Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
SZEMLE
Búcsú Oltyán Lászlótól
Elhangzott 1990. november 2I-én, Marosvásárhelyen, Oltyán László temetésén.
Végtisztességtevő gyülekezet!
A férfi, akinek a koporsóját körülálljuk, nem tartozott a hangosak, még
kevésbé a hangoskodók közé. Mégis – vagy talán éppen ezért, súlya volt a
szavainak, ha kimondta vagy leírta őket. Súlyukat az a lelekből fakadó törekvés
adta, hogy az igazat és csakis az igazat mondja vagy írja. Mert Oltyán László
azt tudta a legjobban, amit nem lehet megtanulni: az író harca mindig a
bujdosó, száműzött vagy elrabolt igazság kiszabadításáért, visszahozatáláért,
felmutatásáért folyik. S abban a hömpölygő hazugságáradatban, amelyben
mindnyájunkkal együtt élnie adatott, Oltyán László, ha kellett – és
sokszor kellett –, János-vitézi bátorsággal küzdött a sárkányok ellen, miközben
folytonosan az aranymosó konok kitartásával igyekezett a piszkossárga
habokból a csillogó igazság-szemeket visszaszerezni. Kihívta maga ellen a sors:
korán vállára rakta a másokért-élés, a felnevelő közössége százszor megcsúfolt
igazáért való kényszerű kiállás keresztjét, s ő kálváriájának végigjárása
közben soha nem próbált e kereszt súlyától szabadulni. A mellét felnyitó
orvosok infarktusok nyomait találták szívén: a magam részéről ezeket a
zúzódásokat a mindennapi harcokban, a hatalom gátlástalan erőivel
folytatott küzdelemben kapott sebeknek tekintem. Oltyán László azok közé
tartozott, akiknél a szó és a tett oly ritka egységben talált
egymásra; állandóan rohamra vitt szívét a mi „sajátos” körülményeink között
nyílt sebbel is eltalálhatta volna a halál. Szókimondó emberként és
íróként végezhette volna a szekuritáté kínzókamráiban, mártírja
lehetne a decemberi eseményeknek, hiszen munkatársai – akkor munkástársai
– között az első sorokban tüntetett, s meghalhatott volna március
20-án –, ott volt a legforróbb pillanatokban – annak a városnak a főterén,
amelyet annyira szeretett.
Amióta Oltván László halálhírét meghallottam, a szokottnál is
zaklatottabb vagyok. Újra és újra meg kell kérdeznem magamtól: vajon mi, akik
barátainak tudtuk magunkat, valóban jól szerettük-e őt? Úgy, ahogy
neki szüksége volt rá? Vajon nem kellett volna a szemébe is
elmondanunk, amit mindnyájan tudtunk: hogy nemcsak népszerű, hanem kitűnő
újságírónak is tartottuk? Vajon elég volt egy-egy recenzióban leírni, hogy
mennyire becsültük az eleven életnek azt a gazdagságát és
frissességét, amelyet könyveiben megmutatott? Hiszen ha jobban figyelünk rá,
akkor az orvosi műszereknél is pontosabb empátiával megérezhettük volna a
szívén lévő zúzódásokat. Oltyán László sorsa legyen szüntelenül sajgó
figyelmeztetés: jobban kellene vigyáznunk egymásra!
Amikor megbízatásom szerint a marosvásárhelyi írók nevében
búcsúzom Oltyán Lászlótól, nem mondhatok fontosabbat róla: hazug szó soha nem
hagyta el a száját, hazug betű nem került ki a tolla alól, – már csak ezért is
legyen áldott az emléke.
A magam részéről ehhez – több mint három évtizedes
barátságunkra és bajtársi viszonyunkra emlékezve – annyit szeretnék
hozzátenni: máris nagyon hiányzol, Laci!
GÁLFALVI GYÖRGY