VERSEK PÁRBESZÉDE
Kékké dermedten, szitkot és káromkodást visszanyelve, állok az új exodus hullámverésében, s nem támad szavam. Szólítanak pedig engem is hadba, írnék vezércikkeket például ellene, raknánk szavakból gátat a megállíthatatlannak, s nem akaródzik mozdulnia a tollnak. Mintha karámból szabadult csordát szándékoznál megfékezni egy csóré vesszővel. Hosszú, bizony túl hosszú ez a csaknem egy esztendeje horpadó döbbenet. Még jó, hogy vannak friss tollak is, melyek nem vástak bele az ily „hétköznapi” gondok körüli sertepertébe, áraszt valamelyes meg- és visszatartó hangulatot a sajtónak. De néz-e újságtükörbe az eliszkoló? Bizonyára, ha majd nem lökdösik könyököm a körültem tovatolongók, nem kapkodják szám elől a levegőt, ereszt tintát e gondon elmerengenem tollam, egyelőre csak figyelem dermedten: istenem, sort ne bontanának, meg ne lódulnának a partkötő emberek is.
A vész, fölmérem, sosem-volt! Még jó néhány támadó roham, s eléri célját az ellen. De nekem vészdobpergetéshez már nincs dobom, havasi kürt fúvásához tüdőm elfogyott. Maradék magam megtartásához erőt a körülöttem vagy akár a messzibb távolban élő társak tartásából is merítek. S vannak még milliók! Itthon s körül a világban.
Versekből is töltekezem, persze, a másokéból, régebbiekből, újabbakból, sőt olyanok is keverednek elém, mondhatni, bátorító szolgálatomra, melyek közvetlenül számomra címeződtek. „Levélre, üzenetre válaszolni illik, ha pedig vers formájában érkezik, ez talán a nyilvánosság előtt is szerénytelenség nélkül megengedhető. Ezúttal például, sorsunk és élethelyzetünk rokonságára való különös tekintettel, két kisebbségben élő versíró társam sorait halászom ide dobozomból, némi válaszfélével is megkísérelvén szolgálni, az együttrezdülés jeléül.
Vári Fábián László Kárpátalján él, vad, kihívó strófái még tavaly ősszel jutottak el hozzám, s mérhetetlen volt meglepődésem, mikor csöndes-jámbor fiatalembert ismerhettem meg az idei gyulai versparádén az ő személyében. A felvidéki Zirig Árpáddal még nem volt szerencsém találkozni, kéziratát a napokban találtam postaládámban.
Megköszönvén, s egyúttal idemásolva soraikat, a magam rögtönzésével együtt, gondolom, kitetszik az odafigyelő számára, hogy nem a „hogyan írjunk verset?” örök dilemmájára óhajtok válaszolni.
Másra, egészen másra
F. Á.
FIATAL FENYŐK TÁNCA
Alagutakat a hóba!
Milljomnyi, egymást kereső utat!
Farkas Árpád
a mandulafa itt a csallóköz szívében
az éjszaka bontott virágot
legyünk mi az első hegedűsök
legyünk mi „derék kapitányok”
a történelem nagylelkű
ismételhető lesz a jelenet
tartsd meg magad készülődj
van kor mikor ez a főszerep
a napok nem számozottak
csillagútján eljő az a sereg
a költemény árkaiban
ébredezik a kikelet
figyelj
akár a virgonc gyerek
ormára mászik föl az ég
virradatokra elfelejtik dicsérni
a költök asszonyaik szép fenekét
nem alagutakat de széles
ösvényeket nyitnak a hóba
hargita fiatal fenyőinek táncát
csallóköz kalászainak énekét
tanulja majd a vén európa
ZIRIG ÁRPÁD
E FÖLDRŐL
Farkas Árpádnak
E földről én el nem futhatok,
S meg sem halhatok készakarva.
Feszül rajtam a bánat inge
Kikeményítve, kivasalva.
 
Égrengés moraja hömpölyög,
Dobhártyám vérzik beszakadva,
És e magos mennybéli fényben
Alig ösmerek önmagamra.
Rám mered sok oktalan állat,
Kik inni keresztvízre gyűlnek,
De elsáncolnak a farkasok,
Villámló szemmel körbeülnek.
Annak okáért elvadulva
Élek köztük a hegyek hátán.
A téboly rángat dombról dombra,
S lent a völgyben dühöng a sátán...
Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe,
És szétloccsantom a fejem.
VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ
AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA
Vári Fábián Lászlónak
A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal – nem sül el,
nem robbantasz virág-vers forradalmat
űzött szíved billentyűivel.
A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orangután.
Tort ülni, lámcsak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra – sikolt az ének,
amivel maradsz – s én is maradok
 
az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok –: vadhavat
emésztek –: messzeséget! Béna angyalok
tudják csak így maguk a mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.
FARKAS ÁRPAD