Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
FÓRUM
Damaszk-technológia
Nem használ semmilyen eseménynek, ha gyanús hallgatás követi. A csend annál is
kínosabb, mivel Szilágyi István könyvéről – a letiltottról – beharangozott
megjelenése előtt jóval többet beszéltek, beszéltünk, mint azután. Ha Szilágyi
István, akkor Kő hull apadó kútba, mondtuk eleddig. De vajon hogyan
mondjuk majd ezután?
A megkerülhetetlen szembesülés első alanya a már említett, annak idején méltán
ünnepelt Kő hull… intellektuálisan fegyelmezett, jó arányérzékkel
megkomponált munka. Az alaptörténet, az epikai váz – így érzem most is, a
regényt újraolvasva – nem több novellányinál. De ami egészen sajátos, az az
építkezés fragmentáltsága, a balladisztikus történet. Jégzajlásra emlékeztet ez
a fajta anyagkezelés, ahol az epikai „táblákat” egy szigorú logikájú
intellektuális „vivőanyag” rendezi, motívumok, metaforák zárják egésszé, és az
egyetemes felé exponálják. És valóban létrejön a csoda: a találkozás az
egyszerivel (Cs. Gyímesi Éva).
Az Agancsbozót-ban szintén fellelni az avatott prózaíró kezenyomát
olyan részletekben, mint a megérkezés és a „honosodás” gazdag szimbolikájú folyamata,
a szarvasvadászat körüli ceremónia, a szarvas-lakoma, a szamurájkardepizód,
Deres áldozathozatala (erről később bővebben is), az emlékezés
némelyike, a „gátszakadás”, a szökés-mesék, a damaszkuszi kard-készítés
jelenetei. Egészében azonban a regény nem működik. Ez annál sajnálatosabb,
mivel – mint látni fogjuk – a regény eszmeileg igen gazdag, nincs híjával a
mondanivalónak, csakhogy a közlés közege nem mindig megfelelő, sok a fölösleges
„holtüreg”, amelyben a hang eltéved.
Tér-idő
A regény eleje, illetve vége valamiféle orwelli alapszituációba helyez, vagyis
a regénybeli világ „bejáratánál”, azaz még fokozottabban a „kijáratánál”
egyfajta nyomáskiegyenlítés szerepét tölti be a negatív utópia mint világforma.
A szabadságvesztés tere itt egy barlang, tehát zárt és titokzatos, amelyet a
„vászonkalaposnak” fokozatosan birtokba kell vennie. Gyanakodva bár, de
elfogadja ennek az állapotnak a játékszabályait; a kinti ruháit átcseréli az
ottani jellegtelen, személytelen állományból, megmosakszik, felöltözik, sor
kerül az első étkezésre, majd neveket ad a kovácsoknak. A gesztusok, a nevek
rituális többlettartalma nem kultúrkuriózum, egzotikumhajhászás: misztikus
tereket nyit, s a mitikus időre figyelmeztet. Vagyis ez a tartalom nyelvileg is
megteremti azt a tér-idő konglomerátumot, amelyben azidő kitágul, térszerűvé
válik, mintegy megszűnik (a karóra széttörése, bár sokkoló, erre a
léptékváltoztatásra kényszerít). A három mitologikus névvel felruházott kovács
– Vulkán, Héphaisztosz, Ilmarinen – bizonyos értelemben lét-alatti szinten
vegetál, ugyanis elfogadja azt, hogy ne kérdezzen rá az ittléte értelmére,
munkája céljára; részévé válik e tér-időnek, mert teljesen feloldódik benne:
az identitásvesztés állapotában nyugszik. A kard raktárban
tett látogatás vegyes érzéseket ébreszt a jövevényben, csodálatot és rettenetet
egyaránt, s csak utólag nyer értelmet a sok csiszolatlan kard „üzenete”. A
történelmi idő keresztmetszete tárul itt elénk, viszont ennek mélyében
a szintén megválaszolatlanul hagyott egzisztenciális idő-kérdés feszül: a
kovácsoknak nincs saját idejük, mint ahogy a kardok is csak önmaguk
lehetőségei; mert csiszolatlanul, fényezetlenül halmozódnak egymásra egy
barlang mélyén. A kovácsok elfogadják ezt az állapotot.
A kérdés
Nevezhetem akár központi magyarázó elvnek is, amennyiben a regényt
hermeneutikai fogantatásúnak tartom. A regény mozzanatai végső
soron Deres létmegértésének egyes stádiumait jelzik. Kiindulópont az
egzisztenciális hiányhelyzet, amely mindenféle kommunikáció sine qua nonja: a
kérdés. A regényben a kérdések helyzetről helyzetre egyre „helyesebben”
vannak feltéve: amíg kezdetben Deres számára az volt a titok, hogy mennyi ideje
vannak ezek itt, fokozatosan rájön, hogy a helyes kérdésfeltevésben
már a válasz lehetősége is benne van; miért nem próbálnak meg kiszabadulni
ebből a helyzetből? „Hiszen ha ti azt kérdezitek tőlem, csípősen szeretem-e a
lecsót, hátha én ettől nekibátorodom, s affelől kezdek érdeklődni: ti mikor,
hogyan kerültetek ide? Vagy: mi a fenét keresünk itt egyáltalán?” A jövevény
lassan szökevénnyé válik, az új világhoz csak addig alkalmazkodik,
amíg felfedi annak működését, és sikerül kivonnia magát abból a kábulatból,
amelybe a hatalom kísérlete folytán hipnotizálódik a másik három. „Ha
a személyiségnek nem hagynak szabad teret, hogy kibontakozhassék némileg, akkor
az ürge képtelen kezdeményezni.” Enélkül pedig nincs kísérletezés. Idegenként
mozog mindvégig ebben a világban, bár egyedül ő merészkedett be a gépezet
fogaskerekei közé (ld. a szamurájkard csiszolásának nagyszerű jelenetét),
sohasem elegyedik a világgal. A legváratlanabb pillanatokban
keríti újból és újból hatalmába a gyanú: „ ... önkéntelenül is gyanakvással
figyelte a többieket, hátha azok cinkosai a velük rendelkező szándéknak, amely
hovatovább Velük Rendelkező Szándékká intézményesül”.
A kard
Egy ősi mesterség jelenléte Szilágyi István regényeiben; kompozíciós
szükséglet. A mívesség önmagában értékpozitívum, az emberi termelőmunka
teremtővé minősül. A barlangba berendezett kezdetleges
vashámor erős kontrasztja a civilizált körülményekkel – ez az első titok, amely
rádöbbenti Derest arra, hogy léteznie kell egy hatalomnak, amelynek érdekében
áll ezt az abszurd helyzetet fenntartania. A kardraktári
látogatás után a haszontalan kardok fokozatosan metaforikus jelentést kapnak, a
megrekedtség, a megfeneklett élet jelentésével ruházódnak fel. A kard-metafora
is jelentésváltozáson megy át Deres megjelenésével: „véletlenszerűen kiderül”,
hogy némi fogalma van a kardcsiszolásról. És ezzel indul el a kísérlet, amely
aszerint alakul, hogy Deres – aki abban az értelemben főszereplő, hogy ő
az, aki húz –, a létmegértés mely stádiumai után és melyek
előtt található (ld. a bozótkés – szamurájkard – damaszkuszi penge hármas
játékát). „Azt, hogy »húz« valaki, azt úgy értsd, hogy hatással van a többiekre
– magyarázta álszentül Deres. – Akik lépést akarnak tartani vele. Az ember már
ilyen: szeme sarkából örökké arra figyel, aki a sorból kilép, s előretör. Ezzel
aztán sodortatjuk magunkat...”
Szólnom kell a technológia szintén metaforizálódott jelentéséről. Az
apró részletességgel leírt kovácsolási eljárások, akárcsak a szarvas
elkészítésének kulináris mesterkurzusa attól válik irodalommá, hogy a szöveg
mögött működésbe jön a mesterségbeli tudás magas erkölcsiségének,
az anyag iránti szeretet erkölcsiségének megannyi mellékjelentése, s így a
szöveg a tekintetet maga mögé irányítja. A puszta technológia a Deres
egzisztenciális kísérletének, eszmeközelségében az alázatból fakadó szeretet, s
az ezzel rokonértelmű teljesértékű önkifejezés metaforájává válik.
(Hasonló eszmeiséget sugall Tarkovszkij Andrej Rubojov-filmjének
harangöntés-jelenete.)
A szarvasvadászat
Jelentésekben igen gazdag motívum, melynek fejlődése a következőkben ragadható
meg: mikor először hall róla Deres, pozitív értékű, lévén az egyetlen
elképzelhető lehetősége a szabadulásnak. Az izgalom, amellyel már hetekkel
előtte készülnek rá a kovácsok, a hármak egyetlen szabadság-igény
megnyilvánulására utal. A metafora kialakulásában fontos szerep jut a szarvasnak
mint mitikus állatnak. Az ázsiai népek mitológiájában (ld. ennek nagyszerű
feldolgozását pl. Csingiz Ajtmatov Fehér hajójában), vagy közelebbről
a magyar nép csodaszarvas legendájában a szarvas mutatja meg az új hazát, tehát
egyfajta mitikus erővel felruházott. Bartók Cantata Profanájában a
szarvassá változott fiúk mítosza az átváltozásnak, az átmenetnek, a szabadság
választásának szintén pozitív értékű kultúrszimbóluma.
Egybevetve a fentieket a szarvasvadászat regénybeli szerepeltetésével, fel kell
figyelnünk a többféle érték egymásra rétegződéséből eredő erős disszonanciára.
Ilyen megvilágításban a szarvas elkészítésének mesterfogásai minél mesteribbek,
annál inkább felizzítják az ellentmondást: amit a „hármak” szabadságuk,
szenvedélyük megéléseként ünnepelnek, valójában pótcselekvés, és a szabadság
szimbólumának, a szarvasnak a megölése és elfogyasztása mondhatni egzisztenciális
kannibalizmus. Egyébként a szabadságeszmekör regénybeli motívuma, a
szamurájkard metonimikusan – igen találóan – a szarvas felszabadulásának
jelenetében előremutató szándékkal már szövegszinten is megjelenik: „Hogy
késünkkel a bika szamurájkard bordáit kiszabadítsuk a rátapadó hústól.” A
regénycím egyébként szorosan összefügg a fenti magyarázattal. Az elmulasztott –
konkrét és egzisztenciális értelemben vett – szabadulásuk nagyszerű jelképévé
nő ki az agancsbozót, a romerdő, amelynek teljes értelme csak abban a
végső pillanatban derül ki, mikor talán sikerül Deresnek átvergődnie rajta.
Szakralitás
Maga a regényforma mélyen szakrális fogantatású. Legmélyebb
szintjén ez úgy jelentkezik, mint egyfajta „üdvtörténet”, amely mondhatni
mágikusan irányítja a történést. Mint ilyen kap helyet benne az igen sikerült
szamurájkardfényezés epizódja, amelyet a szakrális logika
szerint jelen írás elején már „áldozathozatalnak” neveztem. Deres, akinek
csiszolói-fényezői ténykedését „a hármak” előbb valamiféle különcködésként
értelmezték, majd a primitív népeknél ismerős reakcióval, az őrülteknek kijáró
tisztelettel figyelik, sőt féltik, valójában „a hármak” lelkét
menti meg az arcátlanság kárhozatától, „ ... a katana a három
szent tárgy egyike, tehát készítése már csak ezért sem mesterség: művészet.”
Az, ahogy a legelképesztőbb apróságokra, a felület
milyenségére, az anyagok kiválasztására, a levegő nedvességtartalmára
emberfeletti hittel és szeretettel figyel, nem más, mint a kovácsok elorzott
vagy elveszített erkölcsi tőkéjének, a saját időnek a visszaszerzése.
S mint ilyen: prométheuszi vagy jézusi tett, ahogy tetszik. Az első leölt szarvas
feltámasztása, hogy maradjunk a regény szimbólumrendszerében. S teszi ezt
anélkül, hogy tudná, miért. Sőt, legszívesebben – ahogy Jónás is tette volna –
kibújna a kötelesség alól. „Ha a kardcsiszár e műre felteszi az életét – úgy
nem vicc tökéletes pengét készíteni.” De nem teheti, mert ez már nem emberi
parancs, amit megszeghet, ha kedve úgy tartja, hanem elhivatás.
Mintegy véletlenszerűen került a fentivel történésközelbe a két balesetepizód.
Az emberi sebezhetőség, esendőség, a veszélyeztetettség – amelyet a hármak
hamis módon száműztek automatizált, felelősség nélküli életükből – a
megkövültség állapotából való feleszmelés első, erkölcsileg föltétlenül pozitív
„tette”, bár hogy mennyire kezdetleges, azt az esemény „elszenvedettsége”,
tehát nem-választottsága találóan illusztrálja.
A kísérleti kardrendelések hármassága, mint mondtam előbb, szintén szakrális
jelentésű. Az egyre bonyolultabb – odafigyelést, találékonyságot jócskán
igénybevevő – utasítások betetőzője az a damaszkuszi penge, amelynek acélkészítése,
a penge edzési fortélyai, úgy tűnik, végsőkig feszítik a kérdéshelyzetet.
A damaszkuszi penge acélja valóban a szakma mesterpróbája, de a szó
emellett óhatatlanul a damaszkuszi út híressé vált többletjelentését
lendíti működésbe: a Saulusból Paulussá válást, a megtérést. A türelmetlenség,
amivel Deres végső soron kiprovokálja a válaszadás elodázhatatlanságát – a
rettenet megkísértése, a döntő szembesülés. A szituáció jól időzített, a
kovácsok válasza izgalmasan kétértelmű: a bujkáló Deres csak később döbben rá
arra, hogy az üldözőknek vélt hármak szintén üldözöttek. Magányosságának
örökérvényűségére kell újból rádöbbennie.
Említettem már, hogy a regénybeli világba való belépéskor Deresnek mintegy
beavatási szertartáson kell átesnie. Nos, a szerkezet szakrális
felépítettségének záróköve a regény vegén Héfa halála. Ahogy a pogány
magyaroknál – újabb utalás a csodaszarvas legendára? – ismeretes a rituális
királyáldozat, úgy a kompozíció szerves része Héfa halála. Mózes sem léphetett
be élve az új hazába – jelen esetben a szabadság tereire.
A regény nyelvezetéről, stílusáról, szerkesztéséről
Bár problematikáját tekintve a regény fenti értelmezés szerint hangsúlyozottan
lét-hermeneutikai súlypontú, éppen a nyelvezet dolgában hagy kívánnivalókat.
Tudva azt, hogy a Más(ik) megértése abban a gondolatrendszerben mennyire
hangsúlyozott, és hogy milyen óriási jelentőséget kap a nyelv maga (lásd e
gondolatot például Gadamez nyelvfilozófiájában), nem titkolhatom, hogy
bosszantóan fecsegőnek, erőszakoltan jópofáskodónak tűnik nagyon sok helyen a
szöveg.
Kínosan érzem magam, mert egyrészt sejtem, hogy Szilágyi István is igen jól
tudta mindezt. Értem azt is, hogy a fesztelen, szlenges beszédmodor végső soron
egzisztenciális görcs, a támadhatatlanság látszatának és egyben hatalmának (!)
fenntartása, amely zátonyra futtat minden valódi párbeszédet. „A hármak”
esetében ez valóban így is működik. De lényeges változás nem
tapasztalható Deres megjelenésével sem, holott érezhető fordulat okozója. Bántó
és unalmas ez az anyanyelvi uniformis, biztonságot adó, de hamis és öncélú.
Viszonylag természetesebb nyelven folyik a „gátszakadás” utáni lázas megélések
sorozata, de a nagymenő duma ott is kísért.
A regény stílusa igen heterogén, s valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a
könyvet letéve inkább a csalódottság érzése uralja a kedélyt, mintha a sokféle
áram kimosna belőlünk a megértés megmaradt kavicsait is, jóllehet az utolsó
jelenetet katartikusnak szánta a szerző, sűrítettebb, nagyvonalúbb
szerkesztéssel sokat nyerne a regény (például filmforgatókönyvnek átírva).
A regény befejezése erőszakoltnak tűnik. Újra kísért az orwelli negatív utópia
sémája, és sajnos a regény a kísértések áldozatául esik. Szervetlenül
éktelenkedik ez az utolsó jelenetsor, a metaforák, motívumok bensővé tett,
lépésről lépésre követett kirajzolódásával szemben. Egzisztenciális
válsághelyzetből fakadó szabadsághiány és politikai kényszer szülte
szabadságvesztés mindvégig párhuzamosan futó két különböző eszmekör, melyet
néha sikerül rafinált módon egybejátszani (mottó: „Az, hogy mi itt
kísérletezünk, a hatalom kísérlete is lehet”). A két hang kissé mondvacsinált
módon színezi át egymást, többnyire a politikai hatalom a
regénybeli világban fokozatosan elveszti tényleges jelentését, s így történhet
meg az, hogy a végén erőszakos módon – deus ex machina? – kerül
rehabilitálásra. Még egy utolsó villanás erejéig, mivel úgy tűnik, a hatalom
kísérlete magára nézve végzetes kimenetelű volt. Mert milyen hatalom az,
amelynek nincsenek alattvalói, foglyai? (Mroźek).
ASZTALOS ILDIKÓ