Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
Szabad a szökés s a hűség
Közelítés egy szövegmozaikhoz
Lászlóffy Csaba legújabb prózakötete az asztalomon. A tizenegy novella alatt
pontos dátumok jelzik, hogy mind azelőtti írásokkal van dolgunk, abból
a korból, melyben még cenzorok szabták halandó fejünkre a... csörgősipkát.
„Meg kellett békélni azzal a filozófiával, hogy a szenvedés az egyetlen élet
forma, mellyel védekezni tudunk az emberi korlátoltság ellen” – mondatja Juhász
Gyulával A megkísértett című drámájában Lászlóffy, 1982-ben. Ugyanitt és ugyanő
(Juhász) jelenti ki, hogy „Éppen a durvaságtól való félelem kényszent tollat
fogni.” És mi van akkor, ha mondjuk tollal a kézben sem szűnik a görcs, az
elhivatottság tudatában sem csökken a bizonytalanság szülte belső feszültség?
„Amikor a napjaid, akár az esőcseppek az ablak üvegén, egybefolynak, és nem
érzed, hogy ma valamivel több vagy, mint a tegnap voltál”, (A szökés, 24),
mikor már magadtól is undorodol, mikor a „kiábrándulás lefegyverez” (A szökés,
35), mikor „már gondolkodni sem akarok, ma a gondolkodók mind tömlöcbe
kerülnek”? (A szökés, 74.) Ez (volt) a valóság, a létező igazságok kalodája.
Innen íródnak a novellák: az egyetlen elfogadott és elfogadható világnak
tételezett, fölfele tornyosuló pozíciók hierarchiájának a tövéből (A
falnál), olyan emberek körében, akik számára az egyetlen emberi viszony már
csak a felülről kapott utasítások maradéktalan végrehajtása.
Lászlóffy nem kíméli hőseit (magát sem) ettől a hatalmi önkényre épített
világtól. „A rád szakadó félelem elől nem futhatsz fel a járdaszigetre, mint a
száguldó járművek elől” (Kifordítva, 168). Nyúzott képű, petyhüdt arcú,
koravén, álmos emberek fásultan hallgatják a „kimerítő időjárásjelentéseket”,
idétlenül vánszorognak dermedt-holt városokban. Némán tűrik az „áramszünetet”,
a magányra, alakoskodásra késztető kiszolgáltatottság helyzeteit. „A
szükségállapottal járó nehézségek még azokat is uniformizálták, akik
cselekvéseikben mutatták fel jellemüket” (A szökés, 53). Otthonokban, a
családban beszélnek „tikett”-ről, de nem az „etikett”-ről. „A hatalom szerint
mindenki ostoba, vagy ha nem, félelemmel azzá tehető legalábbis hivatalos
megnyilvánulásaiban” (A szökés, 40). Surmó fiatalok, menhelyi árvák, vaskalapos
szülők szökevény gyermekei – be nem illeszkedők ugyan, de mégis csak foglyai
annak a létnek, melyben „a fákon füstszag, holtfakó hiszékenység a város felett”
(Kifordítva, 168). Itt semmi-senki sem őrzi meg a természetességét, a
„természet bűnt és érdeket és elmúlást nem ismerő szavát” (A szökés, 22).
Betegség, rossz közérzet, tolerancia hiánya, gyűlölet vagy az annál is rosszabb
közöny: „a megszokás így teszi nélkülözhetetlenné számunkra a rosszat is” (A
szökés. 26).
A novellák szubjektív, monológszerű áradata, tartalmi és motivikus egysége,
utalásos jelrendszere egyetlen folyamatban tükrözi az azonosságát
feladni nem tudó, mert önmagát újra és újrateremtő ember végsőkig elszánt
küzdelmét a szabadságért. „A szabadság lámpalázában
gerincvelődig dideregsz” (A szökés, 37) A feltétlen szabadságvágy, az abszolút
szabadság-illúzió, és az elvesztése a legtöbb
embert máris leszereli, kiábrándítja, behódolásra készteti. A címadó novella
első főszereplője, Kari – A fiú – „vakon bízott abban, hogy léteznie kell az
abszolút szabadságnak, amelyben az ember azt teheti, amit akar. De vajon
feltette-e magának a kérdést, hogy miként lehetséges ezt megvalósítani?” (A
szökés, 23) Léteznie kell azonban egy belső szabadságnak,
melyet, ha szerencsés az ember, belenevelnek: „Mint a nevedet, úgy
őrizd, amíg élsz, a beléd oltott szabadságot!” (Gyufaszálak, 107). Ez utóbbi
fogalom körül évszázadok óta gyűrűzik a harc; az ideológiai is. A címadó
novellában a tényleges szöveget végigkíséri egy fejléc-sáv, ahol a múlt és
jelen eszmei tapasztalatai ütköznek egymással, az eszmétlen terror képzetével,
no meg az emberi természet furcsaságaival... „Az emberi termeszetek látszatra
békés történelme éppúgy a vértől piroslik, akár a háborúké” – kezdi Lászlóffy
az idézetfüzér-fejlécet, mintegy előre utalva arra – erre? – a korra, melyben
már nem a hatalmi önkény pusztít és szab korlátokat nekünk, embereknek, hanem
csak magunk vagyunk önmagunk nehezékei. Kik és mik vagyunk, mivé tudtunk lenni,
akik tiltakoztunk az „újtípusú tömegemberré” morzsoló idők ellen? „A gyakran
ellentétes elvárások kereszttüzébe kerülő egyén felmorzsolódhat a konfliktusok
során, vagy erkölcsileg lezüllhet a minden irányba alkalmazkodó válaszaival.” –
így a fejléc. Társadalmi vákuumba vettetünk, ha elvetjük az előírt életcélokat,
akárcsak akkor, ha elvesztjük – nem találjuk meg – a saját életünk értelmét
„Átmeneti időszakba születtem bele... passzivitásba száműzettem, később önként
száműztem abba magamat, mindig attól tartottam, hogy nem fogom megtalálni
egyéniségemet” (A szökés, 53). A senkiből valakivé válás olyan bravúros
tornamutatványa az „adminisztrált elemként” elkönyvelt embernek –
személyiségnek –, mely hez, első ízben legalábbis, lelki megtisztuláson,
képességeken túl szerencse is kell (A szökés,
44). Ilyen adománynak-szerencsének fogható fel minden valódi emberi kapcsolat,
ahol nem maszkok találkoznak, hanem igazi arcok.
A tanító, aki a közös éneklés szépségét adta örökül, az orvos,
vagy az emlékeiben szépnek megőrzött anya. Végül, a szerelem nyújtja a
felszabadulás esélyét. A szökésben lévő hősöknek. A tizenegy novella
vissza-visszatérő dilemmája a visszahúzódó passzivitás (=egyenlő
védettség), illetve a nem-magányban (lásd szerelemben) való áldozatvállalás
között feszül. „A szerelem áldozatvállalás is (mennyiben szebb szó
ez, mint az érdekazonosság), miért ne bocsáthatná meg a bűnt, az érte is
vállalt áldozatot?” (A szökés, 25)
Mindeközben – megy a fejléc – „az egyén torz tudattal kapcsolódik a
közösséghez, ha elutasítja a felelősséget, s ha vállalja is”. Lászlóffy válasza
Laszlóffynak? „Igyekszem minél észrevétlenebbül elsuhanni a közös érdekektől,
arcoktól hevülő háttér előtt, mióta tudom, hogy vadidegen emberek vonásait is
képes egyazon kifejezésbe rántani az ujjongás vagy a rémület” (Kifordítva,
134). Akkor van-e reális humanizmus – megy tovább a fejléc –, amely ben az
ember autonóm erkölcsű, célként tételezett (à la Kant), és akinek a szabadsága
a választásban nyilvánul meg; s ez a választás ad értelmet a szituációnak:
az embernek meg a világnak?
A szökésben a fiú és a lány még híján van a tudásnak, ezért kellenek a
határhelyzetek, a szenvedély megszállottsága, majd a veszítés élménye. Akinek
„éden vagy vízözön” a jelszava, az szökni kényszerül akkor is, ha tétlenségéből
(éden) rázzák föl, akkor is, ha biztonságból hajszolják ki. A sértett hiúságból
fakadó indulat megszabadítja saját kicsinységének elviselhetetlen tudatától, és
lázadni képes („úrrá lennék sorsomon”, Kifordítva, 157). De aztán kilobban az
indulat, marad a valóság, mely felülmúlja a képzeletet. A kegyes idő – ha nem
dermedt, hanem derűs – nagylelkűvé tesz. A veszteségeket, a távozásokat, a
halált, a magáramaradottságot ugyanaz a vándormadarakat kísérő, végtelenbe
vesző halk szomorú tekintet nyugtázza. A folyamatos monologizáló tudja már,
mint a katona (A szökés, 54), hogy „megfigyelő és megfigyelt vagyok egy
személyben és nem születtem hősnek”... „a hős egy közveszélyes bestia... nincs
más dicsőség, mint a jóság... nincs más hősiesség, mint az önfegyelmezés” (A
szökés, 35). A helyzet – a lét olyan, akár egy tájkép: szavak nélkül is
felfogható. A színhely nem érdekes, változhat, mint ahogy lelkünkben az igazság
is folyton alakul (Kifordítva, 159). A sírásra torzult arc kifejezéstelen,
üres. A szavakban kifejezhető önvédelem senkit sem érdekel. Megszűnik az
öncenzúra, az alakoskodás? „A szavak, ha mások akaratába ütköznek, máris
tehetetlenné válnak” (A szökés, 48). „Akárhány vakmerő kijelentésnél többet
jelent a szükséges cselekvés, még a végső órában is” (Kifordítva,
170). Ezek a záróakkordok. Mintegy átugorjuk a katarzis mozzanatát – mondhatni,
a feszültség elejétől végéig ott lebeg – modernül. Nem hárítható el, nem
oldható föl. A fejléc „mondja” a döntés felelősségéről: „vagy elfogadjuk a
helyzetet, vagy szembeszegülünk vele, mindenképpen
elkötelezzük magunkat.”
A helyzet – az íróé meg az olvasóé egyaránt – a mindenkori. Eléggé abszurd,
hogy minden lehet mindennek az ellentéte is, így volt azelőtt, és így
lesz azután is, talán az emberi természetek csak látszatra békés
története jussán. „Fájdalmas kiáltás helyett egy bátorító szemöldökrándulás
dermedtségünkben már-már az örömhöz hasonlított” (Kifordítva, 170). Ha nem
sikerül a felszabadult kacagás, némán megnyugvó mosollyal kell távozni – mert
távozni mindig muszáj valahonnan valakinek. Ez már nem szökés. „Tulajdonképpen
nincs is történet (s így elveszíthető fonal sincs); lehajtom fejem, s iszom az
állott teát. Cukor nélkül” (Kifordítva, 188). A monologizáló aláírja művét:
„mint egy bonyolult szituáció mellékszereplője, aki úgyszólván nem is érti a
drámai feszültség lényegét... így hát nem áll módomban... fokozni azt, vagy
feloldani” (Kifordítva, 160).
A könyv végére érve mindenki tudja, nincs szökés (hova is volna?): távozni
lehet, ha van kitől (önmagádtól). Távozásakor szerző megkínálja (nyájas)
olvasóit cukor nélküli teával („TI is ihattok.”), egy amúgy már ismerős
„járvánnyal” meg egy örökséggel; amitől fogva és arra által szerző és olvasó
az, ami, és olyan, amilyen. Szerencsés esetben, önmagához hűséges. (Lászlóffy
Csaba: A szökés. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1990.)
KISS ZSUZSANNA