Jánosházy György
Fanyar szonettek
egy megfeneklett forradalom évfordulójára
BAJAZZÓK
Egy balkáni diktátor emlékére
Ronggyá szakadt a rossz pojáca:
kóc és fűrészpor volt belül –
de mind kikelt lidérctojása,
és máris bársonyszékben ül;
nehézfiúk járják az utcát,
a képük kormos és komor,
lotyók, stricik fejük a bukszád,
zugkocsmák, szennylapok, nyomor
piszkában hókuszpókuszolnak
vigécekből lett táltosok,
s menyétpofával jő a holnap...
Bohóc-világunk régi rendje
egy jottányit sem változott:
nem angyal – bot repít a mennybe.
FÜRDŐHELYI IDILL
Villon-ballada modorában
Pucér lányok, tekintetük parázna.
Bűzlik minden, mint átizzadt kanászing.
Így lészen testünk-lelkünk gyógyulása
a lében, melyben áznak nyavalyáink.
Piszkos habok és nyelvek locsogása.
Magasra csap a jókedv, mint a Páring,
a Mamától nem tudsz figyelni másra
a lében, melyben áznak nyavalyáink.
 
„Kiverni mind egy szálig! Bárki lássa:
itt Ázsiának nincsen maradása” –
és száz kecses kéz helyeselve ráint.
Mi hallgatjuk kussolva, megalázva,
szívünk harag és szégyen kínja vássa
a lében, melyben áznak nyavalyáink.
CSONKA LÉLEKKEL
A lelkünk csonka: nyakra-főre
szabdalták birkaképű, részeg
mészárosok, ravasz sebészek,
amíg rakás rongy lett belőle;
nem tud már nagyszerűt, merészet,
rabpincék, iskolák, kaszárnyák
mélyén kitépdesték a szárnyát
bakók, káplárok, gyászvitézek.
Mennénk, szállnánk a fény felé. föl –
s nem futja izmunk erejéből,
a lelkünk csonk, lábunk agyag.
Mennénk – s toporgunk csak csökötten
nyirkos homályban, híg ködökben,
míg elnyel a hideg latyak.
KÖNYÖRGÉS FÉRGEK ELLEN
Fáradt vadat, űzőbe vettek
dühös kopók, veszett poloskák:
csehók, bordélyok ronda mocskát
hozzák, mohók, kiéhezettek.
Megszálltak farkasétkű tetvek:
agyamat csípik, szipolyozzák,
nyűvik minden parányi rostját,
velőmet marva üzekednek.
 
Meddig hagyod, hogy szép világod
fertőzze vér, sátáni átok?
Uram, emeld fel végre tiltó
szavad: egedből hadd ömöljön,
hogy lenne béke már a földön,
negyven napig a féregirtó.
MOSTOHA TEMETŐ
Az árnyas hantok csöndje csupa emlék:
diákfővel vizsgákra itt magoltunk,
megszeppent bakfisoktól itt raboltunk
ügyetlen csókot... fél százada, nemrég.
E föld sok régi rokon-csontot őriz,
de nevüket felejtik már a sírok,
csak aggok tudják s rabruhás papírok:
mostoha hozzánk már a temető is,
nem kínál békét megfáradt tagoknak...
Ó jaj, hogy itt kell nyugovóra térnünk,
ha kést mártott belénk egy rémalak:
holt szívünkön pimasz lábak tapodnak,
és nem kiáltanak az éghez értünk
elvándorolt fiak.
A MI KIS APOKALIPSZISÜNK
Egy kis apokalipszis – félni nem kell:
nem dől romokba Párizs, Róma, London,
vedelni, ölni marad bőven ember,
és mit számít néhány halott a fronton;
maroknyi népet szántak itt halálra:
két millió vész csak, fél ezrelék sem,
fölöttük a táncot tízannyi járja,
és Isten meg sem hallja tán az égben,
világválságok közt nagyobb a gondja –
hát pusztulunk törvény s tagló alatt,
falatjául sakáloknak s ebeknek,
fogyatkozunk hát apránként naponta,
pondrók zabálnak fel, rákok s hallak,
és hűlt helyünkön varangyok brekegnek.
 
HALOTTAK NAPJÁN
Itt vannak mind, itt gyülekeznek
a gyertyafényes dombokon,
süppedt sírok, mohos keresztek
körül: tanító és rokon,
és ismerős és ismeretlen,
szegénylegények, nagymenők,
a földből is számkivetetten
élők szívében élnek ők.
De fogytán itt a szív s az élet,
és mindenszentek éjjelén
maholnap nincs kinek üzenni:
magunk dermesztő szélbe széled,
maholnap nem gyúl gyertyafény,
mögöttünk csak az Éj, a Semmi.
TÖRÖK VILÁG
Nem jó költőnek és magyarnak:
török világ van itt ma is,
üvöltő dervisek agyainak,
a szív, a száj, a szem hamis.
Miért szakadt fejünkre annyi
kajánság, annyi gyűlölet?
Miért, hogy Lélektől foganni
nem nyílnak többé szűz ölek?
Szikesre szórtuk mind a verset,
fázós léptünkre fájva herseg,
és szánva néz az őszi Hold,
mert látja, hogy lovát habosra
hajszolva, egy kapudzsi hozza.
nyakunkra a selyemzsinórt.