DOKUMENTUM
Szerkesztette: László Dezső
Beszélgetés Debreczeni Lászlóval 1984-ben
Egy látszólagos ellentmondás tisztázásával kell indítanunk ezt a beszélgetést. Akik eddig foglalkoztak a lap történetével, többnyire nem mulasztották el kiemelni: az Erdélyi Fiatalok mozgalmának elindításában, szervezésében és fenntartásában a Jancsó Béláé volt a főszerep. Magunk is ezt hangsúlyoztuk nyolcvanadik születésnapja alkalmával (Jancsó Béla és az Erdélyi Fiatalok. A Hét 1983/41.), rámutatván arra is, hogy a folyóirat koncepciójának a kidolgozása és eszmei irányítása mellett a legnagyobb anyagi áldozatot is ő hozta az Erdélyi Fiatalokért. Azok viszont, akik most veszik először kézbe a lapot – gondolok itt elsősorban a két világháború közötti ifjúsági mozgalmak története iránt egyre nagyobb érdeklődést mutató egyetemi hallgatókra –, nem kis meglepetéssel tapasztalhatják, hogy mind a negyvenhét füzetnek ez áll a Debreczeni László tervezte címlapján: Szerkeszti: László Dezső. Az 1932-es novemberi számtól kezdődően pedig ugyanő a felelős szerkesztő és kiadó is egy személyben.
A „rejtélyt” maga László Dezső igyekezett feloldani élete utolsó évében A Korunk 1973. júniusi számában megjelent – az Erdélyi Fiatalok korrajzává szélesedő – visszaemlékezésében egyebek közt ezt írta:
„1929 december elején fölkeresett Jancsó Béla. (...) Arra kért, hogy vállaljam el a lap felelős szerkesztői minőségben való jegyzését. Ez a felhívás úgy érintett, mintha római pápának jelöltek volna. Részletesen kifejtette a lap célját, irányát programját Elmondotta, hogy azért kérnek fel engemet a felelős szerkesztői tiszt vállalására, mert a lap alapítói mind főiskolás hallgatók, így függő viszonyban vannak az egyetemmel, s a Lapnak esetleg lehetnek olyan megnyilatkozásai, amelyek miatt egy egyetemi hallgató felelős szerkesztőt az egyetem is felelősségre vonhat. Bennem az összes alapító megbízik. Két napi haladékot kértem a válaszadásra, és a megbízást elvállaltam.”
Alighanem ez volt életében az utolsó megjelent írása: László Dezső néhány hónap múlva – 1973. november 15-én – elhunyt. Ha nem ismerném történetesen az Erdélyi Fiatalokban közreadott kötetnyi fontos tanulmányát, szégyenletes keveset tudnék róla. Mint ahogy a második világháború után felnőtt nemzedékek is legfennebb a nevével ha találkozhattak. Amióta az Erdélyi Fiatalok újraértékelése – Mikó Imre 1970-es Igaz Szó-beli tanulmányával – elkezdődött, azóta valóban emlegetik, emlegetjük László Dezső nevét. De ennyi semmiképp nem lehet elegendő ahhoz, hogy az új nemzedékek tudatában is fogalommá váljék. Azok közül, akik az Erdélyi Fiatalok által indított mozgalomban fontos szerepet játszottak, nemcsak Balázs Ferencről, hanem Debreczeni Lászlóról is olvashattunk már monográfiát Jancsó Béla munkássága is jóval jelentősebb annál, mint amennyire posztumusz kötete alapján lehetne következtetni, de legalább a Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent Irodalom és közélet (Buk., 1973) valamennyire visszahozta őt a mai köztudatba. László Dezső tanulmányainak az újrakiadására azonban még csak kísérlet sem történt...
*
Így tehát először is arra kell kérnem Debreczeni Lászlót, hogy mutassa be a fiatalabb korosztályoknak László Dezsőt. Mivel vívta ki annak idején Jancsó Béla nagyrabecsülését, hogy éppen őt kérje fel az Erdélyi Fiatalok felelős szerkesztőjének?
– Gondolom, helyénvaló lesz, ha e kívánt bemutatót pár életrajzi adattal kezdem. László Dezsőről valóban olyan kevés információ ment át a mai köztudatba, hogy véleményem szerint erre itt – legalábbis az Erdélyi Fiatalok megszűntéig terjedő életidejét illetően – mindenképp szükség van.
Született Sepsiszentgyörgyön, 1904. július 12-én. Elemi és középiskoláit ugyanott járta ki. Református teológiát végzett (az 1922–1926-os években) Kolozsváron. Már akkor kitűnt az átlagot jóval meghaladott szellemi képességeivel. Kiváló eredményei alapján tanulmányi ösztöndíjat nyert Skóciába, ahol egy tanévet (1926/27) a glasgowi U. F. College-ban töltött. Hazatérve két évig (1027–1920) a Kolozsvári Református Teológián szénior (a hallgatók felügyelője), aztán – az 1927–32-es években – az erdélyi református egyházkerület belmissziói utazótitkára. Végül: 1932-től 1940-ig volt a Kolozsvári Református Kollégium vallástanára. (...)
Bármennyire is szeretnék pontos tájékoztatással szolgálni arról, hogy Jancsó Béla és László Dezső mikor és milyen körülmények között ismerkedtek össze, sajnos nem tudok számot adni. De minthogy mindketten a húszas évek második felében végeztek a külföldi tanulmányaikkal, úgy vélem, ez aligha történhetett korábban 1928 nyaránál, amikor Jancsó Béla is végleg hazatért Szegedről. László Dezső akkor már egy éve szenior volt, és kezdett ismertebbé válni az ifjúsági ügyek terén. Föltételezhető, hogy éppen ebben a tevékenységben találkoztak először egymással.
Hogy a Jancsó Béla választása éppen László Dezsőre esett, abban kétségkívül az ő kiváló tudományos felkészültsége, magasrendű műveltsége, filozófiai képzettsége (...), tiszta jelleme játszott elsődleges szerepet. De semmivel sem állottak ezek mögött az ajánló tulajdonságok mögött emberi-lelki vonásai: megnyerő, nyugalmat és derűt árasztó egyénisége, ragyogó szelleme, szelíd bölcsessége, mély hite, igaz embersége, szívjósága; az egyéni-emberi, lelki és szellemi, hozott és szerzett tulajdonságok olyan szerencsés ötvözete, amely kiválóan predesztinálta őt a vezetői hivatásra. Amit kiválólag hangsúlyozott még 192 cm-es magas termete is.
Voltak azonban e választásnak gyakorlatiasabb indítékai is. László Dezső is időben még közel állott a főiskolás ifjúsághoz; alig múlt két éve, hogy kilépett az angol College-ból. De mint szenior továbbra is benne élt a főiskolai világban-légkörben; és ugyanakkor főiskolások ügyeivel foglalkozott. Majd mint utazótitkár bejárta Erdélynek minden vidékét, széles felületű érintkezésbe került a falusi ifjúsággal, s ezen a kapcson keresztül magával a faluval és annak életkérdéseivel. Az akkoriban készülődő fiatal magyar értelmiségiek között nem volt senki, aki gyakorlatilag annyira benne lett volna, és elméletileg úgy fel lett volna készülve nálunk az ifjúsági kérdésekben, mint László Dezső. És aki a kisebbségi életet illetően olyan széles horizontú áttekintéssel bírt volna, mint ő.
Nagyon kellett nekünk akkor egy ilyen ifjú egyéniség. Akik ismertük, örömmel fogadtuk el szerkesztőnek, és egyként állottunk melléje. És sohasem volt okunk ezt megbánni...
– László Dezső visszaemlékezéseiből nem kis meglepetéssel olvashatjuk, hogy Jancsó Béla akkor sem akarta a maga nevére íratni a lapot, amikor az orvosi egyetemet elvégezve módja lett volna erre. Joggal merül fel a kérdés: amennyiben az Erdélyi Fiataloknak ő volt a spiritus rectora (és ahhoz kétség nem férhet), ha ő tette a legtöbbet érte, akkor miért nem vállalta át – amint lehetősége adódott rá – név szerint is a felelős szerkesztői tisztséget?
– Olyan kérdés ez, amelyről a maga dolgaiban mindig hallgatag Jancsó Bélát sohasem hallottam nyilatkozni. Ha előttem nem hozta szóba, bizonyosra vehetem, hogy mások előtt sem szólt erről soha. Ha László Dezsőnek sem indokolta meg ezt a magatartását, akkor csakis találgatásokra, feltevésekre lehetünk utalva. S ezek többfélék. Ilyen mindjárt az, hogy – amint a róla folytatott beszélgetésünkből kiviláglott –, voltak benne bizonyos gátlások és érzékenységek...
– Ha jól értem, László Dezső személyiségében valami olyan pluszt, többletet fedezett fel Jancsó Béla, ami belőle hiányzott... Vagy pedig egyszerűen arról van szó, hogy nem akarta megbántani László Dezső önérzetét, aki addigra már tanújelét adta: kiválóan be tudja tölteni a felelős szerkesztői szerepkört?
– Talán félt attól, hogy az említett gyengeségei adott esetekben elbizonytalaníthatják, s így csökkenthetik tevékenységének hatékonyságát Attól tarthatott, hogy ilyen okból kifolyólag nem fogja tudni olyan biztonsággal vinni a munkát, mint ahogy addig ment… Érzékenységéből következőleg tarthatott attól is, hogy az egyes főmunkatársak között lábra kapott egyenetlenség megismétlődhetik, s ő nem fog tudni olyan egyensúlyt teremteni, amely a további nyugodt munkát biztosíthatná. – Úgy lehet, már idegenkedett a felelős szerkesztői kötelezettségeknek a hatóságokkal szemben adódó hivatalos terheitől, amelyek kétségtelenül nem voltak az ő idegeinek valók. – Aztán: 1933-ban végzett. Ez már annak az időszaknak volt a kezdete, amikor az ország életében jelentkeztek a belpolitikai zavarok. Ezektől is félhetett. (Akkor már az Erdélyi Fiatalok borítólapján is ott „díszlett” a jelzés: Cenzurat...) – De nincsen kizárva az sem, amit az édesanyja írt volt róla; hogy ti. vissza akart térni az irodalmi munkásságához, s ezért nem kívánta nyakába venni egy szorosabb felelősség nyűgét..
Elvi oka is lehetett. Az egész Erdélyi Fiatalok-munkát illetően az volt a kezdeti elképzelése, hogy a főmunkatársak és szerkesztők, ha végezték a főiskolát, helyüket folytatólagosan adják át az újabb évjáratoknak. Tehát neki is, elvégezvén az egyetemet és a maga főiskolás misszióját, most már vissza kell, vissza kellene vonulnia. (...)
Ami pedig azt a bizonyos többletet illeti: ez László Dezsőben legfőképpen az a szellemi nyugalom volt, ami őt általában is – az élet minden vonatkozásában – jellemezte. Aztán a Jancsó Béla műveltsége, humán felkészültsége irodalmi megalapozottságú és jellegű volt; László Dezsőnek a filozófiai oldala volt az erősebb. Ami neki mind szellemi tekintetben, mind gyakorlati vonatkozásban nagy biztonságot adott. Mert László Dezső erős gyakorlati érzékkel is bírt, ami Jancsó Bélában kevésbé volt meg. Így az együttműködésben nagyon jól kiegészítették egymást.
– Akkor hát kérdezzek rá arra: gyakorlatilag miként zajlott le ez az együttműködés? Milyen volt kettejük közt a munkamegosztás? És persze az is érdekel: milyen szerkesztői fegyvertények fűződnek különösen László Dezső nevéhez? Hogyan érvényesítette hatáskörét a szerkesztőbizottság mellett? Miket indítványozott? A lap körüli csatározásokba miként szólt bele? Egyszóval: a szerkesztő László Dezső portréját kellene felvázolni. Miben volt igaza? Miben tévedett? Amikor saját írásainak a közreadásáról volt szó, nem merültek-e fel esetleg nézeteltérések a szerkesztőbizottságokban?
– A László Dezső szerkesztővé választásának egyik alapindítéka az volt, hogy ő már nem lévén főiskolás, nem esik az egyetemi szabályzatnak idevonatkozóan tiltó rendelkezése alá. Ilyenképpen a lapnál betöltött szerepét úgy is fel lehetett volna fogni, mint – a gyakorlatban látott példák szerint – a főszerkesztőkét. (...)
Hanem a László Dezső feladata-elfogadását – és emberi hozzáállását is – egészen más erkölcsiség határozta meg. Amint az idézett Korunk-beli viszszaemlékezésből is kitűnik, nagy örömmel vette, és teljes tudatossággal vállalta ezt a megbízatást. És korántsem tekintette holmi szellemi szinekúrának, még kevésbé a közszereplés, az érvényesülés olcsó és könnyű lehetőségének. Az Erdélyi Fiatalok évfolyamai meggyőzően mutatják, hogy milyen komoly tevékenységgel és felelőséggel folyt be a folyóirat céljainak szolgálatába és a közös munka szellemi irányításába. Minthogy egyben főmunkatárs is volt, derekasan és nagyon hatékonyan vette ki munkarészét ebben a minőségben is. Jóllehet a maga saját hivatali köre sok és sokféle felelősséget, munkát rótt reá: tanulmányaival, cikkeivel, ismertetésekkel, hozzászólásokkal, reflexiókkal szinte állandóan jelen van a lapban.
Mint vezető szerkesztő, László Dezső sohasem szólt bele kritikusan, nem avatkozott bele önkényesen a Jancsó Béla munkájába. Felkészültsége és tapintata is különösen képessé tették arra, hogy adott helyzetében világosan ismerje fel, s találja meg a maga külön munkakörét, és hatásköri kérdések felvetődése nélkül láthassa el a kiszemelt feladatokat.
Jancsó Béla (...) írásaiban főképpen az ifjúság kérdéseivel és a mozgalom különféle vonatkozásaival foglalkozott. László Dezső viszont az általánosabb jellegű, de különösen a kisebbségi helyzetből adódó elvi és eszmei jelentőségű kérdésekre, az ifjúsági ügyeken túlmenő – de az ifjúságot is közvetlenül érintő – világnézeti, ideológiai, művelődési, közösségi-öntudati, politikai problémák elméleti és gyakorlati vonatkozásainak tárgyalására helyezte a hangsúlyt. – Így kettejük között bizonyos munkamegosztás alakult ki. (...)
Az évi munkaterveket, az egyes lapszámok összeállítását, a főmunkatársi megbeszélések előkészítését illető vagy egyéb dolgokat megtárgyaló szerkesztőtársi összeüléseket (...) rendszeresen megtartották. Ezekről természetesen nem adhatok számot. De a László Dezső özvegyétől tudom, hogy az ilyen megbeszélések mindig a legjobb baráti légkörben folytak le. (Színhelyük 1934 után rendszerint a László Dezső magánlakása volt, ahol a lap szerkesztésének időszakában Jancsó Béla úgyszólván mindennapos vendég volt.) – És itt erőteljesen alá kell húznom az elébb mondott baráti jelzőt! Mert mindketten kölcsönösen értékelték, nagyra becsülték és tisztelték a másik tehetségét, tudását és emberségét; kölcsönösen szerettek egymást mint emberek. Két abszolút tiszta lelkű és jellemszilárd embernek őszinte, mély és igaz barátsága volt ez. (E viszonyuk fennmaradt, érintetlenül, az Erdélyi Fiatalok megszűnte után is végig, a Jancsó Béla haláláig – és még azon is túl: kegyelettel őrzött és hordozott emlékeiben, egészen a László Dezső elhunytáig...) S ez a barátság nagyon megkönnyítette, zavartalanná tette a kettejük együttműködését; egyben pedig valóságos és biztos bázisa volt az Erdélyi Fiatalok belső erejének és munkájának. Még több: a leghatározottabb meggyőződésem, miszerint e két vezető társunknak egymáshoz való baráti és emberi hűségében rejlett az a megingathatatlan erkölcsi és lelki erő is, amely az Erdélyi Fiatalokat annyi viszontagságon-nehézségen is át tudta vinni, és egy évtizednél tovább fenn tudta tartani. S ebben az erőben László Dezső szellemi egyedisége biztosította a nyugodtságot (...)
A szerkesztőbizottság mellett László Dezsőnek nem kellett külön is érvényesítenie a maga hatáskörét. Mivel ő maga is tagja volt e bizottságnak, ennek keretében könnyen érvényre tudta juttatni gondolatait, szempontjait elképzeléseit. Annál is inkább, mivel a bizottságban a legteljesebb bizalom uralkodott iránta, s őt személyi vonatkozásokban is a tagok teljesen egységes felfogásának tiszta légköre vette körül. Nem emlékszem egyetlen ülésünkre sem, amelyen – bár egyetlen dolgot illetően – valamilyen véleményeltérés vagy éppen komolyabb vita alakult volna ki. (Ezt különben már magában véve a László Dezső higgadt és imponálni tudó egyénisége is kizárta.) De ennek az egyetértésnek a személyi bizalom és barátság mellett mégis az volt a legfőbb alapja, hogy a bizottság minden tagját – minden tekintetben – mélyen áthatották azok az eszmék, amelyeken az egész Erdélyi Fiatalok-munka alapult, elindult, és amelyekért küzdött. (...) Mi lehetőleg kerültük a fölös hadakozást. László Dezső meg éppen nem volt csatározó természet De ha úgy adódott, elvi síkon mindig határozottan mondotta meg a maga véleményét. És mindig tudta a módot és a hangot is arra, hogy miképpen szóljon; hogy mindig emelkedett szellemi szinten maradjon. (Nobilis példája ennek az, ahogyan Márton Áronnak – későbbi római katolikus püspöknek – egy, az Erdélyi Fiatalok magatartását illető, katolikus szempontú kritikai megjegyzésére válaszolt a folyóirat 1932. évi 3–4-es számában.)
Miben volt igaza? – Ezt hosszú volna felsorolni. Így ismét csak az írásaira hivatkozom – azok megmondják. Csak az akkori idők tényleges helyzetét és a mi népünk létszempontjait kell figyelembe venni. Nagyon világos fejű, lényegbe látó és éles ítélőképességű ember volt. Persze, azért tévedhetett is, de magam erre nem tudok példát felhozni. Mindenesetre: a dolgok felmérésére és igazságos megítélésére még nagyobb történelmi távlatok és nyugodtabb idők kellenek...
– A szerkesztő László Dezső után feltétlenül szólnunk kellene a tanulmányíróról is. Legalábbis az Erdélyi Fiatalok vonatkozásában. Annál is inkább, mivel a folyóirat alapállását Jancsó Bélával együtt ő fogalmazta meg, s épp a leglényegesebb kérdésekben. S hogy a mennyiségi arányokra is utaljunk: mint dr. László Ferenc, az Erdélyi Fiatalok repertóriumának összeállítója kimutatta, Jancsó Béla összesen 161 írással (szerkesztőségi cikkel, közéleti publicisztikával, kritikával, esszével, tanulmánnyal) szerepel a folyóiratban, s utána mindjárt László Dezső következik 78 közleménnyel (köztük jónéhány programadó tanulmánnyal), majd Debreczeni László 81 írással.
A történelmi múlt átértékelése és a korszerű gondolkodást megalapozó eszménykeresés szervesen összefonódik László Dezső szellemi fejlődésének ebben a szakaszában. Hogyan nyilatkozott ez meg az Erdélyi Fiatalok hasábjain? Milyen szerepet játszott a folyóirat programjának a kialakításában és tudatos, következetes megvalósításában?
– (...) Valóban úgy igaz, hogy a történelmi múlt átértékelése és a korszerű gondolkodást megalapozó eszménykeresés szervesen összefonódik László Dezső szellemi fejlődésének ebben a szakaszában. Ilyen szempontból igen tanulságos lehet 1934-es vallomása, mely világos példája annak, hogy milyen utat tehet meg egy még alakulóban levő, de gondolkodni tudó fiatal értelmiségi ahhoz, hogy kiforrott, életerős és valóban sugalló erejű világnézethez jusson: „Makkai Sándor Ady-könyve megismertetett Ady modern kritikai magyarságával. Adytól egy lépést tettem, és próféciája általánosságaitól Szabó Dezső részletekbe világító zsenijének fénykörébe jutottam. Tetszett nekem az az ember, aki a világháború után a legkritikaibb és legegyetemesebb magyarságot jelentette. Miután a jelenben megtaláltam az élő magyarság összes kérdéseinek reális és kritikai szemléletét, s megláttam, hogy ez a nemzetszemlélet még mindig idegen a ma élő, magukat igaznak tartó magyarok előtt, ennek a látásnak történelmi igazolást kerestem, mert azok, akik a mai kritikailag és reálisan látók magyarságát súlyos kritikával illették, mindig a történelem nagy erőit állították szembe ezek dekandenciájával...” (Reálisan látó nagy magyarok családfája, Erdélyi Fiatalok, 1934/II. 37.)
Ebből az igazolás-keresésből keletkeztek azután a László Dezső nagy magyar történelmi személyiségekről szóló – a maga és nemzedéke számára felfedező, új látású – tanulmányai: Bethlen Gáborról, a nagy erdélyi fejedelemről; a költő és kiváló hadvezér és politikus Zrínyi Miklósról; a nagy reformer Széchenyi Istvánról; Eötvös Józsefről, a társadalmi regény- és tanulmányíróról. Azokról a XVII. és XIX. századi szellemi nagyságainkról, akik mind rokonok voltak egymással abban, hogy „ ... reálisan látják a magyar faj valóságos adott helyzetét, mernek vele szemben kritikát gyakorolni, s végül a magyarság sorsát beleállítják koruk egyetemes európai helyzetébe”. (Uo.) E tanulmányok egyben már valóságosan is úttörő iránymutatások voltak a szükséges további átértékeléshez.
Hogy miként nyilatkozott meg ez az új szemlélet az Erdélyi Fiatalok munkájában? Erre idézhetjük mindjárt László Dezsőnek azokat az előadásait, – melyeket az elébb érintett személyiségekről tartott különböző ifjúsági összejövetelek alkalmával: 1. Akarom, tisztán lássatok – Széchenyi Istvánról (a kalotaszegi Kiskapuson 1932. júniusában tartott főiskolás konferencián); 2. Történelmünk helyes szemlélete (1932. augusztusában az erdővidéki Olaszteleken rendezett általános ifjúsági táborozáson); 3. A siető ember – az író és hadvezér Zrínyi Miklósról (a kalotaszegi Nádasdarócon 1934. júniusában tartott IKE főiskolás konferencián); 4. A falu jegyzője és Az elsodort falu (1935). Ezeket a tanulmányokat, amelyekben új szemléleti alapon mutatja meg a régi nagy embereink jelentőségét és üzenetét, az Erdélyi Fiatalok külön kiadványokban is megjelentette. A Széchenyi-tanulmányt 1933-ban, a Zrínyiről, Bethlenről, Eötvösről szólót 1935-ben.
A lap hasábjain egész sor írás közlésével adtunk alkalmat az ifjúságnak a magyar múlt időszerű átértékelése korabeli folyamatának és a jelen reális eszméinek megismerésére. Itt csak a jelentősebbeket idézve: Magunk reviziója (Makkai Sándor könyvéről, 1931/3.), Nemzet és szocializmus (1933/11.), Az elsodort falu (Szabó Dezső könyvéről, 1933/11.), Országépítő (1934/1.), Az első tudományos vidék-monográfiánkhoz (Bözödi György könyvéről, 1938/2.), Szabó Dezső gondolatrendszere (1939/11.).
Ha most tekintetbe vesszük, hogy Makkainak Adyról írott könyve 1927ben jelent meg, s László Dezső ugyanezen év tavaszán tért haza, s hogy Bethlen Gáborról szóló tanulmányát 1929-ben olvassa fel, akkor látható lesz, hogy ő már az Erdélyi Fiatalok megindulása előtt foglalkozott a kritikai szemlélet kérdéseivel De ha azt is látjuk, hogy a továbbiak (egy kivételével) mind az Erdélyi Fiatalok megindulása után készültek, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy László Dezsőnek nem teológiai és nem irodalmi vonatkozású szellemi kibontakozását voltaképpen az Erdélyi Fiatalokban való részvétele tette lehetővé. Nem egyházi vonatkozású közéleti kezdeti szakasza tehát szorosan fonódik egybe a lap életével.
Megjegyzendő itt, hogy a történelmi múltnak az új helyzet parancsa szerint való átértékelése voltaképpen nem maguknak a megváltozhatatlan tényeknek a valamiféle átírását vagy kierőszakolt magyarázatát jelentette, hanem annak megvizsgálását, hogy a kép, amelyet korábbi történelemtanításunk alakított ki bennünk, utódokban, mennyire helyes, mennyire igaz, menynyire hű a valósághoz. Ez a kép ugyanis romantikus szemléletű, tetszetőssé kendőzött múltat mutatott (a „lelkesítő” példák, a „dicsőséges” tettek hamis múltját), ami a nehézre fordult viszonyokban nem volt használható, nem volt reális helyzetet és példákat feltáró, nem lehetett eszmei tető tanulságokat nyújtó. (Ehhez nagyon elkelt volna egy történelmi szeminárium is. Amire azonban akkor még csak gondolni sem lehetett. Vadító vörös posztó lett volna a hivatalosság szemében. Jóllehet abban a jelzett idő- vagy korszerű gondolkozást megalapozó eszménykeresés kérdéseit kellett volna józanul megtárgyalni és tisztázni – különös tekintettel a parasztság, a nép történetére, a közösségi együttélést irányító eszmék szerepére.)
– A múltban, jelenben és jövendőben tájékozódó, kritikai fenntartásait minden irányban hangoztató, a maga meggyőződésén alapuló világnézetéért küzdő értelmiségi fiatalság csakhamar kényelmetlenné válik a közélet hatalmasainak szemében. Az Erdélyi Fiatalok a támadások és vádak kereszttüzébe kerül. A legenyhébb vádak közé tartozott, hogy nem tisztelik az öregeket, „elárulják” az összmagyar érdekeket, feltűnési viszketegségben szenvednek, nem respektálják az egyházakat, kommunista elveket és forradalmi eszméket hirdetnek. Más megítélésben pedig: konzervatív befolyás alatt állnak, és ők azok, akiktől nem érvényesülhet itt a haladó szellem. Aminthogy vádként fogalmazódott meg az is, hogy az ifjúság nem érdeklődik a politika iránt. Ez utóbbira László Dezső válaszol A főiskolai ifjúság és a politikai pártok című cikkében. Kifejti, hogy ez a vád igaz is, meg nem is, „Igaz anynyiban – írja 1931-ben –. hogy az ifjúság pozitíve tényleg nem érdeklődik az iránt a politika iránt, amelyik csődbe juttatta az egész világot... Az ifjúság idegenkedik attól a politikától, amely nem akar belső értékeket kívülről védő front lenni. Olyan politikát keres, amelyik a maga céljait nem mások kizsákmányolása, igazságtalan megkárosítása, leölése, hanem az önzetlen egyetemes szolgálat eszközei által akarja megvalósítani.”
Ha ez így általánosságban mozgó tételnek tűnik is, a továbbiakban olyan politikai program mellett tesz hitet, amelyben a társadalmi és nemzeti haladás szolgálata nem különváltan, hanem eggyéforrva, egyenlő súllyal jelentkezik. Ugyanakkor hangsúlyozza azt is: Erdélyben törvény, hogy „itt csak annak a programnak van létjoga, amelyik nem a többi itt élő népek nélkül és ellen, hanem azok tisztelete és a velük együtt haladás szellemében akarja a sajátos magyar értékeket szolgálni a politikai síkban is. Az új politika nem önmagáért való politika, hanem széles vonalú és minden érdeket magában foglaló, belső értékeket védő, alulról szerves életként felnőtt érdekvédelmi front lesz. Ma az ifjúság úgy politizál, hogy életprogramot készít.”
Világos beszéd, akár a Vásárhelyi Találkozó előhangja is lehetett volna... Mi lett a „sorsa” a továbbiakban ennek a gondolatnak? Miként építette tovább az Erdélyi Fiatalok ezt az életprogramot? És mi az, amivel nem számolt 1931-ben László Dezső? Gondolatmenetéből mi bizonyult illúziónak?
– [...] Talán fölösleges külön is hangsúlyoznám, hogy László Dezsőnek ez a reflexiója az Erdélyi Fiatalok egészének álláspontját is tükrözve világította meg a kérdést: tisztán, rabulisztika nélkül és megcáfolhatatlanul mutatva reá a fiatal lelkek halászatát illető kísérlet képtelenségére.
Ami pedig a konkrét részkérdéseket illeti, hogy mi lett a sorsa annak a politikai programnak, amelyik mellett László Dezső ebben a vitájában hitet tett, nagyon röviden a következőket válaszolhatom:
Ennek az egész gondolatnak a sorsát végső soron a második világháborút közvetlenül megelőző bel- és külpolitikában előállott nagy változások határozták meg és döntötték is el. Az akkori zűrzavart követő nagy világégés történelmi következményeinek süllyesztőjében tűnt le a kor egész szellemével és belpolitikai életének minden problémájával együtt. – Ezek a változások éveken át fokozatosan szorították össze, szűkítették le az Erdélyi Fiatalok létlehetőségét és tevékenységi körét, míg végül meg is ölték a lapot, és letörték a mozgalmát is.
Az Erdélyi Fiatalok gondolatából kikelt életprogram továbbviteléről, továbbépítéséről ilyen események után már szó sem lehetett. A háború vihara rövidesen szétsodorta azt a törzsgárdát is, amely a lapot fenntartotta. Senki sem maradt, aki feltámassza. De erre alkalmas idő sem következett többé. Az akkor magára maradt fiatal tábor, mint a nagy bizonytalanságban széteső tömeg, a maga erejéből már nem volt képes semmilyen egységes program megalkotására és keresztülvitelének megszervezésére. De az idők egy ilyen kísérlet fölött is átléptek volna. Az Erdélyi Fiatalok hivatása és aktív története az 1941. június 15-i betiltó rendelettel, illetve az 1941. július 22-én este felvett „felszámoló jegyzőkönyvvel” végleg lezárult...
Hogy mivel nem számolt 1931-ben László Dezső? Abban az esztendőben még senki sem számolhatott azokkal a politikai, de főleg nagy világtörténelmi változásokkal, amelyek 1932 után indultak meg: Hitler s ezzel a fasizmus uralomra jutása, az ennek következtében előállott kül- és belpolitikai változások, hatalmi eltolódások, világnézeti ütközések, végül a második világháború kitörése és az azt követő katasztrófák és tragédiák sora... A második világháborút – előzményeivel együtt – akkor még nem lehetett előre látni és nem lehetett számolni vele. S főleg nem lehetett előre látni a vele járó eseményeket és azok következményeit... Mindezekkel még László Dezső sem számolhatott – akkor. Hogyan láthatta volna az Erdélyi Fiatalok eszméinek sorsát?!
A László Dezső gondolataiból önmagában véve semmi sem bizonyulhatott illúziónak. Mert gondolatmenete nem valamiféle elméletieskedő okoskodás volt (ami az ő józan valóságérzékétől és reális szemléletétől teljesen idegen volt), hanem tényekre épült; tételei, megállapításai minden azonos helyzetben és miként ő, s hogy amit hirdet, az mind ésszerű és természetes dolog – röviden az ifjúság (azok az értelmiségi fiatalok, akik főként az Erdélyi Fiatalok mozgalmának hatására kezdtek politikailag is öntudatosodni) a hívó szóra megérti, magáénak fogadja a László Dezső eszméit, egyemberként melléje áll, és teljes akarással segít a megvalósításban... Hiszen a maga egzisztenciális ügyeiről volt szó! Amikor László Dezső – még 1930-ban – „az ifjúságról” beszélt, ekkor abban a hitben tette, hogy a fiatalok mind úgy éreznek és gondolkoznak, miként ő, s hogy amit hirdet, az mind ésszerű és természetes dolog – rövidesen minden fiataltól elfogadott elv és egységesen követendő magatartás is lesz. Ez bizonyult illúziónak! S amikor eljöttek az idők próbái, amikor a kívülről jövő eszmék és hatások kikezdték az öntudatában meg nem erősödött erdélyi magyar értelmiségi ifjúság még meg nem alkothatott egységének sorait, akkor – ha „kicsiben” és „vér nélkül” is, de – döbbenetesen ismétlődött meg minden, amit egyfelől Apor Péter írt volt meg a Metamorphosis Transilvaniaejában, másfelől pedig Kós Károlynak a Budai Nagy Antal című drámájában mutatkozott meg keserves példaképpen...
– László Dezső megállapítása szerint az Erdélyi Fiatalok történetében az 1933-ig tartó korszak a felkészülés, a tájékozódás, a későbbi építő korszak előkészítésének időszaka, melyet nemcsak erős társadalom- és kisebbségkritika jellemez, hanem a szellemi áramlatok figyelemmel kísérése is. S ebből a folyamatból László Dezső is kiveszi a részét. Alapállását Az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak mérlege című 1933-as tanulmányában fogalmazza meg. Szemléletének nyitottsága, pluralizmusa és antidogmatizmusa, gondolatmenetének dialektikája ma ugyancsak figyelmet érdemel: „A világválság megoldása nem Erdélyben lesz. Még kevésbé fog ez a mi most elfoglalt magatartásunktól döntően függeni. Nem mondom, hogy el kell zárkóznunk az egyetemes mozgalmak elől. Ezt nem is lehet megtenni. De a sort meg kell fordítanunk. Nem az egyetemes mozgalmak beidegzéseivel kell Erdély felé jönnünk, hanem Erdélyből kell azokra néznünk. Ne azok mondják meg, hogy mi kell Erdélynek, hanem mi mondjuk meg, hogy mi kell belőlük nekünk. A felvidéki sarlósok marxizmusát egyoldalúságai és különböző felfogásom dacára is tudom tisztelni, mert fejlődés eredménye, mert magyar, mert ha egyetemes elvek hatására született is, nem átvett, hanem az ifjúság által elért eredmény.”
Izgalmas kérdések egész sora kívánkozik ide. Miért tűnt elfogadhatóbbnak a sarlósok szocializmus-felfogása, és mi a magyarázata annak, hogy nálunk a világnézeti viták épp a kisebbségvédelmi erőket polarizálták? A létkérdések felismerésében egységes álláspontra jutó Erdélyi Fiatalok az életbe kilépve miért fordultak egymással szembe a gyakorlati megoldásokat illetően?
– A felvidéki (illetve: csehszlovákiai) sarlósok mozgalmának szocializmus-felfogását világos okfejtéssel jellemzi László Dezső: azért tudja tisztelni, mert belső fejlődés eredménye, mert messzemenően figyelembe veszi az ottani viszonyokat, mert az ottani szükségletek hívták életre. S ebben indirekt módon benne volt viszont a mi itteni helyzetünk megítélése is. Nálunk, kisebbségben élő magyaroknál a marxismusnak nem volt ilyen – helyi fejlődésen alapuló – gazdagultsága; nem igazodott a mi különlegesebb viszonyainkhoz, a mi népünk szelleméhez és sajátos létproblémáihoz. (...)
A feltett kérdés második felében foglaltak megválaszolása már jóval körülményesebb feladat. (...)
Az Erdélyi Fiatalok egész története azt mutatja, hogy kebelében komolyan ütköző s valóban világnézeti viták sohasem voltak! Ez egészen nyilvánvalóan következett abból a tényből, miszerint Jancsó Bélának az alapítók szervezésénél egyik fő szempontja az volt, hogy az új közösségben minden eszmei irány képviselve legyen; meg abból az elvből is, hogy a lap kimondott világnézeti függetlenséget, a főmunkatársakra nézve pedig teljes politikai semlegességet hirdetett, illetve írt elő, amit szabályzatba is foglalt. Bizonyos egyenetlenkedések 1932. őszén indultak el „világnézeti”-nek feltűntetett mezben ugyan, de valójában nem egészen tisztázott célokból is. De ez a megmozdulás nem belsőleg támadt elvi véleménykülönbözés következménye volt, és nem belül zajlott le, hanem külső befolyásra történt, kívülről indított támadások révén, és – amint az egyes korabeli sajtótermékekből (6 Órai Újság, Gyár és Ucca, Falvak Népe) megtapasztalható – egyáltalán nem elvi és nem komoly világnézeti szinten folyt le!
Az Erdélyi Fiatalok vezetősége egyáltalán nem állította magáról, hogy valaminő (a lap és a mozgalom nevében cselekvő) kisebbségvédelmi erő volna! Még kevésbé tehettek ilyet a többi főmunkatársak. így a valóságban nem létezhettek itt olyan – nem kilépő, sem bent maradott – polarizálódott „erők”, amelyeket valóban erőknek lehetett volna tekinteni, és amelyek, mint ilyenek, a kisebbségvédelem valamely területén is ténylegesen és számottevően működtek volna...
Az Erdélyi Fiatalok kebelében lezajlott tisztulási folyamat, amely itt a polarizálás tisztes elnevezést kapta, közelebbről nézve korántsem volt olyan jelentős (pláne „drámai” vagy éppen „végzetes”) esemény, mint ahogyan azt egyesek újabban minősítették. Egy (és csakis egy) főmunkatársunk önként és minden zaj nélkül lépett ki a Magyar Párt felé. (Egyáltalán nem világnézeti okokból tette; őszintén megmondta, hogy ez az ő számára karrier kérdése. Sohasem tudtuk meg, hogy új szerepkörében mire vitte, és hogy szerepelt-e valahol...) Másik főmunkatársunkat ki kellett zárnunk, fegyelmi úton: a mindnyájunk által elfogadott és szentesített fegyelmi szabályzatunk semmibevétele, külső ellenakciók kezdeményezése, de főleg az Erdélyi Fiatalok közössége ellen sajtó útján elkövetett súlyos becsületbeli sértés (mondhatni: rágalmazás) miatt. (És egyáltalán nem azért, mert baloldali világnézetű volt, mint ahogy aztán ez széles körben elhíreszteltetett...) (...)
Mindent összevéve az tűnik ki, hogy az Erdélyi Fiatalok kebelében szakító erejű világnézeti viták nem voltak; aminthogy nem létezett egységes álláspont a létérdekek felismerésében és a kisebbségvédelmet szolgáló gyakorlati elképzelésekben sem. Ha egységes koncepció jegyében dolgozott volna már kezdettől mindenki, akkor a külső támadások nem rombolhattak volna. Az Erdélyi Fiataloknak 1930. novemberével bezárólag tizenhárom alapító-főmunkatársa volt. E zárt számú gárdának (csoportosulásnak) a megszervezésénél – még egyszer hangsúlyozom – a tagok világnézeti álláspontja (hovatartozása) nem játszott szerepet. 1932 őszéig ez nem is volt kérdés a csoport kebelében. A divergenciák akkor kezdődtek – külső befolyásokra! Kezdődött az Erdélyi Fiatalok által a főiskolákra jövő új hallgatók tájékoztatására rendezett konferencián, amikor a marxista és ifjú katolikus beállítottságú fiatalok éles támadást intéztek az Erdélyi Fiatalok ellen. „Krízise” a főmunkatársak 1933. márciusában megtartott évi közgyűlésén zajlott le, amikor négy főmunkatárs távozott a csoportból. Aminek következtében súlyos belső szakadásról és külső elszigetelődésről beszéltek a lap körül. A szembefordulást illetően meg kell állapítanom, hogy itt a „kilépők” voltak azok, akik szembefordultak a bentmaradókkal. Nem a bentmaradottak rágalmazták meg a „kilépőket”, hanem ezek diszkreditáltak minket, méghozzá nem is akárhogyan... Akik kiléptek, valójában azért léptek ki, mert sohasem tudták felfogni a László Dezső-i koncepció, látás eszmei lényegét és gyakorlati jelentőségét Mivel nem az akkori itt és most belső parancsai szerint cselekedtek, azoknak az eszméknek lettek a hívei és azoknak a parancsoknak a teljesítői, amelyek ott vártak őket ahol kikötöttek. S mert ezek világnézetileg ellentétesek voltak, így ők is szükségképpen kerültek egymással szembe.
– A harmincas évek derekától László Dezső érdeklődésében egyre inkább előtérbe kerül egy lehetséges kisebbségi modus vivendi kidolgozása. Az 1935 és 1940 között az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelent tanulmányai jórészt ezt a célt szolgálták. Némiképp már maguk a címek is eligazítóak: A kisebbségi élet (1935/III.), A rög alatt (1936/II.), Bomlás vagy egység? (1937/ II.), Az erdélyi élet útja (1037/III.). A kisebbségi magyarság ifjúsági problémája (1937/III.). Balázs Ferenc a transzilvanizmus szolgálatában (1938/I.), Világnézetünk apológiája (1938/I.). Új erdélyi tájékozódás (1939/I.). Miközben felismeri, hogy a kisebbségi sorsban a régi magyar élet formái, intézményei, szelleme nem tarthatók fenn, s hogy sem a pesszimista álláspont, sem az építő szándék nélküli kritikai magatartás nem vezet eredmenyre, radikálisan új kisebbségi ideológiáért száll síkra. Alaptétele: ,,A kisebbségi élet igazi szemléletéhez mindenekelőtt úgy juthatunk, ha kisebbségi voltunkat nem a többségi magyarsághoz, hanem a körülöttünk élő többségi románsághoz való viszonyunktól állapítjuk meg. (...) Nekünk tehát mindenekelőtt ennek az országnak az életét, életrendszerét, életlehetőségeit kell megismernünk. Megdöbbentő, hogy ezen a téren még milyen súlyos mulasztások terhelnek bennünket. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok hátramaradásunknak volt az az oka, hogy nem ismertük kellően ezt az országot és azokat az utakat, melyek tiszteletben tartásával itt lehet és kell élnünk.” (A kisebbségi élet).
Erre a tételre alapozza programját, melynek lényegét a kisebbségi érdekvédelmi front megteremtésében lehetne megjelölni. Hasonlatos ez ahhoz, amit Balázs Ferenc és Kacsó Sándor is hirdetett, s amit végső soron a Vásárhelyi Találkozó is képviselt. Az érték védő és értékteremtő munkát állítja a kisebbségi élet megszervezésének középpontjába, amelynek „sem világnézeti, sem felekezeti, sem korkülönbség nem lehet a gátolója”. Kétségtelenül demokratikus elveken alapuló építő program volt ez, mely mindenekelőtt a békeszerződésekben és az alkotmányban biztosított jogok érvényesítésével akarta a romániai magyarság haladását szolgálni. S ehhez a törvényes rend és az állam iránti tiszteletből akart erkölcsi tőkét teremteni. Igen ám, de maga László Dezső is kénytelen volt felismerni, hogy a román polgári politikai pártok a kisebbségi jogok érvényesítésében irredentizmust, az állam épsége elleni izgatást láttak. Milyen következtetésekre jutott ezek után László Dezső, illetve az Erdélyi Fiatalok?
– A kérdés bevezetőjében jelzett tanulmányok sora az 1934. esztendővel (V. évfolyam) kezdődő időszakra esik. Ettől kezdve az Erdélyi Fiatalok is már a nemzedéki folyóirat alcímmel jelent meg. Tehát akkortól kezdve nem csupán a főiskolás ifjúsághoz, hanem az egész romániai magyar értelmiségi fiatalsághoz kellett szólnia, és a helyzethez mérten egy új realista ideológián alapuló gondolkodásmódot közvetítenie.
A kérdés lényegét tekintve viszont azt tartom igen fontosnak megjegyezni, hogy ebben az esetben ok és okozat közötti valóságos helyzet és sorrend éppen fordítottja a kérdés feltevése szerinti sorrendnek. Így a kiemelt írás (A kisebbségi élet) voltaképpen már maga is egyik fontos jelzése a kérdésben levő következménynek.
A jelzett politikai pártoknak a kisebbségi jogok kérdésében tanúsított mereven elutasító magatartása ugyanis jóval korábban kezdődött. Az Erdélynek Romániával való egyesítését illető határozatokat 1918-ban az erdélyi románok mondottak ki – a kisebbségek helyzetének demokratikus és humánus rendezését ígérve. E határozatoknak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó pontjait viszont a bukaresti kormányok már a húszas évek legelejétől kezdve mellőzték, sőt semmibe vették. (Jóllehet a békeszerződéseket megalkotó nemzetközi egyezmények ezek betartását előírták, s ezeket hivatalosan vállalni kellett.) A kisebbségbe került erdélyi magyarság hivatalos politikai képviselete pedig – a mi látásunk szerint – meglehetős lagymatagon, mondhatni gyámoltalanul lépett fel, a képviselők tevékenységében a népi tömegek érdekei meg éppen alig merültek fel.
Így tehát, ha csupán csak egy kisebbségi modus vivendi kifejlesztésének kérdését tekintjük, akkor – általában véve – voltaképpen már az egész Erdélyi Fiatalok-mozgalom ennek a kérdésnek a szolgálatában indult és tevékenykedett. És – mondhatni – minden elméleti fontosságú és gyakorlati értékű írás, minden egyes mozgalmi kezdeményezés ezt a célt kívánta szolgálni. A levont következtetéseket László Dezsőnek több más ez időből való írása is érzékelteti: Reálisan látó nagy magyarok családfája (1934/II.), Az élen (1934/IV.), Elmélet és gyakorlat (1935/1.), Ábel (1935/II.), A rög alatt (1936/II.), A kisebbségi művelődésünk ügye (1936/III-IV.). De kiemelkedő még Jancsó Bélának az Ahogy lehet című jelentős írása (1935/IV.). Ebbe a vonalba tartoznak az én Ötfokú hangsoron (1937/I.), Finn jelképek (1938/I.) és Több mint legenda... (1940/I.) című írásaim.
Hanem ebben az időszakban – a mindinkább nehezedő politikai és egyéb körülmények között – a László Dezső részéről már sokkal többről van szó. Ideje volt már kisebbségi kérdésben határozottabb politikai-jogi hangot megütni; komolyabban appellálni a törvényességre, a nemzetközileg biztosított és kötelező kisebbségi jogakra! Ez indította őt a kérdéskörrel való bővebb és politikai jellegű foglalkozásra. Ami már nem csupán egy valamilyen – olyan, amilyen; kegyeletből kapott – modus vivendire, hanem egy törvényességen, a békés együttélés szilárd alapjára, a magyarságnak emberi beilleszkedésen alapuló belső autonómiájára célzott.
Ezt a határozottabb hangütést – a fentebbi első idézet folytatásaként – így fogalmazta meg: „Országunk alkotmányának az ismerete mindenekelőtt arról győz meg, hogy a kisebbségi élet alkotmányjogilag biztosított formája az itteni életnek. Mi nem megtűrt, hanem teljes jogú polgárai vagyunk ennek az országnak, minden olyan magatartás, ami állampolgári jogaink gyakorlásában sért meg, ellenkezik az ország alkotmányával és törvényeivel” (A kisebbségi élet). De nem tartja okszerűtlennek a humanizmusra való utalást sem: „A másokkal szembeni egyoldalú elfoglaltság még nem tartott meg senkit, de másfelől a másik értékeinek elismerése még nem jelenti saját értékeink megtagadását.”
Szükségképpeni volt eljutni ehhez a fellépéshez. Ezzel a viszonyulással „1929 ifjúsága” is eljutott ahhoz a politikai érettséghez és emberi magatartásformához, amellyel normálisabb időkben sikeresen vívhatta volna ki a maga kisebbségi – politikai, gazdasági, kulturális és emberi – jogainak tiszteletben tartását és biztosítását. A kérdésben azonban a világtörténeti események döntöttek, s elsöpörtek akkor minden reményt és emberséget...
– Talán nem tévedek, ha azt mondom: László Dezső a transzilvanista ideológusok második nemzedékéhez tartozik. Elsősorban Kós Károly és Makkai Sándor kisebbségideológiai programját építette tovább, azt foglalta szintézisbe az első kisebbségi sorsban felnőtt nemzedék éleslátása alapján – természetesen egészen más történelmi körülmények között, mint amelyek a Kiáltó szó (1921) és. a Magunk revíziója (1931) létrejöttét eredményezték, „A kisebbségi sors azért jár annyi bizonytalansággal – írta 1939-ben –, mert nincsenek analógiái és tényesen tündöklő, egységes öntudatot kifejező, emlékeztető szimbólumai. (...) Új tájékozódásunk végső kérdése az összes lehetséges analógiák és szimbólumok összegyűjtése, öntudatosítása és magunk fölé és magunk elé állítása.” Ebben az időszakban legfőbb gondja, hogy az ellentétektől szabdalt kisebbségi élet erőinek tervszerű együttműködését szolgálja. Ezzel már azt is jeleztem, hogy felfogásában a romániai magyarság belső egységének megteremtése nem jelent egyneműsítést, uniformalizálódást, hanem a különböző felfogású irányzatok pluralista együttlétezését. A világnézeti hegemontörekvéseket éppúgy elutasítja, mint az „új, totális és integrális nemzeti gondolat” diktatúráját. Kisebbségi népközösség csak a legteljesebb demokrácia feltételei között őrizheti meg önazonosságát Felfigyelt-e a korabeli közlemény, és felfigyeltek-e az akkori közélet irányítói a kisebbségpolitikus László Dezső eszméire?
– A „transzilvanista ideológusok második nemzedékéinek érzékelése egyáltalán nem mondható tévedésnek. Határozottan elkülönül az elsőtől: nemcsak időben, de kifejeződésében és célkitűzés tekintetében is. – Való az is, hogy 1933–34-ben már ténylegesen mások voltak a kisebbségi viszonyok: bonyolultabbak, kérlelhetetlenebbek a problémák, mint 1920–21-ben; másképpen is kellett reagálni rájuk...
Tájékoztatásul meg kell itt jegyeznem közbevetőleg, hogy az előbbinek volt egy első világháború előtti szakasza is. Ebben voltaképpen egy mellőzött országrész erkölcsi, anyagi, politikai és emberi önvédelmének megnyilvánulása kapott hangot a központi kormányzatnak egyfelől teljes közönye, kisemmizése, elhanyagolása, másrészt pedig történelmi öntudatának megtörése, szellemi önállóságának, külön politikai állásának elmosása, megbénítása ellen. Nem különben a Királyhágón-túli világ tévtudatai, nemtörődömsége, testvérietlenné vált szemlélete ellen. – Az 1918 utáni változásokhoz alkalmazkodó második szakaszában történt átértelmezése viszont már egy veszélyesnek érzett helyzetbe került népközösség fennmaradásának eszméje és elvi jellegű – valóban még csak egy modus vivendit célzó – iránymutatás volt; persze, „végrehajtási utasítások” nélkül. – A jelzett második nemzedékben éppen László Dezső lett az a személyiség, aki az új helyzet áttekintése, vizsgálata, elemzése alapján megpróbálta megkeresni azokat az alapvető tényeket, amelyeknek révén részletekbe menően meg lehet mutatni egy hatékony ideológia gyakorlati esélyeit. Amikor megállapította a bajokat, a hiányosságokat, akkor meg is kereste, meg is mutatta azoknak eszmei és gyakorlati remediumait.
A főkérdés lényegét illetően (...) hadd kezdjem annak tisztázásával: volt-e egyáltalán az erdélyi magyar kisebbségnek közvéleménye? Amely minden komoly kérdésben egységesen reagál, egységesen ítél, a kisebbségi társadalom magasabb szempontjai szerint nyilatkozik meg, és befolyásolja a gondolkodást, a cselekvést? Ha egy jövőbeni kutató ebben a tekintetben végezne vizsgálatokat, ámulva látná, hogy mennyire nem volt nekünk ilyen közvéleményünk; hogy mennyire szétzilált, dezorientált volt ebben a tekintetben minden. Osztályérdekek, klikkérdekek, tudatlanság, nemtörődömség, népidegen, sőt nemzetidegen eszmék és célok, zúgsajtó és destruktív eszmék, szubverzív ártók tagolták-kuszálták szét a közgondolkodást, s tették egészen lehetetlenné egy egységes, erős, elámíthatatlan ösztönű közösségi, a közösség érdekeiért mindig akcióra kész közlemény kialakulását. Lehet fogyatékosság vagy éppen mulasztás részemről, de soha, sehol, semmilyen körben, társaságban nem hallottam arról, hogy szó esett volna László Dezső eszméiről; hogy tárgyalták, véleményezték, értékelték vagy támadták volna ezeket.
Ami a közélet irányítóit illeti: minthogy politikai érdekű és közösségi fontosságú kérdésekről volt szó, itt elsősorban a magyarság hivatalos képviseleti szervének, a Magyar Pártnak lett volna elsőrendű kötelessége és közérdekű feladata, hogy figyelemre méltassa a László Dezső vizsgálódásainak eredményeit. Elvárható lett volna, hogy a Magyar Párt teljes mértékben magáévá tegye ezeket az eszméket, s biztosítsa, hogy az írásaiban megmutatott látását és gondolatokat valóban egységes, tudományos szintű és értékű rendszerré munkálja ki. Én csak arról számolhatok be, hogy, sajnos, semmi sem történt ennek érdekében. De nem történt a Pártnak úgynevezett „belső ellenzéke” részéről sem (amelyről akkoriban nem sok hallatszott, de amelyről újabban elég sokat írtak, mint a „fiatalok” tömörüléséről). Keressük az okokat? Az idős, maradi vezetőség képtelen volt a dolgok és viszonyok és helyzetek felfogására és megértésére; e részről sohasem tapasztaltunk közeledést, csak elzárkózást A fiataloknak esetleg talán „derogált”, hogy a „rivális” Erdélyi Fiataloktól vegyenek át eszméket, gondolatokat… – És nekünk nagy bűnünk volt, hogy nem szűk pártpolitikát, hanem általános, mindenek felett való néppolitikát hirdettünk és szolgáltunk – kitartóan és megingathatatlanul.
CSEKE PÉTER