Bogdán László
SENKI FÖLDJÉN
III. A látogató
Most, vesz mély lélegzetet Rodica, és iszik egy korty már régen kihűlő rumos teáit – aprólékosan el kellene mondania, hogy MILYEN volt, hát ő az első benyomásairól fog előbb, az összbenyomásairól csak ezek után beszélni, hogy lehetőleg ne befolyásolja Boticsellit apja megítélésében. A sorrendben, úgy gondolja legalábbis, Boticselli sem láthat semmi zavarót és kivetnivalót. Hiszen lényegében az a célja, hogy Boticselli megtudjon mindent, s a lehetőség szerint reális és objektív kép alakuljon ki benne az ő édesapjáról, beszélgetésükről s mindarról, ami miatt, úgy gondolta, már nem halogathatja tovább ennek az egész találkozásnak az elmesélését.
– Csak előbb megrakom a kályhákat! – emelkedtem fel.
– Enni is kellene valamit – ingatta fejét szomorúan a feleségem –, bár ő most valahogy nem éhes – állott fel, és amíg én a kályhákkal foglalatoskodtam, odasétált az ablakhoz, és elhúzva a függönyt, kibámult a havazásba. Ahogy válla fölött, az egyik kályhától a másik felé menet, futólag ellenőrizhettem, kinn ha lehet még sűrűbben hullott a hó: betakart mindent, elfojtotta a zajokat, a hangokat, fehérre egységesítette a tájat, ebben, mint minden egyformaságban, volt valami zavaró is.
Megborzongtam.
– Tégy fel még egy teát – kért a feleségem, de nem fordult felém, továbbra is a téli tájat bámulta. Én őt néztem önfeledten, amikor hirtelen lett vége a varázsnak, megrezzent, és akkor már én is meghallottam a kopogást.
– Valaki van a kapunál – indultam kifelé. – Megnézem, ki az.
– Biztosan a híres Béla bátyád – mosolygott az ablaküvegben tükröződő képmásának cinkosan Rodica. – Mintha mondott volna valaki olyasmit, hogy meglátogat. Egyhamar te sem tudod meg, hogy néz ki az apám, s mit beszélgettem vele... Ha ugyan érdekel egyáltalán... nagyon unod... mondjad?!?
Legyintettem.
Hány óra lehet? – akartam kérdezni, de a nagy falióra, amelyet minden idelátogatásunkkor megindítottunk, méltóságteljesen és ünnepélyesen négyet ütött.
Kimentem. Hutera a kapu előtt álldogált, a már térden felül érő hóban, s féltőn szorított magához egy üveg bort.
Jó szerencsét – üdvözöltem, és kitártam a kaput.
– Adjon az úristen minden reászorulónak, – lépett ő beljebb és rázta magáról a havat, mint a kutya a vizet. – Ebédeltek már? – kérdezte cinkos közvetlenséggel, és télikabátja kidudorodó zsebére ütött, az előbb oda rejtette a borosüveget.
– Nem, még nem – nevettem.
– Akkor jó – nyugodott ő meg –, tudniillik hoztam egy kiló húst s valami bort. Tüzet, gondoltam, tettek már...
IV. Szellemidézés
Az ebéd és Hutera távozása után (megígérte, hogy beszél egy traktoristával, és behúzatják a kocsit) úgy döntöttünk, lepihenünk.
Szürkülödött, s a sűrűsödő alkonyatban egykedvűen világítottak a havas mezők. A hálóban kellemes meleg volt már, megnyugtatóan duruzsolt a kályha, behúztam a zsalugátereket is, s eloltva a lámpákat, meggyújtottam a karos gyertyatartóban hervadozó vastag gyertyákat, majd leültem dédapám, Ödön von Boticselli, a maga korában neves bűvész és illuzionista kedvenc, trónusszerű karosszékébe.
– Hallgatlak! – néztem feleségemre.
Rodica ledőlt az ágyra, a pislákoló gyertyák felé fújta a füstöt, rögtön megismerte – sóhajtott –, s ugye ez egyben azt is jelentette, apjaura nem sokat változott az elmúlt negyedszázadban, sőt szinte semmit nem változott, magas volt, karcsú, fiatalos, s ezt jól szabott sötétkék tweedzakója is kiemelte. Arca frissen volt borotválva, hangsúlyozva hajának hollófeketeségét. Nem, a megengedettnél talán picivel hosszabb barkója sem őszült még. Egy oszlop mellett, állott, laza, várakozó testtartásban, és kifürkészhetetlen arccal nézegette az ide-oda cikázókat, a várakozókat; az emberzsivaj láthatólag nem ért el hozzá, ő máshol volt, kívül, csak a teste volt itt. Oldalról közelítette meg, apja nem vette észre. Jó estét, köszönt rá elszántan, és hirtelen lépett eléje. Apja rábámult, egy pillanatig figyelmesen nézett rá, mintegy megnézte őt magának, bemérte, s közben – fedezte ő fel picit megrendülten – a neonfényben halottsápadt arca is kiszíneződött, s mire kitárta karját feléje, már szabályszerűen el is pirult, szemében egy tétova könnycsepp is megvillant, feléje lépett, viharosan ölelte magához, bársonyosan sima, puha arca egy pillanatig súrolta az ő arcát, az érintés egészében nem volt kellemetlen, s érezte apja arcszeszének különös, bizsergető, semmivel össze nem téveszthető, de számára ismeretlen, azonosíthatatlan illatát. Kislányom, mondta azután apja, teljesen feleslegesen, kislányom, ismételte meg az ő legnagyobb meglepetésére ezúttal is magyarul, azon a nyelven, amelyet nem szívesen használt, még képeslapokra rótt, személytelen üdvözlő sorai írása közben sem. Kislányom, ismételte meg harmadszor is, s vállát átölelve körbefordulva kormányozta őt kifelé a teremből. Túl sok mindent kellett volna kérdeznie, sóhajtott újra Rodica – ezért inkább hallgatott, s átengedte, legalábbis átmenetileg, a kezdeményezést édesapjának.
Akkor most elmennek valahova vacsorázni? – kérdezte a férfi a hall ajtajában, de ő ma sem tudja miért, megrázta a fejét, nem, mondta tagoltan, világosan, jól érthetően, nem, ő már evett; dehát, képedt el az apja, mintha úgy egyeztek volna meg a telefonban, hogy... de neki, hazudott ő tovább, s maga sem értette miért – mint idegenvezetőnek kötelezettségei is vannak a csoportjával szemben, többek között – fordul szembe apjával – velük kell egyen, igen, meg kell jelennie általában a közös étkezéseken, ide-oda kell mosolyognia, bizony társalognia is illik csoportja tagjaival; az utólagos feljelentéseket, reklamációkat sajnos így sem mindég lehet elkerülni, de... Szóval vacsorázott már, sóhajtott az apja, ő bólintott, gyomrát összeszorította az éhség. Apja szétnézett az utcán, majd intett a kezével. Vajszínű Mercedes gördült a bejárat elé, akkor most elgurulunk egy csöndes helyre, súgta bátorítóan az édesapja; a sofőr, magas, karcsú, szőke ifjú, máris kiugrott, kitárta az ajtókat, beszálltak, és az óriási kocsi méltóságteljesen kezdett suhanni velük az áttekinthetetlen éjszakában. Apja bizonyára már előre eldönthette az útirányt, hiszen előtte nem adott semmiféle utasítást a sofőrnek.
Ő most – nyomta el a cigarettáját Rodica, nyilván nem akar újabb önelemzésekbe tévedni, de el kell mondania mégis, hogy őt kislánykorától mindég az előre eldöntött dolgok idegesítették a legjobban, nem szerette, ha az ő tudta nélkül, a háta mögött döntenek fontos kérdésekben, ezért meglehetősen agresszíven kérdezte apjától, hogy hová viszi? nem mondaná meg? nem árulná el azért mégis? lehet, hogy apjában ő úgy él, mint egy kislány, de akármilyen furcsa, bele kell törődnie, el kell fogadnia a megváltoztathatatlan tényt; ő már felnőtt... mire a férfi simára beretvált arcát újabb vérhullám öntötte el, szeme összeszűkült, de fegyelmezte magát, és meglepően udvariasan azt válaszolta, hogy mindjárt meglátja, nem szabad elsietni soha semmit, legyen ez a meglepetés!...
El akarja rabolni? – nevetett ő, erőltetett vidámsággal, de szívében azért már piciny aggodalommal, miközben a hajó nagyságú luxuskocsi feltartóztathatatlanul száguldott velük a kivilágított, autókkal zsúfolt bulvárokon. Már hogy akarná elrabolni? – lett hivatalos apja hangja is, már miért akarná elrabolni tulajdon leányát?!? Nem, nem akarja, tette még hozzá, de már nem mosolygott, csupán beszélgetni szeretne vele, úgyis mint szülője, aki törvényszerűen érez felelősséget érette.
Úgy? – húzta el ő a száját és az elmúlt évtizedekben a személyes, mélyen átérzett és szinte törvényszerű apai felelősségnek miért nem látta semmi jelét, helyesbít, semmi nyomát – kezdte volna ő újra, de a síma férfiarc megrándult, kis erőszakos vonás jelent meg a száj szögletében, a nevető kék szemek újra baljósan szűkültek össze; hát nem hiszi, mondta tagoltan artikulálva mindenfajta idegen akcentus nélkül az ő régenlátott atyja, hogy mindezt pontosan itt, most kellene megbeszélniük, mint ahogy azt sem hiszi, hogy bármilyen cselekedetéről, tettéről számadással tartozna...
Úgy? – fordult feléje ő, akkor be kell vallania, hogy ő ezt másképpen gondolja, s gyerekesen élvezte, hogy végre a jelek szerint ki tudta hozni sodrából atyját. Mégis, folytatta, kinek tartozik egy apa számadással, ha nem a leányának?! S mégis, úgy gondolja, ezeket a dolgokat, illetőleg az őelőtte máig titokzatos, érthetetlen távozását soha nem fogják megbeszélni? Éspedig azért nem, mert az apja gyáva!... És szembefordult a férfival, állta a most meglepően hidegnek tűnő kék szemek számonkérően metsző pillantását, s így apja másodszor is kitért. A sofőr előtt láthatólag nem akart magánügyeiről beszélni, bár most szemmel láthatóan nehezebben fegyelmezte magát.
Ő megérti leányát, kezdte kissé körülményesen, távolról, mire Rodica kezdett kacagni, és a tőle telhető természetességgel mondta: mindig is tudta, hogy édesapja egy nagyvonalú ember! és anélkül gyújtott rá egy cigarettára, hogy engedélyt kért volna rá. Apja hátrahőkölt, talán a füst zavarta? Vagy mégis az ő nevetése? Nem tudta eldönteni. De hiszen, folytatta, nem is ismeri, tizenegy éves kora óta nem is látta, nem beszélgetett vele, fogalma sincs arról, hogy ki ő, nem tud semmit róla, semmit! Az fel sem merült még idáig benne, hogy ő Rodica, esetleg nem is ő, hanem másvalaki, és most csak kiadja magát a lányának, hogy becsapja, átverje, megalázza, vagyonából kiforgassa, esetleg merényletet kíséreljen meg ellene.
Egy pillanat, szakította félbe parancsoláshoz szokott hangon a férfi, kár ebbe belemenni, ő nem „lelkizni” akar. Kissé megvetően ejtette a „lelkizni” szót, száját is elhúzta. S ha Rodicát érdekli, pontosan ezekről a cselesnek hitt, gyerekes fordulatairól ismert rá; emlékezteti, már kislánykorában is ilyen volt, másoknak hegedű kellett volna, zongora, esetleg fuvola, de ő trombitát akart! Nyomatékosan kéri Rodicát, figyeljen már rá, ő most nem „lelkizni” akar. Még nem!
Akkor X., nevetett ő megint, és szíve mélyen örült, hogy sikerült kihoznia sodrából az ő síma, ellentmondást, ellenvéleményt láthatóan nem nagyon tűrő édesapját.
Nem kérdezte most, sziszegte a férfi. Ne mind szóljon közbe, amikor ő beszél. Amikor apjával beszél, egy lány akkor hallgat.
Ezt először önmagára kellene vonatkoztatnia, mondta ő szárazon.
Nem tudja, hogy mindezt hogyan értse? – öntötte el újabb vérhullám atyja arcát.
Ahogy akarja – legyintett ő, de ha már rászánta magát, hogy negyedszázad után szóba áll lányával, ne kezelje úgy, legyen szíves, mint saját beosztottjait és cselédeit kezeli, legyen némi türelemmel, elvégre mégiscsak a saját lányáról van szó, a bármennyire is furcsa, nem ő, Rodica kezdeményezte ezt a találkozást!...
Hallgattak.
A tükörben látta a fiatal szőke fiú elismerő pillantását. Ezek szerint apja sofőrje ért magyarul, villant fel benne egy kósza gondolat, miközben a férfi felé fordulva határozottan kérdezte: és most mondja már meg, hová viszi? Őneki hamarosan vissza kell érnie hoteljébe, hiszen (s nem tudja, apjának egyáltalán van-e erről tudomása?) ő idegenvezető, és ez azt is jelenti, hogy egész csoportjának zavartalan utazásáért felelős.
Apja felnevetett. Ő biztos benne, mondta, hogy reggel már egészen másutt lesz Rodica!
Újra megpróbálta ügyetlenül megsimogatni a haját, valahogy úgy, olyan mozdulattal, ahogy egy hűséges kutya fejét simogatják, de ő idegesen húzódott el.
Mostmár elege van ebből az egészből, tört ki újra, s már nem is leplezte ingerültségét. Szeretné tudni, hogy hova mennek, és mi célból hívta el őt beszélgetni az apja? Mert ez nem diskurzus, csak oktatják, sértegetik, vádolják egymást, és ő ezt a maga részéről unja, nagyon unja. Az eddigiekből úgy veszi ki, hogy mélyen tisztelt szülőatyjának két elsuhanó évtized után újra nagy tervei vannak vele. Bevallja, mindez mély elégtétellel tölti el, megdobogtatja a szívét, megörvendezteti, de jó lenne azért, ha apja mihamar megosztaná a részleteket is ővele, aki mégiscsak érdekelt fél az egészben, és a dolgok állása is nagyon mélyen érinti, lévén, hogy ő időközben, amíg atyja, ez a huszadik századi Odüsszeusz, a világban bolyongott, s leánya iránt érzett szeretetéről csak ünnepi alkalmakkor küldözgetett személytelen hangú képeslapjai és pontosan érkező csomagjai tanúskodtak, – felnőtt, és megszokta, hogy a dolgairól ő maga döntsön. Ami a csomagokat illeti, köszöni szépen őket, ami a képeslapokat illeti, lehettek volna talán itt-ott részletezőbbek is. Válaszolni soha nem tudtak, lévén, hogy sem az üdvözleteken, sem a csomagokon nem szerepelt feladójuk pontos címe!
Ennyi? – sóhajtott az édesapja. Csak ennyi?
Azért mégiscsak furcsa, kezdte ő újra, rátört a szállodájában, a szó igazi értelmében elrabolja, nem akarja elmondani miért, és azt sem, hova viszi; homályos célzásokat enged meg leánya legközelebbi jövőjével kapcsolatban, és találkozásuk második tíz percében máris kioktatja harmincegy éves, férjezett lányát, felhívja figyelmét arra, hogy ne mind vágjon a szavába, noha azelőtt ő ezt a lehető legdurvább természetességgel tette meg, vagy amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek?!?
Pillanatnyilag ennyi, dőlt hátra ő fáradtan, s most nyomatékosan kéri édesapját, állíttassa meg a csodálatos autóját, mert ő ki szeretne szállni, vissza szeretne menni a szállodájába. Nem szereti az olyan kalandokat, ahol úgy bánnak vele, mint egy kisgyerekkel, vagy ami még rosszabb, mint egy beosztottal, egy cseléddel...
Most nem állhatnak meg, válaszolta apja szárazon.
Ő kinézett, és meglepetten észlelte, hogy már nem a kivilágított, forgalmas utcákon suhannak, már régóta kiértek a metropolisból, s most valamilyen erdei úton haladnak, baljós sötétségben, az előtte még mindig ismeretlen cél felé.
Akkor ijedt meg először.
Rodica nagyon hasonlít az édesanyjára, kezdte dallamos hangján az édesapja. Az ő volt felesége, Klára is mindig ennyit beszélt, s egyáltalán nem volt kíváncsi partnere véleményére, nem igyekezett kialakítani a közös hangot, csak szenvedélyesen és elvakultan fújta a magáét.
Igazán kimondhatatlanul örül az összehasonlításnak, vágott viszsza ő, de ebben a pillanatban puhán és rejtelmesen állott meg a kocsi, a fiatalember kiugrott, kitárta az apja felőli ajtót, édesapja ruganyosan, frissen, fiatalosan szállott ki a kocsiból, átsétált az ő oldalára, kinyitotta az ajtót, kisegítette őt is, csak akikor vette észre, hogy valami udvaron állnak, a gyepen két orosz agár kergetőzik a mélabúsan álldogáló kerti törpék között, valahol nem messze szökőkút vize sistergett, s a szél egykedvűen motozott a hatalmas platánok lombjaiban.
Megérkeztünk, mutatott tétován előre az apja, és átkarolta a vállát. Az én házam, az én váram, mondotta még. És talán a tiéd is, tette hozzá rejtelmesen, ha te is alkarod.
Ő elszédült.
Tétován forgott körbe, nézte a kerti törpéket, a platánfákat, az orosz agarakat, a felaggatott lampionok puha, szórt fényében valószínűtlennek tűnt ez a környezet, később vette észre a hatalmas szökőkutat is, egy vízi isten emelkedett ki a habokból, körülötte najádjai álltak, orrukon, szájukon, fülükön fröcskölve a vizet.
Apjára pillantott, azt hitte, nem lát jól, álmodik.
Most végre elhallgatott, nevetett megértően a férfi. Lám, ezt jó lesz megjegyezni az elkövetkezők miatt is! Ez volt az első homályos mondata, beszélgetésük kezdete óta, de ő túl fáradt volt már ahhoz, hogy érdeklődjék. Lehunyta a szemét, remélte, mikor ismét kinyitja, eltűnik az egész kastélykert, szökőkutastól, lampionostól, kerti törpéstől.
Az az érzése, folytatta apja, lesz még mit mondaniuk egymásnak.
Bementek a kastély tágas, csupa márvány előcsarnokába. Személyzetnek sehol semmi nyoma nem látszott. Nem fogadta őket senki. Az előcsarnok fényárban úszott, mindenütt szobrok, hideg márványalakok, festmények, egyébként így első látásra fel sem tudta mérni a gazdag miliőt, bámulni sem nagyon volt ideje, alaposan nem tudott megvizsgálni semmit, azt látta, hogy a szobrok és festmények kivétel nélkül mind antik témájúak, a görög mitológia alakjait és jeleneteit ábrázolják meglehetősen szélsőséges s egymástól néha alaposan elütő felfogásban, de apja máris karon ragadta, felmentek a lépcsőkön az első emeletre, és bementek egy nagyobb terembe.
Ez a dolgozószobája, mutatott tétován félkörbe az apja, s leültette őt egy hatalmas bőrfotelbe. Reméli, hogy iszik egy teát, nevetett zavarán, és máris tutaj nagyságú íróasztalánál termett, s egy odakészített forralón vizet melegített, két fehér porceláncsészét készített elő, a leöntőbe zöld teafüvet szórt, ráöntötte a forró vizet, megindította az asztalon heverő sakkórát. Homokórával is próbálkozott már, de túlságosan szórakozott, s mindég csak percek múlva veszi észre, hogy a homokóra lejárt, s akkor már szinte élvezhetetlen a tea. Ennek, mutatott az elmés szerkezetre, a legnagyobb előnye, hogy harsogva figyelmeztet az eltelt időre!
Ültek, nézték egymást, hallgattak.
Néhány perc múlva megszólalt a sakkóra, s apja saját kezűleg, rutinos, begyakorolt mozdulatokkal készítette el a teát. Illatos keverék volt, ahogy belélegezte jázminillatát, máris úgy érezte, felfrissül. Lehunyta szemét is, a bódító jázminillat visszaröpítette gyermekkorába. Ott totyogott az udvaron a fehér jázminbokrok között, és pityergett, mert a feltámadó szél kiszakította kezéből apja ajándékát, a piros léggömböt.
Most miért hallgat olyan ellenségesen? – kérdezte az apja. Nehogy azt higgye, hogy neki könnyebb, egyáltalán ne gondolja, hogy neki könnyű, nem, nem könnyű neki sem, és éppen ezért kéri, beszéljen, minél többet beszéljen, a hangját szeretné hallani!...
Ő továbbra is némán, ajkát harapdálva szürcsölte teáját, majd felállt, nézegetni kezdte a könyveket, ide-oda sétált a hatalmas könyvtárteremben, első látásra is feltűnően sok volt a mitológiával, asztrológiával, mágiával, alkímiával, az okkultizmussal, a hiedelmekkel foglalkozó kötet, fóliáns, kézirat, német, angol, francia, olasz és spanyol nyelvű könyvek, latin nyelvű ősnyomtatványok sorakoztak egymás mellett, szívében szorongva egy boltív alatt, a többitől némileg elkülönítve magyar nyelvű könyveket is felfedezhetett: Fónagy Iván: Mágia avagy a titkos tudományok története című munkáját, Szatmáry László jól ismert Magyar alkémisták című narancssárga könyvét, amelyik Boticsellinek is megvan, nevezetes dédapjától örökölte, azután a falon a szabad helyeken metszeteket is látott, jeleneteket alkimista műhelyek életéből, elmerülten nézegette a csúcsos süvegű, elszánt arcú férfiakat, amint különböző, elképesztő alakú és formájú tégelyek és csövek között dolgoztak, egy hatalmas régi térkép is magára vonta a figyelmét, majd felfedezhette a farkát harapdáló kígyót is, ezt az ősi jelképet, jól semmit nem tudott megnézegetni, alaposan semmit sem vizsgálhatott meg, mindvégig magán érezte az egyre idegesebb apja tekintetét, s ez kimondhatatlanul zavarta, már bánta hogy engedett a hívásnak, és eljött, s ha most Boticselli megkérdezné, hogy végeredményben miért döntött úgy, hogy annyi év után találkozik ismeretlen és idegen édesapjával, zavarba jönne, nem tudna válaszolni, igen, talán kíváncsiság volt; érdekelték apja körülményei, ő maga; de akkor ott az egyik metszeten aggodalmas arccal figyelő, királyi koronás alakot nézegetve – az aranycsinálás bonyolult folyamatát ábrázolhatta az ismeretlen művész, a titokzatos processzust, amelynek során létrejön a vágyak vágya: a bölcsek köve, a talizmán, amelyik aranyat csinál az ólomból és más fémekből is, emellett minden betegséget meggyógyít, s nem utolsósorban birtokosának örök életet ígér – rájött, hogy tulajdonképpen nem kellett volna eljönnie, nekik már kevés, nagyon kevés közük van egymáshoz.
Apjára pillantott, a férfi ellenségesen méregette őt. Már épp akarta volna mondani, hogy akkor ő elmegy! ha nem lehet átugrani húsz esztendőt, amikor egy másik festmény kötötte le a figyelmét, ez a könyvespolcok közötti szabad falfelületen volt látható, apja íróasztalának háta mögött, s ahogy atyját figyelte, önkéntelenül fedezte fel a kép bizonyos erős részleteit; már az előbb is láthatta, csak akkor nem figyelt fel rá, a nagyméretű festmény egy középkori aranycsináló műhelyt mutatott be, előtérben egy kis olvasztó mellett maga a tudós látható, amint elmerülten éleszti a tüzet a tégely alatt, körös-körül rejtelmes és titokzatos tárgyak, fiolák, üvegcsék, tégelyek, különböző rejtélyes alkimista jelképek. A háttérben persze feltűnnek a tanítványok is, lelkesen vitatkoznak valami bizonyára tudományos kérdésen, és az egyikük épp egy hatalmas könyvből citál valamit a többieknek, mellette az egyik szolga fújtatóval éleszti a tüzet, míg a másik, az érdeklődőbb, teljes lélekkel figyel a vitára. Egészében véve is mozgalmas és érdekes kompozíció volt, megérdemelte volna a tüzetesebb vizsgálatot is, de ő nem tudott a kép számos, rejtélyesnek tűnő részletére figyelni, annyira megdöbbentette a kép előterében elmerülten dolgozó tudós arca. Nem, Boticselli téved, nem egyszerű hasonlóságról van szó, nem csak arról, hogy ez a mágus hasonlított volna az ő édesapjára. Nem! Szívében szorongva azt vette észre, hogy ez az ismeretlen adeptus maga az édesapja! Mintha apjáról készült volna ama festmény, de nem, ez is rossz, így is hibás a fogalmazás, csalóka a megközelítés, nem, mintha apja lett volna ott a képen, a kis olvasztó mellett. Mindenesetre a festményen valahogy érzékelhetőbben, valóságosabban volt jelen, mint a szobában.
Miért hívta őt ide? – kérdezte ő hirtelen, brutálisan szakadva ki a festmény egyre nyomasztóbb erőteréből (már-már hipnotikus hatást gyakorolt őrá ez a kép, többé nem is mert ránézni, valahogy kikerülte a tekintetével.) – Mit akar tőle? Válaszoljon!
Kissé kíméletlenül szegezte a sima és udvarias, figyelmes férfiarcnak a kérdést, ha el akart kápráztatni, ez mondjuk momentán (így mondotta, gúnyosan, és mosolygott) sikerült! de tudhatná, mágikus stúdiumaiból legalább ennyit már igazán leszűrhetett volna, hogy káprázatokra nem lehet építeni.
Elhallgatott. Visszament foteléhez, közben még futólag megvizsgált egy nagyméretű metszetet, amely az alkimisták kínzásait ábrázolta. Így kínozhatták azokat, akik nem tudtak aranyat csinálni. De ki tudhatott? Akiről mindenesetre kiderült, hogy közönséges csaló – lépett melléje váratlanul apja, és magyarázni kezdett, vigasztalóan ölelve át a vállát –, avval rövid úton végeztek, csúfságból, mondjuk ruhástól bearanyozták, azután felakasztották, kerékbe törték, miszlikbe aprították. Azokat azonban, akik jóhiszeműen csak keresték az aranyat, rettenetesen megkínozták, hiszen nem hihették el, hogy kísérleteik meddőek. Amit itt látsz, egy olyan kínzatást ábrázol. Az inkvizítor nem hiszi, hogy az alkimista kísérletei nem jártak eredménnyel, feltételezi, hogy nem akarja elárulni a titkot. A titkok felkutatásának számtalan találékony módja volt ismeretes már akkor, a vízpróbától a spanyolcsizmáig és a hüvelykszoritóig...
Ő elfordult a képtől, visszament foteléhez, kiitta teáját, leült a fotel karfájára, lábával szórakozottan kezdett harangozni, s figyelmesen nézett apjára, aki váratlanul mosolyodott el. Kislánykorában is szeretett így ülni, mondta melegen, és továbbra is mosolygott; ez a kisfiús, csibészes mosoly végre őszintének tűnt, s hirtelen (az ő számára mindenesetre teljesen váratlanul) teremtett kapcsolatot azzal az évtizedekkel ezelőtti energikus és fiatal férfival, aki trombitát vett neki, és improvizációiban hosszasan, látható élvezettel elelgyönyörködött, aztán kézen fogta, sétálni vitte a parkba, és az üstökösről, a tengeri csodalényekről, a tintahalakról, a tengeri-tehénről és -püspökről, az algákról és óriásbálnákról mesélt neki, lebilincselően és ötletesen, majd az ásványokhoz fűződő mágikus elképzeléseket taglalta hosszadalmasan, vonzóan, felejthetetlenül, részleteket citálva az öreg Plinius főművéből. Nem is lepődött meg, amikor apja ellágyulva az egykori kisváros parkjáról, promenádjáról érdeklődött.
Igen, megvan gyermekkora varázslatos színtere, még megvan, bár egyre több öregedő (vagy csak annak tartott!) méltóságos faóriás esik áldozatul évről évre a cserélődő, de nemcsak ezért kapkodó „városatyák” áldatlanul átgondolatlan, hebehurgyán csélcsap átalakítási törekvéseinek. Igen, irtják a parkot, meggondolatlanul.
És a közvélemény? – döbbent meg az apja. A közvélemény miért nem tiltakozik?
Hazatérésre nem gondolt? – kérdezte ő érdeklődve. Nem gondolt arra, hogy végig kellene látogatnia előélete, gyermek- és ifjúkora színhelyeit? Egy ilyen látogatás már csak azért is rendkívülien hasznos lenne, mert nem tenne fel többé felesleges kérdéseket, a hazai közvélemény mozgósító erejével és egyáltalán szerepével kapcsolatosan.
Nem, jött azonnal az izgatott válasz, és ő ismételten megérezte, hogy milyen törékeny alapokon is nyugszik kettőjük kapcsolata, mennyire másképpen emlékeznek ők ketten ugyanarra, mennyire másként viszonyulnak a legelemibb dolgokhoz, és mindezekből következően mennyire másként ítélik meg a világ jelenségeit. Rájött, ha el akar valahová jutni apja szándékainak felderítésében, óvatosabban kell faggatóznia, kedvesebbnek kell lennie, nem kell mindenáron, mindenfélével provokálnia atyját, ezért hirtelen ötlettől vezérelve Máriusz bácsiról, egykori kedves trombita-tanáráról kezdett mesélni, s érezte, hogy apjának az érdeklődése most nem mímelt, hogy feltámad a régóta elfelejtettnek hitt múlt, benépesül az elegáns könyvtárterem gyermekkora s édesapja ifjúkora régóta halott(nak hitt) árnyaival. Igen, apja döbbenetesen átalakult ezalatt, lelkesen vett részt a szellemidézésben, már arra is emlékezett, hogy az öreg, bohém, megjelzett orrú karmester mindig fehér kamásnit viselt, sötétszürke kabátja zsebében mindig volt bonbon, s ennek az egykori, elegáns világfit mélabúsan idéző, divatból kiment, de makulátlan tisztaságú ruhadarabnak a másik zsebében tartotta ama szarvasbőrdarabot is, amellyel állandóan dörzsölgette kedves hangszerét, s a vakító aranytrombitában a szertartásszerű tisztogatás után hosszasan elgyönyörködött. Ezután az utca került sorra, háztól házra haladva próbálták rekonstruálni az egykori utcát, amelyik a családi háztól a promenádig vezetett. Az apja által emlegetett házak majdnem mind áldozatául estek a különféle célú „átalakításoknak”; a városrendezés hol lassúbb, hol hevesebb munkálatai során tűntek el a föld színéről, s cserélődtek ki más, nagy rössel emelt épületekkel, amelyek néhány év alatt szemlátomást megkoptak, elveszítették varázsukat, (lehet, már vadonatúj korukban sem volt ilyesmi nekik) de édesapja jelentéktelen részleteket is bámulatosan megőrző emlékezetében még álltak, léteztek, ablakaik csukódtak és nyitódtak, kéményeikben vígan szálldosott a füst, amelyért bizonyos elmúlt időkben adót is fizetett a városi polgár, kapuik előtt időnként fiáker állott meg, ritkábban gépkocsi, a haladás, a fejlődés, a civilizáció tagadhatatlan jeleként, az utca valaha tiszta, akác- és gesztenye-, valamint hársfák által megszűrt levegőjét mérgező gépkocsik, hosszú ruhás nők és frakkos urak szálltak ki és be ezekbe a szivar alakú fekete autócsodákba, aztán újra becsukódtak a nyitott kapuk, és ő, miközben elmélázó apját figyelte, rájöhetett, hogy a férfi is gyermekkora utcáját idézi és nem ifjú- majd felnőtt koráét, amikor a hatalmas kocsik úgy eltűntek a városokból, mintha a szél fújta volna el őket, és az ő utcájukban is csak néha zúgott el egy-egy ócska Zisz teherautó, megremegtetve az ablakokat. A vitrinekben összerázkódva értek egymáshoz a porcelánok, figyelmeztetően csörrentek meg a kristályok, és zörögtek az ablaküvegek megint. Nem, akkorra már a hölgyek sem viseltek hosszú ruhát, s a férfiak is leginkább lódenben jártak, micisapkával fejükön. Persze mindig vannak, akkor is voltak kivételek. Ilyen kivétel volt, csillant fel az apja szeme, és újra kópésan mosolygott rá, miközben egy üveg whiskyt varázsolt íróasztalára, és egy-egy ujjnyit töltött a rozsdabarna folyadékból két metszett pohárba. Igen, Zinnermann úr (akkor átmenetileg elvtárs), az ügyész, mindig fekete ruhában járt, nyakkendőben, vállán esőkabátja, karján sétapálcája vagy ódivatú, hatalmas esőernyője. Zinnermann elvtárs hű maradt önnön hagyományaihoz, nem tett engedményeket a proletárdiktatúrának, már ami – fogalmazott gúnyorosan édesapja – viselkedését, öltözködését, szép szokásait illette. Ítéletei már hívebben tükrözték a korszellemet, példásan igyekeztek idomulni hozzá. Zinnermann elvtárs (előbb és későbben: úr!) nagyapa barátja és hivatali kollégája volt. Kettőjük között, noha kimondottan jónak volt mondható, együttműködésük hosszú évtizedei ellenére sem melegedett bensőségessé a viszony, megmaradt kordiálisnak, kimértnek. Annak ellenére, hogy delente együtt söröztek a Fényesben, és sokszor cseréltek szíves szóval eszmét kedves írójukról, Thomas Mannról és legnagyobb magyar követőjéről, Márai Sándorról, – hosszú ideig nem tegeződtek össze (!) Pedig ízlésük is megegyezett, műveltségük egén is ugyanazon állócsillagok: Goethe és Schiller, Rilke és Musil, Vörösmarty és Arany, Ady és Babits ragyogtak – bár nagyapja a városba való kalandos visszakerülése után (1945-ben költöztek vissza, mint kihangsúlyozta, és nem haza, abból az ókirályságbéli városkából, egykori fejedelmi székhelyről, ahol a főhadnagy akciója jóvoltából meghúzhatták magukat, és átvészelhették hamis papírokkal a háborús éveket) németül nem szívesen szólalt meg, kedves íróiról nem mondott le, sőt barátja, Zinnermann kedvéért az általa ugyancsak kiátkozott magyar nyelvvel is tett ritka kivételeket. Szívesen idézgetett kollégája társaságában némely verseket, a nyelv – és közvetve: a nép! – iránti sértődöttségét bölcsen nem volt hajlandó átvinni az általa mindig is istenített és csodált magyar költőkre. Nagy szeretettel, de mély és átélt fájdalommal idézte Babits Mihály versét Jónásról.
Ismeri ezt a verset? – állott meg apja az emlékezésben, felugrott, szétnézett könyvtárában, akár egy tájékozódási futóverseny résztvevője, majd előhúzott egy kis bőrkötéses könyvet, és fennhangon, nagypapa raccsoló kiejtését utánozva kezdett felolvasni belőle.
Hogy is van az a passzus, kedves Fred (így szólította Zinnermann Frigyes urat, azidőben már elvtársat), emlékszik?
„De a kormányos dühvel csapta vissza:
«Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem tűröm hajómon
az ilyet, akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos, hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod, hogy Isten átka kerget.
Ha isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!» S már nyolc marok ragadta.
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom.”
Emlékszem, kérném tisztelettel, sóhajtott Zinnermann bácsi, mert, neki – nevetett az apja – nem úr és nem is elvtárs volt a tekintélyes szomszéd, hanem bácsi. Így bántak el velünk is, kedves, jó barátom! És maga ezt a bámulatosan előrelátó verset milyen pompásan tudja mondani, kedves barátom, bókolt Zinnermann. Az ember már-már ott érzi magát a hajón. S még megittak egy pohár sört, akkor még lehetett sört inni nálatok, hallom azóta már nem lehet. Zinnermann úr ezek után még csak annyit mondott, Jónásról, magukról, az isten tudja:
„És így jutott a szörny-lét belsejébe,
vak ringások eleven bölcsejébe...”
utalván arra a nevezetes tényre ugye? – komorodott el az apja –, hogy Jónást kidobták a hajóból, és előbb a tenger nyeli el, majd a cethal.
Igen, mondotta Rodica nagyapja is, az egykori „perzsa herceg”, keserűen. Ide jutottunk, kedves Fred!...
Ezek után már csak hallgatni lehetett.
Rágyújtottak, füstöltek. Így látja őket ő legalábbis, ha rájuk emlékezik: ülnek a Fényesben, törzsasztaluknál, két őszülő egyenes tartású, fekete ruhás úriember, mintha páholyból néznék a körülöttük tülekedő új világot. Dohányoznak, a légypiszkos csillár felé fújják a füstöt – amióta Imre, a tulaj, a csatornánál „üdül”, a vendéglő is megváltozik, a züllés megállíthatatlan, kinézésével már mindenre rászolgál, kivéve egykori, ma is használatos nevét.
Majdnem ötven évi barátság után, bár nem tudja, sóhajt apja, viszonyukra egyáltalán illik-e ez a kissé közönséges kifejezés, csak az ő, a Rodica születésekor isznak pertut (!), sok idejük már nincsen, mindenféleképpen bensőségesebbé váló kapcsolatukat élvezni s az új megszólítást, és az ezzel járó közvetlenebb nyelvi formákat gyakorolni, először a „perzsa herceg” tűnik el az elágazó ösvények kertjében, utána az öreg Fred...
Talán egy kortyot ihatnánk – emeli fel apja a whiskys poharat, és odaviszi hozzá, az öreg Zinnermann egészségére. Apropó, a lányával mi lett? – kérdezi apja italából kortyolva, hirtelen támadó érdeklődéssel, mire ő – sóhajtott most Rodica –, lesütötte a szemét, s csak annyit válaszolt: elment! Hová ment el? – folytatta édesapja rendületlenül a riportot. Mi lett a szép, fekete Zinnermann lánnyal, hogy is hívták: Eulália? Igen. Mi lett a hollófekete hajú, csodálatosan éneklő Zinnermann Euláliával? Hová ment, hová mehetett el?
Kivándorolt – mondja ő erre közönyösen, de azért pici éllel, hogy OTT mi van vele, és OTT van-e egyáltalán, igazán nem tudja. Ő sem tud mindent.
Bizonyára boldog, – sóhajt az apja.
A házat viszont, – nézett ő apjára, – az öreg Fred halála után a tizenhetes óvoda-körzetnek utalták ki, a mind közönséges kisajátítás után. A nagy Zinnermann-udvar bölcsen és méltóságteljesen suttogó hársfái alatt, ahol annyit és annyiszor örültek és vigadtak, ahol annyian sürögtek és forogtak, a nagy tarokkcsaták színhelyén, most a nép egyszerű fiainak csemetéi ugrabugrálnak, futkároznak, s a nagy kőasztal mellett ahol hajdanában lucullusi lakomák keltek el, most óvodások vízfestményeit rendszerezik a jóravaló óvó nénik.
Mi lehet Euláliával? – kérdezte ismét az apja.
Már öreg lehet, – mondta erre ő kegyetlenül. – Öreg lehet már nagyon: ötvennyolc éves!
Igen, – sóhajtott édesapja és vizslatva nézett őrá, mintha azt kérdezte volna: és én, én is öreg vagyok?! aztán szemében kihunyt a fény, mintha eltemette volna magát.
Ha ugyan él – mondta erre ő – de ha él a szép Eulália, akkor bizonyosan énekel még.
De kinek, kinek énekel?
Ő se tudhat mindent!
De arra bizonyosan emlékszik – kacagott az apja –, hogy kik laktak Zinnermannék mellett?
Hogyne emlékezne, – kacagott ő is, ezúttal bosszúsan. – Ők laktak, hát erre azért emlékszik.
Nem, a baloldali szomszéd ki volt? – dobolt az asztalon türelmetlenül az apja. – Nem emlékszik? Fredék mellett Sóvágóék laktak. Sóvágó Huba Töhötöm pincér és népes családja. Vele, velük mi van?
Sóvágó bácsi – nézett türelmetlenül az apjára – még megvan. Igen, azt hiszi, megvan még. S ha megvan, mosolyog is a világ gyarlóságain. Mindig mosolygott Huba bácsi, megint másoknak Töhi bácsi, akinek a nevét nem lehet lefordítani románra. S aki úgy megy félrehajtott fejjel, mintha tojásokon lépegetne...
Mert lúdtalpú, mint minden pincér – legyintett az apja boszszúsan. Amikor ők Romániába menekültek, Sóvágó Huba Töhötöm, ez az ostoba, műveletlen és öntelt, mert mindenkin röhögő pincnök nyilas lett. Szálasi és vidékükön legnépszerűbb famulusa, Csia egyik (e városbéli) legodaadóbb híve. Ezért azután a negyvenes évek végén odakerült, ahol az ilyeneknek a helye van: az épülő Dunacsatornához. Emlékszik – mereng el apja –, hogy a központban meggyúlt egy paplankészítő kisiparos műhelye, és az oltási munkálatok során került elő, valahonnan a padló alóli titkos rejtekből egy ládika, benne a nyilaskeresztes párt helyi névsora, a tagok tagsági könyvecskéi és fényképek, amelyek a tagokat hírhedt nyilasokkal, így Csiával, Endre Lászlóval, Rácz tábornokkal együtt ábrázolják. Sóvágót behívatták az elvtársak. Kié ez a könyv, tették eléje tagsági könyvét. Nem válaszolt. Ki ez az ember ezen a fényképen? – tolták eléje a dokumentumokat. És ezen? Erre sem válaszolt, de állítólag azután gyakran mondogatta gyerekeinek, kissé kapatosan, fiaim soha ne fényképezkedjetek, a fényképezkedés az ördög csábítása, és a jégre viszi a szerencsétlen, ártatlan és naiv embereket. Ráadásul egy kettőbe tépett, Szálasit ábrázoló fényképen is feltűnt egy fül, amely „testrész” a kihallgatást vezető bőrkabátos elvtárs szerint valószínűleg a „fő” nyilasé. Az övé lenne, tapogatta meg Sóvágó ijedten a fülét. Mért pontosan az övé?! Ezen lehetett volna akár derülni is, ott akkor senki se nevetett. Sóvágó Huba Töhötöm nyilast a fényképcsonkon jól látszó balfüle buktatta le. Egyebet se tudott, mint hét ötven helyett nyolc hatvanat számolni, és becsapni a vendégeket. Ő és a politika. De azért lehúzta a maga éveit a csatornánál, mert a számonkérés ideje mindég eljön. Amiután kiszabadult, leült az apja asztalához a Fényesben, és engedélyt kért Fred úrtól (apával nem beszélt, nem is beszélhetett, hiszen a fő nyilas nem tudott más nyelven, csak magyarul, s ezért apa nem volt hajlandó értekezni vele). Megihatok, kérném tisztelettel, az urakkal egy pohár sert? Meg, bólintott engedékenyen Zinnermann, akár kettőt is. szomszéd! Tudják-e a doktor urak, hogy hova raktak engem a csatornánál? – kortyolt söréből Sóvágó, és tenyere hátával parasztosan törülte végig bajuszát, futólag megérintve nevezetes s őt lám leleplező fülét is. Ha megmondja, kedves Hubám – közvetlenkedett Zinnermann. aki valamiért vonzódott ehhez a szomszédjához is. Biztosan odarakták nádat vágni. Azután, legyintett Sóvágó, no, tudják-e vagy nem, okos, diplomás, széles látókörű emberek magik, doktor úr, de lám még magik sem tudnak mindent! Béraktak engemet egy nagyobbacska fémcsőbe. És? – tágult kerekre Zinnermann szeme, s még az apja is hirtelen érdeklődéssel fordult a „főnyilas” felé. És otthagytak, sóhajtott Sóvágó. Kiitta korsó sörét, rendelt még egyet, belenyalt abba is. Negyven-negyvenöt fok lehetett árnyékban, magyarázta. Úgy érezte, megsül abban a forró, szűk fémcsőben. De miért csinálták ezt? – képedt el őszintén Zinnermann, és óvatosan körülkémlelt a teremben. Valamivel csak el kellett tölteni az időt! – legyintett Sóvágó. Meg azután röhöghették kedvikre, hogy ő addig ordítozik a csőben, amíg el nem alél. Hihetetlen, sóhajtott Zinnermann, mire Sóvágó felröhögött. Én még jól jártam, doktor urak, düllesztette ki mellét, amikor elájultam, kihúztak, leöntöttek egy veder poshadt, langyos vízzel, s otthagytak a földön, tudták, magamhoz térítenek a szúnyogok úgyis, de voltak közöttünk kulákok is, ezektől röhögve kérdezgették, miközben a komák sültek a csőben: no, aláírja-e vagy nem írja alája?! Tömegesen léptek be a szerencsétlenek a nem is létező kolhozba. Őt, legyintett Sóvágó, nem volt hová beléptetni, neki hamarosan békit is hagytak!...
És az ő apja ezeket a borzalmakat úgy mondja, mintha viccet mesélne! – képedt el erre ő. Mintha élvezné. – fogalmazott még élesebben, mert eszébe jutott, hogy Töhi bácsival valamikor a hetvenes évek elején találkozott a fogorvosnál, s noha ő is sietett és jelenlévő barátnője is, előre engedték a reszkető fejű öregembert. Ki mocskolta meg a felső fogsorodat, Huba bátyám? – érdeklődött joviálisan a fogorvos –, nagy pancser lehetett, annyi szent, nem tudott fogat húzni! Nem pancser volt, – jött a kérdezett váratlanul indulatba, – hanem egy... – kereste a szavakat – ... egy vadállat! Most látom, így a fogász, hogy az állkapocscsontot is beletörte. Az öreg fészkelődött a székén, megitta a barackpálinkát, amivel az orvos előzékenyen megkínálta, és annyit mondott még, hogy tudod édes lelkem?, azt nem kihúzták, aztot kiütötték!... Ugyan kik? – értetlenkedett tovább a fogorvos. Hát az őrök, amikor engemet mint volt főnyilast kísértek kihallgatásra, s megfordultam egy szemre való fehércseléd után, tudod, átlátszó blúzban volt...
Kelet-Európa – mondta ő akkor édesapjának. Nem érti már ezt a pszichózist, mert eljött. Aki eljött, fogalmazott tagoltan, közérthetően, nem ért már semmit, hiába emlékszik, nagyít fel, hiába fantáziál, elment, és már nem tudja reálisan megítélni a helyzetet, félreérti vagy érzelmileg viszonyul hozzá, vagy racionálisan; mindkét viszonyulás rossz, hiszen felemás helyzetet se így, se úgy nem lehet megítélni, azt a skizofrén szituációt, ami a mai, tegnapi, tegnapelőtti kelet-európai történelem, kívülről mindenesetre csak elítélni és megítélni lehet, erre meg azok képtelenek, akik benne élnek. Úgy kellene valahogy, hogy benne is maradjunk, és kívül is legyünk rajta! Akkor a két skizofrén állapot talán kiegyenlíthetné egymást, és megláthatnánk végre magunkat.
Nem, most ne szóljon közbe – jött lassan indulatba ő. – Az a személy, aki leányát Rodicának kereszteli, csak azért, hogy biztosabban „érvényesüljön”, és utána meglépik, itt hagyván magyarzsidó-örmény-német- és morva leányát román keresztnevével, három félbolond nőszeméllyel, az ne szóljon állandóan közbe, s ha az előbb Babits Mihályt idézgette példázatosan, akkor figyeljen, ő is elmondhat egy idézetet. Babits, lefordította Dante nagy költeményét is, a Pokol egyik énekében kérdezi meglehetősen lapidárisan a firenzei mágus:
„Ki tudhat-e innen valaki menni
akár maga, akár más érdemével?”
Elhallgatott.
Apja sápadtan meredt rá. Túl sokat kérdez – fordult el kedvetlenül. Pontosan olyan, mint az édesanyja...
Mintha ezt már mondotta volna – nevetett ő.
Ő most – állt fel az apja, és sétálni kezdett a teremben – most mégis a Sóvágó-házra szeretne emlékezni. Mi van az öreggel?
Mondotta már, hogy él. Nyugdíjas. Ennyi. Délben kisétál a parkba, elüldögél az oroszlánokkal szemben, a napon. A házát különben már régen lebontották, most két emeletes modern(nek tartott) irodaház van a helyén, a második emeletről az ő hasukba látnak a pletykás tisztviselőnők, állandóan be kell húzni a virágos nylonfüggönyöket, a lakásukat ezért állandóan örökös félhomály uralja, s ha az ember lányának sírni támad kedve, elég ha felidézi nagymamáját, akinek utolsó évei már ebben a félhomályban telnek. Ül az ablak mellett és passziánszozik.
De mi van Sóvágóékkal? – kérdezte ismét az apja –, láthatólag nem érdekelték anyósa passziánsszal töltött utolsó évei.
Sorolta: Sóvágó bácsi nagyobbik fia, Jenő, igazgató valahol egy, a városuktól meglehetősen távoli vegyi üzemben, s most leginkább Eugen; kisebbik fia, Ferenc, disszidált, most Kanadában él, vendéglős, ő folytatta tehát szülőatyja és a család haladó vendéglátóipari hagyományait; lánya, Maris, egy tengerészhez ment férjhez, s most a csodálatos román tengerparton él, gyerekei nyilván már csak gagyognak magyarul, és nem tudnak beszélgetni nagyapjukkal, ha évente egyszer, nyáron, hazalátogatnak. Sóvágó bácsi felesége, Bözsi néni – meghalt. Olyan egyedül van az öreg, mint egy török jatagán egy mai kelet-európai múzeum korabeli fegyvereket bemutató kiállításán, minden mozdulatával, puszta jelenlétével is a hősi múltra emlékeztet. Egy élő kövület. Ül a parkban, reszket a feje, motyog, rágógumit osztogat, Ferikénk ajándéka a messzi távolból szülővárosa lurkóinak, motyogja, és kiflimorzsákkal eteti a galambokat.
Elhallgatott újra, hagyott időt atyjának megemészteni a hallottakat, még mit akar tudni? – nézett rá fürkészőleg.
Mindent – válaszolta a férfi, mohón. Mindent. Sóvágóék mellett Illés Feri lakott, az adóvégrehajtó, magas, barna ember, nagy szivacs, dalos torkú, bajuszos, viccelődő férfiú, kikapós, szőke feleségével és hat gyermekével. Sokszor jött haza, ha sikerült az üzlet, cigányok kíséretében, megbékítendő szép, de kissé morózus hitvesét. Ő, a cigányok... Legelöl Robi tipegett, az apró termetű prímás, piros nadrágjában, sárga zekéjében, pörge kiskalapja hetykén félrecsapva a fején. Utána a hajlott hátú, medve külsejű brácsás, Rózsa jött, hátán hozta hangszerét, a kontrás Dima Dezső és a bőgős Feldmann Feri következtek, ez utóbbi kicsi szekéren húzta a hatalmas nagybőgőt, amelyben a dugipiát tartották, az örökké szomjas cigányok. Igen, Robi és bandája – érzékenyült el váratlanul az apja, s ő azt sem tudta – sóhajt Rodica – hogy sírjon-e vagy nevessen? Az adóvégrehajtó – emlékezett tovább édesapja –, közvetlenül a kerítés mellett állott meg, talán azért, hogy legyen mibe megkapaszkodnia, ha meginog, mögötte félkör alakban sorakoztak fel a figyelmes, tettre kész cigányok. Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, kezdte dúdolni kellemes baritonján a szerelmes szívű adóvégrehajtó, neje egyik kedves nótáját. Robi finoman tercelve kísérte, s egy adott ponton egyszerre és döbbenetes hatással kapcsolódtak be a többiek is, a szobában a kis fényűzően tarka virágoskertre, a rózsákra és hamvasan remegő vörös, lila, sárga és fekete fejű tulipánokra néző hálószobában kigyúlt a fény, kinyílott egy idő után az ablak is, és bíborvörös pongyolájában megjelent a junói termetű Illésné is, megenyhülten nézegette a vígan muzsikáló cigánybanda gyűrűjében szorongó deli férjét, aki azokban a sorsfordító pillanatokban hasonlított a bujdosó Rákóczi Ferencre is, mely olajnyomata 1949 után Illés Feri józan állapotban kétségtelen megfontoltsága és semmi ellenkezést nem tűrő, az érzelmi érvek elől mereven elzárkózó hajlíthatatlansága folytán a kamrába került, a befőttes- és kompótos üvegek háta mögé, s így Illésné, amikor gyönyörködni szeretett volna a bujdosó fejedelemben, fel akarván idézni éppen valahol úton lévő férjét, vagy ki kellett szednie az összes befőtteket és kompótokat, vagy a befőttes- és kompótos üvegek által részben takart fejedelmi arcot bámulhatta állhatatosan. Igen, Illés szomszéd kissé félrehajtva fejét, akárcsak Rákóczi az emlegetett és a kamrába száműzött olajnyomaton, kihívóan nézve hitvese szép szemébe, megadó kacérsággal kezdte el: elmegyek az életedből, messzi tájra! Ne menj el, édesapa, jelent meg az ablakban Boglárka is, a nagyobb leánya (négy fia s két lánya volt), aki különben szintén felnőtt, férjhez ment egy fogorvoshoz, disszidáltak, s most Svédországból jönnek haza két évente. Elképesztőbbnél elképesztőbb ruhákban pompáz Boglárkánk, s már törve beszél magyarul. Hiába, így megy ez – sóhajtott ő, mert természetesen félbeszakította atyja áradó emlékeit. A férfi kelletlenül folytatta: Boglárka sírdogált az ablakban, kérlelte Illést, ne menjen el, ne félj Boglár, kacagott a másik ablakból bíborpongyolás édesanyja, nem megy el tata, hova is menne? de akkor már az akácos út volt műsoron, majd valami frisset, talpalávalót rendelt az egyre vidámabb, kackiásabb szomszéd, és egyedül kezdte ropni a táncot, ritka búza, ritka árpa, ritka rozs, énekelte közben, ekkor hitvese átmenetileg visszavonult a konyhába, harapni és innivalót készített elő, majd megjelenvén az ajtóban, királynői grandezzával invitálta be férjét és a szabadkozó, mindenáron a nagyságos asszony bocsánatáért esedező Robit, bandástól, mert ő is szeretett nótázni, kellemes althangja volt, s miután Illés férfitársaságban ugyan el-elengedte magát, de mégis, alapjában véve meglehetősen gyanakvó lélek volt, s azokban a lázas, pirosra festett években talán meg is lehetett erre minden oka – megtiltotta neki a református dalárdában való aktív részvételt, csak ilyesfajta alkalmakkor énekelhetett kedvére. És ő ki is használta az alkalmat. Alaposan megizzasztotta a jól traktált cigányokat. S ennek a nem mindennapi eseménynek akaratlanul is fültanúja volt az egész utca.
De ez – komorodott el váratlanul az édesapja – még az Illésféle világszínház kellemesebb, szívderítő spektákulumai köré tartozott. Voltak persze nyomasztóbb jelenetek is. Már hivatalánál fogva sem örvendezhetett Illés szomszéd közszeretetnek. Adóvégrehajtó volt, és ő ezt az elfoglaltságot, ahogy azt számtalanszor, különböző fórumokon lelkesen és önérzetesen hangsúlyozta is, nem pusztán pénzkeresésnek tekintette, hanem mondjuk röviden így: hivatásnak! Igen, ő született adóvégrehajtó volt. És ezt tudta is magáról. Ráhárult ama kellőképpen akkor sem méltányolt igen komoly feladat: érvényt szerezni a napról-napra hétről-hétre változó jogszabályok, az ingadozó s helyét és szerepét kétségbeesetten kereső Törvény minden betűjének. Ez pedig olyik esetben nem volt, nem is lehetett könnyű feladat, és ahogy ellenségei híresztelték is, felmérhetetlen károkat okozott bizonyos jogfosztott személyeknek. Előfordult, hogy hivatását lelkiismeretesen és tántoríthatatlanul gyakorló szomszédjukat öt káromló, dühöngő és átkozódó vagy éppenséggel szívtépően síró, elkeseredett delikvensek kísérték, akik hajlamosak voltak ítéletüktől nagyvonalúan eltekinteni, sorsuk rosszra fordulásáért személyében is Illés Ferencünket téve felelőssé; őt, az adóvégrehajtót, aki nem hozott ítéleteket, csupán az ítéletek végrehajtásában jeleskedett.
És mégis, ahogy egy alkalommal az ő apjának és Zinnermann bácsinak, hivatalbéli fölötteseinek, némileg keserűen nyilatkozott, egyesek nem átallják őt, a Törvény legalázatosabb szolgáját tenni felelőssé mindazért, ami velük történik!
Igen, a különösen elkeseredett, dühöngő delikvensek attól sem riadtak vissza, hogy befurakodván az ő csendes, árnyas utcájukba, randalírozva, patáliákat csapva panaszolják a világnak bánatukat, sérelmeiket. Egészen addig, amíg meg nem jelennek a szolgálatos milicisták, és haza nem zavarják őket.
Itt ő újra félbeszakította az egyre áradóbb, színesebb és követhetetlenebb apai emlékeket, elárulván, hogy egykori csöndes és árnyas utcájuk ma se nem csöndes, se nem árnyas. A megnövekedő személy- és áruforgalom miatt azt lehet mondani, egyenesen hangos és zajos, nem is beszélve arról, hogy a város váltakozó polgármesterei egytől-egyig fa-fóbiában szenvedtek, s minden fáról egyvalami jutott eszükbe: ez minek van? ez fölösleges! kivágni! Indokolatlan, érthetetlen, de azonos hőfokon lángoló fa-gyűlöletüknek az ő utcájuk gesztenyéi és hársfái, akácai is áldozatul estek, és ezért, tekintetbe véve a sok új és ízléstelen épületet, amelyeket a részben már apja által is felemlegetett szép, régi házak helyére emeltek, atyja bizonyára rá sem ismerne arra az ő emlékeiben még varázslatosan, a maga patriarkális tündöklésében élő és lélegző utcára.
Apja keserűen bámult rá, de befejezte mondatát, ha már megkezdte. (Ezt is Boticselli szíves figyelmébe ajánlja, a legnagyobb szeretettel, izgalmas adalék az atyja komplex és rendkívül összetett jelleméhez.) Igen, kiabálásaikkal, szitkozódásaikkal, lényegében felesleges siránkozásaikkal megzavarták Illés tülekedő delikvensei az utca és lakói megérdemelt nyugalmát, sőt olyik esetben éjnek évadján sztentori hangon égrekiáltott panaszaikkal egyenesen a családi ágyból ugrasztották ki őket. S ha kinéztünk az ablakon, láthattuk a hóbelevancukat is magukkal hurcoló, megkeseredett panaszosokat, amint a holdnak (és Illésnek) üvöltik-sírják-zokogják bánatukat, amely olyan egyforma volt, egyiket a másiktól lehetett volna kihúzni, mint a Matrjoska babákat egymásból. Igen!
A malőröknek persze véget vetettek a megjelenő szolgálatos milicisták, de az újra elcsöndesedő utca egyre több lakásában emlegették egyre többször, bosszúsan és feddő hangsúlyokkal a „szőrös szívű” Illést, kihangsúlyozván embertelenségét, könyörtelenségét. Zinnermann Eulália, emlékszik, egyenesen szadizmusról beszélt a daliás és Rákóczi Ferencre hasonlító adóvégrehajtóval összefüggésben. A jelzőn atyja, a törvények helyi korifeusa, meglehetősen megütődött. Ott kártyáztak Zinnermannék udvarán, ő atyja mögött ült, s hallgatva Eulália meglehetősen indulatos kifakadását, kíváncsian bámult a házigazdára. De kislányom, kezdte az ügyész zavartan, ne vessük el a sulykot, nagyon kérem, ne vessük el, nehogy olyan legyen ez, mint Toldi malomköve, és már ama kőről sem lehetett tudni soha, hogy hol áll meg! Ez a derék ember csak kötelességét teljesíti, érvényt szerez a törvénynek. Igen? – álmélkodott eléggé el nem ítélhetően a képmutató Eulália. Ti már minden esetben meghozzátok a megfelelően súlyos, némi pedagógiai célzatossággal sokszor a kelleténél is szigorúbb ítéleteket, s ő, ez a „szegény ember”, ahogy te nevezed, csak ennek a szellemében cselekszik?! Nem lehetett tudni, ez kérdés volt-e vagy állítás, Zinnermann úr – illetőleg hangsúlyozandó akkoriban és kihívóan: elvtárs! – mindenesetre dühösen csattant fel: igen, és mi van még ebben is érthetetlen!? S ha Eulália mindezt ennyire pontosan látja, nem érti, miért háborodik fel? Miért emlegeti ezeket az alapigazságokat anynyit és annyiféle összefüggésben az ő szeretett leánya, elítélően gunyoros, mi több, megvető hangsúlyokkal? Reméli, talán nem azért, hogy megzavarja tarokkpartijukat? Ó, így könnyű, aktáitok társaságában, a törvénycikkelyek fedezékében ítélkezni – szikrázott Eulália –, de Illésnek, ennek a „szegény embernek” már sokkal nehezebb, hiszen ő a ti jóvoltotokból közvetlen kapcsolatban áll mindazzal, ami nektek csak paragrafus vagy elvont eszme és fogalom, a bűn ezer arca, vagy a visszaélések perfid, olyik esetben perverz árnyalatai...
Ezért végrehajtó, vonta meg a vállát Fred elvtárs derűsen, ha nem tetszene neki, nem csinálná.
Ez az, ujjongott Eulália. De tetszik neki, apuka. Pontosan eme tetszése – visszatetsző! Ezért bátorkodtam szadistának nevezni.
Hát ezentúl fontolja meg jobban a kifejezéseit, vonta össze Zinnermann a szemöldökét. És hagyja őket kártyázni.
Ó, mi lehet a szépséges és fölöttébb logikusain gondolkodó Euláliával? – sóhajtott újra az apja. – Hol, merre bolyonghat a világban?
Mondta már, hogy nem tudja. Ő sem tudhat mindent. Illés Ferenc mindenesetre még valamikor a hetvenes évek elején elhalálozott, követte junói termetű, kardos hitvesét, és a nekik családilag is annyi örömet szerző, annyi mulatérozáson főszerepet vállaló Robi cigányt, a református temetőbe. A házukat nyilván már előbb lebontották. Nem alaptalan feltételezések szerint viszonylag gyors halálukat is ez okozta volna? A kényszerű környezetváltás. A gyermekek már előbb kirajzottak a háztól, most reméli, nem várja el tőle az édesapja, hogy fel tudja név szerint sorolni őket, vagy ki tudja mondani, melyikből mi lett, s hol van. Ha sejti, hogy édesapja miért is kívánt évtizedek után találkozni vele, jobban félkészül az utcából. Tény, hogy mind a hat Illés-gyerek diplomát szerzett, ezt Illés számtalanszor kihangsúlyozta, nem lehetett könnyű a mai világban hat gyermeket taníttatni egy szimpla adóvégrehajtói fizetésből. Amikor végre nyugdíjazását kérhette, jött a ház lebontásának zűrös ügye, és ő, aki egész életében a törvény változó betűjének igyekezett érvényt szerezni, ugyanezzel a törvénnyel találta szembe magát. Legutolsó főnöke először nyugodtan, tagoltan magyarázta el, hogy „magasabb szempontok” szólnak a lebontás mellett. De a Zinnermann házát mégsem bontják le, jegyezte meg Illés keserűen, mire hivatali főnöke cinkosan húzta el a száját: ő, a főügyész, na ná, mert mákos!... Ennyit mindenesetre az egyenlőségről! – háborgott Illés már a Fényesben, Sóvágó bácsinak, aki derűsen hallgatta. S azt mondod, a Zinnermann házát nem bontják le? – kérdezte. Azt nem, de látod-e, édes Huba bátyám, az enyémet igen! Mért, te elhitted, Ferkó ecsém, hogy ebben az országban egyenlőség van? – kacagott Sóvágó. – Vannak egyenlőek és még egyenlőbbek. S noha Illés, mint állami szolgálatban megöregedő ember, akire soha nem volt panasz, szép, két szobás lakást kapott egy harmadosztályú tömbház kilencedik emeletén, lakáscseréje egyáltalán nem töltötte el örömmel, nem vigasztalta meg! Morózus hangulatának elmélyüléséhez a liftjük meglehetősen instabil állapota is hozzájárulhatott. Ugyanis ez a lift hol ment, hol nem. Inkább nem, mint igen!
Hogyan, döbbent meg az apja, és ilyenkor nem lehetett használni a tartalék felvonót?
A tartalék felvonó is meghibásodott, nevetett erre ő. Szegény Illés pedig mehetett gyalog. A kilencedikig volt ideje gondolkodni az életén. Hát érdemes volt? – kérdezte tőle Sóvágó gondterhelten. Hej, legyintett Illés, ha én egyszer újrakezdhetném ezt a kurva életet, megnézhetné magát mindenki. De nem kezdheted újra, Ferkó, ez van, ezzel kell beérni. Örülj annak, hogy legalább magasan laksz, ez olyan, mintha állandóan nyaralnál. De Illést a magaslati levegő sem, a panoráma sem vigasztalta meg. És a bujdosó Rákóczit ábrázoló olajnyomat is megkopott a kamrában töltött száműzetés évtizedei alatt, s hiába rakták ki a tömbházlakás nagyobbak szobájában a falra, a foltok és a repedések nagyban megnehezítették az összkép élvezetét, a bujdosó kurucok ábrázata elmosódott a bánattól, és magának a fejedelemnek a szép, férfias arcán is hajszálrepedések, homályos foltok éktelenkedtek. És Illésné gyönyörű virágoskertje is az emlékeibe költözött, hiszen a tulipánokat sem lehetett átmenteni a balkonra. És az első éjjelizene is baljósan végződött, akkor már Illésné idegállapota is megromlott, csak altatóval tudott aludni szegény, s vállalkozó szellemű örökifjú férje hiába eresztette ki utánozhatatlan baritonját, és hiába fújta tele tüdőből, hogy szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, és hiába cincogtatta készségesen hegedűjét Robi bandájának egyetlen megmaradt tagja a meggörnyedt hátú, reszkető kezű kontrás, a kilencedik emelet ablakai vészesen sötétek maradtak, itt-ott viszont felgyulladtak a lámpák, s egy tisztességtudó és a tisztességet másoktól is joggal elváró polgártárs sztentori hangon javasolta az egyre keserűbben, mélabúsabban daloló Illésnek, hogy menjen, akassza fél magát bánatában, de itten ne mind cigányozzon, ne zsivajozzon, ne kornyikáljon, és egy másik ablakból vízzel öntötték nyakon a lelkesen hegedülő kontrást, végezetül a szolgálatos milicista is megjelent, és kíméletlenül megbüntette Illést csendháborításért, s amikor a nyugalmazott adóvégrehajtó méltatlankodva kérdezte meg, hogy egyáltalán tudja-e maga, ki vagyok én?! a rend szigorú őre, vállat vont, és azt kérdezte, mit mond, és nem érteni jól, de örvendeni, hogy nem bünteti meg azért, hogy maga magyarul énekelni!...
Hadd el, Ferkó, vigasztalta Illést Sóvágó a kocsmában, bizonyára az volt a baj, hogy most szeptember van, és nem május. Az orgonák már el is hervadtak.
Az atyja rábámult és sóhajtott.
Az Illésék kicsi, de barátságos háza mellett – folytatta apja rendületlenül (látszott rajta, ha egyszer rászánta magát, s elkezdett valamit, nem egykönnyen hagyta abba...) volt Kovács doktorék villája, ez a klasszicista stílusú emeletes épület: kis tornyán szeles időben szorgalmasan csikorgott a szélkakas. Az ablakok itt is virágoskertre néztek, mint Illéséknél, csak ez a virágoskert jóval nagyobb volt, és a rózsák között festett pálcikákra szerelt színes villanykörték szikráztak a napsütésben. Hátrább méteres, szomorkás arcú kerti törpék is őrködtek, néha nyitva volt a kertre néző nappali ablaka is, ilyenkor az egész környéken hallatszott a zongoraszó. Nelli, a doktor fiatal, hollófekete hajú felesége játszott, s mindig Schumannt, részleteket a Karneválból vagy az Erdei képekből vagy a Bécsi farsangból, mindég csak Schumann-darabokat zongorázott, a ház ura, a pofaszakállas, testes ideggyógyász ilyenkor természetesen nem volt otthon, a kórházba szólította a kötelesség, vagy magánbetegeihez sietett, esetleg szeretőjénél tartózkodott, a helyi színház egyik szőke hajú művésznőjénél. Amikor hazaérkezett, átmenet nélkül halt el a zongoraszó, és döngve csapódtak be az ablakok. A doktor úr (akkor, de már akkor se mindég, nem is mindenkinek s egyáltalán nem sokáig: elvtárs!) nem volt az a kimondott zenebarát, vagy csak szegény idegbeteg Schumannért nem rajongott?! Mintha érezte volna, hogy ez a száz évvel ezelőtt szenvedő zeneszerző megejti felesége mélakórra olyannyira fogékony lelkét, s többé soha nem szabadulhat a varázslattól? Vagy ellenkezőleg, tudta volna? – hiszen végeredményben a szakmájába vágott a dolog, és a felesége is a páciense volt.
Ó, Nelli? A hajának a ragyogása, a fekete szeme, a járása, a hangja...
És itt az ő atyja újra elérzékenyült.
Ő pedig megpróbálta felidézni a Schumann-rajongó dr. Kováts Ivánné, született Bàchler Nelli alakját, arcát, de képtelen volt rá, s talán ezért is kérdezte meg újra, provokáló hangsúllyal, kedvetlenségét, álmosságát, fáradtságát nem is leplezve, hogy „ezért” akart vele édesapja ennyi év után váratlanul találkozni, hogy a titokzatos Nelliről beszélgethessenek, és felidézzék a hajdani, azóta anynyiszor változó utcát? hát értse meg már egyszer az apja, hogy semmi, úgyszólván semmi nem maradt „úgy”, ahogy az apjában él, minden eltűnt, átalakult, megsemmisült.
Vajon a doktor házát is lebontották? – kérdezte meg halkan az apja.
S őt ez a mélységes fájdalommal eldadogott kérdés ismét kizökkentette indulatából – ha ugyan volt már egyáltalán ereje támadni, már csak imitálhatta volna előbbi ingerültségét, nevetett kínjában, és ivott egy kortyot Nem, nem, nem – mondta lassan, és újra rágyújtott. – A doktor háza természetesen megmaradt. Felállt, sétálni kezdett a szobában. Egy régi metszet előtt állt meg, lenyűgözte a kép szokatlan történetsorozata.
Apja meggyújtott egy reflektorszerű lámpát, előzékenyen világítva meg a képet, és színtelen hangon magyarázott: ez a metszet a híres Rózsakeresztes-könyv, a Kémiai Nász illusztrációja. A Kémiai Nászban a névtelen szerző a titokzatos processzust írja le. A sötét toronyban az álmodó Rózsakereszt fekszik. Ez a desztilláló készülék vagy a sír, ahogy az alkimisták gyakran ezoterikus irataikban nevezik meg-megborzongva. Láncravert foglyokat láthatunk a sír (vagy torony?) sötétlő mélyében. Ők jelképezik a tisztátalan anyagot. Amikor fenn a sír vagy torony ablakát kinyitják, az alkimista is megnyitja a lombikot és Rózsakeresztet néhány más rabbal együtt felhúzzák az áldott napvilágra, a mélyből. A foglyok nagy része azonban, mint látható, továbbra is láncraverten sínylődik. Hiszen a tisztátalan anyag nagyrésze is a lombik fenekén marad. A halálraítélt ember itt az aranyat jelképezi, amelyet fel kell oldani, hogy megtermékenyítse, „transzmutálja” az anyagokat. Rózsakereszt és társai „felavatása”, a Jók „megjutalmazása” is, s végül a titokzatos pár „násza” is, a sikerült kísérletet jelképezi. Mercurius – akit saját farkát harapdáló kígyóként is szívesen ábrázolnak – különválik. Mercurius különben az alkimista iratok és a kísérleteket ábrázoló metszetek egyik visszatérő hőse. Bizonyos képeken androgin oroszlánnak is ábrázolják. De szokásos volt az egy testté váló férfinak és nőnek is ábrázolni. A Mercur, a teremtő és alapító kéneső tehát – hermafrodita. Önmagából születik meg, önmagából alakul ki. Cél és eszköz, hiszen a kísérlet várva várt eredménye, a Bölcsek köve is ő, és eszköz is, hiszen vele változtatják arannyá a nemtelen fémeket. Az alkimisták feltételezése szerint Mercurius mindenhol, mindenféle anyagban jelen van. A processzus célja kiválasztani őt az anyagokból, „felszabadítani”, hogy szolgálhasson minket. Segítségével választhatjuk külön a nemes és nemtelen anyagokat. Érthetetlen, bizarr kör ez, sóhajtott az apja. Ezért ábrázolják gyakran Mercuriust mint saját farkát harapdáló óriáskígyót, vagy mint két sárkányt vagy két oroszlánt, amint egymást falják fel. Görögül uroboros-nak hívják, ami farokfalót jelent!...
Ő, eltakarván kezével az arcát, leroskadt egy székre. Szeme akkor újra az íróasztalnál tevékenykedő apjára tévedt, aki épp a vakítóan erős fényszórót oltotta ki, s hirtelen újra meglátta az íróasztal mögött álló képen az adeptus arcát. Apja arcát egy másik időben. Megborzongott.
A doktor még él? – kérdezte színtelen hangon a férfi. Felesége iszonyú halála után egy évvel – magyarázta ő megadóan – útlevelet kért és kapott Nyugatnémetországba, és természetesen nem tért vissza. Kitűnt a képből ez a morózus szakember is – nevetett ő hideglelősen, maga sem tudta miért? – apja bizonyára nem tudja, de a városban közszájon jártak megjegyzései, kissé félrehajtott fejjel, komoran szerette hangsúlyozni, hogy egészséges ember nincsen is, az egészséges ember, mint olyan, költői fikció, a tényektől elrugaszkodott, a tényeket figyelembe nem vevő túlzás. Az igazság az, hogy mindannyian, többé-kevésbé betegek vagyunk. Ezt úgy érted, Ivánkám, hogy mindenki bolond? – kérdezték kíváncsian kollégái. Ti mondottátok, komorodott el ő. Amiután bizonyossá vált, hogy nem tér vissza, nagyanyja nagyon ideges lett. Most ki fogja megállapítani a betegségek mértékét? – kérdezte az elfüggönyözött ablak előtt. – Kicsoda? – És sirdogált.
Hát a szép és mélabús Nelli is meghalt? – folytatta apja türelmesen az interjút. Úgy látszik, mindennel meg akart ismerkedni, ami még egyáltalán érdekelhette szülővárosából.
Amikor a doktor a Schumann elleni könyörtelen hadjáratában a végső és logikus lépésre szánva el magát, eladta a zongorát, s ő már nem játszhatta többé kedves Róbertjének mélakóros darabjait, hátrament a kertbe, és felkötötte magát a diófára, pontosan arra az ágra, amelyre – állt fel ő akkor ismét, és idegesen kezdett ténferegni a teremben, de igyekezett nem nézni az alkimisták ellen fellépő inkvizítorok könyörtelen bosszúhadjárataira – édesapja egykor, ott időzésükkor (talán a doktor születésnapja lehetett? névnapja? mindenesetre egy kerti mulatság, amelyre kollégáin s bizonyos, magas állású, hálás betegein kívül dr. Kováts Iván gondosan megválogatott szomszédait is meghívta, Sóvágóékat, Illéséket nyilván nem, Zinnermannékat s őket viszont igen!) felkötötte a hintát, hogy az ő, akkor talán nyolc? kilenc? éves kislánya hintázhasson.
Bizony – ismételte meg szomorúan – azon az ágon hintázott ő is akkor, amelyiken szegény Nelli asszony kötele lógott, s alatta egy felhúzott, hordozható patefonon stílszerűen szólt Robert Schumann Rekviem Mignonért című halhatatlan, mélabús szerzeménye. Hát mindez kétségtelenül kissé megviselte a doktor bácsit is, jobb híján hetekre saját műintézetének nyűgös betege lett...
Nem – állt fel ekkor az apja is –, természetesen nem azért hívta fel a tegnap este, hogy az utca lakóinak életéről és haláláról beszélgessenek. Nem, neki nincsenek nosztalgiái, tiltakozott, honvágya sincs! Gustav Mahlerrel szereti mondani: egész életünk egyetlen óriási honvágy! Nem, nem azért hívta fel a lányát, ennyi év után telefonon, mert emlékezni akart volna a régi utcára és tünékeny lakóira, s máris bocsánatot kér Rodicától, ha elragadta volna a kíváncsiság.
Hát akkor miért? – fordult szembe ő az apjával.
Hogy megbeszéljék végre a jövőjüket – jelentette ki határozottan a férfi, és tekintete az övébe kapcsolódott.
Jövőjüket? – meredt az apjára. Ő a maga részéről azért indokolatlannak, mi több, alaptalan túlzásnak érzi a többes szám első személy használatát.
Ő nem – közeledett hozzá az apja. – Ő a maga részéről egyáltalán nem érzi annak.
Érdekes.
Ne gúnyolódjék! – emelte fel hangját a férfi. – Inkább figyeljen rá. Kényszeríteni természetesen nem kényszerítheti, de ahhoz, hogy dönthessen, tisztába kell lennie a helyzettel.
Milyen helyzettel? – értetlenkedett ő, és érezte, hogy megint hevesebben dobog a szíve, érthetetlen, ebben a pillanatban teljesen indokolatlan félelem tört rá, rettegés, nézte a könyvek díszes borítóit, az alkimista műveket, műhelyeket és az inkvizítorok könyörtelen ténykedéseit a gondosan összeválogatott, s valószínűleg igen értékes metszeteken és festményeken, s hirtelen minden átmenet nélkül jelent meg előtte a doktor feleségének halvány fehér arca. Az ablakban könyökölve hívta őt magához, gyere, trombitálj nekem, Rodica, kérte, de ő, bár hallotta a hívást, maga előtt is érthetetlen módon nem ment oda, többé fejét sem fordította arrafelé, noha a többiek mesélték, hogy cukorkákat is szokott a doktor néni osztogatni. Látta a halvány arcot az ablak sötétlő négyszögében. Milyen színű volt a szeme? Fekete? Erre megint nem emlékezett pontosan, aztán rájött, nem is emlékezhet, hiszen nem ment AKKOR oda, amikor kifejezetten őt hívta a mélabús asszony, máskor sem ment soha közel, olyan közel, hogy láthassa a szemét.
Megborzongott.
Bizonyára meglepte őt – vett mély lélegzetet az apja –, hogy jelentkezett.
Enyhén szólva...
Nem mondhatja a lánya, hogy elsiette volna a jelentkezését! Hogy feleslegesen zaklatta volna az elmúlt években. De azért figyelte távolról!...
És küldte a csomagjait és a képeslapjait – nevetett fel ő, noha sírni lett volna kedve.
Ő tulajdonképpen mindig is törődött a lányával, diszkréten a messzi távolból, amennyire ezt ő ugye egyáltalán megtehette, az ő helyzetében, ami nem volt mindig „ilyen”! – mutatott tétován félkörbe.
Ó, igen – tört ki ő újra –, és higgye el, háláját is időben, s minden alkalomkor illő formában fejezte volna ki, ha édesapja a világ különböző városaiból postázott képeslapjaira címet is ír, de a feladó címe helyén egyszerű fekete vagy halványkék vonalka volt, jelezve, hogy a feladó őrizni kívánja anonimitását.
Vagy mert nem akarja elárulni pontos lakhelyét – sóhajtott az apja. – Igen, higgye el Rodica, ő úgy érezte, hogy a levélkapcsolat fenntartása bonyodalmakkal járhat, és neki semmi szüksége nem volt ezekre a bonyodalmakra, és úgy gondolta, Rodicáéknak sincsen az ő nehéz helyzetükben semmi szükségük rá...
De hát milyen helyzetben voltak ők?
Nehézben!
Hát, nem is tudja, neki igyekeztek mindent biztosítani, apja távozása után egy évvel nagynénje is hozzájuk költözött. Neki sokáig nem is mondták meg, hogy édesapja végleg távozott az országból, sokáig titkolták előtte az igazságot, minden csak fokozatosan derült ki, s ezért gondolta ő sokáig úgy, hogy ez nem is lehet az igazság. Évekig várta az édesapját, minden kapunyitáskor rohant kifelé, azt hitte, végre ő érkezik meg, ő jön haza, esténként is mindég összerezzent, ha megszólalt a csengő.
És még mielőtt elsírta volna magát tehetetlen indulatában, abbahagyta. Egymásra meredtek.
Ő azt szeretné – kérte halkan az apja –, ha Rodica is velük maradna – hangja elcsuklott, de folytatta –, ha Rodica is itt élne velük!...
Hol?!?
Itt – mutatott tétován ismét félkörbe az apja, és ez az elesettnek induló, de végső soron mégis magabiztos és határozott mozdulata ismét idegenné tette, eltávolította tőle.
Hogyhogy velük? De hiszen neki csaladja van. Férje! Erről nem tud az apja? S ott van, otthon van még a nagynénje is, apja húga, vele mi legyen?
Szeretné – ismételte makacsul az apja, mint aki nem is hallja az ellenvetéseket –, ha Rodica is velük maradna!
Az ő fülét, bevallja, csak akkor ütötte meg ez az is szócska. Rögtön rá is kérdezett. Kire vonatkozik ez az is? – meredt az apjára. Ki van még itt. vele?
Victor – sóhajtott az apja. – A Rodica féltestvére. A bátyja.
Victor itt van? – képedt el ő, s nem mert az ajtó felé fordulni.
Most Mallorca szigetén nyaral – folytatta az apja. – Ki kell pihennie első harminc esztendejének fáradalmait. Victor is sokat mesélt őróla.
Megszédült.
Igen – kérdezte. – És miket mesélt a jó Victor?
Azt a szörnyű esetet is elmesélte – sóhajtott az apja. – De higyje el Rodica, azért az esetért, azért a szörnyű és elképesztő esetért nem ő volt a hibás! Nem ő titkolta el Rodica előtt féltestvére létét.
Ó, az a „szörnyű eset” nem következett be – nevetett ő –, Victor bizonyára elmesélte, hogy utolsó pillanatban megjelent nagynénje, és „mindent” elmondott, felvilágosította őket, vérfertőzés tehát nem történt, de...
De? – sápadt el még jobban az apja, és az íróasztal szélébe fogódzott, hogy el ne essék.
De történhetett volna – folytatta ő könyörtelenül. – Ha a nagynéni, mondjuk így, későn érkezik... És az érzelmei... az ő érzelmei... az semmi...
Lihegett.
Lerogyott a fotelbe.
Igen, ez igaz – vádolta önmagát az apja halkan, keserűen. – Elhiheti Rodica, hogy őt is megrendítette a dolgok ilyetén alakulása, ez volt az ő igazi büntetése egész elhibázott életéért.
Ezt nem érti – nézett apjára Rodica.
Nem érti? – horgasztotta le a fejét az apja.
Mi van vele? Rosszul érzi magát? – sietett ő feléje, s akkor hirtelen ismét megpillantotta az adeptust a képen, s mögötte közelről jól látta Mercuriust is, ez a festő egytestű férfinak és nőnek ábrázolta az örök alkimista-jelképet a négyszemű lény vádlón meredt rá.
Vizet? – nézett szét ő elesetten. – Hol kapok vizet?
Nincs semmi – lihegett az apja, és lerogyott a székbe. – Nincsen semmi baj, ne aggódjék Rodica. S ami a férjét illeti, igazán nem akadály, őneki is lesz helye itt, Vioricának is... Hely van elég!...
Ő megállt az apja mellett, a férfi homlokára tette a kezét s tétován simított végig apja fején. S újra felvillant előtte nagynénje elkínzott arca, amint odüsszeájukat meséli: elképzelte a kislányt, amint nála két évvel idősebb bátyja és elkeseredett, a szokatlan, torz, durva eseményektől kissé kába édesapja kezét fogva botorkál a sötétben, körülöttük sorstársaik, a testvéri tömeg és a külső körben a csendőrök. Alig fél esztendeje még ők is virággal fogadták őket – a csendőröket is –, teli torokból énekelték, hogy édeserdélyittvagyunk! s dobálták a katonák közé a virágokat; lehunyta a szemét, s hirtelen megmagyarázhatatlan módon tűnt át minden, és ő, igen ő!
Ott vonult, reszketve a hidegtől, a félelemtől, az érzelmek rohamától, a többiek között.
Igen: ő volt a saját nagynénje, a tizenegy éves kislány, botorkált a sötétségben, különböző vakkantásszerű, félig elnyelt, csak a beavatottak számára teljesen érthető parancsszavak hallatszottak, csattogtak a závárzatok, komoran és hideglelősen előlegezve meg a közelítő jövőt, valahol mellettük teherautó motorja is pöfögött, benzinszagot érzett, majd mellettük érintésnyi közelben baktató és síró, gajdoló öregemberek savanykás, áporodott verítékszagát.
Sírni szeretett volna, de nem tudott...
V. Az átváltozás
– Igen, nem tudtam sírni. Nem tudtam, hova visznek. Nem értettem, hogy miért nincsen velünk mama. Emeltem a lábam, és nem értettem semmit.
– Ne ijedj meg – súgta bátyám. – Már nem tarthat sokáig. Vége lesz úgyis mindjárt. – Hangja elcsuklott, szorította a kezem.
Felnéztem, de sem az ő arcát nem láttam, sem az apukáét. Nem láttam senkit, a zajok és a verítékszag idegesített, félelemmel töltött el.
– Haza akarok menni – sikoltottam és rángattam a bátyám kezét.
– Hova haza? - kérdezte érdesen apuka, és szabad kezével megsimogatta a hajam. – Hova haza, Ibikém?
– Haza – dobbantottam én. – Haza Böbéhez és mamához. Ki fekteti le Böbét, ha én nem vagyok otthon?
– Majd anyuka lefekteti – vigasztalt sírós hangon Frici. – Vagy Rózsika, vagy valaki csak lefekteti a te Böbédet is, ne búsulj!...
– Pofa súlyba! – reccsent ránk egy érdes hang a sötétből.
– Mi van? – kontrázott egy másik is. – Kinek van kedve még itten is pofázni?
Éreztem, hogy apa keze megrándul a kezemben.
– Hova megyünk? – szipogtam, s úgy éreztem, már nem tudom emelni a lábam.
– Azt senki se tudja – súgta Frici hozzám hajolva. – Megcsókolta az arcom. – Ne félj – suttogta. – Nem engedem, hogy bántsanak.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor végre megállhattunk. Szédültem a fáradtságtól és az álmosságtól. A szemem nagyjából már hozzászokott a sötétséghez. Alakokat láthattam: fázósan összehúzódó, szipogó, gajdoló, görnyedt öregasszonyokat, öregembereket, didergő, pityergő gyerekeket. Büszke voltam arra, hogy én nem sírok. Nem tudtam, hol vagyunk, azt sem, hogy hány óra lehet, de már nem féltem, nem is fáztam. Apuka lehajolt hozzám, és arcomhoz szorította az arcát. Éreztem szúrós borostáit. Borzongtam.
– Ki fogja lefektetni Böbét? – kérdeztem megint, és eszembe jutott mama, de most sem Frici, sem apa nem válaszolt, és hiába erőlködtem, nem tudtam felidézni magam előtt a babámat.
Közeledő gépkocsi zúgása hallatszott. A fényszóró végigvágott a tehetetlen tömegen, sápadt arcok, kerekre tágult szemek, védekezőn összeránduló, kezüket féltőn szemük elé kapó alakok ugrottak ki egy pillanatra a megint mindent elnyelő sötétségből.
– Doktor úr – rángatta apuka kabátujját kábán egy ismeretlen öregember –, drága doktor úr, nem tudja egészen véletlenül, hogy hová visznek bennünket?!
– Nem tudom – ingatta a fejét apa.
– Le fognak lőni bennünket, drága doktor úr?
– Azt én honnét tudjam, mondja meg, Weintraub bácsi, honnét? Nem vagyok én jós.
– Hol vagyunk? – kérdezte egy nercbundás fiatal nő, és sírástól vöröslő szemét dörzsölte. – Uraim, az isten szerelmére, legalább annyit mondjanak meg, hol vagyunk?!
– Valahol a határszélen, Hilduska – válaszolta a sötétből egy rekedt férfihang.
– Mondják meg, le fognak bennünket lőni? – kérdezte megint kétségbeesetten az öregember.
– Nem, azt hiszem nem – válaszolta neki is a rekedt férfihang, de én hiába néztem arra a sötétben, elmosódott az alak, fogalmam sem volt, hogy ki beszélhet. Lehunytam a szemem, és akkor megint ott voltam a tavaly téli mezőn, apukával, a gyógyszerész bácsi vállához kapta puskáját, tüzelt, és a fehér nyúl felugrott a hóban, majd visszacsapódott. Többet nem láttam, eltakartam a szemem, most viszont ezt visszapörgetve megdöbbentem, hát most minket is, minket is így?!
Újra autómotorok zúgása hallatszott, fékcsikorgások, fényszórók lobbantak fel és hunytak ki; a tömeg borzongott, erősödtek a suttogások is, szél kelt.
Fricihez hajoltam, vacogott.
Fázol? – kérdeztem, de ő hősiesen ingatta a fejét, és viszszakérdezett.
– És te?
– Én sem – sütöttem le a szemem.
Éles fényű zseblámpa zsebkendő nagyságú fénye vándorolt a tömegben, valakit kereshettek a csendőrök, egy végtelennek tűnő pillanatra szemembe villant a szúró fénysugár, védekezően kaptam kezem a szememhez, s hirtelen anélkül, hogy különösebben készültem volna rá, megláttam Böbét, ott hevert a gyermekszoba padlóján, ahová leesett, amikor Rózsika felköltött, és kétségbeesetten sírva rángatott ki az ágyból, éjszakai fehér hálóingébe öltöztetett babám kicsavart karokkal feküdt, és vádlón meredt rám.
Akkor elkezdtem sírni...
VI. Hajnal
Amikor kinyitotta a szemét, újra megváltozott minden. Ott ült apja dolgozószobájában egy bőrfotelben, és a vele szemben ülő, gesztikuláló urat nézte. Egyfolytában beszélt hozzá, de szavai nem hatoltak el az ő tudatáig, nem értett semmit, nem is érdekelte semmi, tétován gyújtott rá, mélyen tüdőre szívta a füstöt, igyekezett erőt gyűjteni.
És az anyja? Az anyjával mi van? Mit csinál a szép Klára? – kérdezte ki tudja hányadszor az úr, s érdeklődve meredt rá. Ő hirtelen nem is értette, hogy KIRŐL beszél, nagyanyjáról-e vagy feleségéről, meghaltak, nézett szembe az úrral, akinek arca fokozatosan változott át édesapja arcává.
Kik haltak meg? – döbbent meg az apja.
Az anyósa is meghalt, az ő nagyanyja is, a volt felesége is, az ő édesanyja – nézett szembe szomorúan az úrral. – Már csak nagynénje, az apja húga él, Viorica vagy Ibolya, ahogy tetszik!...
Ő hogy van?
Ezt talán tőle magától kellene megkérdeznie – sóhajtott ő, de az apja már nem reagált támadó vagy ellenséges hangsúlyaira, már KÖZÖS itteni életük előnyeit s tagadhatatlan szépségeit ecsetelte; tervezett, haja az izgalomtól homlokába hullt, de most valahogy ettől sem lett rokonszenvesebb, s a helyzet sem vált meghittebbé.
Ne tervezzen – állt fel ő újra, és sétálni kezdett a teremben. – Előbb mégis meg kellene őt is kérdeznie! És hátha ő nem akar itt maradni? hátha ő nem akar itt élni vele és Victorral, hátha ő szeretne hazamenni a férjéhez és nagynénjéhez? Hátha ő egyáltalán nem akarja elhagyni szülőföldjét?
És apja előbbi mozdulatát utánozva, színpadiasan mutatott körbe.
Hátha őt nem vonzza mindez? És ha vonzza is, hátha mégis le tudja győzni választásáért vonzásait? és hátha ő mégsem EZT választja?!?
De hiszen EZ képtelenség! – emelte fel apja a hangját. – Az ő édes, egyetlen leányának elment az esze, nem tudja, hogy mit beszél? Nem baj, itt majd megnyugszik, elmennek valahová Normandiába, a tenger majd megnyugtatja...
Szép lenne valóban – sóhajtotta ő –, de akkor is, apja vegye fontolóra szavait. És keserűen nevetve kezdte sorolni az érveit, megkérvén apját, legalább most, a „saját érdekében” ne szóljon közbe!...
Hogyhogy a saját érdekében? – képedt el a férfi és idegességében valósággal visszamenekült íróasztala mögé, visszaült trónusszerű karosszékébe, dobolni kezdett ujjaival az asztalon.
Ő ránézett, most újra együtt láthatta apját a székében ülve a titokzatos üvegcse fölé hajoló adeptussal, a háta mögötti képen. Nem tudta, melyikük tűnt idegesebbnek.
Akarja hallani az igazságot?! A lánya szemszögéből! Egy MÁSIK EMBER nézőpontjából. Akarja?!?
Igen – válaszolta engedelmesen apja, és lehajtotta a fejét. Mégis a képen tűnt valóságosabbnak, ott legalább volt valami konkrét célja, amelynek megoldásán dolgozott, még akkor is, ha a kép nézője előtt elhomályosult, titokzatossá vált ama kétségtelenül létező „szent” cél.
Igen, akarja hallani. EZ minden vágya! Tulajdonképpen Rodicát is ezért hívta ide, ezért szervezte meg ezt a beszélgetést, ezért nem halasztotta tovább ezt a találkozást, ezért...
Hát akkor figyeljen! – így ő. – Figyeljen, és ne szóljon közbe. Nagynénje – vett mély lélegzetet – természetesen elmesélt sok mindent.
Sok mindent? – ingatta fejét kétkedve a férfi. – Mindent?! Mi az a „minden”?
Sok hihetetlen, számára felfoghatatlan, idegennek tűnő távoli dolgot is elmesélt. És ő nem mondhatná, hogy nem rendült meg. Megrendült. Elkeseredett. És bizonyos dolgokat sajnos NEM értett! Nem ért! Elsősorban apja mérhetetlen önzéséről van szó!
Ezt hogy érti? – csattant fel a férfi.
Ő leintette újból: most ő beszél, figyeljen! Igaz, azt az éjszakát a „senki földjén” nem lehet elfelejteni. Igaz, hogy apja nagy árat, borzalmas árat fizetett mindezért – s itt megint teátrálisan körbe mutatott –, de azt is jól tudja, hogy EZZEL nem lehet semmit jóvátenni. Semmit! És ha nem sejti, hát akkor most tudja meg, hogy az ő életében pontosan ilyen sorsfordító pillanat volt az apja távozása. Hiányát nehezen tudta kiheverni, de az ő anyja, apja elhagyott felesége, vagy nagynénje, apja elhagyott húga, egyáltalán nem is tudták, nem is tudhatták. És azután az ő keresztneve! Nem tudta, hogy is van ez? Sokáig nem tudta megérteni. Apja távozása után a házban nagyanyja vette kézbe a dolgokat. Már szabad volt otthon is magyarul beszélni, de nem értette, hogy eddig például miért nem volt szabad? És azt sem, hogy őt miért csak francia magánórákra járatták, és németre miért nem, és egyáltalán, ha már mindent így átgondolt és megszervezett neki az apja, egyszerűen miért ment el?! Hogy mert elmenni? Hogyan merte magára hagyni őt, a világgal szemben védtelen húgát és feleségét, akik megszokták, hogy mindig mindent elintézett helyettük, hogy volt pofája elmenni? Hogy merte magukra hagyni őket? És a Victor anyja mikor lepett be a játékba? Biztosan nem mert volna így, búcsú nélkül olajra lépni, ha nagyapa él, vagy nagyanya, nem, akkor biztosan nem lépett volna...
Ő – csattant fel a férfi, és piros foltok gyúltak ki az arcán, reszkető kézzel töltött magának egy pohár italt, megitta, néhány csepp lecsurrant az arcán, az ingére – ő idáig hallgatott, ha fogcsikorgatva is, de ez már igazán több a soknál. Rodica egyáltalán nem gondolhatja komolyan, hogy bármiben is igaza van. És azt sem, hogy vele ilyen hangon lehet beszélni, ő...
Egy önző és öntelt érzelmi kalandor – emelte fel ő is a hangját. – Benső bandita. De ami őt illeti, egyetlen leányát, ha ugyan ő lenne az egyetlen, amiben mindezek után, gondolja, jogosan kételkedik, már elkésett. Ezt őszintén meg kell mondania. Talán a fiacskájával kísérletezzék, Victorkával, majd ha megjön a szép Mallorcáról.
Kivel?
Kivel? Kivel? Hát a fiacskájával – vágta ki az utolsó aduját. Az ő magas, szőke, szélesvállú bátyjával, akiről ugyancsak nem beszélt neki soha, amikor a promenádon sétáltak a zenepavilon felé, eltitkolta előle, soha, soha nem mondta, hogy neki, valahol másutt, valahol idegenben még van egy felesége, és tőle egy kisfia, és ő nem is tudott a testvére létezéséről, s így szinte megtörtént a jóvátehetetlen vérfertőzés, mert a véletlen mindig kiszámíthatatlanul keveri a kártyákat. Igen, Victorral ők későn, apjuk országból való végleges távozása után esztendőkkel ismerkedtek meg. Bátyja tizenkilenc éves volt akkor, ő tizenhét, nem tudták, hogy féltestvérek, egymásba szerettek, s ha nagynénje nem jelenik meg akkor, úgyszólván az utolsó pillanatban, akkor...
Itt elcsuklott a hangja, rázni kezdte valami száraz, erőtlen zokogás, de azért felemelt fejjel bátran folytatta –, de Ibi nénje megjelent, és elmondott mindent, ő éppen náthás volt akkor a jóisten kimondhatatlan szeszélyéből, be is volt lázasodva, elkeseredetten jött rá, hogy édesapja mégsem őket hagyta el elsőnek, hanem ezt megelőzően már magára hagyta a Victor édesanyját is, másfél-két éves fiával együtt, mint a nyelveket, az eszméket, mint életében mindent, hogy azután őket is, a legkisebb lelkiismeretfurdalás és kétely nélkül hagyja el, az országgal együtt.
Ne beszéljen így! – suttogta a férfi. Halottsápadt volt, vacogott. – Nincs joga, egyszerűen nincs joga így beszélni! És őt megítélni sincsen joga, hiszen...
Az embernek ahhoz van joga, amit mer, amit kiharcol magának – mondotta ő akkor, tagoltan. – Ha apjának nem tetszik, amit ő mond, legfeljebb nem hívja ide, ebbe a fényűző kastélyba, többé telefonon sem hívja fel, többé nem keresi a vele való találkozásokat, beszélgetéseket. Elvégre igazán nem ő akarta ezt a találkozást, s mégis apja mit gondol? hogy ő tizenéves kislány még, aki kedvesen mosolyogva hallgatja meg, amit mondanak neki, nincs ellenvéleménye, sőt egyáltalán nincsen véleménye, tapsikol és örül sorsa váratlan jobbra fordításának. Ha ezt gondolta volna apja, akkor be kell látnia: tévedett. S le kell vonnia tévedése következményeit!
De amikor tendenciózusan érti félre őt! Amikor...
Úgy?! S a két család, a két nyelv, amiket felcserélt egymással, időben elhagyva őket is, akár a meggyőződését?! Ibolya beszélt a fiatalságáról is, amikor még az ifjúmunkás szövetség oszlopos tagja volt, és húsz éves korában, egyetemistaként már párttag. Lelkesen szavalhatott a gyűléseken, elítélt és megítélt másokat, könyörtelen logikával elemezve hibáikat, s nem érdekelték elemzéseinek konkrét következményei. Már akkor is ilyen volt, mint most. Gátlástalanul „célra tartott”!... Ezért ment el brigádosnak Szolyva-Visóra is. Dehát a meggyőződéseit is pontosan úgy hagyta el, mint gyermekeit, mint a nyelveket, mint az országokat, hiszen innen szülőföldjéről ugye először Izraelbe ment, harcolt is, de azután hátat fordított a választott nép országának is! Minek nem?...
Ne beszéljen így – csattant fel megint az apja. – Ő itt kinn is anyagi erejétől függően tetemes összeggel támogatja a nyugatnémet kommunista pártot és a szegénységet felszámolni akaró, a világ szegényeinek, nyomorgóinak sorsán jobbítani akaró szervezeteket, ő...
Netán valamelyik baloldali pártnak nem tagja?
Ez már mégiscsak több a soknál – kiáltott fel a férfi, de ő leintette.
Igen, valóban neki is az az érzése, ezt így nem szabad, s nem is érdemes folytatniuk. Ezért arra kérné apját, hogy vigye vissza őt a szállodájába. Különben is késő van, mindjárt virrad, és ő, amint apja bizonyára jól tudja, hiszen állítólag „mindent” tud róla, reggel indul haza.
A férfi elfintorodott, mondani akart valamit, de meggondolta magát, és engedelmesen csengetett. Megjelent a fiatal sofőr, olyan gyorsan és olyan hirtelen, mintha valahol az ajtó előtt hallgatózott volna.
Apja halkan igazította el beosztottját: készüljön, öt perc múlva indul a leányával, vissza a szállóba. A sofőr meghajolt, kiment.
Nézték egymást, hallgattak, egy perc is eltelhetett így, ebben az egyáltalán nem meghitt és bensőséges némaságban, az állóóra négyet ütött, a hang ismerős volt, rádöbbent, hogy ez az óra már eddig is kitartóan, pontosan ütögethette a maga egészeit, feleit, megrémült: mindjárt itt a reggel, az indulás, a hazatérés ideje, de egyáltalán nem volt álmos, inkább csalódottságot, kiábrándultságot érzett.
Akkor ő elmegy – nézett apjára. – Nagyon szépen köszöni a szíves vendéglátást.
A maga részéről nagyon sajnálja, hogy ÍGY megy el – mondotta halkan, színtelenül az apja, de beszéd közben nem nézett őrá, kerülte a tekintetét.
Ő vállat vont. – A sajnálkozást – jegyezte meg – nem most kellett volna kezdenie. Akikor talán minden másképp alakul.
Apja újból mondani akart valamit, de fegyelmezetten visszanyelve, hirtelen azt kérdezte: és ez az utolsó szava?!
Testvérhúgának üzen valamit? – kérdezte ő szárazon.
Majd ír – nézett el mellette a férfi. – S reméli, úgyis hamarosan hazalátogat.
Ő bólintott, s megindult kifelé az óriási könyvtárteremből, lépései kihívóan kopogtak a szoba mértani ábrákkal telezsúfolt, színes padlószőnyegén. A bejáratnál már ott állt a sofőr. Megindult lefelé a lépcsőkön, félúton lehetett, amikor egy Hermes szobor vonta magára figyelmét: a fiatal isten csalafintán nézett rá, kezében híres hírnökpálcáján kígyók tekergőztek, szárnyas sarui villogtak a sápasztóan erős, fehéres neonfényben. Miféle hírt hozol vajon? – kérdezte ő a szívében, és hirtelen, mint akinek eszébe jut valami, visszafordult. Jól sejtette, apja ott állt a lépcsőfeljáró tetején, mellére horgadt fejjel, pillantása elsiklott mellette, ajka hangtalanul mozgott. Sokáig nézte, hogy „örökre” megjegyezhesse magának, majd hosszú, végtelennek tűnő pillanatok után megfordult, s búcsúzóul végigsimítva Hermes sima, jóindulatú arcán, megindult lefelé. Érezte, valami végzetesen, visszafordíthatatlanul befejeződött.
A sofőr közben kilépett a hall ajtaján, leszaladt a lépcsőkön, s kinyitva a közvetlenül a lépcsőfeljáró mellé állított Mercedes ajtaját, vigyázzállásban várakozott, mereven, fegyelmezetten, mint egy parancsot teljesítő katona. Amikor kilépett a palotából, már pirkadt. Beszívta a pázsit és az ébredező kert tébolyító illatát, odasétált a kocsihoz, lépései kopogtak a lépcső márványkockáin, mint egy menekülőben lévő adó morzejelei, beült az autóba, beszállt a sofőr is, miután puhán csukta be az ő ajtaját; indított, meglepte, hogy milyen nagy a park, és egyszerre, mintha bekapcsolták volna, meghallotta a madarak csicsergését is, a győzedelmes hajnali koncertet.
Hátradőlt az ülésen, erdei úton suhant a kocsi, majd kiért egy néptelen autósztrádára. Lehunyta a szemét, a kocsi puhán ringatózott, lehet, hogy el is aludt, nem tudja, amikor ismét figyelni kezdett, már néptelen bulvárokon suhantak előre, egy-egy helyen még égtek az ostorlámpák, sárgulva harcoltak a percről percre erősödő fénnyel.
Hajnalodott.
Mikor utazik, kisasszony? – kezdeményezett beszélgetést a sofőr.
Akkor jött rá, végig figyelhette a tükörből, amíg pihent, nem zavarta meg.
Ma reggel – válaszolt a kérdésre, hálásan. – Reggel kilenckor indulunk a repülőtérre.
Akkor még pihenhet egy kicsit – mosolygott rá a fiú.
Mióta van az apja szolgálatában? – kérdezte ő kíváncsian.
Hat éve, amióta disszidált – válaszolta a sofőr, és tüzet adott neki, mert láthatta a tükörből, hogy cigarettát szed elő, s tétován forgatja ujjai között. – Ő is erdélyi – magyarázta, még az újságból értesült arról, hogy a doktor úr sofőrt keres, jelentkezett, és százhuszonkilenc pályázó közül őt találták legmegfelelőbbnek a versenyvizsgán.
Kicsoda? – kérdezte ő csodálkozva, – Kicsoda keresett sofőrt?
A doktor úr – válaszolta egyhén megütődve a fiú, és lassított, lehúzott az út szélére, megállt és szembefordult vele. – Az ön kitűnő édesapja.
Őneki – dadogott ő – egészen eddig a pillanatig fogalma sem volt arról, hogy az apja orvos.
Hogyhogy? – álmélkodott a fiatalember, és elfelhősödött az arca. – Hogyhogy nem volt fogalma?!
Nem tudta, hogy az apja orvos – mondta ő idegesen. – Évtizedek óta úgyszólván semmit nem tud az apjáról. Mi van ebben érthetetlen?
Nem is orvos – mosolygott rá a fiú. – Jogász. A szövetségi állam egyik leghíresebb ügyvédje.
Ezt nem tudta – sütötte le ő a szemét – Nem volt honnét tudnia. Képeslapjain az édesapja soha semmit nem írt saját körülményeiről, azonkívül címét sem írta meg soha, ők nem is tudtak írni neki.
Furcsa – sóhajtott a fiú, aztán felderült az arca. – Ki is szállhatnánk – javasolta hirtelen –, ihatnánk valahol egy kávét.
Ez nagyon jó volna – mondta ő. – Így legalább ő is megtudhatna egyet és mást rejtelmes apjauráról.
Nincsen itt semmiféle titok, rejtély és homály – vont vállat a fiú, és magához véve termoszát, kiszállt a kocsiból.
Ő követte.
Egy utcára nyíló cukrászda teraszára ültek, a lámpák nehéz, ólmos fényében egyre közelebb érezte magához ezt az ismeretlen fiatalembert. – Az lehet – érvelt ő lankadtan –, hogy mindez egy idegennek furcsának, érthetetlennek tűnik, de ez volt, amióta apja elhagyta őket, és kiment Izraelbe...
Hová? – most a fiatal és lelkes, törekvő fiatalemberen, apja minden parancsának láthatóan vakon engedelmeskedő alkalmazottján volt a csodálkozás sora.
Úgy látja – dőlt hátra ő –, hogy a beszélgetés hosszabb lesz, mint ahogy eltervezték. Mindegy, ő egyelőre még ráér!
Szürcsölte a forró feketekávét, ami a fiú termoszából került elő, és magyarázni kezdett. Igen, először Izraelbe ment, de néhány év múlva, legalábbis ő úgy tudja, eljött onnan is, és azóta a világban bolyong. Bár azt nem tudja, hogy a hasba vagy fejbe lőtt arabokkal, akikhez semmi köze nem volt, de akikkel a villámháborúban harcolt, hogyan számol el? Mindegy...
És csak most, húsz év után találkoztak először? – A fiú őszintén elképedt, a kávéjából is elfelejtett inni.
Igen – sóhajtotta ő, – néha, hivatalos és családi ünnepekre természetesen küldött egy-egy színes képeslapot, eléggé személytelen szöveggel, közhelyszerű jókívánságokkal, rendszeresen küldött élelmiszercsomagokat is, de címet soha nem írt, így ők meg se tudták köszönni nagyvonalú ajándékait, kapcsolatuk, amint ebből is látható, eléggé egyoldalú volt...
A fiatalember elképedve hallgatott, majd rágyújtott egy Caporalra, és elmondotta, amit ő tudott, nem volt sok, mindenesetre öszszeállt a kép, s amire felkelt a nap, verőfénybe borítva a cukrászda, teraszát, már úgyszólván „mindent” tudott apjáról.
Aztán a sofőr visszavitte őt a szállodához, és elbúcsúztak.
VII. Esti harangszó
Mit kérdez Boticselli? Hogy mit tudott meg az apjáról? Mondotta, hogy ahhoz képest elég keveset. Izraelből való pánikszerű távozása után ügyvédként tevékenykedett, a Délafrikai Unióban érdekelt ügyfelekre specializálta magát, s hamarosan fényes sikereket ért el, neve lett a szakmában. Egy világhírű brüsszeli iroda alkalmazottjaként vette feleségül főnöke leányát, az asszony még a hetvenes évek közepén halt meg autóbalesetben, így mint férj, ő lett az egyetlen örökös, mert apósa is hamarosan követte lányát oda, ahonnan nincsen visszatérés, s az iroda vezetőjeként tovább öregbíthette a cég jó hírnevét. Jól keresett, sokat örökölt, pénzét okosan fektette be. Lehetnek ugyan homályos részletek, de a lényeg ez... De MINDEZ már egy másik történet – így Rodica. – S bevallja, őt nem is érdekli olyan nagyon. Mindezt viszont úgy érezte, okvetlenül és halaszthatatlanul el kell mondania Boticsellinek. Kíváncsi lenne a véleményére is: helyesen döntött? Vagy jobb lett volna, ha levél érkezik helyette, és akkor most Boticselli is várhatná az engedélyt hazájából való végleges távozásához. Már természetesen ha úgy dönt, hogy követi feleségét.
– Nos?
– Sétáljunk egyet – javasolom én, és felállok. Felöltözünk, kimegyünk, a havazás időközben már elállt, a falu és a téli este  csöndje megejtő. A kapu előtt fedezem fel a kocsit, ezek szerint Huterának máris sikerült intézkednie.
Hátrafelé indulunk a kertbe.
Én megyek elöl a térdig, néhol combközépig érő hóban, ő engedelmesen baktat utánam. Kedves körtefánk mellett állunk meg. Magamhoz húzom, puhán simogatom a haját. Künn, a kerítésen túl, a mezőn két, a hótakarótól élesen elváló fekete kutya kergetőzik a szemsértő holdfényben, porzik körülöttük a cukorpor-hó, néha felfelbukfenceznek, de teljesen némák. Sokáig önfeledten nézzük játékukat, amikor váratlanul, ünnepélyesen kondul meg a harang.
– Hát el lehet innen menni? – kérdezi ő, és szorítja a kezem. Aztán négy hónap múlva – nem teljesen váratlanul – újra távozik egy csoporttal, és levélben tudatja, hogy nincsen visszatérés. Én pedig ülök, magam elé meredek. Várok.
1988. május 18. – június 1.