Nemess László
HÁZAK, EMBEREK...
Égő Mátyás végre megkapta a lakáskiutalást. Hosszas cirkusz után vette át a papírost, előzőleg két másik lakást visszautasított, túl messze voltak a városközponttól. A végén csaknem ráfázott a konokságára, úgy látszott, egyáltalán nem kap lakást, ha nem fogad el egyet a felajánlottakból. A végén ráokézett egy kétszobás harmadik emeletire, belefáradt már a herce-hurcába. A központos lakás nemrég készült el, még nem száradt ki, sőt a parkett is nedves volt, mert egész télen át a szabadban tárolták, mielőtt berakták volna. Az eredmény az lett, hogy kiszáradása után ujjnyi hézagok támadtak a padlót borító bükkfadeszkák között. A nedves lakásban keményen fűtöttek, hogy minél hamarabb száradjon, ennek eredménye állandó gőzfürdő-légkör lett. Tüdőbajt lehet itt kapni, gondolta a szobrász az első ott töltött éjszaka után. Apránként áthordta holmijait, a kisebb darabokat, meg a fóliazsákokba csomagolt könyveket, ruhákat. A szállítást a Burróval végezte, amelynek az idén nem akarták meghosszabbítani forgalmi engedélyét, illetve nem bocsátották ki a technikai alkalmasságot igazoló bizonylatot, arra hivatkozva, hogy a dzsip túlságosan öreg. Valóban, gazdájával egyidős volt, 38 éves. És bár kitűnő technikai állapotban volt, kerekei, nagyon sok alkatrésze kicserélve, felújítva, a szervízben megtagadták a „vizsgáztatást”, arra hivatkozva, hogy ilyen ócska Willisszel nem foglalkoznak, nem is ismerik (el) ezt a típust. A szobrász tehát félig-meddig illegálisan használta a Burrót, amely viszont ettől függetlenül remekül szuperált Mátyás mégis úgy döntött, hogy eladja, bár kétséges volt hogy talál-e rá vevőt. Legfeljebb csak áron alul, gondolta Égő Mátyás, de hát van-e neked árad, Burro? Hogy is adhatlak el? Hiszen a testvérem vagy, annyi mindent végigcsináltunk együtt...
A költözés utolsó fázisaként a nagyobb bútordarabokat szállította el tehertaxival, miközben hullott a szekrényekre, polcokra a februári havas eső. Ráadásul kiderült hogy a bútor egy része egyszerűen nem fér a tömbházlakásba, ezért tovább kellett hurcolni a szobrász apjához, Égő Ernőhöz, akinél valahogy helyet szorítottak néhány darabnak.
A következő hónapokban a szobrász szellemi és lelki energiáinak jó részét arra fordította, hogy megbarátkozzék új lakásával, vagy legalábbis megszokja azt. Fizikai energiája egy részét pedig a lakás tajkolására, lakhatóvá tételére. Az eredmény mindkét téren siralmas volt. A lakást soha a továbbiakban nem sikerült megszoknia, és a lakhatóvá tétel is lassan ment, pedig Égő Mátyás sokat dolgozott rajta. Begipszelte a padló és a falak közötti réseket, sorra türelmesen visszaragasztgatta a csempéket a konyhában és a fürdőben, amelyeket a zsugorodó, száradó fal ledobott magáról. Kijavítgatta, jól záróvá, szigetelővé tette az ablakkereteket, ajtókat, kicserélgette a hibás parketta-darabokat, de semminek sem jutott a végére, mert a lakás még „mozgott”, száradt, zsugorodott: a parketta mind jobban kotyogott, a falak „lőttek”, a fából készült ajtómeg ablakkeretek vetemedtek. A csapok romlottak, a kapható pótalkatrészek, csaporsók hitvány fémből készültek, még annyit sem tartottak, mint az eredetiek.
A szobrász összeszorított foggal folytatta sziszifuszi küzdelmét a lakással, s titkon, talán tudat alatt – ha ez lehetséges egyáltalán gondolkodó férfiembernél – abban reménykedett, hogy a ráfordított erő, energia, idő megszeretteti vele a skatulya-otthont. Ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy ez hiú remény. Ha vehetnék egy régi jó kis házat valahol, gondolta, abban még otthon érezhetném magam. De minek az nekem, hisz egyedül vagyok. Ha családom, aszszonyom, gyerekem lenne... Így azonban örvendhetek, hogy van egy kétszobás lyukam, aránylag jó helyen, közel a városközponthoz.
A vadonatúj lakás „tatarozásába” beszálltak a barátai is, bár nem olyan mértékben, ahogy ígérték, s ezen csendesen elcsodálkozott a szobrász. Balló Kristi eljött vagy kétszer-háromszor, szerszámokat, anyagokat is hozott – már amihez hozzájutott üzemi kapcsolatai révén –, aztán el-elmaradozott. Hója Mózsi is eljött néhányszor, aztán mind ritkábban. Érthető volt: magára maradt két fiával, s az eltelt év alatt még nem szokta meg, hogy mindent aszszony nélkül intézzen – neki magának is gyámolításra lett volna szüksége. A barátok – és feleségeik – segítették is tőlük telhető módon és mértékben. Mózsit gyerekei is aggasztották, mind gyengébben szerepeltek az iskolában, s egyre vásottabbak lettek. Nem vitás – Enikő rendkívüli módon hiányzott a Hója családból. Egy évvel a halála után Mózes még mindig fájón érezte az űrt, amit maga után hagyott a fiatalasszony. Néhány futó kalandja csak arra volt jó, hogy még keserűbbé tegye ezt a hiányt. A nőket izgatta, érdekelte a hatalmas testi erejű, vörös hajú szerszámlakatos, aki tragikusan magára maradt, romantikus légkör lengte hát körül, bár Mózes igazán nem volt romantikus alkat. Nem is akadt társra. A bensőjében szakadt űrt megpróbálta szakmájával kitölteni, keserű energiáját munkába fojtani. Balló Kristóffal együtt hozzáfogtak egy régebbi ötletük kidolgozásához, de a mérnök – tőle teljesen szokatlan módon – hamar elvesztette érdeklődését és csak ímmelámmal vett részt a munkában. Ilyesmi még nem fordult elő Balló Kristi munkamúltjában.
Azon a tavaszon Hója Mózsi, de a többi barátaik sem tudták, hogy Balló Kristi már Marokkóba készül.
Égő Mátyás kiürített háza még állt, de a bulldózerek, exkavátorok már a közelben dübörögtek. A hajdani utcában – már nagyrészt romjaiban hevert, szánalmas teteme, roncsa volt csak néhai önmagának – Simon Cupák vezette brigád végezte a bontást. A szobrász minden nap elzarándokolt volt otthonához, mintha valami mazochista vágy hajtotta volna régi boldog napjai, évei színhelyére, s csaknem naponta az építőmesterrel is találkozott, aki sötét arccal, komoran vezette a munkát.
Egyik reggel hajdani háza közelében találta Simon Cupákot, aki egy földszintes épület rombolását vezényelte. Cupák szeme véreres volt, hangja rekedt, modora érdes.
– Te meg mit keresel itt? – fogadta köszönés helyett volt osztálytársát és régi barátját Simon Cupák. – Már mindent kirámoltál a kégliből, mit akarsz hát? Ami esetleg még elmozdítható, az marad... A szerződés értelmében... Egyébként a pénzt megkaptad már a házért?
– Dehogy kaptam – ingatta fejét a szobrász. – Nincs a banknak pénze. Majd egy-két hónap múlva...
– Ez aztán a szegény eklézsia – csóválta fejét Simon Cupák. Aztán azt kérdezte: Előfordult-e veled, Matyi, hogy összetörték vaj’ egy szobrodat?
– Egyszer igen. Bár nem volt teljesen kész a szobor...
– Te törted össze? – kérdezte a pallér.
– Hogy törtem volna össze én?! – ütközött meg Mátyás. – Egy nőci törte össze, akinek kiadtam az útját, és rettenetesen megharagudott rám. Úgy vélhette, hogy ez a leghatásosabb bosszú... Akkor ütöttem meg életemben először és utoljára asszonyt. Két csárdás pofont kevertem le neki.
– Megérdemelte – bólintott Simon, majd kisvártatva folytatta: – Én már romboltam össze saját kezem munkáját. Bár az építés nem művészet... csak szakma... de annak talán a legszebb...
– Mit romboltál össze?
– A Hutera-házat... itt a szomszéd utcában... talán ismerted, emlékszel még rá... Azt én építettem volt tizenkét évvel ezelőtt.
– Hát persze! – csapott a homlokára Mátyás. – Azt is lebontottátok? Úristen!
– Le bizony. Aki főzte, egye is meg! Én raktam fel, én vertem szét!
Égő Mátyás rajta felejtette szemét régi barátja arcán, és később ezt mondta:
– Cupák, nem kellene visszamenned a fővárosba? Nem tesz jót neked ez a munkakör.
– Ha te tudnád, Matyikám, hogy én mit güzültem a hazatelepedésért.. Szeretett szülővárosomért... Amit most saját kezemmel verek szét... Magam irányítom a talajgyalukat, földmeregetőket.
– Nem tudnád áthelyeztetni magad egy másik részleghez, csoporthoz?
– Minek! – vonta meg széles, kissé görnyedt vállát a pallér. – Azt hiszed, égigérő betonskatulyákat építeni jobb, mint régi szép házakat, érted, HÁZAKAT! rombolni?
– Egyiket sem próbáltam még – mormogta a szobrász –, pedig nagy kedvem lenne...
– Rombolni?...
– Rombolni is... De most másra gondoltam... Eszembe jutott a blokklakásom... S azon egyezkedem egy ideje a kicsi belső matyival, hogy kellene egy igazi rendes kis ház. Egy olyan rendes földszintes, mint amilyen a régi volt. Ha egyszer gazdag, jólmenő szobrász leszek, építek egyet magamnak. Egy igazi, vagány műteremlakást. Tágas műhellyel, két-három szobával, pincével – borpincével –, s mindennel, ami csak kell hozzá, hogy az ember dolgozhasson és élhessen benne. Építtetek... Téged kérlek majd meg, Cupák, hogy felhúzd nekem!
– Engem ne kérj ilyesmire, Matyi. Én már többet nem építek, úgyis visszautasítanám a megbízást!
– Visszautasítanál engem?
– Vissza bizony! Miért, talán azt szeretnéd, hogy felépítsek neked egy vagány kis házat, beleadjak apait-anyait... úgy ahogy csak neked, a régi havernek adnám bele... aztán szégyenszemre lebontsam?!
– Nem kellene talán kivenned egy kis szabadságot, Cupák?
– Miért, mert kivannak az idegeim?! ordított a pallér. – És ha kivannak? Nekem vannak ki... És most menj, hagyj dolgozni!
– Az én házam mikor kerül sorra?
– Vagy négy-öt nap múlva – hazudta Cupák, de a szeme lesunyt pillantása elárulta.
Másnap reggel a lecsupaszított födémszerkezetbe szilajul belemart az exkavátor fogsora. Előző délután már leszedték és deszkacsúszdán leeregették a cserepeket, s így a födém gerendákból, lécekből álló szerkezete csupasz csontvázként meredezett a komor ég fele. Simon Cupák subába burkolózva sötét arckifejezéssel követte a munkát, irányítani nagyon nem volt mit, hiszen embereinek összeszokott csapata rutinosan végezte feladatát. A régi házakról a cserepeket általában megmentették, mert több évtizedes használat után is jobbak voltak, mint a vadonatújak. A lenyúzott födém gerendái és főleg lécei azonban már nem érdekelték a bontókat pedig jócskán akadt benne jó faanyag, amely nagyjából pótolhatatlan volt vagy legalábbis drága. Ahhoz azonban, hogy megmentsék, túlságosan sok kézi munkára lett volna szükség, és az idő sürgetett. Így a födémet az exkavátor kupájával tépték le, a megmaradt falakat pedig buldózerrel seperték félre az útból. Az épülendő tömbházak útjából.
Amikor az exkavátor fogai felülről lefele zuhanva beleharaptak a födémszerkezetbe, a közelben leskelődő Égő Mátyás olyanszerű fizikai fájdalmat érzett, mintha az ő húsába martak volna irgalmatlan fogak. Recsegve-ropogva törtek a lécek, deszkák, nyögve roppantak ketté a gerendák, szilánkok szálltak szerte a levegőbe, por emelkedett a romok közül a magasba, mint a füst. Az exkavátor kupája a födémen áttörve a falakba harapott, a gép felüvöltött az erőfeszítéstől, mert a falakat annak idején nem tíz-húsz évre, de egy-két évszázadra építették. Hatvan-negyven centi vastagok voltak, s olyan téglából készültek, amely csengő hangot adott, ha fémtárggyal megütötték.
Miért is voltak ilyen balgák, kesergett magában szótlanul a szobrász, hát hogyan lehetett ennyire bízni a jövőben a századforduló idején, vagy a múlt század végén? Mi volt akkor? Majd rögtön meg is válaszolta magának a ki nem mondott kérdést: Mélybéke volt, s az emberiség nem ismerte még a világháborúkat, a harmadik évezred számára építettek házakat és hajókat, s arra a csekélységre nem gondoltak, hogy a keresztény időszámítás harmadik évezrede nem tart igényt építményeikre és derűlátásukra. Milyen szükség volna rá... és lesz...
Az exkavátor kupája ekkor letépte a konyhaablak fölötti falrészt, és előtűnt a rombolás pora mögött a megfeketedett vaskályha, amelyet Égő Mátyás ott hagyott, mert nem volt hova vinnie, és vevő sem akadt rá. Tudatának mélyére bújt ösztönös emlékezetében a kályhán fővő ételek fűszeres gőze gomolygott fel, serpenyőkben sülő, készülő táplálék sercegő illata fakadt, mint a nyál, az emésztőnedvek fakasztásának vágyától hajtva, hogy aztán mindent elborítson a por, a zúduló holt malter, tégla, mész törmeléke. Mintha frissen elkészült, párálló, illatozó levesbe, pörköltbe, házi süteménybe hullt volna a szemét, mintha éhes szájat tömött volna torkig a hulladék.
Mennyire más szaga van a holt malternek, mésznek, mint a frissnek, tűnődött Mátyás, aztán önkéntelenül megindult a bontás irányába. Az exkavátorral átellenben levő oldalon feltűnt egy bulldózer, és felöklelte a hálószoba falát. A megingó, darabokra hasadó vastag tartófal hatalmas léket nyitott a világ szeme előtt, amelyen át éppen az ágy hajdani helyére lehetett látni. A széles franciaágy már rég nem volt ott, de a szobrász hirtelen úgy érezte, hogy még mindig ott áll, s ő benne fekszik valamelyik nővel, akiket annyira szeretett az elmúlt években, Kompolthy Melinda nyúlánk, szerelemittas meztelen teste villant fel emlékezete képernyőjén, ez a csupa ideg, vibráló alak, akiben a vágyat – bármennyire jóllakott lett légyen is – egy érintéssel, simogatással újjá lehetett éleszteni, s aki oly érzékeny volt, hogy idegen érintésbe és talán illetéktelen pillantásba is majd-majd belehalt volna... És most, múlt és jelen síkjainak egybemosódó határán hullt rájuk a hajdani ház megszentelt alkotóelemeinek szemétté lefokozott törmeléke... Homok pergett a szerelemben életnedveket könnyező testekre, falmorzsa csikorgott a fogak között, égetett nyelvet, torkot, pusztított csókot. A bulldózer visszahátrált, majd újra nekilendült, és egy jókora faldarabot zúdított Ihász Imola izmos, csinos, kissé még éretlen és gyakorlatlan testére. A lány rémülten kapta fel karjait, hogy keblét óvja az agressziótól...
Égő Mátyás mentében megrázta fejét, s a látomások kiröppentek, mint fecskék a fenyegetett fészekből. Észre sem vette, milyen közel került a bontáshoz, míg egy hang rá nem ébresztette.
– Mátyás! Mi a Jézuskát keresel te itt?
Simon Cupák hangja őszinte elkeseredést sugallt. Mátyás azonban mintha nem is hallotta volna, csak ment tovább. Holdkóros, gondolta Cupák, tisztára holdkóros. Közben a szobrász mellé ért és megragadta karját. Két zavart, elkínzott szempár fonódott egymásba.
– Mi a lölőt keresel te itt nekem, mondd?! Akadályozni akarsz?... Nincs elég bajom anélkül is?...
– Szia, Cupák.
– Mit sziázol! Menj innen! Ez munkaterület...
– Szép kis munka... – mormogta Égő Mátyás.
– Mi bajod vele... Olyan amilyen... Ezt is meg kell csinálni valakinek...
– Szépen megtalálta ez a mocskos munka az alkalmas embert – mondta a szobrász gonoszul és igazságtalanul.
Simon Cupák lélegzete elakadt. Hápogott:
– Mi bajod velem, Mátyás? Mi az isten fasza bajod van velem?! Eredj innen, menj haza!
– Hova a picsába menjek haza, mi?! Nekem itt van „haza”! Itt volt, más nincs...
– Nincs a lófaszt! – ordított a pallér, ejsze tán nem kaptál blokkot...
– „Blakkat”... – csúfolkodott Mátyás –, te tán „blakkba” laksz...
– Te Mátyás, az isten rakná beléd, hát mit akarsz tőlem?... Hogy puskaporból csináljak magamnak tejbegrízt?! Hogy azt egyem... Hát nem zabálok elég fekete levest és keserű tésztát így is... napi tizennégy órában... Eredj innen!... Menj már! Dolgom van! Pusztulj innen!
– Pusztulok már... – bólintott egyből lehiggadva Mátyás, és sarkon fordult.
– Állj meg! – ordított utána a pallér. – Állj már meg, az istenedet! Két ugrásból utolérte, és újra megragadta a karját.
– Mátyás... Matyi... Ne érts félre... Valamelyik nap a saját házamat bontom... már hetek óta ezzel álmodom... De az nem is alvás, már mióta nem alszom... Bedilizek ebbe, Matyi.
– Dehogy dilizel, Cupák. Ezt is kibírjuk majd – próbált mosolyogni a szobrász.
Megfordult és lassan elballagott. A szóváltás közben megállt a munka, a bulldózer és az exkavátor vezetője is érdeklődve figyelték a fortisszimóban zajló párbeszédet, s a többi munkás is. Valamennyien magyarok voltak, így minden szavát megértették. Égő Mátyás még hallotta, amint Simon pallér rájuk ripakodik, s viszszazavarja őket kötelességükhöz. Aztán felbőgött a két motor, és a maradék falak porfelhőben rogytak össze.
Aznap este Simon Cupák nyomta meg a frissen felszerelt bimbam csengő gombját Égő Mátyás új ajtaja mellett. A szobrász letette teáscsészéjét, elnézést kért barátaitól, és kisietett ajtót nyitni.
– Bújj be, Cupák! – invitálta a pallért, akinek fáradt szeme kialvatlanul vöröslött, és alkoholosan csillogott a házigazdára.
– Vendégeid vannak?
– Csak Jób és Zselyke. Gyere!
Simon Cupák beóvakodott, orrával önkéntelenül beleszimmogott a mészillatú, festékszagú, párás levegőbe, bólintott. Mátyás utána lépett, s akkor vette észre a Cupák kabátzsebéből kikandikáló pálinkás üveget. Literes flaska volt... és már hiányzott a nedűből.
– Szervusztok – köszönt a pallér zavartan, mire Jób felemelkedve kezet nyújtott, s aztán Zselyke is. Cupákot a sokévi hegyeken túli élet ide nem illő mozdulatra sarkallta: kezet akart csókolni a lánynak, de az idejében észbe kapott, és lehúzta karját. Erre Cupák még nagyobb zavarba jött.
– Gyere, Cupák, teázz velünk – invitálta Mátyás, de Zselyke a szavába vágott:
– Cupák, úgy hiszem, még nem vacsorázott – mondta Zselyke finom női ösztönnel, megérezve a pallér helyzetét –, és a konyhában még maradt kaja. Gyere, Cupák, egyél, aztán teázol velünk.
Cupák még nagyobb zavarba jött, s hogy szabaduljon ettől, előhúzta zsebéből a pálinkás butykost, s abba kapaszkodott, mint mentőkötélbe.
– Igyunk egy kortyot, gyerekek!
Mátyás, aki közben már leült, fel akart állni, de Zselyke szelíden visszanyomta székébe.
– Hagyd, majd én – mondta, és elindult a bárszekrény felé.
Később enni adott Cupáknak kinn a konyhában, és beszélgetett is vele, amíg az építőmester enyhülő zavarral táplálkozott. Miután elfogyasztotta aznapi első ételét, bement a szobába, s leült Mátyás és Jób közé. A társalgásban csak szórakozottan vett részt, s így azt nem is vette észre, hogy mindenki szórakozott.
Közeledett már az éjfél, mire Cupák felszedelőzködött. Nem látszott fáradtabbnak vagy ittasabbnak, mint érkezésekor, pedig közben elfogyott a pálinka.
A szobrász lekísérte a földszintre, majd ki a tömbházak között kanyargó sétányon át az utcáig.
– Igazad volt, Matyi – mondta Simon Cupák –, ott hagyom a bontást. Kaptam is ma valami új helyet. Holnap reggel már megyek is intézkedni. Úgy szeretném, hogy április elsejétől már onnan kapjak fizetést a munkámért.
– Munkaerődért – mosolygott a szobrász –, jól teszed, Cupák.
– Holnap már új helyen leszek. Jó éjt, Matyi!
– Aludj jól.
Simon Cupák halálhírét Dellő Cinka hozta lélekszakadva másnap délelőtt tíz óra körül. Az ütőben talált a szobrászra, aki egy márványtömbön dolgozott vésőjével, kalapácsával. Mindkét szerszámot kiejtette kezéből, és leroskadt egy ládára. Cinka mellészédült, átölelte, és csak azután kezdett zokogni, miután felvette a földről a két szerszámot.
– Ma reggel találták meg az építőtelep egyik munkagödrében. Nyakát szegte... Állítólag ittas volt... De én nem hiszem, Mátyás.
– Az este ivott... de nem volt részeg... Nálam ivott, ittunk... Jóbbal meg Zselykével... De nem volt piás, én kísértem le...
– Öngyilkos lett, Mátyás?
– Baleset történt, jegyezd meg!
– Istenem, tavaly az állványról zuhant le... Hogy összetörte akkor is magát... Most meg végleg...
– Soha nem lesz már nyugalmam a földön – mondta halkan Égő Mátyás –, soha az életben. A tegnap reggel bontotta le a régi házamat... kimentem a helyszínre, mert sejtettem, hogy az én házam következik... Összeszólalkoztunk akkor... Igaz, este ezt egyikünk sem hozta már szóba, Cupák nem neheztelt, s én sem rá... Hiszen egyikünk sem tehetett mást, mint amit tett. Kivéve az ő utolsó lépését... Soha nem leszek már nyugodt, Cinka...
– A soha, Matyikám, túl hosszú idő egy ember számára.