Érzelmes vallomás Sipos Domokosról
Jellegzetesen erdélyi, korunkbeli vállalkozásnak érzem a Kovács Istvánét: minden különösebb szakmai előképzettség nélkül, alapvetően érzelmi indíttatásból könyvet írni a korán kettétört életű Sipos Domokosról, akinél tisztább és vonzóbb szellemi egyéniség nem sok küzdött a sorssal századunkban, ezeken a viharverte tájakon... Kovács István nyugdíjas riporter Marosvásárhelyen; éveken át dolgozott a helyi Rádiónál, s cikkezett a napisajtóban. Dicsőszentmártonban született, ahol édesapja a húszas években beosztott munkatársa volt az egykori Erzsébet nyomdát ideiglenesen igazgató fiatal novellistának: Sipos Domokosnak. Gyermekként nemegyszer látta őt, az írót, a megyeszékhellyé előléptetett Kisküküllő menti városka (akkor még inkább nagy község) utcáin, hallotta beszélni-vitázni, s aztán egyike volt azoknak, akik 1927 decemberének végén –, mint a vécsi Helikon íróközösségének első halottját –, elkísérték utolsó útjára, ki a hegyoldalba, ahol hányattatásai után végső nyugvóhelyre talált. „ ... Sipos Domokos volt életemben az első író, neves ember, akit személyesen ismerhettem” – írja a szerző könyvének bevezető soraiban. Érthető hát, hogy mindenekelőtt a személyes élmények és emlékek késztették Kovács Istvánt erre a merész vállalkozásra. Mentegetőzik is épp eleget, mondván: ő nem „szabályszerű monográfiát” készített, munkájában csupán „néhány irodalomtörténeti szempontot” próbált érinteni. Töredelmesen elismeri, hogy abból, amit írt, „hiányzik a mélyenszántó és modern szövegelemzési módszereket érvényesítő elemzés”. Legyünk hát megértőek, s fogadjuk el olyannak ezt a jószándékú, tisztes kísérletet, amilyen: inkább szubjektív vallomásnak, mint szakszerű monográfiának. Egy érző lélek és hűséges irodalombarát szól itt felkészülten egykori földijéről, kisebbségi létünk kezdeti korszakának harcos írástudójáról. Arról a Sipos Domokosról, aki a hitvalló alapozók köze tartozott és torzóban maradt életművével is ússza a halhatatlanságot.
A kifejezetten érzelmi viszonyulás, persze, rendszerint akadályozza az elfogulatlan vizsgálódást és értékalkotást – ezen a területen is. Kovács István azonban nyíltan vállalja a szubjektivitás összes kockázatait. Nem azzal az igénnyel rajzolja elénk Sipos Domokos életpályáját, magyarázza munkásságát, hogy végérvényes irodalomtörténeti igazságokat fogalmazzon meg, esetleg új megvilágításba helyezze az eddig kialakult képet. Fenntartások nélkül elfogadja – sűrűn idézi – a már kikristályosodott megállapításokat. Ő is, mint a Sipos-értelmezők legtöbbje, elsősorban Szentimrei Jenő úttörő tanulmányára (Sipos Domokos kettétört élete) támaszkodik, mely a Vágtat a halál című, posztumusz verseskötet bevezetőjeként jelent meg először 1928-ban. Ami viszont az író gyermek- és ifjúkorát, közéleti küzdelmeinek színterét, az enyedi diákéveket illeti, Kovács Istvánnak szorgos nyomozásai során nem egy érdekes, eddig ismeretlen adalékot sikerült felkutatnia. Korabeli újságok lapozgatása közben olyan írásokat fedezett fel, olyan utalásokra bukkant, melyek elkerülték az előtte járók figyelmét (Függelékben közli itt az Aranylakodalom, a Vidék, a Miért nem Gedey Liliről írtam karácsonyi novellát?, az Elvira contra Bubi című karcolatokat, melyek eddig semmilyen válogatásban sem kaptak helyet.)
Fölöttébb figyelemre méltó, amit Sipos Domokos regényeiről felderített – jórészt az író családtagjainak a segítségével. 1925-ös önéletrajzában Sipos Domokos a Viharban és a Vidéki forradalom című regényéről tesz említést. (A Vidéki forradalomból a Keleti Újság Gátszakadás címen közölt részletet) Egy Áprily Lajoshoz írt levélben (1927. február 21.) azonban megnevez még egy regényt, a Szegény János címűt, s már Szentimrei tanulmányában is szó van a „teljesen kész” Bozóky Magda című kisregényről. („Kész”-nek mondja a Vidéki forradalmat is – épp egy 1925-ös keltezésű, a Kovács István édesapjához címzett levélben.) De mi történt ezekkel a kéziratokkal? Mi lett a sorsa Sipos Domokos regényeinek? Mert nyomtatásban soha meg nem jelentek... Az író özvegyének (Komáromi Gráciának) kései vallomása szerint a súlyos beteg Sipos Domokos élete utolsó napjaiban teleírt papírlapok kötegét égettette el. Ő, a feleség, nem tudta, mi hamvad el a lángokban. Szentimrei pedig emigyen tanúskodik: „ ... feleségének jókora csomó kéziratot az utolsó napokban szeme láttára kellett elégetnie”. Örök időkre megválaszolhatatlan marad a kérdés, hogy a regényíró Sipos Domokos mivel gazdagította (volna) szárba szökkenő prózánkat, ha ezek a kéziratok akkor nem pusztulnak el?
A filológiai aprómunka iránt fogékony Kovács István fáradhatatlanságát könyvének kimerítő jegyzetanyaga bizonyítja meggyőzően. Lelkiismeretesen felsorakoztatja, idézi a Sipos Domokosról régebben írt tanulmányokat, cikkeket, emlékezéseket, s mindemellett eddig nemigen emlegetett forrásokról, vonatkozásokról is említést tesz. Ezzel szemben a novella- és verselemzései valóban kezdetlegesek, egyik-másik esetben aránytalanok, iskolások. És mindenképpen többet, lényegesebbet kellett volna felmutatnia a harcos kisebbségi publicista arcvonásaiból. (Igaz: a könyv nehéz időkben íródott...) Arra a bátor tollú, megalkuvást nem ismerő publicistára gondolok, aki például a Keleti Újság 1926-os évfolyamában közölt, Erdély mai arca című cikksorozatában oly félreérthetetlenül hangsúlyozta az erdélyi magyarság (később sokat vitatott) hídszerepét, s aki dicsőszentmártani lapjában, a Kisküküllőben országos visszhangot keltett mélyen demokratikus, emelkedett szellemű megnyilatkozásaival. Kovács István is idéz az Áprily Lajoshoz 1925. szeptember 6-án irt, az Ellenzék történelmi tárgyú novellapályázatára, s az erre készült Vajúdó idők küszöbén című elbeszélésre utaló Sipos-levélből, melyben többek között ilyesmi olvasható: ez az írás Erdély egyetemes jelentőségét érezteti, ami abból áll, hogy ez a föld örök kiegyenlítője, a Kelet és Nyugat közé ékelve, a szociális, a nacionális és kulturális összeütközéseknek, s mint ilyen szenvedi különleges sorsát”. Úgy vélem, lehet még érdemleges mondanivalója a különféle kötöttségektől teljeseggel megszabadult, behatóan tájékozódó irodalomtörténetnek erről a Sipos Domokosról: a hídépítő erdélyi írástudóról.
Addig is: tekintsük sok szempontból útbaigazítónak Kovács István lelkes ügyszeretettel készült, érzelmes vallomását (Kovács István: Sipos Domokos. Monográfia. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest. 1990.)
NAGY PÁL