsemmisülnie; mihelyt szembenéz önmagával (lásd: tükör-iszony), önálló személyiséggé válik, megszűnik tolmácsként és bábként létezni.
A tolmács alakja modellként is felfogható, felemelkedésének és bukásának metaforája túlmutat a történet keretein, a többi Mózes-hőst is jellemzi.
Emlékek, veszteséglisták, Facipő kisasszony arca egy mára már idegen korszakból, akár lírainak is nevezhetnénk, ha nem törné meg az elmesélés, visszaemlékezés megszépítő harmóniáját egy-egy durva, önkínzó rádöbbenés – „Ó, mon Dieu, je ne comprends rien” – „Nous ne nous verrons plus sur terre” – hogyan is illene össze a kettő. Az Apollinaire-idézet groteszkké váltja a történet alaptónusát.
Mózes Attila kiváló érzékkel uralja a nyelv lágyabb és keményebb tónusait, többdimenziós, metafora értékű képei jól irányított ritmus szerint rendeződnek egymás mellé, mintha összefüggő időrendbe válogatott fényképeket nézegetnénk, hol gyorsabban, hol lassabban, mígnem a jelenbe érkezünk.  Az utolsó fénykép már a jelent mutatja, a múlt összefüggéseiben létező megmásíthatatlan valóságot. „Tavalyi hó és nikkelszamovár” – mondhatná Műleopárd az azonos című novella nosztalgiázó főhős(nő)je, önnön sorsát parafrazálva.
A képzeletbeli riporter még a kérdést is felteszi: „Mit üzensz a múltba. Műleopárd?” Vajon szerepelhetnek-e a veszteséglistákon a meg nem történt események? A múlt – bizonyítják a történetek szereplői – talán nem is létezik, csak valaki ránktukmálta, hogy aztán a sajátunknak fogadjuk el, és viseljük, igen, viseljük, mint egy elnyűhetetlen, megunt nagykabátot, amelyet eldobni nem bírunk, s elszakadni sem akar.
Érdekes kísérlet egymás mellé állítani a történeteket, minthogyha egyazon időben történnének. Ha jellemezni akarom a könyv stílusát, hangvételét, hangulatát (fontos ismérv!) a Szeptember végi csontzúzás című írásból idéznék: „Ott ül a Varas egy favágótuskón, lába jól szétvetve, időnként két lábfeje közé kotor egy-egy nagyobb darab, fehérre égert csontot, s lusta, monoton, de kitartóan erős mozdulatokkal zúzza, töri a két kézre fogott, első világháborús srapnelhüvelyből készült, bükkfanyelű döngölővel, melynek tompa dübörgésébe a zúzódó csontszilánkok élesebb reccsenése vegyül.” Mintha csak verset olvasnánk, annyira tömör és szuggesztív a kép, túlnő önmaga jelentéssíkján, metaforikussá válik. A szavak mélyén ott rejlik a kétely: mi nem létezünk, csak kitaláltuk magunkat, az egész egy elhibázott játék. Mégsem végződik tragikusan (legalábbis a szó hétköznapi, romantikus értelmében), a hétköznapok nem produkálnak látványos tragédiákat.
Játék vagy kényszerűség? Vajon kényszer-e az emlékezés, muszáj-e a múltat megidézni, hiszen veszélyes játékká válhat, rabjaivá lehetünk saját emlékeinknek. Yesterday – tegnap: mit jelent az emlékek terhe alatt e szó? Az azonos című novellában talán csak ennyit: elvégeztetett.
Városok, tájak, emberek, veszteséglisták. Nincs, nem lehet vége a sornak. Nem létezik idő és helyszín, nincsenek jól meghatározott koordináták, minden viszonylagos. „Tisztázni hely, idő és cselekmény egységét ebben a világban: itt, most és így, amikor már nem lehet hinni a történés törvényeiben, mert ez a hely nem a mostban van, s ez a most nem így ad időbeliséget az ittnek.” (Yesterday. Az én kiemelésem – K. Cs.). Variációk a pusztulásra. Ódon épületek romló falain az egyre mélyebb repedések, életek, arcok romlása, már-már perverziónak számit itt az elmesélés. Zuhanás meséből a valóságba, valóságból a képzeletbelibe, tükörlabirintus az önmaguktól is iszonyodóknak. A kegyetlenségnek is van poézise. Személyes emlékek is helyet kapnak a kötetben, hiszen nem lehet igazságtalan önmagához az író. „Olyan messziről is felkísért minden emlék” – mondja A fegyverkovács kapuja című, Vásárhelyi Gézára emlékező rondójában. Személyes emlékek, személyes veszteségek, mégis a közös veszteséglista részei. Mózes Attila kívülről szemléli az eseményeket, csupán egy-egy tónus kihangsúlyozásában szubjektív, gondoljunk csak a Yesterdayban megrajzolt író özvegyének a portréjára.
„Itt már segíteni nem, csak megállapítani lehet” – mondja ki kesernyésen a Színek és helyekben az író, ítélet és epilógus helyett.
A történetek stílusának egyedisége az elbeszélések dinamikus és statikus elemeinek sajátos váltakozásában áll. Az elbeszélés dinamikus eleme maga a történet, a tulajdonképpeni cselekmény, a statikus elemek a cselekményt magyarázzák, teszik explicitebbé. Mózes Attila prózáját, tanú rá a most megjelent kötete is, a statikus elemek uralják, a dinamikus elemek ennek rendelődnek alá. Ez az arány (a statikus elem javára) külön jelentéstartalmat nyer a kötetben, a játék értelmetlenségét hangsúlyozza. Értelmetlen az emlékezés, mégis... Műleopárd úgy válaszol a képzeletbeli riporter képzeletbeli kérdéseire, mintha a világ legnagyobb tévétársaságának studiótermében ülne.
Az elbeszélések statikus elemeinek ez a túltengése okozza a történetek lírai hatását (a líra szinte kizárólagosan statikus elemeket használ), s az élőbeszéd egyik sajátos, monológszerű vallomás-szövegéhez közelít. Mózes Attila prózáját nem nevezhetjük értekező prózának, hiszen a bölcseleti jelleg csak igen kis mértékben érvényesül: amit Mózes Attila művel, az egy tág értelemben vett lírai próza, minden mesterséges szenvelgéstől, olvasóbőgető romantikától mentes. A lírai futamok harmóniáját minduntalan megszakítja egyegy erősebb tónus, durvább ütem, a tények megmásíthatatlanságának felismerése.
Kézenfekvő lenne párhuzamot vonni a kötet darabjai és Krúdy Szindbádnovellái között, hiszen Krúdynál is, akárcsak Mózes Attilánál, a hangsúly a múltidézésen, az emlékezésen, emlékezve elmélkedésen van, az idő és helyszín irracionális, a határok elmosódnak. Csakhogy Mózes Attila kegyetlenebb, Krúdy kíméletesebb.
Az Oroszlán Hava főhőse hiába próbálja legyőzni Szultánt, a nagy vetélytársat, be kell ismernie vereségét, s az emlék egész életén végigkíséri. Erotika és pusztulás, veszteséglisták, mindennapi veszteségeinké. Az Oroszlán Havában így búcsúzik az író: „Sirályszárnyak a ködben. Álomsirályok. Úgy lengenek át a híg semmibe, mint egy nyár, mely már mindörökre a nevünkre emlékezik.” A veszteséglista nyitva marad.
KEDVES CSABA
 
* Mózes Attila: Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.