Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
Európa – Zsákutca 6/9
Elhangzott Bécsben, 1990. október 14-én, a Bornemisza Péter Társaság 30.
évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, amelyen több romániai
magyar író, színművész és képzőművész is részt vett.
Nem tudom, az Európában volt-e, amikor Berlin középen ácsorogtam, a Brandenburgi
Kapunál, két évtizeddel a Reichstag „porbahullása” után. Sivár, romosan enyésző
volt minden, csak a Fal volt új, s a határátkelőhely sorompói, határőrei
frissek. Belefagyott a lélekbe a hidegháború, amit nem engesztelt a melegháború
romvilága.
Volt egy pillanat a közelmúltban, amikor úgy rémlett, hogy
megpillanthattam Európát. Örömmámorban verték szét a Falat Berlinben „keletiek”
és „nyugatiak”, és örömmámorban néztük még keletebbre, közelebb, hogy egy
diktátorpár földre rogyva, „megtérdelve” múlt ki egy kaszárnyafal tövében. Úgy
rémlett... de azóta sem múlik a szorongás, hogy
igen közel van KözelKelet.
Hat évtizeddel ezelőtt egy nagy székely falu kis zsákutcájában születtem.
Zsákutcánk „szájánál”-„fejénél” volt egy kis határ-forma emelkedés, úgy is hívtuk,
hogy „gránic”. Még testes-hosszú gránitkődarabok is voltak keresztbe fektetve
árvíz ellen, gátként. Fal azonban nem volt, és a gránicon kívül balra az első
épület egy régi, fehérre meszelt, kemény kőház volt. Máig is a
falunk legrégibb háza, gerendáján 1643-as évszám. Az az épület három és fél
évszázad múltán is „európai háznak” látszik.
Kolozsváron is, ahol négy évtizede élek, „európai házban” érzem magam ha
betérek az Isten gótikus házába a Főtéren vagy a Farkas utcában. S ha elmegyek
Bethlen Gábor Erdélyébe, európai országban járok. Ha látom Kolozsváron az
unitáriusok barokk templomában Dávid Ferenc jó négy évszázados „szónoki
emelvényét”, a kerek követ, amelyről disputai hévvel, de szép szóval, érvvel,
gondolattal, ékesszólással térített új hitre, miközben „valahol Európában”
halomra öldösték egymást a hitek „gránicain”, olyan követ látok, amelyből soha
nem lehet Fal.
De mindemellett arról a hat évtizedről, amely életként részemül jutott, éppen
legújabban kiderült, hogy részben-egészben országok egész kelet-európai
sorának, emberek százmillióinak „zsákutca” volt Ez „vigasz”: nem vagyok egyedül
született zsákutcai. S vigasz még inkább, hogy az a zsákutca, ahol gyermekkorom
tizenkét esztendejét éltem, miközben az utca is úgy „nőtt” velem együtt, hogy portánk
kapuján a szám egy bukfencezéssel 6-ból 9 lett, olyan „világvég”-hely volt a
rétre rúgó faluvégi kerttel, amely csaknem egészen kívül esett minden
kontinensen.
SZABÓ GYULA