Csurka István
HUNGÁRIA KÁVÉHÁZ
Amikor hat hónapi fogvatartás után, 1957 augusztusában kiengedtek a kistarcsai internálótáborból, ahová az 1956-os forradalom alatti nemzetőrködésemért zártak be, azzal a nyomorúságos ténnyel kellett szembenéznem, hogy nincs födél a fejem fölött. Kistarcsán – Budapest környéki község – az internálótáborban egészen más volt a helyzet, mert ott gondoskodtak rólam. Négyen aludtunk egy emeletes vaságyon, fejtől-lábtól, de a reggelit, ebédet, vacsorát mindig megkaptuk percnyi pontossággal. (Nem így a verést, azt rendszertelenül, ahogy őreink kedve éppen tartotta). Nos, tehát itt voltam Budapesten, volt főiskolai hallgató, állás- és lakástalan, majdnem diplomás, szabad ember, de hol lakjam?
Bevettem magam a „New York”-ba. Szereztem egy nagyon olcsó albérletet, ahová éppen csak aludni térhettem haza, és reggeltől estig a kávéházban éltem. Foglalkozásom, illetve foglalkozásnélküliségem ezt lehetővé tette: „fiatal író” voltam. Rövid kis tárcákat írtam, filmkritikákat, rádiódarabokat, és mindent, amiért fizettek valamit. Minden reggel fél nyolckor ugyanahhoz a márványlapos ablak melletti asztalhoz ültem le, és a pincér kérés nélkül hozta ugyanazt a feketét, egy pohár vízzel.
Rövidesen megnősültem, és elvettem azt a lányt, aki „megvárt”. Sok ilyen magyar asszony és lány volt akkoriban Magyarországon, de nem mindegyiknek volt olyan szerencséje, hogy csak egy fél évet kellett várnia arra, akit szeret. Nagyon sok olyan is volt, aki hiába várta vissza elhurcolt, börtönbe zárt szerettét. Ez a sötét helyzet is ott ült velem a kávéházi asztalnál.
Feleségemnek velem ellentétben volt fix fizetése, könyvelőként dolgozott, és ez a csekély, de biztos jövedelem bátorított fel bennünket arra, hogy szerezzünk magunknak egy társbérletet. A háború utáni európai nagyvárosokban ismert ez a fogalom. Olyan, egykoron egy jómódú család által birtokolt lakás, amelyet kényszerűségből több bérlő, esetleg több család között osztanak meg. Egy üres szoba és a jog a közös fürdőszoba és a közös konyha használatára, ez volt a mi társbérletünk. Miután az üres szobát úgy-ahogy bebútoroztuk, itt már folytathattam volna irodalmi működésemet, hiszen feleségem reggel elment dolgozni, mégsem tudtam sokáig élvezni a saját otthonban alkothatás gyönyörét, mert – ahogy az már lenni szokott szerelmi házasságok esetében – jött a trónörökös.
Így hát rövid intermezzó után visszaköltöztem a „New York”-ba.
Lehet azonban, hogy a fiam megszületése nélkül is így tettem volna. Ugyanis vágytam erre a visszaköltözésre. Megszoktam és megszerettem a kávéházat.
Olyan volt ez, mintha a fiatal hitves mellett egy éltesebb, molett dámával folytatnék viszonyt. A kávéház a szomorkásan anyáskodó, de feslett elvált asszony képzetét keltette fel bennem. Nemcsak szükséglet és megszokás volt, hanem bűnös szenvedély is. Budapesti tradíció volt ez, amely bennem élt tovább.
A második világháború előtt több mint ötszáz kávéház működött ebben a városban. Budapest világvárossá fejlődése egybeesett a kávéházak kivirágzásával. 1831-ben még csak 28 kávéházról tudnak az annálesek.
A magyar történelem legfényesebb lapját is egy pesti kávéházban írták.
1848. március 14-én a Pilvax kávéházban, megszokott törzshelyén gyűlt össze a forradalmi ifjúság, hogy meghallgassa a Bécsből érkezett futár híradását a bécsi forradalomról, és határozzon. Petőfi Sándor ebben a kávéházban olvasta fel először az események hatására született híres költeményét, a Nemzeti Dal-t amely azóta is a himnusszal szinte egyenértékű lelki-kincse minden magyarnak. Ebben az akkori „Úri utcai” kávéházban született meg a másnapi tüntetés gondolata. Az utcát ma „Petőfi Sándor utcának” nevezik, de a kávéház helyén most is vendéglő áll, s a neve természetesen Pilvax.
Milyen volt 150 évvel ezelőtt egy kávéház, ma már csak kevesen tudhatják. Szigorú előírásoknak kellett megfelelnie. Először is csak föld fölötti, csak utcai bejáratú, utcára néző ablakú – lehetőleg nagy ablakú – helyiségre lehetett kávéház-engedélyt kapni. Ez ma is így van. Pincékbe borozók, vagy sörözők települnek, kávéház soha. Ezenkívül a kávéháznak régen kötelező tartozéka volt legalább két biliárdasztal. A régi szabályzat szerint csak a külvárosi fogadók kávéházaiban volt megengedhető, hogy csak egy biliárdasztal álljon a vendégek rendelkezésére. A kávéháznak, eme régi szabályzat szerint templomtól, iskolától és kórháztól legalább 50 méter távolságra kellett lennie, és kávéház vagy kávémérés fenntartására engedélyt csak megbízható egyén kaphatott, olyan, aki 5 éven belül nyereségvágyból elkövetett bűntettért vagy vétségért büntetve nem volt, – és aki bordélyházat nem tartott fenn. Ezenkívül csak egy sajátos megkötése volt a kávéháznak: nem volt zárórája. Csak a zenét kellett éjjeli egy órakor beszüntetni.
1958-ban még volt biliárdasztal a „Hungáriában”. De már csak egy! A kávéháznak éppen olyan hányatott sorsa volt, mint a városnak, amelyben működött
A New York Palota 1894-ben épült fel, az egyik leghíresebb pesti építész, Hauszmann Alajos tervei szerint és a város egyik dísze lett. 1944-ben, Budapest ostromakor súlyos bombatalálat érte. Ebben nincs semmi különös, mert nagyon sok budapesti házat ért akkor találat. A New York Palotát azonban éppen előtte tatarozták. A háború kellős közepén. De ez még semmi! A háború után az újjáépítés sokáig elhúzódott. 1954-ben nyílt meg újra a „New York”, most már „Hungária Kávéház” néven – tekintettel arra, hogy New York az amerikai imperializmus jelképe volt akkoriban, Rákosi Magyarországán. Megnyílt a kávéház, majdnem régi fényében, de az épület tornyát nem tudták helyreállítani. Arra csak két év múlva, 1956 nyarán került sor. Úgyhogy még fel volt állványozva az épület, amikor a forradalmat letörő szovjet tankok lövedékei és bombái – aknákkal is lőtték a várost 1956. november 4-e utáni napokban – ismét súlyosan megrongálták a New York Palotát. Ekkor terjedt el az éledező kávéházi közönség körében, hogy annak, aki a rendszerváltozást várja, nem az újságokat kell figyelnie és a külföldi adókat hallgatnia, elég ha megnézi: tatarozzák-e a New York Palotát. Ha igen, rendszerváltozás várható. Ehhez persze egy kicsit babonásnak kellett lenni. Aki kávéházba járt, az persze többnyire babonás ember volt, hiszen ha nem lett volna rögeszmékkel, hiedelmekkel, reményekkel és ötletekkel megvert lelkű egyén, akkor valami kötött munkahelyen töltötte volna napjait, ahogy Pesten mondták: „elment volna dolgozni”.
A kávéház a csodavárók gyűlhelye volt. Majdcsak bejön valaki, akinek van húsz forintja kölcsön, amivel meg lehet oldani egy nap gondját, majdcsak betéved egy szerkesztő, egy színigazgató, egy pénzes üzletember szenzációs ajánlattal, majdcsak bejön egy „veréb” – aki nem tud kártyázni, biliárdozni, sakkozni, – akitől meg lehet nyerni a „stexet”. (Ez nem egyszerűen a pénz szleng neve, hanem ez egy bizonyos összegű pénz fogalma: amivel be lehet szállni egy kártyapartiba, amivel ki lehet menni a lóversenyre, amivel el lehet kezdeni egy tranzakciót.)
Igen, ilyen volt, ilyen is volt a pesti kávéház a húszas, harmincas években, s egy kicsit ilyen volt még az ötvenes-hatvanas években is, egy kicsit bohém, egy kicsit félvilági és egy kicsit léha. Itt, a „New York” irodalmi törzsasztalánál született meg Karinthy Frigyesben – a híres humoristában – a mondás: „Budapesten mindössze egy darab százforintos létezik, de az olyan gyorsan cirkulál, hogy az már gazdasági életnek látszik.”
Ez, éppen ez a kettősség volt a budapesti kávéházi élet lényege. A félvilágias, a könnyű élet keveredett itt a szellemi felső fokkal, egyszerre tárult fel az élet és az élet groteszk képe.
A harmincas évek legkérlelhetetlenebb realista írója, Nagy Lajos, a magyar szociográfia egyik úttörője is ebben a kávéházban írta vitriolos jegyzeteit, novelláit. Kommunista meggyőződése miatt az illegális kommunista párt kijuttatta 1935-ben egy Szovjetúnióbeli körutazásra. Nagy Lajos letörve, kiábrándulva jött haza. Megírta azt, amit tapasztalt. A párt megharagudott rá, az akkori rendszer pedig, a lassan jobbra tolódó, kivetette. A nagy realista kávéházi író volt.
Ez a légkör, a szellem pezsgésének és a dolgok és jelenségek egyszerre komolyan vételének és ugyanakkor egy ironikus gesztussal való elutasításának a kettőssége vonzott engem a kávéházba. Ott tanultam meg, hogy lehetséges a dolgokat és jelenségeket egyszerre magamhoz ölelni, és egy ironikus gesztussal eltávolítani magamtól. Nem kávéházi ember az, aki nem képes egy kicsit a kávéház ablakán kívülről, az utcáról is látni önmagát, amint ott ül, szimplája mellett papírlapjai fölé hajolva – „iszonyúan komoly tevékenységet” folytatva.
Ma már nincs kávéházi élet Budapesten. A „Hungária” működik, de az irodalmi élet kiszorult belőle. Díszesebb, mint valaha, de már csak idegenforgalmi látványosság. Végképp elmúlt, úgy látszik, az a világ, amikor, miként e sorok írójának is oda az asztalához kézbesítette a posta a levelet. Hol van már a márványlapos hajdani asztal, amelyhez minden órában leült valaki egy-egy friss hírrel, pletykával, vagy egy világraszóló gondolattal, vagy egy százszázalékos lóversenytippel?
Nincs már meg a „nagyasztal”, lent a „mélyvíz”-ben, amelyhez mi, fiatal írók az irodalmi élet szokásjog-demokráciája alapján odatelepedhettünk az író-fejedelmekhez, de ahová a politikai hatalmasságoknak illett bejelentkezni, nincs már ott a főúr, aki maga állította össze a napi menüt kedvenceinek, mert azt is fejben tartotta, mit evett az illető előző nap, nincs már meg az a zsongás, és talán az ételek íze sem olyan már. Ma már nem ott mondatik ki az ítélet a színházi bemutatókról s az új regényekről. Nem ott, és talán sehol.
Ma gyorsbüfék vannak, ételbárok, a fiatalemberek magas lábú székeken ülnek, egy mélyen dekoltált mixernő kebelébe van belátásuk, és fejük felett a képernyőn egymást váltják a rángatózó videosztárok.
Mondják: a ma embere sokkal több információt kap. Nem hiszem. A Kávéház sokkal alaposabban tudósított, mert a lánc élő volt, emberről emberre szállt a hír és a mindig egyéniségtől származó kommentár.
Ma már ritkán ülök be a „New York” üvegtáblái mögé. Talán attól félek, hogy egyszercsak felbukkan a Körúton egy fiatalember, – aki voltam, – és rámbök kérdezőleg: „mire vár itt az úr?”
Reményre csak egy jelenség jogosít fel mostanság: ismét tatarozzák a hatalmas épületet...