SzĂŠkely JĂĄnos
SZEMPONTOK az illĂşziĂłtlan gondolkodĂĄshoz
BEVEZETÉS
Olvasom, hogy az idős Goethe találkozott egyszer Hegellel. És mert afféle szellemi szupermogul volt, akihez hódolói sőt zarándokai naprakészen hordták a világ tudósát, s úgyszólván első kézből értesült minden új gondolatról (hiszen csak nem olvashatott el saját szeműleg mindent!) – továbbá nem is magukra a művekre volt már kíváncsi, hanem csak a velejükre, megkérdezte az akkor már országos hírű filozófustól, „mit is mond” tulajdonképpen.
Hegel bámulatra méltó tisztánlátással azt válaszolta, hogy ő a gondolkodás törvényeit alkalmazza a valóságra.
(Hát látják, kérem, ilyen pontosan tudta, milyen óriási, milyen minősíthetetlen gazságot követ el!)
Ennek az esetnek kapcsán én is elgondolkoztam, hogy a magam műkedvelő módján mit is állítok tulajdonképpen. Mi az a rövid formula, az az egyetlen mondat, amely a legbelső magva, a lényege volna írásaimnak? Ha netalán engem is megkérdezne valaki, mint Goethe annakidején Hegelt, mit válaszolhatnék neki?
Visszaemlékszem ifjúkoromra. Ifjúkorom derekán – talán huszonöt éves lehettem – megértettem én valamit, és azt hiszem, jól értettem meg. Pár évvel azután, hogy megértettem, szerencsére le is jegyeztem, belecsempésztem egy versbe, mert a gondolat a maga meztelenségében akkoriban (a valóságra kényszerített utópia virágkorában) államellenes merényletnek minősült volna – egyáltalán nem is volt kimondható.
Erről a szövegről van szó:
Hallgass hĂĄt vĂŠgig tĂźrelemmel,
S fogadd el furcsa tanĂ­tĂĄsom, ember,
IgazsĂĄgul ĂŠs menedĂŠkĂźl:
HiĂĄba ĂŠrvek ĂŠs vitĂĄk,
Egy bizonyos van: a vilĂĄg,
Nem előre halad,
Hanem hĂĄtulrĂłl ĂŠpĂźl.
(A folyĂł, 1956)
A világ tehát nem előre halad, hanem hátulról épül. Egyetlen kicsi mondat, egyetlen formula, ha úgy tetszik, banalitás. Mindmáig csodálkozom, hogy van a világon értelmes ember, aki ezt az evidenciát azonnal nem látja be.
Mert ahhoz, hogy elmondhassuk: a vilĂĄg előre halad, tudnunk kellene, hova tart, mi a cĂŠlja, mi ez, hogy „előre” egyĂĄltalĂĄn. Ahhoz viszont, hogy ezt valaki tudja, pontosan Ăşgy kell eljĂĄrnia, ahogy Hegel is eljĂĄrt, tudniillik a gondoskodĂĄs tĂśrvĂŠnyeit kell alkalmaznia a vilĂĄgegĂŠszre. De az emberi ĂŠsz, noha ĂŠletfunkciĂłja szerint a hiteles tĂĄjĂŠkozĂłdĂĄst szolgĂĄlja, s ĂşgyszĂłlvĂĄn a vilĂĄghoz adaptĂĄlĂłdott – mĂŠgsem azonos a vilĂĄggal. Szabatosabban: a gondolkodĂĄs kategĂłriĂĄi, tĂśrvĂŠnyei nem azonosak a vilĂĄg tĂŠnyeivel, tĂśrvĂŠnyeivel, ami abbĂłl is lĂĄtszik, hogy a vilĂĄgban szĂĄmos olyan problĂŠma adĂłdik, amely meghaladja az emberi ĂŠszt.¹
Így tehát egészen fordított a viszony. A gondolkodás törvényei vezethetők le a természet törvényeiből, nem pedig a gondolkodás törvényeiből a világtörvények.
Hogyha a gondolkodĂĄs tĂśrvĂŠnyeiből indulunk ki, ĂŠrtelmes, teleologikus vilĂĄghoz jutunk. Mert az emberi gondolkodĂĄs finĂĄlis. De a vilĂĄg nem lehet finĂĄlis, mert nincs tudata, nincs jĂśvőkĂŠpzete, nincs cĂŠlja, amely felĂŠ tĂśrekedhetne, sőt mĂŠg tĂśrekedni sem tud, mivel nincs akarata. A vilĂĄg csak akkor haladhatna előre, ha ĂŠlőlĂŠny volna, akinek rĂĄadĂĄsul mĂŠg tudata is van.² EgyszĂłval a gondolkodĂĄsban lehet ugyan, de a vilĂĄgban nincsen „előre”.
HĂĄt akkor „hĂĄtul” miĂŠrt van? Azt hinnĂŠ az ember, hogy az „elĂśl” ĂŠs a „hĂĄtul” ikerfogalmak, ellentĂŠtek, csak egymĂĄshoz viszonyĂ­tva lehet ĂŠrtelmĂźk. De ez nem Ă­gy van. A hĂĄtul (a mĂşlt): a tĂŠnylegesen eltelt idő, az előzmĂŠnyek, amelyekből a folyamatos jelen előáll. Az előre (a jĂśvő) viszont az az idő, amely mĂŠg nem kĂśvetkezett be – az tehĂĄt csak az emberi elme szĂĄmĂĄra van. Az „elĂśl” csak a fejĂźnkben van, a „hĂĄtul” viszont csakugyan van.³ A „hĂĄtul” mindaz, ami mĂĄr megtĂśrtĂŠnt: a dolgok struktĂşrĂĄjĂĄba beleĂŠpĂźlt, valĂłsĂĄgosan eltelt idő.
És ezért a világ hátulról épül. Saját múltjából szummálódik. saját előzményeiből összegeződik. A múltja határozza meg, nem a jövője. Tudjuk, merről jön (a saját múltjából), de nem tudjuk, hova tart, mert nem is tart sehová. A világ struktúrájában hordja ugyan azt a potencialitást, hogy egyáltalán mivé lehet, de a merretartás emberi tervképzete, célképzete, sorsképzete merőben idegen tőle.
„Cél”, „értelem” és „akarás”,
„Igyekvés”, „haladás” –
Mindezt az emberĂŠlet
 
Iromba folyamĂĄban
A tudĂłs emberĂŠsz talĂĄlta ki.
A termĂŠszet VAN,
S ez elĂŠg neki.
Ezt ĂŠrtettem meg ĂŠn huszonĂśt ĂŠves koromban; igazĂĄn nem tĂşlsĂĄgosan eredeti felismerĂŠs, egykĂśnnyen belĂĄthatĂł. De belĂĄthatatlan kĂśvetkezmĂŠnyei vannak.
PĂŠldĂĄul az a kĂśvetkezmĂŠnye, hogy minden olyan vilĂĄgkĂŠp, filozĂłfia, vallĂĄs, amely a vilĂĄgegĂŠszben koherens gondolatrendszert fedez fel: tĂŠves ĂŠs antropomorf. Minden olyan vilĂĄgmagyarĂĄzat, amely a vilĂĄgban ĂŠrtelmet talĂĄl (vagy akĂĄr csak keres is) – helytelen, emberszabĂĄsĂş. Az ember gondolkodĂĄsa ĂĄltal (sőt mĂĄr a nyelve ĂĄltal) emberiesĂ­ti a vilĂĄgegĂŠszet. Az emberi gondolkodĂĄsban jelentkező vilĂĄg mĂĄr csak gondolt vilĂĄg, s ezĂŠrt szĂźksĂŠgkĂŠpp gondolatszerĹą. TehĂĄt teleologikus, tehĂĄt finĂĄlis. Mindaddig, amĂ­g ebben a gondolt vilĂĄgban ĂŠlĂźnk, szĂźksĂŠgkĂŠpp fĂŠlreismerjĂźk a vilĂĄg valĂłdi termĂŠszetĂŠt; vilĂĄgkĂŠpĂźnk emberileg (fogalmilag, nyelvileg, kulturĂĄlisan) fertőzĂśtt marad.⁴
De hĂĄt mit tegyĂźnk, mit tehetĂźnk ez ellen, hiszen a vilĂĄg tĂĄvolabbi ĂśsszefĂźggĂŠseinek felismerĂŠsĂŠre egyetlen eszkĂśzĂźnk mĂŠgiscsak a gondolkodĂĄs. Hogyan kapcsolhatnĂłk ki a reflexiĂłt a reflexiĂłbĂłl? Ha mi gondolkodĂĄs ĂĄltal olyan vilĂĄgkĂŠpre tĂśrekszĂźnk, amely ĂŠppen a gondolkodĂĄs torzĂ­tĂĄsait kerĂźli el, nyilvĂĄnvalĂł kĂŠptelensĂŠgre tĂśrekszĂźnk.
És mégis törekednünk kell erre.
Mert a gondolkodásunkban jelentkező világ, ismétlem, nem a valódi világ, hanem annak csak racionalizált gondolati modellje, mása – márpedig mi mégiscsak a valódira volnánk kíváncsiak. Ahhoz a valódihoz kell valami módon közel férkőznünk Mindaddig, amíg ezt a célt el nem értük, maga a gondolkodásunk véti el funkcionalitását. Képtelen hiteles világképet adni, hitelesen tájékoztatni; egyszerűen hibás információkat szolgáltat – éppen azt teszi lehetetlenné, amire való, tudniillik a cselekvés adekvát megszervezését. Egy teleologikus, finális világban olyan jövőtervekbe, olyan életstratégiákba fog belebonyolódni az ember, amelyek a valódi világban újra meg újra kudarcra lesznek ítélve. Hogy mást ne mondjak, a teleologikus (gondolt) világban egészen helyénvalóak az utópiák. A valódiban – nos, saját szemünkkel láttuk, bőrünkön tapasztaltuk, mire vezet egy valóságba ültetett utópia.
Összegezésül egy paradoxon. Mindaddig, amíg gondolkodunk; semmit sem gondolhatunk. Úgy értem, semmi érvényest. Annál fogva, hogy emberek vagyunk, ismeretelméleti csapdában vagyunk. Hiteles tájékozódásra szolgáló gondolkodásunk (éppen az absztrakció magasabb szintjein, éppen az alapvető kérdésekben!) tévesen tájékoztat a világ természetéről. Olyan eszméket ültet el bennünk (egészen szükségszerűen), mint világcél, világszellem, abszolútum, isten, teremtés, gondviselés, sőt társadalmi haladás – megannyi fikciót, ami csak a fejünkben van, a világban nincsen. Hogy nevén nevezzem a dolgot: finális természetű, antropomorf gondolkodásunk a világegészet illetőleg illúziókra vezet.
Az illúziók ellen nemcsak az a kifogásom, hogy illúziók (vagyis hogy fölösleges ornamentumként lógnak világképünkön), hanem hogy elfedik, kiszorítják, valósággal behelyettesítik a tényeket, szóval egészében is illuzórikussá teszik világképünket. Eléggé megszenvedtük, kiismertük már őket, pokolba az illúziókkal!
Kézenfekvő most már, hogy amikor valami módon mégis közel akarunk kerülni a valódi világhoz, amikor tehát illúziótlan, dezantropomorfizált reflexióra törekszünk, mindenekelőtt a gondolati (sőt nyelvi, sőt kulturális) torzulásokat kell kiiktatnunk világképünkből.
És ez a feladat még mindig lehetetlen ugyan, de már nem anynyira.
Először is azokat az eszméket, premisszákat kell tudatosan száműznünk gondolkodásunkból, amelyekbe a jövőképzet közvetve vagy közvetlenül, bármilyen csekély mértekben beépül. Mert legalább erről biztosan tudjuk, hogy a világban nincsen, csak a fejünkben van. És ilymódon sorra kell (kellene) vennünk összes eszméinket sőt szavainkat, meg kellene (meg kell) vizsgálnunk, vajon nem épül-e beléjük olyan képzet, ami a tudatos emberi létben helytálló ugyan, de az öntudatlan világegésztől idegen. Az ilyeneket ki kell selejteznünk gondolkodásunkból. Képtelen feladat, mondom, mégis törekednünk kell erre. Mert mindaddig, amíg a tudatos lét sajátosságait átvetítjük az öntudatlanra; amíg a gondolkodás törvényeiből vezetjük le a természetet; ameddig egységes gondolatrendszert erőszakolunk rá, s ezáltal mintegy emberiesítjük a világegészet; mindaddig tehát, amíg gondolkodásunk álltai olyan vonásokat fedezünk fel a világban, amelyeket (éppen gondolkodásunkkal) mi magunk viszünk bele – reflexiónk nem éri el célját, nem a valódi világot mutatja. Hanem egy funkcionális, finális világot, amelyben még az utópiáknak is helyük lehet.
Minthogy gondolatmenetem aktualitását adja, hadd fejtsem ki ezt bővebben. Életünk, cselekvésünk, egész magatartásunk mélységesen összefügg világképünkkel. Egy gondolt viliágban sok olyasmire fog vállalkozni az ember, amit a valódi kizár. Amíg azt hisszük, hogy például a történelem tart valamerre, azt is hinnünk kell, hogy felismerhetjük merretartását. A fejünkben levő teleologikus, finális világmodell, így aztán mindenféle céloknak, programoknak, terveknek szolgáltat ki minket – és nem is csak a sajátjainknak. Kiszolgáltat például ilyen vagy olyan társadalmi erők, uralmi aspirációk elméletileg álcázott érdekeinek: manipulatív ideológiáknak, pártprogramoknak. Gondolt világunkban azt hisszük, hogy amit ezek ígérnek, a valóságban is kivihető.
Politikai manipulációk folytán már eddig is a történelem véget nem érő katasztrófasorozatát szenvedtük végig. Egyetlen kiutunk belőlük az illúziótlan világkép: a reflektálatlan, valódi világ.
ArrĂłl van tehĂĄt szĂł, hogy milyen a reflektĂĄlatlan, valĂłdi vilĂĄg. Ezt kellene megtudnunk – reflexiĂłval. A feladat paradox volta, mint mondtam, legtĂśbbszĂśr oda vezet, hogy valamely gondolatrendszer koherenciĂĄja kedvĂŠĂŠrt ĂŠppen a valĂłsĂĄg ĂĄldoztatik fel. Pedig az emberi elme szĂĄmĂĄra a „magĂĄnvaló” sem hozzĂĄfĂŠrhetetlen. HiĂĄba rĂĄgalmazzĂĄk manapsĂĄg minden Ăşton ĂŠs mĂłdon a tudomĂĄnyt, annak igenis a valĂłdi vilĂĄggal van dolga! Hogy az objektĂ­v tudomĂĄnyos megismerĂŠs elidegenĂ­t hajdani emberszabĂĄsĂş vilĂĄgunktĂłl, amelyet gondolkodĂĄsunk teremtett, amelyben tehĂĄt eleve „otthon” vagyunk?⁵ Pokolba az illĂşziĂłkkal! Arra kell tĂśrekednĂźnk, hogy az elvont gondolkodĂĄsban is (az absztrakciĂł legmagasabb szintjein is) a termĂŠszettudomĂĄnyok tĂĄrgyszerĹąsĂŠgĂŠt ĂŠrvĂŠnyesĂ­tsĂźk, kĂźlĂśnben reflexiĂłnk nem teljesĂ­theti ĂŠletfunkciĂłjĂĄt: egyszerĹą logikai jĂĄtĂŠk, kultĂşraspecifikus hagyomĂĄnyok tovĂĄbbszĂśvĂśgetĂŠse marad. És akkor akĂĄr abba is hagyhatjuk a gondolkodĂĄst.
Milyen a reflektálatlan, valódi világ? Nem tudom, senki sem tudja. De szempontokat adhatok vizsgálatához, ahogy a magam műkedvelő módján a továbbiakban meg is teszem. „Nem előre halad, hanem hátulról épül” – ez egyike, egyik legfontosabbika szempontjaimnak.
LEGITÁS
1. A termĂŠszet tĂśrvĂŠnyei
Valahányszor kiadom a kezemből egy-egy ilyen kis (elméleti) írásomat, mindig kedvem volna valamiféle szószedetet mellékelni hozzá, hogy világos legyen, mit kell érteni ezen vagy azon a terminuson. A deduktív rendszereket mindig definíciók vezetik be. Amivel én magam próbálkozom, az persze nem deduktív rendszer, de mindenesetre kísérlet a „dezantropomorfizált” reflexióra: egy kulturális (például nyelvi) torzítás nélküli világkép megalkotására. Ezért hasznosnak vélem néhány sűrűbben használt kulcsszó értelmét legalább utólag megmagyarázni.
Számtalanszor leírtam például: „ok”, „okozat”, „természeti törvény”, holott tudom, hogy a világban (a partikularitás világában) semmi ilyesmi nincsen; mindezek csak afféle „dologiasított” absztrakciók – a világfolyamat megannyi relációja úgy, ahogy gondolkodásunkban megjelenik. Nem mondható tehát, hogy a valóságban semmi sem felel meg ezeknek a terminusoknak. De nem fednek semmi valóságosan létezőt, semmi konkrétumot, hanem csak a konkrét létezőknek (mint folyamatoknak) működési elveit, szabályait. Ok, okozat, törvény: gondolkodásunk kategóriái. Ahhoz, hogy megértsük, mi felel meg nekik a gondolkodáson kívül (a való világban), előbb a valóság nyelvére kell őket fordítani.
Elmondtam, bőbeszĂŠdĹąen kifejtettem mĂĄr, hogy elkĂŠpzelĂŠsem szerint a valĂłsĂĄg nem mĂĄs, mint a vilĂĄgtĂŠr időben vĂĄltozĂł struktĂşrĂĄja. „TĂŠr van, ĂŠs ennek szerkezete van, ĂŠs ez a szerkezet időben vĂĄltozik, magamagĂĄbĂłl Ăśsszegeződik”.⁶ RĂśgeszmĂŠm szerint ez a vilĂĄg.
A strukturĂĄlt vilĂĄgtĂŠrnek vannak viszonylag ĂĄllandĂł formĂĄciĂłi, az egysĂŠges vilĂĄgfolyamatnak viszonylag autonĂłm rĂŠszfolyamata⁷ – ez minden egyes szemĂŠly ĂŠs a tudomĂĄny egybevĂĄgĂł tapasztalata. BĂĄrmit tapasztalunk, mi a vilĂĄgban a sugĂĄrzĂĄsoktĂłl a tĂśmegekig, az elemi rĂŠszecskĂŠktől a galaktikus rendszerekig, az ĂĄsvĂĄnyoktĂłl az ĂŠlőlĂŠnyekig, s amit ezek az ĂŠlőlĂŠnyek mestersĂŠgesen előállĂ­tanak (Ăşgy ĂŠrtem, az ember) – az mind a vilĂĄgtĂŠr energetikailag kiegyensĂşlyozott, viszonylag autonĂłm formĂĄciĂłja, mind „konkrĂŠt dolog”, amelyet a vilĂĄgfolyamat belső szĂźksĂŠgszerĹąsĂŠge hĂ­vott elő.
A konkrét dolgokban idő működik, azok tehát éppúgy folyamatok, akárcsak a világegész. Folyamatról épp akkor beszélünk, amikor idő működik valamely struktúrában, amikor az a struktúra belső szükségszerűsége folytán saját előzményeiből újra meg újra öszszefoglalja, állandóan újjáteremti, mondhatni szummálja magamagát. Ezek a részfolyamatok szintén szummálódás útján épülnek bele, „integrálódnak” valamely tágabb egész, végső soron a világegész folyamatába.
Hiába tudjuk, most már, hogy a rész nem a másik résszel, hanem az egésszel van valódi relációban, a világfolyamat szummálódása gyakorlatilag mégis a részfolyamatok (az autonóm struktúrák) kölcsönhatása útján megy végbe. „Egyik részfolyamat kölcsönhatásba lép egy másik részfolyamattal, s ettől mindkét folyamat megváltozik, vagy egészen új struktúra alakul ki.” Ez a kölcsönhatás sematikus leírása, mondhatni a váza. (A való világban persze nagyon ritkán fordul elő ilyen modellértékű kettős kölcsönhatás; ott rendszerint igen sok folyamat áll egymással ilyen sokrétű állandó kölcsönhatásban, úgyhogy szövedékük többnyire felfejthetetlen.)
Nos, „ok”, „okozat” – fogalmaink a kölcsönhatás eseményéhez kapcsolódnak – abból absztrahálódtak. Mindaz, ami a fejünkben kauzalitásként jelenik meg, a valóságban részfolyamatok kölcsönhatása.
Sok évvel ezelőtt megpróbáltam lejegyezni magamnak, mit is jelentenek ezek a terminusok a valóság nyelvén. Ilyen szófejtésekre találok.
„Ok = két folyamat kölcsönhatása a következmények felől nézve.
Okozat = kölcsönhatás során beállt változás valamely folyamatban.”
A kölcsönhatás feltétele az egyidejűség. Éppen ezért:
Ok = az a folyamat, amely (a kĂślcsĂśnhatĂĄs feltĂŠtelei kĂśzĂśtt) valamely mĂĄs egyidejĹą folyamatba belejĂĄtszik, abban vĂĄltozĂĄst. mĂłdosulĂĄst hoz lĂŠtre.
Okozat = valamely folyamat mĂłdosulĂĄsa egy vagy tĂśbb egyidejĹą folyamat belejĂĄtszĂĄsa folytĂĄn.
Persze, beszélünk belső okról is. Ez éppen a folyamat immanens szummálódása.”
Látható: igenis jelentenek valamit a valóság nyelvén ezek a szavak, annak ellenére, hogy nem konkrét dolgokat, hanem csak kölcsönhatásaik alapelvét, mechanizmusát jelentik – szóval annak ellenére, hogy merő absztrakciók.
Namármost, hogy milyen „okok” milyen struktúrákban milyen „okozatokat” hoznak létre, azt természeti törvények határozzák meg.
Ami a fejĂźnkben tĂśrvĂŠny, az a valĂłsĂĄgban „tĂśrvĂŠnyszerű”. TĂśrvĂŠnyszerĹąről akkor beszĂŠlĂźnk, amikor a folyamatok kĂślcsĂśnhatĂĄsĂĄban (vagy azok belső szummĂĄlĂłdĂĄsaban) kĂśzĂśs vonĂĄsokat, ismĂŠtlődĂŠseket tapasztalunk. Itt tehĂĄt az „ismĂŠtlődĂŠs” a kulcsszĂł. De hĂĄt hogyan fordulhat elő ilyesmi? Hiszen a valĂł vilĂĄgban minden ĂŠppoly egyszeri ĂŠs egyedi (partikulĂĄris), akĂĄr az ember; abban soha semmi sem ismĂŠtlődik meg; ami egyszer megtĂśrtĂŠnt, azt vĂŠgkĂŠpp elnyelte a mĂşlt.⁸ Hogyan beszĂŠlhetĂźnk mĂŠgis ismĂŠtlődĂŠsről, mit ĂŠrtĂźnk ezen?
Az ismétlődésnek a valóság dezantropomorfizált nyelvén hasonlóság a neve. Egészen nyilvánvaló, hogy a világfolyamatban seregestül jönnek létre szükségszerű struktúrák (a világtér természetéből fakadó, viszonylag stabil, autonóm formációk), amelyeknek szembeötlő közös jegyeik vannak. Egyik vasatom nem azonos a másik vasatommal, egyik dagály a másik dagállyal, de szerkezetük, lefolyásuk szembeötlően hasonló. Ezt a jelenséget mi fogalmilag ismétlődésnek fordítjuk. Azonkívül valamely folyamat bizonyos fázisaiban is mutatkozhatnak közös jegyek. Fogalmilag ezt is ismétlődésnek fordítjuk. Az ismétlődés struktúrák és folyamatok közös jegyeinek (hasonlóságának) gyűjtőfogalma.
MĂĄrmost: hasonlĂł struktĂşrĂĄknak a kĂślcsĂśnhatĂĄsai is hasonlĂłak. HasonlĂł struktĂşrĂĄk kĂślcsĂśnhatĂĄsainak szĂźksĂŠgszerĹą hasonlĂłsĂĄgĂĄbĂłl jĂśtt lĂŠtre a tĂśrvĂŠny fogalma.
Törvényszerűek tehát azok a közös vonások, amelyeket egymáshoz hasonló struktúrák kölcsönhatásai során tapasztalunk. A természeti törvény: hasonló struktúrák kölcsönhatásának szükségszerű hasonlósága – ennek gondolati absztrakciója.
Tudjuk tehát, hogy miképpen jön létre a fejünkben a törvény fogalma. (A kauzális relációk ismétlődésének, hasonlóságának tapasztalatából). Kérdés most már, hogy mi felel meg a való világban maguknak ezeknek a hasonlóságoknak, mi az objektív szubsztrátumuk.
Emlékeztetőül: a világfolyamat által generált (azon belül szükségképp kialakult) részfolyamatok egymással állandó, sokrétű kölcsönhatásban állnak, s ezáltal ismét világfolyamattá integrálódnak. Vissza integrálódnak azzá, amiből eleve kialakultak, amiből soha ki sem szakadtak. Az egész és a rész viszonyával van itt dolgunk – az időfaktor közbejöttével.
A világstruktúra örökös változása a részstruktúrák kölcsönhatásaiból adódik össze. Hogy milyen változás mehet végbe egy struktúrában, azt persze maga a struktúra szabja meg. Nem jöhet létre bármiből bármi. Maga a struktúra határozza meg, milyen kölcsönhatásokban vehet részt, egyáltalán mivé lehet. Eszerint valamely struktúra időbeli szummálódásának szigorú szabályai vannak. Magából a struktúra természetéből fakadó szabályai. Ezért a részfolyamatok kölcsönhatása is bizonyos szabályok szerint megy végbe – ezek éppen a világfolyamat szummálódásának szabályai.
Nos, a folyamatok szummálódásának, a részfolyamatok kölcsönhatásának (világfolyamattá való integrálódásának) szabályait nevezzük mi törvényeknek. Ezek gondolati absztrakcióit. íme „törvény” fogalmunk valóságbeli szubsztrátuma.
Azt mondtuk: ha a vilĂĄg egysĂŠges folyamat, abban semmi sem lehet vĂŠletlen, ott minden szĂźksĂŠgszerĹą. Ami szĂźksĂŠgszerĹą, az eszerint tĂśrvĂŠnyszerĹą is. Ha a kauzalitĂĄst formĂĄnak tekintjĂźk, a legitĂĄs benne a tartalom. TermĂŠszeti tĂśrvĂŠnyek bonyolult egyĂźtthatĂĄsa hatĂĄroz meg minden esemĂŠnyt a vilĂĄgon.
A természeti törvény tehát azt mondja meg, milyen szabályok szerint integrálódnak a részfolyamatok világfolyamattá. Egyáltalán milyen szabályok szerint szummálódnak a folyamatok. A természeti törvény végső soron a világfolyamat természetét, belső szükségszerűségét írja le.
A világfolyamat szubsztanciája a strukturált világtér. Ebben működik az idő. A világfolyamat (maga a világ) éppen a világtér időbelisége. A természeti törvény ezért végeredményben azt mondja meg, hogy milyen szabályok szerint működik az idő a térben.
Nincs másfajta törvény, csak természeti. Minden más törvény, a társadalom, az agyműködés stb. törvényei: ugyanezek a természeti törvények úgy, ahogyan bonyolult együtthatásuk az organikus, funkcionális struktúrákban érvényesül. A természeti törvények azért általánosak, egyetemesek és kötelezőek, mert a világtér természetéből fakadnak.
Ezek azok a szabályok, amelyek szerint a múlt összegeződik.
Ezek egyĂşttal a komplex struktĂşrĂĄk felĂŠpĂźlĂŠsĂŠnek ĂŠs persze lebomlĂĄsĂĄnak szabĂĄlyai.
A vilĂĄgtĂŠr szummĂĄlĂłdĂĄsĂĄnak szabĂĄlyai.
A világstruktúrát szummáló idő szabályai.
A tér-idő komplexum működésének szabályai.
A vilĂĄgfolyamat szabĂĄlyai ezek tulajdonkĂŠppen.
Hát ilymódon próbálgatom én a valóság nyelvére fordítani hagyományos, „dologiasított”, nagyon-nagyon emberi fogalmainkat. Eközben néha olyan terminusokra is rábukkanok, amelyeket sehogy sem tudok a valóság nyelvére fordítani. „Előre”, „világszellem”, „szabadság”, „véletlen” – mit tudom én. Ezek a valóság nyelvén, úgy látszik, semmit sem jelentenek.
2. A tĂśrtĂŠnelem tĂśrvĂŠnyei
Történészek, történetfilozófusok szakmájuk legsúlyosabb ismeretelméleti problémájának azt az ellentmondást tekintik, hogy a történelmet reflektáló szubjektum maga is szükségképp történeti. Senki sem helyezheti magát kívül a történelmen, hogy azt azután kívülről (mintegy az örökkévalóság nézőpontjából) ítélje meg. Történeti reflektál történetit – hogyan is kerekedhetne ebből hiteles reflexió?
Történészek, történetfilozófusok azt is panaszolják, hogy sehogy sem tudják megállapítani, mi a történelmi folyamat „értelme”; merre tart, hová vezet. Csak a legbutábbaknak (vagy legelfogultabbaknak) van erről pontos elképzelésük, a hozzáértőbbek állandó kételyek között tapogatóznak, és csak kevesen vallják be nyíltan, hogy ennek az egész „históriának” semmi felfogható értelme nincs.
(Úgy kell a történészeknek – mondhatná valaki –, miért nem mérik fel, hogy célja csak annak lehet, aminek tudata van. A történelemnek nincs tudata, abban tehát sohasem érvényesülhet finalitás. Aki a történelmi folyamat célját, értelmét keresi, nem érti a világ természetét.)
TĂśrtĂŠnĂŠszek, tĂśrtĂŠnetfilozĂłfusok vĂŠgĂźl mĂŠg arra is gyakran panaszkodnak, hogy kĂŠptelenek kidolgozni a tĂśrtĂŠnelem mozgĂĄstĂśrvĂŠnyeit. Ha mĂĄr a cĂŠljĂĄt nem lĂĄtjuk, lĂĄtnĂłk legalĂĄbb a meghatĂĄrozottsĂĄgĂĄt.
A történelmi mozgást azonban olyan sok, olyan átláthatatlanul sok tényező befolyásolja, hogy azokat lehetetlen mind számba venni; képtelenség szétbogozni és egyenként figyelemmel kísérni minden történelmi erőt, minden együtt és egyszerre működő hatásmechanizmust. A történelem mozgástörvényeinek felfedezése így csak az idők végezetére remélhető.
De azonkívül is, minden történelmi esemény konkrét: éppolyan egyszeri és egyedi, akár az ember. A történelmet csakugyan emberek „csinálják” – és sokan hiszik, hogy az ember szabad. Olyan véleményt is olvastam, hogy éppen ezért a történelmi mozgásban is szabadság érvényesül Ahol szabadság van, ott persze nincs szabály, nincs törvény – ott nincs tudomány.
Hogyan is állunk tehát a történelem törvényeivel? Vannak ilyenek? Megismerhetők? Vagy talán nincsenek is?
A világban idő működik, tehát a világ folyamat.
Ha az egységes világfolyamatban szükségszerűség, legitás érvényesül, a történelemben is érvényesülnie kell. A történelmi mozgás – mint minden más mozgás – bizonyos szabályok (törvények) szerint mehet csak végbe.
Milyen tĂśrvĂŠnyek szerint?
Hogy erre válaszolhassunk, mindenekelőtt azt kellene tudnunk: egyáltalán mi az, hogy történelem.
A történelem mindenesetre az idő működése valamiben. Miben működik az idő, amikor mi történelemről beszélünk? Semmi esetre sem magában a történelemben, hiszen azt mondtuk, éppen az idő működése a történelem. Akármilyen talányos kategória is az idő, annyi bizonyos, hogy saját működésében nem működik.
Akkor tehát miben működik az idő? Azonkívül, hogy az egész világban, ennek a világnak minden viszonylag autonóm formációjában is folytonosan működik. Az egész világfolyamatban és az öszszes részfolyamatokban, amelyekből az egész integrálódik. Az idő nem is más, mint konkrét világbeli struktúrák állandó mozgása, változása, szummálódása. Az idő tehát mindig valamely struktúrán belül működik. Éspedig olymódon, hogy újra meg újra összefoglalja, szummálja, múltjához képest folyamatosan átalakítja azt a struktúrát.
Az idő működése éppen ezért annak a struktúrának a törvényei szerint megy végbe, amelyen belül hat.
Nos, melyik az a struktúra, melyet az idő folyamatosan megváltoztat, amikor mi történelemről beszélünk?
Minden bizonnyal az emberi tĂĄrsadalom.
Azt akarom mondani, hogy megítélésem szerint a történelemnek nincsenek külön törvényei. Igenis vannak törvényei viszont a társadalomnak, amelyen belül a történelmi idő hat. A történelmi mozgást eszerint a társadalom törvényei határozzák meg. Miért is lennének külön törvényei a történelemnek, amikor az nem más, mint az emberi társadalom időbelisége? Éppen a társadalmi struktúra örökös változását, szummálódását nevezzük történelemnek. Világos: a társadalmi mozgásban (a szummálódás általános szabályai révén) csakis társadalmi törvények érvényesülnek.
Vannak tĂĄrsadalmi tĂśrvĂŠnyek? KĂŠtsĂŠgkĂ­vĂźl vannak. Ugyanazok a jĂłl ismert termĂŠszeti tĂśrvĂŠnyek ezek, amelyek az organikus, funkcionĂĄlis, szelektĂ­v struktĂşrĂĄk mĹąkĂśdĂŠsĂŠt ĂĄltalĂĄban is meghatĂĄrozzĂĄk. JĂłl tudom most mĂĄr, hogy az emberi tĂśrtĂŠnelmet nem lehet egĂŠszĂŠben (a maga teljes komplexitĂĄsĂĄban) szemlĂŠlni. Azt ilyen-olyan szempontok szerint ilyen-olyan szegmentumokra szokĂĄs felosztani, mert kĂźlĂśnben beleveszĂźnk a szĂŠtfolyĂł hatĂĄrtalanba. De akĂĄrhĂĄny viszonylag autonĂłm szegmentumĂĄra osszuk is fel a tĂśrtĂŠnelmet (nemzetek, kultĂşrĂĄk, tudomĂĄnyok, mĹąvĂŠszetek tĂśrtĂŠnetĂŠre), azokban mind az organikus, funkcionĂĄlis struktĂşrĂĄkban szimultĂĄn hatĂł, mondhatni egyĂźtthatĂł (termĂŠszeti) tĂśrvĂŠnyek ĂŠrvĂŠnyesĂźlnek.
Így gondolom én.
Lehet azonban, hogy tĂŠvedek vagy fĂŠlreĂŠrtem a kĂŠrdĂŠst, mert csakugyan, ahhoz kĂŠpest, amennyit tĂśrtĂŠnĂŠszek, tĂśrtĂŠnetfilozĂłfusok tĂśprengtek rajta, tĂşlsĂĄgosan is egyszerĹą ez a dolog.
FEJLŐDÉS, HALADÁS
Ellentmondással kell szembenéznem, vagy ha azzal nem is – mert hiszen ellentmondás csak a fejünkben van, a világiban nincsen – szembe kell néznem egy tisztázatlan kérdéssel, egy homályos ponttal nehezen kialakult öregkori világképemben.
Tudniillik a fejlődés, a haladás problémájával. Mit jelentenek ezek a terminusok a valóság nyelvén; jelentenek-e valamit egyáltalán?
1. A társadalmi haladás, vagy ahogy a politikusok mondják, „a progresszió”, viszonylag egyszerű kérdés. Teljes bizonyossággal állítottam mindig (például ezekben az esszékben is), hogy a világnak nincs célja, a világfolyamat nem irányul valamely prekoncipiált, még kevésbé valamely végleges állapotra: nem érvényesül benne finalitás. Minthogy a történelem egynemű a világfolyamattal (annak integráns része), ezért a történelemben sem érvényesül finalitás. A történelem a társadalom időbelisége. A történelmi mozgás nem más, mint az idő működése egy organikus, funkcionális, szelektív struktúrában. tudniillik a társadalomban. A történelem menetét tehát az szabja meg, ahogyan a természeti törvények az ilyen struktúrákon belül együtt és egyszerre hatnak, nempedig az, ahogyan a komponens folyamatok (a rivalizáló társadalmi erők) tudatosan eltervezik. Valóságos jövőkép nem alkotható. A történelem: célszerűen működő vektorerők célszerűtlen eredője.
Értsük meg jobban. Mihelyt azt mondjuk, hogy halad valami, azt is meg kell mondanunk, hová tart, merre halad. A „haladás” célképzetet feltételez. Célja csak annak lehet, aminek tudata van. Az embernek van tudata, a társadalomnak azonban nincsen; az tehát éppúgy hátultól épül (nem pedig előre halad), akár az egész világ.
A társadalom mozgását a múltja határozza meg, nem a jövője, abban tehát nem beszélhetünk merretartásról, épp ezért nem lehet előre látni a menetét sem. Tényleg, gondoljuk csak meg. Egy sakkjátszmának pontosan ismerjük a finalitását, lehetőségeit, szabályait, annak mérhetetlenül kisebb a komplexitása, mégsem jósolhatjuk meg sem a menetét, sem a végét. (Ezért lehet játék a játék.) Középállásban legfeljebb 7–8 lépést képesek: előre számolni a nagymesterek is.
Az emberi tĂĄrsadalomnak nincs finalitĂĄsa⁹, mindig kĂśzĂŠpĂĄllĂĄsban (folyamatos kĂśzĂŠpĂĄllĂĄsban) van, rĂĄadĂĄsul mĂŠrhetetlenĂźl nagyobb a komplexitĂĄsa – annak mozgĂĄsĂĄt tehĂĄt igen-igen rĂśvid tĂĄvon lehet csak prognosztizĂĄllni. Mindazok a nagymesterek (ideolĂłgusok, politikusok), akik azt ĂĄllĂ­tjĂĄk magukrĂłl, hogy pontosan ismerik a tĂśrtĂŠnelem mozgĂĄsirĂĄnyĂĄt, cĂŠljĂĄt, kĂ­vĂĄnatos, elĂŠrhető ĂĄllapotĂĄt: kĂśzĂśnsĂŠges csalĂłk. KizĂĄrĂłlag sajĂĄt hatalmi ĂŠrdekeiket kĂ­vĂĄnjĂĄk előmozdĂ­tani manipulatĂ­v prognĂłzisaikkal.
Társadalmi haladás nincsen. A „progresszió” a hatalmi aspiráció fedőneve, semmi egyéb.
2. Azt hinné az ember, hogy eszerint fejlődés sincsen. Csakhogy ez már egy másik probléma.
A gyermekeim, amíg felnőttek, állandóan fejlődtek, ugyebár. Testileg és szellemileg szakadatlanul gyarapodtak. Häckel törvénye szerint eközben ugyanazt az utat járták végig, amelyet az élő szervezetek is végigjártak a filogenezis folyamatában. Eszerint a filogenezis is fejlődés – kétségtelenül. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a tudományos felismerésekre újabb felismerések épülnek, szóval a tudomány is fejlődik. Ugyanígy fejlődik szemünk láttára a technika is.
Nem is kétséges, hogy a világban ilyen-olyan vonatkozásban fejlődést tapasztalunk. Nem puszta szó az, nem olyasmi, mint a „haladás” – fejlődés terminusunknak a valóságban is megfelel valami.
Vajon mi felel meg?
Először is le kell szögeznem, hogy a világfolyamat (s azon belül a részfolyamatok) puszta szummálódását magában még nem lehet fejlődésnek nevezni. Vannak, akik így értik a szót, de talán nincs igazuk. Ahhoz, hogy valami fejlődjék, nem elég, hogy idő működjék benne; a fejlődő struktúrákban az időnek speciális módon kell működnie.
Milyen mĂłdon?
Olymódon, hogy szerkezeti változást hozzon létre abban a struktúrában; valami újat hozzon létre; mondhatni kumulálja benne az újat. A fejlődő struktúra, ahogy mondani szokták, folyamatosan más lesz, differenciáltabb, bonyolultabb lesz. A fejlődés: a komplex és egyre komplexebb struktúrák felépülése.
Azt is mondhatnók tehát, hogy a fejlődés az organikus, funkcionális struktúrák sajátossága – és csak azért nem mondhatjuk mégsem, mert hiszen magát az organikus létet is valamiféle fejlődés eredményének kell tekintenünk. Az idő már a szervetlen világban is olymódon működött, hogy abban valami újat, komplexebbet, bonyolultabbat (tudniillik élő szerveződéseket, organizmusokat) hozott létre.
Akárhogy is volt, a fejlődés mintája és alapmodellje számunkra ma a filogenezis. A törzsfejlődést Darwin nagyjából úgy írja le, hogy az örökös versenyfutás a környezeti feltételek változása és az élő szervezetek alkalmazkodása között. Azok a szervezetek, amelyek genetikus adottságaik folytán képesek alkalmazkodni folytonosan változó környezetükhöz, tovább élnek és szaporodnak; azok, amelyek nem képesek erre, áldozatul esnek a szelekciónak. Ilymódon adaptálódik változó környezetéhez a génállomány.
Mondhatjuk tehát, hogy a fejlődés ilyen szempontból a génállomány adaptív stratégiája. A fejlődő struktúra azáltal, hogy az idő több újat hoz benne, sőt halmozza benne az újat, jobban adaptálódik környezetéhez, s így nagyobb esélye van a fennmaradásra.
Egyszóval ahhoz, hogy mi fejlődésről beszéljünk, olymódon kell működnie az időnek valamely struktúrában, hogy abban ne csak változást hozzon, hanem halmozza is az újat.
Mi az az „új”, aminek az evolúcióban halmozódnia kell?
Minek kell voltakĂŠppen halmozĂłdnia az evolutĂ­v struktĂşrĂĄkban, hogy azok egyre komplexebbekkĂŠ lehessenek?
Azt hiszem, nem tĂŠvedek, amikor egyetlen szĂłval azt mondom: tapasztalatnak.
Tudományos kifejezéssel ezt manapság információnak nevezik. A fejlődő struktúrákban információnak kell halmozódnia; a fejlődés mondhatni nem is egyéb, mint a halmozódó információ érvényesülése valamely komplex és egyre komplexebb folyamatban.
Ezt a tudomány a technika esetében könnyű kimutatni. Egyik tudományos felismerés megteremti a feltételét a másik felismerésnek; a felismerések így egymásból sarjadnak, egymásra épülnek, szó szerint halmozódnak – és ekképpen fejlődik a tudomány. A technika éppen a tudomány gyakorlati alkalmazása, tehát a tudománynyal együtt fejlődik, nem is említve, hogy eközben külön halmozódik a technikai tapasztalat is. Való viliágunknak ezekben a szféráiban tehát pontosan tudjuk, mi a fejlődés. Maga a tapasztalat, az információ halmozódása.
Ahogy a tudomány fejlődik, éppúgy fejlődik a bioszféra, az élővilág is. Minden, ami él: organizmus. Mi halmozódik tehát az organikus struktúrákban, amikor mi filogenezisről beszélünk?
Nos, ugyanaz, amiről előbb már szó volt. A génállományban rögződött adaptív tapasztalat.
Az az információ halmozódik, amely a szelekció szűrőjén átszűrve a nemzedékek során a génállományban rögzül, így biztosítva a bioszfára evolutív alkalmazkodását.
Énnekem régi meggyőződésem, hogy az élővilágban, s így persze az emberi viliágban is, a génállomány az, ami igazán van, az állít elő a maga számára egyedeket, amelyek által újrakombinalódik, és részt vesz az életversenyben. Azt is mondhatnók tehát, hogy a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív információt szállítanak a génállománynak – ez a funkciójuk. De meg is fordíthatjuk a dolgot. A génállományban hagyományosan olyan információrendszert szokás látni, amely kizárólag az egyedek előállításában kap szerepet. Eszerint maga a génállomány az, ami a benne felhalmozott adaptív tapasztalatot (információrendszerként működve) az egyedek felé közvetíti. Az adaptív információt ekképpen egyedek közvetítik a génállománynak, amely azután visszaközvetíti az egyedeknek. Ezért mondhatjuk, hogy a filogenezis és az ontogenezis egyetlen egységes rendszer, egymást ismétlik, voltaképp ugyanazok.
Amikor tehĂĄt a gyermekeim fejlődĂŠsĂŠről beszĂŠltem, hogy azok testileg ĂŠs szellemileg szakadatlanul gyarapodtak, ezzel nem mondtam mĂĄst, mint hogy felnĂśvekvĂŠsĂźk sorĂĄn pontosan vĂŠgrehajtĂłdott a gĂŠnĂĄllomĂĄnynak nevezett adaptĂ­v informĂĄciĂłrendszer utasĂ­tĂĄsa. Amikor viszont tĂśrzsfejlődĂŠsről beszĂŠlĂźnk, nem mondunk mĂĄst, mint hogy a gĂŠnĂĄllomĂĄny szakadatlanul akkumulĂĄlja, tĂĄrolja a szelekciĂł szĹąrőjĂŠn ĂĄtszĹąrt egyedek adaptĂ­v tapasztalatĂĄt. Az organikus struktĂşrĂĄk mondhatni a fejlődĂŠs folytĂĄn „tapasztaljĂĄk ki” a vilĂĄgot.¹⁰
Összefoglalva tehát: a filogenezis azáltal állhat elő, hogy a génállomány folyamatosan beépíti saját struktúrájába a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív „tapasztalatát”, s ezt visszaközvetítve az egyedeiknek egyre fejlettebb (komplexebb, akkomodatívabb) organizmusokat hoz létre. A törzsfejlődés csúcsteljesítménye valamely mutáció közbejöttével mindezidáig az ember, az emberi agykéreg a maga specifikus működésével, amelyet tudatnak is nevezünk. Ez bizonyult mindezidáig az alkalmazkodás leghatékonyabb változatának, amit az emberfaj történelmi expanziója is jól igazol. Semmi okunk sincs azt hinni viszont, hogy az evolúció ezzel lezárult. Hogy lesznek-e további fejleményei, s ezek milyenek lesznek, azt éppúgy nem lehet tudná, ahogy a történelem menete sem jósolható meg.
Az evolúció azáltal hoz újat az organikus struktúrákban, hogy információt, tapasztalatot halmoz. Ahol nincs halmozódás, ott fejlődés sincsen.
Visszatérve mostmár az emberi társadalomra, fel kell tennünk a kérdést: rendben van, abban nem működik finalitás, ott tehát „haladás” sincs. De vajon fejlődés sincsen? Mert ha volna fejlődés, épp ezt a fejlődést nevezhetnék mi haladásnak.
Nos, naponta beszélünk fejlett és kevésbé fejlett társadalmakról; tudjuk, hogy eleink másképpen éltek; a társadalmak életében valamiféle fejlődés csakugyan érvényesül. A társadalmakban tehát igenis halmozódnia kell valaminek, ami információrendszerként működve meghatározza azok fejlettségét. Miben különbözik egymástól egy fejlett és egy fejletlen társadalom? Hát például civilizációjuk mértékében, színvonalában. Kérdés most már, mi halmozódik a társadalmakban, ami információrendszerként működve meghatározza civilizációjuk mértékét, színvonalát?
Minden bizonnyal az objektív tudás. Az emberi tudatban rögződött tudományos és technikai tapasztalat.
A tudományos-technikai tapasztalat halmozódása (a tudományos fejlődés) tehát épp az a hatóerő, amely magának a társadalomnak civilizatorikus fejlődését is meghatározza. A társadalom állandóan bővülő, evolutív információrendszere eszerint maga a tudomány. Vagy megfordítva a hangsúlyt: a tudomány épp az a halmozódó információrendszer, amely a társadalomban evolúciót generál.
Persze a tĂĄrsadalmi ĂŠlet szĂĄmos mĂĄs szegmentumĂĄban (az intĂŠzmĂŠnyekben, az anyagi ĂŠs kulturĂĄlis javak halmozĂłdĂĄsĂĄban) is megfigyelhetők evolutĂ­v illetve involutĂ­v tendenciĂĄik. De mindezeknek van egy kĂśzĂśs vonĂĄsuk: nem ĂŠrintik a tĂĄrsadalom alapvető szerkezetĂŠt. Maga a tudomĂĄnyos-technikai fejlődĂŠs sem ĂŠrintette soha a tĂĄrsadalom alapvető szerkezetĂŠt. Nagyon fontos ezt leszĂśgezni. A civilizĂĄciĂł magas foka azĂĄltal, hogy javakat halmoz, lehetővĂŠ teszi ugyan a merev tĂĄrsadalmi struktĂşra nĂŠmi (demokratikus) oldĂłdĂĄsĂĄt, de nem jĂĄr alapvető strukturĂĄlis vĂĄltozĂĄsokkal.¹¹
Tudjuk most már hogyan őrli fel a technikai civilizáció a kultúrát, magát az emberi minőséget, az integritást, a személyiséget.
Sőt egyre inkább, egyre világosabban kiderül, hogy a technikai civilizáció fejlődése hovatovább saját természeti alapjait is felemészti, s így magát a társadalmat (magát az emberfaj létét) dönti veszélybe. Úgyhogy az ilymódon előállt civilizatorikus fejlődést azért mégsem nevezném épp haladásnak!
A társadalom olyan struktúra, amelyben igen kevés újat hoz az idő. Úgy értem: magában a tényleges struktúrában. Sokezer éves működése során legfeljebb a dominanciaharc játékszabályait módosította, a társadalom változatlanul hierarchikus szerkezetét leplezte el. Azt is megmondom, miért. Azért, mert a társadalom alapvető szerkezete hatalmi szerkezet. Erre pedig az evolutív információs rendszerek (a tudomány, a kultúra) hatnak ugyan, de csak igen kevéssé hatnak. A hatalmi viszony bipoláris viszony, amelyben úgy látszik, a minden vagy semmi elve érvényesül. Két ember viszonylatában vagy domináns valaki, vagy alávetett. Az emberi társadalomban bármi látványosan fejlődhetik, kivéve a tényleges hatalmi viszonyokat.
Strukturális fejlődés? Társadalmi haladás? Uramisten, hogyan is beszélhetnénk mi haladásról, amikor csak most, a huszadik században is két változatban éltük meg a rabszolgaságot?!
MI AZ, HOGY EREDETI?
(A hagyomĂĄny eltĂŠkozlĂĄsa)
A kedves fiam jóvoltából, aki nagy szegénységében meghívott és vendégül látott (még akkoriban, amikor alkalmi napszámból tengődött Olaszországban): szobrász fiam jóvoltából, aki sokkal többet ér nálam, mégsem tud sehogy megélni; az ő keservesen megdolgozott pénzéből, mondom, egy ízben nekem is megadatott ellátogatni a Vatikánba.
Turisták százaival léptünk be, s váltottuk meg a jegyünket (úgyhogy el is szégyelltem magam: mi keresnivalóm nekem ott, ahol ennyien vannak), s persze mielőbb a Sixtusi kápolnába hagytuk magunkat sodortatni a hetvenhét nyelven zsongó tömeggel.
Mert én a Sixtusi kápolnát jól ismerem. Külön albumom van róla itthon (igaz, nem színes, csak fekete-fehér, mert régi kiadvány), ezt kamaszkorom óta gyakran elnézegettem, tanulmányoztam, egy időben még művészi mintaképemnek is tekintettem a mennyezetfreskók gigászi világát – igen, hát, ilyennek kell látni az embert! De azonkívül is: ez az a műalkotás, amelyet mindenki a legjobbnak tart (mert tényleg a legjobb), amelyet mindenki a legjobban tisztel, az emberi alkotóerő csúcsteljesítménye, vagy ha nem az, mindenesetre a keresztény-európai kultúra reprezentatív műve, hogy ne mondjam, mintapéldánya. Persze hogy mindenekelőtt erre voltam én is kíváncsi, ezt akartam a maga igazi mivoltában, „eredetiben” látni –, ahogy egyébként a többiek is.
Beléptünk tehát a zsúfolt, emberbűzös terembe; ott legelső pillantásom a magasba szállt.
A mennyezetfreskĂłkat ĂŠppen restaurĂĄltĂĄk.
Felerészt be volt állványozva a csarnok (azelőtt sokkal kisebbnek, tényleg csak kápolnának képzeltem), diszkréten, persze, ritkásan álló csőtraverzekkel, amelyekre odafent deszkapadozat támaszkodott – ezen jöttek-mentek, dolgoztak a restaurátorok, de alig kivehetően, mert magasan voltak, s ráadásul még paraván mögé is rejtették őket. Ennek ellenére jól látszott odafent munkájuk eredménye: néhány nemrég elkészült falmező, a híres mennyezet néhány frissiben restaurált szegmentuma – míg a csarnok végében, az állványzaton túl, a régi, az eredeti, a még restaurálatlan mennyezet látszott.
És így nyílt nekem alkalmam egyetlen szempillantással (mondhatni vizuálisan) felmérni, mi az, hogy eredeti.
Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit, úgy tudom, 1512-ben fejezte be; látogatásom időpontjában tehát éppen 475 esztendő, csaknem fél évezered telt el azóta. Ez bizony hosszú idő, elkerülhetetlenül rajta hagyja nyomát bármilyen vakolaton. A kápolna freskói fél évezred alatt megfakultak, besötétedtek, hiszen ott tömjénfüst gomolygott, gyertyakorom szállt, emberbűz áradt: a pontifikátus csaknem mindvégig rendeltetésszerűen használta a szentélyt. Mindez még hagyján. A Sixtusi kápolna mennyezete fél évezred alatt ráadásul meg is rongálódott; képes felületeit mindenütt hajszálrepedések szövik át; itt-ott kacskaringós, mély hasadások tátonganak rajta; attól lehet tartani, mindjárt leomlik, ahogy egy helyütt talán már le is omlott. Nem tudom, hogy lehet ez, hiszen az ókori épületeken, amelyekkel tele van Róma, mindmáig épebb a vakolat (már ahol megvan); a reneszánsz mesterek alighanem újító kedvüknek „köszönhetik” műveik romlandóságát. Talán Michelangelo is kísérletezgetett valamivel (ahogy Milánóban Leonardo), azért indult romlásnak óriási műve.
Ezt persze nem lehetett tovĂĄbb tĹąrni; ez ellen csakugyan tenni kellett valamit.
(A Sixtusi kápolna, amellett, hogy pótolhatatlan kulturális és művészi érték, az idegenforgalom egyik legfontosabb vonzereje Olaszországban. Amióta az olaszok óriási áldozatok árán felépítették műemlékeiket, azok egyfolytában kamatoznak, ebből él ma az ország – a múltjából él. Hogy úgy mondjam, az olaszok zsebére ment már ez a dolog.)
Nem lehetett tovĂĄbb tĹąrni a Sixtusi kĂĄpolna romladozĂĄsĂĄt; neki kellett lĂĄtni a restaurĂĄlĂĄsnak.
És nekiláttak.
Úgy hallom (lehet, csak pletyka), egy japán cégre bízták rá a restaurálást, igen olcsón, mindössze a reprodukálás (és aztán a forgalmazás) világjogáért. A munka eszerint egy fillérjébe sem került a Vatikánnak; a japánok mindent ezért a csekélynek látszó privilégiumért (és persze a később várható haszon reményében) végeztek el. No, és mit adtak cserébe? Hát kérem, becsületesen megdolgoztak, nem sajnáltak semmi fáradságot, költséget.
EgĂŠszen ĂşjjĂĄvarĂĄzsoltĂĄk a mennyezetet.
De hát az nem új – mondhatná bárki. Ami fél évezerede megvan, hogyan lehetne abból megint új? A művészi alkotások nem holtak, nincsenek kívül az időn; azoknak múltjuk van-, és magukban hordják a múltjuk. A történelemben vannak, és bennük (is) van a történelem. Kinek jutna eszébe újjávarázsolni a Szamothrakei Nikét? Egy művészi alkotás megértésekor egyáltalán nem mindegy, hogy keletkezése óta mi minden történt vele. Még az is érdekes, miképpen értették, mit gondoltak róla az idők során – a hatástörténet a hermeneutika alapfogalma –, hát még ami csakugyan végbement rajta! Megfakultak, besötétedtek a freskók? Igaz. De éppen ez beszél arról, hogy mindvégig látták, csodálták, „használták” őket, hogy végig imádkoztak, szertartásokat végeztek alattuk, hogy tehát valóságos, esztétikán túli, életbéli funkciójuk volt. De azonkívül is: a tömjénfüst, gyertyakorom nemcsak besötétíti a képet, egyúttal meg is érleli azt. Akár a jó bor, amelynek hosszú évekre van szüksége, hogy tökéletes harmóniába simuljanak össze ízei, zamatai, akképpen érlelődik a műalkotás is. A Sixtusi kápolna freskóinak félévezred alatt valamely nagyon finom, szürkés-zöld alaptónusuk támadt, ebből derengtek elő a hajdani színek; az idő, mondhatni diszkrét, mértéktartó tónusegységet, sőt színegységet kölcsönzött nekik. Mintha valamely igen nagy művész azt mondta volna: no, most hogy elkészült, összevonjuk ezt az egészet, egységes alapszínt, alaptónust adunk neki, ne hulljon szanaszét, tarka darabokra, hanem egységes egész legyen. Sfumato – ez a szó jut eszembe –, valamiféle természetes sfumatóval vonta be, foglalta össze a mennyezet freskóit az eleven, történelmi idő. Amit Leonardo olyan fáradságosan állított elő legjobb óráiban, azt az idő itt magától végezte el.
Michelangelo színei egyenként persze sokat veszítettek ezáltal eredeti tüzükből, intenzitásukból, de cserében összehangolódtak, egységes harmóniába simultak össze, mintha maga a művész, megöregedve, feladta volna ifjúkorának elementáris dinamizmusát, és bölcsen megszelídült, mondhatni lehiggadt volna. Színigaz most már, hogy ezáltal a freskók kevésbé jellegzetesek, kevésbé michelangelóiak lettek, személyes hangjuk beleolvadt az egyetemesbe, mondhatni klassicizálódott, de hát, úgy látszik, ez nemcsak az élet sora, hanem a történelemé is.
Ne tessék azért olyasmit képzelni, hogy a mennyezetfreskók felismerhetetlenné kormozódtak volna, mint valami füstlepte orosz ikon! Erről nincsen szó. Csak éppen kontrasztosságukat, keménységüket, hogy ne mondjam, tarkaságukat veszítették el. Valamiféle patinát kaptak, valamilyen szinte impresszionisztikus pára mögé kerültek – az idők párája mögé. Nagymértékben összehangolódtak, ismétlem, éspedig nem is csak egymással, hanem a szabadon maradt (architekturálisan dekorált) falfelületekkel, magával az egész nagy mennyezettel. Egységes lett a mennyezet, azon szembántó, mészfehér felületnek már évszázadok óta nyoma sem volt.
Bezzeg, most mĂĄr van!
Ha a kĂĄpolna mennyezete a restaurĂĄlĂĄs sorĂĄn egĂŠszĂŠben is olyannĂĄ sikeredett, amilyeneknek az elkĂŠszĂźlt szegmentumokat 1987ben lĂĄttam (mert azĂłta persze rĂŠgen elkĂŠszĂźltek vele) –, hĂĄt akkor az ma pontosan „úgy fest”, mintha valamely buzgĂł festőnĂśvendĂŠk rajzlapra mĂĄsolta volna.¹² A repedĂŠsek, ujjnyi szĂŠles hasadĂĄsok eltĹąntek rĂłla, ez tagadhatatlan. De holtfehĂŠr (nem is csak mĂŠszfehĂŠr, hanem egyenesen lakkfehĂŠr) felĂźletek vakĂ­tanak rajta, amelyekből rĂĄadĂĄsul az ecsetvonĂĄsok eleven textĂşrĂĄja is odalett – tĂŠnyleg a rajzlap makulĂĄtlansĂĄgĂĄval vilĂĄgĂ­tanak ki a szĂ­nek kĂśzĂźl. Maguk a szĂ­nek mĂŠrtĂŠktelenĂźl megĂŠlĂŠnkĂźltek, mondhatni felfokozĂłdtak; foltjaikat (a formĂĄk hatĂĄrĂĄn) merev kontĂşrok keretezik; ne adj isten, hogy a mĹąvĂŠsz kezevonĂĄsĂĄnak lazasĂĄga, spontaneitĂĄsa mutatkoznĂŠk meg valahol is! (Mert Michelangelo megengedte magĂĄnak, hogy ne pontosan a szĂ­nfoltok hatĂĄrĂĄn hĂşzza meg figurĂĄinak kontĂşrjait; virtuĂłz rajzzal olykor mĂŠg jellegzetesebbĂŠ korrigĂĄlta a formĂĄt, ahogy pĂŠldĂĄul EzĂŠkiel jobb oldali ifjĂĄnak bal karjĂĄn figyelhető meg.) Odalett a kontĂşrok laza puhasĂĄga, virtuozitĂĄsa, spontaneitĂĄsa, odalett a szĂ­nek pĂĄrĂĄs egybemosottsĂĄga (ĂŠs ĂŠvszĂĄzados ĂśsszeĂŠrleltsĂŠge), precĂ­z, kemĂŠny ĂŠs tarka lett minden. IsmĂŠtlem, olyan ez az Ăşj mennyezet, mint valami kifestőkĂśnyv, mintha kartonra mĂĄsoltĂĄk volna a rĂŠgit, nem is jĂłl mondom: mintha szĂ­nes papĂ­rbĂłl vagdostĂĄk volna ki, s aztĂĄn rajzpapĂ­rra ragasztottĂĄk volna. A Sixtusi kĂĄpolna Ăşj menynyezete, Ăşgy, ahogy ĂŠn lĂĄttam, ahogy a japĂĄnok restaurĂĄltĂĄk, s ahogy vilĂĄgszerte forgalmazzĂĄk majd az idők vĂŠgezetĂŠig: iskolĂĄs, tarka ĂŠs halottmerev.
Rettenetes, kĂŠrem, rettenetes.
S ami a legrettenetesebb: odalett rĂłla Michelangelo kezevonĂĄsa!
Emlékszem, amikor legelőször láttam Michelangelo-művet (egy pompás rabszolgát a Louvre-ban), szégyen, nem szégyen, én bizony elsírtam magam. Mert mégiscsak megrendítő, hogy én a saját ujjammal megsimogathatom (titokban persze) azt a vésőnyomot, amelyet Michelangelo vésője ejtett, s amelyet nyilván maga Michelangelo is megsimított. Mint Ádám ujjára, amelyet teremtőjének ujja megérint, úgy hatott rám az a tapintás: valósággal életre keltett.
Hát ebből most már nem maradt semmi. Tudomásul kell vennünk, hogy a Sixtusi kápolna mennyezet-freskóin ezentúl már nem Michelangelo ecsetvonásait látjuk, azokat most már nem Michelangelo festette a saját kezével. Minden színét újrakeverték, minden ecsetvonását utánahúzták. Kicsodák? Hát a restaurátorok, kérem, a többé vagy kevésbé felkészült restaurátorok, a maguk több-kevesebb tehetségével, de mindenesetre a saját kezükkel. Úgy is mondhatnám, a mennyezetet most már másvalaki, bárki festette, név szerint Pityipalkó és Kucug Balázs. Pityipalkó lehet nagyon jó mesterember, ezt nincs okom kétségbe vonni, csak éppen nem olyan művészi egyéniség, akinek a kezevonása is egyéni, személyes – csak éppen nem Michelangelo.
Emlékszem én még valamire. Amikor életemben először láttam Paul Klee-művet (egy kisméretű táblaképet, néhány gyermekded ábrával tél-túl), eltöprengtem, vajon mi az, ami kiváló rajta – mert a képről tényleg csak úgy sugárzott a kvalitás! A gyermekded ábrák nem azok, hiszen ilyeneket csakugyan könnyedén előállít színes krétával, ceruzával bármelyik gyermek. Hát akkor talán az elrendezésük? Nem, kérem, az ábrácskák szembeötlően (és szándékosan) rendszertelenül voltak elhelyezve a felületen. Énnekem tehát arra a konklúzióra kellett jutnom, hogy a kvalitás egyrészt a színek mesteri összehangoltságán múlik, de másrészt és főképpen a felület eleven megmunkáltságán. Ezért nem lehet remekművet színes papírból kivágni (kollálni). Igazán mondom, csak úgy lüktetett, csak úgy lélegzett az elevenségtől az a kép!
Nos, Michelangelo freskóiról ezentúl hiányozni fog a felület eleven megmunkáltsága. Épp az fog hiányozni, aminek létrehozására csak géniusz képes. Hiszen leírtam már: mintha színes papírból volna rajta kivágva Jeremiás is, Ádám is, a Jóisten is!
Nincs elevenen megmunkált felület, nincs párás színbeli összehangoltság, nincs érzékeny, nagyvonalú mesteri rajz, nincs Michelangelo kezenyoma – hát akkor mi van még egyáltalán a Sixtusi kápolna mennyezetén? A puszta koncepció van rajta, kérem. A tervrajz, a „kartonok”. A hajdani freskók gyenge minőségű utánzata, vagy ha úgy tetszik, reprodukciója van rajta, aminek további reprodukálása és forgalmazása sok idő múltán bizonyára busás hasznot hajt a vállalkozóknak, de minekünk mérhetetlen kárunkra van. Ez a hosszú távú befektetés, ez a jutányos restaurálás pótolhatatlan kulturális és művészi értéktől, a keresztény-európai műveltség reprezentatív művétől fosztott meg minket.
Michelangelo műve egyetlen volt a világon – nem volt belőle kettő.
És nem is csak arrĂłl van szĂł, hogy egyetlen, mert hiszen a vilĂĄgon minden egyetlen, mĂŠg a falevĂŠl is, pedig az milliĂłszĂĄm terem a fĂĄkon.¹³ Ez a mennyezet azonban Ăşgy volt egyetlen, hogy hasonlĂł sem volt hozzĂĄ; nem fĂŠrt el a szokott sĂŠmĂĄkban; szinte nem is volt beilleszthető semmilyen gyĹąjtőfogalomba. Persze, sok templom van mĂŠg a vilĂĄgon, soknak vannak mĂŠg freskĂłk a mennyezetĂŠn. A Sixtusi-freskĂłk azonban alapvetően kĂźlĂśnbĂśztek az Ăśsszes tĂśbbi freskĂłktĂłl: meghaladtĂĄk azokat, erőteljes, Ăşj ĂŠs szemĂŠlyes karakterĂźk volt. Mert hiszen a nagy mĹąvĂŠszetben ĂŠpp arrĂłl van szĂł, tud-e valaki eltĂŠrni az ĂĄtlagostĂłl a jellegtelentől (mondhatni a nembelitől) – tud-e olyant csinĂĄlni, amilyent mĂŠg soha senki. Egyetlen, individuĂĄlis ember egyetlen, individuĂĄlis megnyilatkozĂĄsa, egĂŠsz szemĂŠlyes mivoltĂĄbĂłl fakadĂł egyetlen, egyedi produktuma – ez volt a Sixtusi kĂĄpolna mennyezete! Éppen ezĂŠrt ugyanolyan pĂłtolhatatlan volt, akĂĄr egy ember: az egyedisĂŠg lĂŠtmĂŠltĂłsĂĄgĂĄval rendelkezett. Úgyhogy bĂĄrki rĂĄmondhatta, aki rĂĄnĂŠzett: ez meghaladja a tĂśbbit, karakteresebb, mint a tĂśbbi, mĂĄs, mint a tĂśbbi – ez az az „egyetlen”, az a „bizonyos”.
És ez a csoda most elveszítette művészi kvalitását. Amit a kápolna mennyezetén ma látni lehet, az már nem eredeti.
Elgondolom most, mit lehetett, mit kellett volna ehelyett tenni. Mert – harmadszor ismétlem – csakugyan tenni kellett már valamit, mégsem hagyhatták végképp tönkremenni a mennyezetet. Azt hiszem, inkább csak konzerválni kellett volna; tartósítani eredeti, restaurálás előtti állapotában, nehogy csakugyan leomoljon, hanem még sokáig „élő” maradjon, magán viselve az elmúlt félezer év, s magára gyűjtve a további évszázadok nyomait is. A mai technikai feltételek közt talán nem lett volna ebben semmi lehetetlen. De újjávarázsolni semmiképp sem kellete volna; nem lett volna szabad halottá, történelmietlenné tenni azt, ami történelem. Jobban tették volna a japánok, ha felépítik valahol (akár Japánban) a kápolna pontos másolatát, s azt ékesítették volna fel vadonatúj utánzataikkal!
Ebben a kis beszámolóban már kétszer is visszaemlékeztem, most harmadszor is visszaemlékszem valamire. Jártam én egyszer, régebben, az Adige partján, Veronában. Veronánál az Adige még sekély folyócska, azon könnyedén átlábal bárki. Mégis több híd vezet át rajta, közöttük egy igazán szép is: a Scaligerek hajdani rezidenciáját (a Castelvecchiót) köti össze az átellenes parttal. Mélyvörös téglából épült, két impozáns kapuzata, kiugrói vannak, reneszánsz pártázat díszíti – gyönyörű, mondom. Nos, ezt a Ponte Nouvót a második világháborúban, menekülésük, során felrobbantották a németek. Nem értem, mért vetemedtek ilyesmire, hiszen az Adige ott, Veronánál, egy modern, gépesített hadsereg számára igazán nem akadály. Ők mégis felrobbantották, mindenütt minden hidat felrobbantottak, úgy látszik, ez volt a központi utasítás.
Mit tettek erre az olaszok?
Gondosan összegyűjtötték az épen maradt téglákat, a megsérültek helyett újakat préseltek (pontosan ugyanolyan formákba, ugyanabból az agyagból, amelyből a régiek voltak), ezeket kiégették ugyanazon a hőfokon, mint a régieket, és újból felépítették a hidat.
A híd pontosan olyan lett, mint azelőtt volt, mondhatni új lett – szóval ugyanaz történt vele, mint a Sixtusi kápolna mennyezetével. És engem mégsem háborított fel ez a dolog.
Mert bárhogy is művészet a hídtervezés, magának a hídnak a felépítése nem személyes, művészi munka, hanem csak „techné”. A techné magyarul nagyjából mesterséget jelent, azt bárki elvégezheti, megtanulhatja, annak termékei bármikor megismételhetek, javíthatók, foltozhatók – a formatervezés művészi értékéből az semmit sem von le. A Ponte Nuovo újjáépített állapotában megítélésem szerint pontosan olyan építészeti érték, mint azelőtt volt.
De a Sixtusi kápolna mennyezete nem ugyanolyan. Mert annak az előállítása nemcsak techné volt, korántsem csak techné, hanem egy óriási művész személyes megnyilatkozása, keze munkája; az emberi alkotóerő megismételhetetlen teljesítménye, amelybe azóta még a történelmi idő is beleivódott. És ezt a japánok közönséges technével helyettesítették. Az eredeti művet – azt az egyetlent, azt a bizonyosat – elfedték egy hamisítvánnyal. Michelangelo műve most már soha többé nem bányászható ki a techné alól.
Úgyhogy a híres mennyezetfreskók története ezzel lezárult. Ami elkezdődött helyette, az is történelem, persze, de már nem a kultúra, csak a technika története.
Az utolsók között voltam, akik még eredetiben láthatták a Sixtusi kápolna menyezetét – legalábbis felerészben. Az elsők között, akik már látták a hamisítványt is. Ez a szerencsés-szerencsétlen pillanat, a restaurálás effektív pillanata volt az, amelyben megérthettem – és íme, minden fogalmi okoskodás nélkül tovább is adhatom –, mi az, hogy valódi, mi az, hogy egyetlen, mi az, hogy eredeti.
ÖSSZEFOGLALÁS
(HelyzetĂźnk a vilĂĄgban)
Igazság szerint nem lehet azt mondani, hogy egyik mítosz régi, a másik meg újabb. A mítoszok egy bizonyos stádiumát képviselik az emberi eszmélkedés történelmi folyamatának, ezért fejlődéstanilag mind egykorúak. A huszadik század úgynevezett mítoszai ugyanabból az analogikus, metaforikus (preracionális) gondolkodásmódból fakadnak, mint hajdan az őskoriak.
De az időben legrégebben keletkezett mítoszok is tudnak valamit arról, hogy a világban nem mindig volt jelen az ember. Mózes könyvében Ádámot a hatodik napon már kész világ várja. A brahmanizums periodikus világstádiumokról beszél. A Popol-Vuhban az istenpár előbb agyagból, azután fából próbál embert alkotni –, hogy végül csak kukoricából sikerüljön. Az ember megjelenésekor tehát legalább agyagnak, fának és kukoricának már lennie kellett. Egészen függetlenül attól, hogy miképpen képzelik a világ keletkezését, a mítoszok igenis sejtenek valamit arról, hogy a világ nem eleve mai állapotában „jött létre”. Mai állapotát előző állapotoknak kellett megelőzniük (azokból bújt elő mintegy); a világnak egyszóval története volt, van – és talán lesz is. Az ember a legtöbb mítosz szerint csak valamely kései világállapotban, mondhatni a hatodik napon jelent meg a földön. Nagyon régi tudás ez. Az emberiség őstudásához tartozik ez.
Olvasom, hogy miutĂĄn emberek vagyunk, nem tudjuk mĂĄr elgondolni a vilĂĄgot ember előtti ĂĄllapotĂĄban. Olyat is olvasok itt-ott, hogy ember nĂŠlkĂźl tulajdonkĂŠppen nincs is vilĂĄg. (Mintha bizony a vilĂĄg lĂŠte attĂłl fĂźggne, hogy tudatosul-e, elgondoltatik-e.)¹⁴ Ezek az elmĂŠletek, bĂĄrmilyen rafinĂĄlt ismeretelmĂŠleti ĂŠrvekkel, ontolĂłgiai bizonyĂ­tĂŠkokkal bĂĄstyĂĄznĂĄk kĂśrĂźl magukat, bĂĄrmilyen meghatĂĄrozĂł kulturĂĄlis jelentősĂŠgĂźk is volna (mert kĂśrĂźlbĂĄstyĂĄzzĂĄk ĂŠs mert van), igazi mivoltukat tekintve affĂŠle misztifikĂĄciĂłk, jĂł- vagy rosszhiszemĹą gondolati mesterkedĂŠsek. Nemcsak spontĂĄnul kialakult belső meggyőződĂŠsĂźnknek, nemcsak a paleontolĂłgia modern tudomĂĄnyĂĄnak mondanak ellent, hanem az emberisĂŠg hagyomĂĄnyozott őstudĂĄsĂĄnak, a mĂ­tosznak is.
Színigaz most már, hogy a mai világ (az emberrel együtt) nem a hajdani, ember előtti világ. Mondhatni közbejött benne az ember. De ez nem ok arra, hogy ember előtti állapotát utólag kétségbe vonjuk, sem pedig arra, hogy ne törekedjünk elgondolni ember nélküli állapotában – mintegy kivonni belőle az embert.
Bizony a világ ember nélkül is világ volt, s ha el nem akad az idő folyása, ember nélkül is világ marad. Különös botrányra, óriási eszmei terrorra vall, hogy egy ellenkező előjelű terror után most ismét kockázatosnak számítson kimondani ezt a tudományos tényt, ezt a gyermeki banalitást.
Milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert?
Minthogy minekünk csak a tudat, csak a gondolkodás által van képünk róla, s ez már önmagában is gondolatszerűvé teszi világképünket, be kell ismernünk: nem tudjuk pontosan, milyen az ember előtti világ. Minthogy mi már benne vagyunk, nem tudhatjuk, kívülünk milyen lehet. Csakis a természettudomány nyújt erről némi fogalmat. De mert maga a tudományos kísérlet, sőt a megfigyelés is emberi beavatkozást jelent a világ spontán folyamatába, végeredményben maga a tudományos felismerés sem az ember nélküli világot mutatja. (Hogy is lehetne világ, mihelyt felismerés?) Becsületesen felsorolva így az ellenérveket, azt kell mondanunk, hogy ilyen-olyan vonatkozásban azért mégis el lehet gondolni, milyen az embertelen, az ember előtti világ.
Biztos pĂŠldĂĄul, hogy nincs tudata.
A tudat az organikus, funkcionĂĄlis struktĂşrĂĄk (az ĂŠlő szervezetek) fejlődĂŠstĂśrtĂŠnetĂŠnek¹⁵ egyik kĂŠsei, Ăşgylehet legfontosabb fejlemĂŠnye, mondhatni „fordulata”; a folyamatok szummĂĄlĂłdĂĄsĂĄnak Ăşj alapelvĂŠt honosĂ­totta meg a vilĂĄgban, nevezetesen a finalitĂĄst. A tudat: az ember tudata, az emberrel egyĂźtt, az ember ĂĄltal jelent meg a vilĂĄgban. A tudat (ahogy a nyelv is), az emberfaj kizĂĄrĂłlagos privilĂŠgiuma, differentia specificĂĄja. A tudat: maga az ember. Amikor tehĂĄt tudni akarjuk, milyen a vilĂĄg, ha kivonjuk belőle az embert, ĂŠppen a tudatot kell kivonnunk belőle. És mert a tudat – ahogy mondtam –, Ăşj alapelvet honosĂ­tott meg a vilĂĄgban (a finalitĂĄst)³), amikor az ember nĂŠlkĂźli vilĂĄgrĂłl beszĂŠlĂźnk, vĂŠgeredmĂŠnyben a finalitĂĄst kell kivonnunk vilĂĄgkĂŠpĂźnkből. Ki kell vonnunk legfontosabb hagyomĂĄnyos fogalmainkat, Ăşgymint az ĂŠrtelmet, a jĂśvőt, a merretartĂĄst, a cĂŠlt, az akaratot.
Az embertelen világban tehát nincs értelem, nincs cél, nincs akarat – nincs finalitás.
Kétségtelen most már, hogy az ember előtti világba beleszámít az élővilág is. Az élő szervezetek maguk is kései fejleményei a világfolyamatnak, mondhatni az ötödik napon jelentek meg a földön. Nos, az élővilág megjelenése éppolyan fordulat volt, éppúgy új alapelvet honosított meg a világfolyamatban mint később az ember megjelenése. Az organikus struktúrák működésének saját alapelvét: a funkcionalitást. Mihelyt tehát a világ legáltalánosabb képére (nemcsak ember előtti, hanem már élet előtti állapotára) vagyunk kíváncsiak, a funkcionalitást is ki kell vonnunk világképünkből.
Az ĂŠlővilĂĄgban funkcionalitĂĄs, az emberi vilĂĄgban azonkĂ­vĂźl mĂŠg finalitĂĄs is ĂŠrvĂŠnyesĂźl. Az embertelen, ĂŠlettelen vilĂĄgban mindennek nyoma sincs. Éppen ezĂŠrt ebben a legĂĄltalĂĄnosabban elgondolt, mondhatni valĂłdi vilĂĄgban a legtĂśbb hagyomĂĄnyos kĂŠrdĂŠsĂźnk egyszerĹąen ĂŠrtelmĂŠt veszti. Nemcsak azok a kĂŠrdĂŠsek, hogy mi cĂŠlbĂłl, mi vĂŠgett, hovĂĄ, hanem azok is, hogy mire valĂł, mire szolgĂĄl, mi a helye, a feladata. Ismertem ĂŠn fiatalkoromban egy kivĂĄlĂł kĂśltőt, SzabĂŠdi LĂĄszlĂłt, van neki egy kivĂĄlĂł verse, a KĂźlĂśn kerĂŠk. Azt a megrendĂźltsĂŠget fejezi ki, amikor valaki rĂĄjĂśn, hogy az ember nem nĂŠlkĂźlĂśzhetetlen alkatrĂŠsze a vilĂĄgegĂŠsznek, fĂślĂśsleges benne, a kozmosz őnĂŠlkĂźle is nagyon jĂłi elmĹąkĂśdik. NahĂĄt, ĂŠpp erről van itt szĂł.¹⁶
És így nagyjából megkaptuk, mi mindent kell kivonnunk mai (hagyományos) világképünkből, hogy az ember előtti sőt élet előtti világot mutassa. A funkcionalitást, a finalitást kell kivonnunk belőle. (És persze mindazokat az eszméket, képzeteket, amelyek ezekből fakadnak.) Milyen marad tehát világképünk, ha mindezeket a biomorf, antropomorf vonásokat rendre kivonjuk belőle? Milyen az ember előtti, élet előtti világ? Az bizony olyan világ, amelynek nincsen értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. Egyszóval kivonva a kivonandókat, olyan világot kapunk, amely egyszerre struktúra és folyamat (a tér-idő komplexum működésének folyamata); amelyben minden összefügg az egésszel amelynek része, tehát minden szükségszerű; amelyben minden szigorú szabályok (természeti törvények) szerint megy végbe – és nincsen szüksége tudatra, mert hiszen évmilliárdokig nagyon jól megvolt anélkül is. Összefoglalva: az élet előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú, kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.
És ebben a világban jelent meg az ötödik napon az élet, a hatodik napon az ember.
Namármost, nem akarom ezzel azt mondani, hogy az élet, az ember véletlenül vagy éppen kívülről csöppent bele a világba. Egy olyan világban, amelyben minden szükségszerű, szükségképp jött létre a tudat is. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy miután olyan közegben jelent meg, amelyben funkcionalitás érvényesül (tudniillik az élővilágban), a tudatot csakis életfunkciója hívta elő. Az ember, bármennyire különbözik minden egyébtől, voltaképp állat, a főemlősök törzsfejlődésének egy különös mutációja, éppúgy természeti produktum, mint az amőba vagy a Galaxis – hiszen ez nyilvánvaló.
A világegész az organikus lét áttételén keresztül olyan princípiumot hozott így létre, amely emberi fogalmaink szerint „ellentétes” vele. Az alapelvek síkján maradva: a legitás, az általa már korábban létrehozott funkcionalitás közbejöttével létrehozta a finalitást. Mindezt öntudatlanul, persze, minden cél szándék vagy akarat nélkül, pusztán a világfolyamat belső szükségszerűsége folytán.
Így hát adva van egyrészt az öntudatlan világegész, másrészt – benne és szemben vele – egy attól elvileg különböző, egyedülálló, mondhatni idegen faktor: a tudat, az ember.
És ez a feszültség határozza meg helyzetünket a világegészben.
A világ (vagy ahogy misztifikálva mondani szokták: a „lét”) természete szerint öntudatlan. Az ember azonban egyszerre lét is, tudat is. Öntudatlan, de tudata van; tudatos öntudatlan; tudat az öntudatlanban; önreflektáló eszmélet, amely mégis a reflektálatlanra irányul – mi ez tulajdonképpen? Nem nevezném önellentmondásnak, mert ellentmondás csak az ember fejében van, a világban nincsen. De mindenesetre különneműség, elhatároltság, feszültség, idegenség – maradjunk talán ennél a szónál. És ez nemcsak a metafizika vagy a technika vagy éppen az értéktöbblet megjelenése óta van így (ahogy sokan állítják), hanem eleve így volt. Idegen az, aki másnemű közegben él. A tudat idegen a világban.
Metaforikusan Ăşgy is fogalmazhatnĂŠk, hogy az ember a termĂŠszet meghasonlĂĄsa.
Mert az ember nemcsak tĂŠtlen reflektĂĄlĂłja a vilĂĄgfolyamatnak: maga is rĂŠszt vesz benne, alakĂ­tja, befolyĂĄsolja azt. MiutĂĄn egyszer lĂŠtrejĂśtt, mĂĄris aktĂ­v hatĂłtĂŠnyezője lett a vilĂĄgegĂŠsznek – hiszen mĂĄr ĂĄllatkorĂĄban is az volt! Így hĂĄt nemcsak idegen a vilĂĄgban, hanem otthonos is. TudatkĂŠnt idegen, lĂŠtkĂŠnt otthonos benne. És ebből a kettőssĂŠgből mĂŠlyrehatĂł kĂśvetkezmĂŠnyek fakadnak. Fakad pĂŠldĂĄul az emberi viselkedĂŠs kĂŠt nagy alaptĂ­pusa, az a kĂŠtfĂŠle magatartĂĄs, ahogy az ember kĂśrnyezetĂŠhez viszonyulhat. Mert tĂŠnyleg: a tĂśrtĂŠnelem, a tapasztalat ĂŠs a mĹąvĂŠszet egybevĂĄgĂł tanĂşsĂĄga szerint kĂŠt alapĂĄllĂĄs, kĂŠtfĂŠle ĂŠletszemlĂŠlet, kĂŠt lehetsĂŠges szerepkĂśr kĂ­nĂĄlkozik az embernek a vilĂĄgban. Minthogy egyszerre lĂŠt is, tudat is: szerepelhet lĂŠtkĂŠnt, de tudatkĂŠnt is szerepelhet. A cselekvő illetve szemlĂŠlődő, az aktĂ­v illetve kontemplatĂ­v embertĂ­pus egyforma jogosultsĂĄggal ĂĄllt elő (alakult ki) az emberi egzisztencia kettős termĂŠszetĂŠből.¹⁷
Namármost, én nagyon jól értem, hogy miután életfunkciója hívta elő, a tudat voltaképpen az emberfaj (a génállomány) stabilitását szolgálja – mintegy eszköze annak. A lét már csak genetikusan is megelőzi a tudatot; a gondolat emberénél mindenesetre előbbrevaló a tett embere. Ha már választani kell – úgy mondják –, tetszik, nem tetszik, a cselekvő magatartást kell preferálnunk.
De hát miért kellene választanunk? Lét és tudat egyszerre van jelen minden egyes emberben; miért ne lehetne harmonikusan egyeztetni az ezekből fakadó kétféle magatartást? Ha az ember létméltóságát a tett szavatolja, emberi specifikumát mindenesetre a gondolat. Mért ne lehetne mindkettőnek egyszerre eleget tenni a teljes és harmonikus emberi élet, mondjuk talán így: a klasszikus eszmény jegyében?
Pedig hĂĄt nem lehet. Minden egyeztetĂŠsi kĂ­sĂŠrlet, merő ĂĄbrĂĄnd ĂŠs illĂşziĂł. JĂłl van, tudjuk: a gondolkodĂĄs funkciĂłja a cselekvĂŠs adekvĂĄt megszervezĂŠse – evĂŠgett jĂśtt lĂŠtre. MĂŠgis mindenki, aki megkĂ­sĂŠrli az egyeztetĂŠst, az emberi termĂŠszet eredendő meghasonlottsĂĄgĂĄval talĂĄlja szemben magĂĄt, mintegy interiorizĂĄltan fogja ĂĄtĂŠlni azt.¹⁸
Mert a cselekvés embere valóságos, életbeli célokra használja intelligenciáját, arra használja, amire tényleg alkalmas; szóval magától értetődően, spontánul éli világát. Úgy is mondhatnám: nem problematikus számára a világ: otthon van benne. Aki tehát megkísérelhetné összeegyeztetni a gondolatot a tettel, akinek egyáltalán eszébe juthat ilyesmi, az nem lehet spontán cselekvő, az gondolkodó ember kell hogy legyen. A gondolat embere azonban nem a valódi világban él, hanem abban a bizonyos emberszabású, teleologikus, finális (gondolt) világban, amely csak a fejünkben van. Annak tehát magában a valóságban összes cselekvési kísérletei szükségképp kudarcra lesznek ítélve.
És Ă­gy azonnal megĂŠrthető, miĂŠrt nem egyeztethető Ăśssze gondolat ĂŠs tett. AzĂŠrt, mert a gondolkodĂĄs tĂśrvĂŠnyei nem azonosak a valĂłsĂĄg tĂśrvĂŠnyeivel.¹⁹ HivatkoznĂŠk itt koronatanĂşkĂŠnt az ĂĄllameszmĂŠivel csĂşfos kudarcot vallĂł PlatĂłnra, az utĂłlag megbukott Marxra, de irodalmi pĂŠldĂĄkra is hivatkozhatnĂŠk, leginkĂĄbb Hamletre, vagy mĂŠg inkĂĄbb Empedokleszre, HĂślderlin ritkĂĄn mĂŠltĂĄnyolt, mĂŠlyĂŠrtelmĹą figurĂĄjĂĄra, akiben gondolat ĂŠs tett meghasonlĂĄsa modell-ĂŠrtĂŠkĹąen, mondhatni lĂ­rai hitellel jelentkezik.²⁰
Arisztotelész gondolkodik, Alexandrosz cselekszik. Így van ez rendjén. Marcus Aurelius már meghasonlott, menekülne, Goethe (a klasszikus európai harmóniaeszmény megalkotója) el is menekül a cselekvés közegéből; Empedoklesz az Etnába ugrik (így tartja a hagyomány). Akárhogy is volna, a kétféle viszonyulásmód ténylegesen kialakult, és feloldhatatlan feszültséget kelt nemcsak az egyeztetőkben, hanem külön-külön is, az emberi egzisztencia mindkét típusában.
Az egyik embertípus éli a világot, a másik csak tudatosítja. Elgondolkoztam én egyszer, mit ért „eredendő bűnön” a mítosz, honnét származik ez a különös eszme, van-e valóságalapja egyáltalán. Amit akkor gondoltam, éppen idevág:
„Az eredendő bűn: a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Miképpen bűnös tehát az emberi lét?
Az ember a világban vagy annak részeként (természetként) vagy kívülállóként (tudatként) viselkedik. Vagy öntudatlanul, vagy tudatosan. Ennek megfelelően vagy cselekvő, vagy szemlélő életforma adatik neki – harmadik eset non datur.
A cselekvő ember úgy viselkedik a világban, mint annak természetes része: megszerzi, amit kíván, végbeviszi, ami hasznára van, ami útjában áll, eltávolítja. Éppen ezért a cselekvő ember afféle hamisjátékos, öntudatlan világerőnek tekinti magát, holott tudatos lény.
A szemlélődő ember szintén hamisjátékos.
Megtartóztatja magát a cselekvéstől, kivonja magát a világ természetes folyamatából, holott jól tudja, hogy maga is világerő. A szemlélődő ember kívülállónak tételezi magát a világegészen, amelynek pedig része. Ezért a kontemplatív életforma is bűnös. (...) Minthogy harmadik eset non datur, azt kell mondani: az emberi élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös.”
Látnivaló: az emberi természet eredendő meghasonlottságát én itt bűnnek neveztem – miért? Mert éppen az eredendő bűn eszméjének eredetére voltam kíváncsi. Ha az ember eredendően bűnös, míg az állat nem az, akkor ennek oka csakis abban keresendő, amiben ember és állat valóban különbözik. Vagyis a tudatban. Az ember meghasonlottságának oka, eredendő bűne: a tudat. Így látta, így fejezte ki ezt mitikusan a hajdani ember.
De „bűn” és „meghasonlottság” különben sem távoli eszmék. Minden bűn meghasonlottság tulajdonképpen. Ahhoz azonban, hogy ezt belássuk, a tudatos lét egy további következményét kell megértenünk.
Kézenfekvő definíciója szerint a tudat önreflektáló intelligencia – ahol is az önreflektálásra tenném a hangsúlyt. A tudat, azonkívül hogy reflektálja a világot, magamagát is képes megítélni. Ez a képessége – amint másutt már bőbeszédűen kifejtettem – az emberi erkölcs biológiai alapja, ontológiai szubsztrátuma.
Mert ebből a képességéből következik, hogy az ember másokra, a közösségre, a fajra, kulturális eszményekre, normákra tudja vonatkoztatni tulajdon viselkedését. Egyáltalán, hogy vonatkoztatni tudja magát. Leírtam már, most leírom ismét: az embernek, annál fogva, hogy ember, kötelezően erkölcse van.
Egy lény, amely vonatkoztatni, megítélni képes magát, amelynek erkölcse van – az bizony már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. Hát még ha hozzávesszük, hogy a tudatos lét eredendő (potenciális) erkölcsiségét a társadalmi erkölcs tölti fel tartalommal! (Mármint annak a közösségnek kulturálisan hagyományozott értékrendje, amelybe az egyén beleszületik, amelynek tagja.) A társadalmi erkölcs a másik ember, a faj, a közösség szempontjait juttatja kifejezésre az egyénben lakozó természettel szemben; hogy úgy mondjam, enyhíti, kiegyenlíti, ellensúlyozza a primer természeti törvényt (pl. a társadalmi szelekciót). Az erkölcs a természet önkorlátozása. Így aztán az erkölcs törvénykönyve per definitionem ellenkezik a természet törvénykönyvével; minden erkölcsi törvény egy-egy természeti törvénynek mond ellent.
Itt van mostmár az ember, mely egyrészt természeti produktum, s éppen ezért minden természeti törvénynek szigorúan alá van vetve, de másrészt tudatos lény, amely éppen ezért kötelezően (interiorizáltan) hordozza magában a társadalmi erkölcs normáit, törvényeit is – itt van, és szakadhat szét ellentétes irányú indítékai közt. „Mert ha a természeti törvénynek engedelmeskedik, szükségképp megszegi az erkölcsi törvényt. Ha az erkölcsi törvénynek engedelmeskedik, a természeti törvényt szegi meg.” Bármit tesz, törvényit szeg meg, bárhogy él meghasonlottan, boldogtalanul él.
Az erkölcsi világ természetesen lét és tudat, tett és gondolat meghasonlására vezethető vissza, abból ered, annak mintegy konkretizált megjelenése. Erről a meghasonlottságról előlegeztem én fentebb, hogy nagyon is közel áll a bűn képzetéhez. Nemcsak közel áll hozzá, hanem azonos azzal – a mítosznak igaza van. Bűn az, ami bűntudatban realizálódik – más meghatározását a bűnnek nem ismerem. Nos, természet és erkölcs szükségszerű meghasonlása bűntudatban realizálódik. Éppen az erkölcsből fakadó örökös törvényszegést nevezzük mi bűnnek. Minek folytán nem tehetek mást, öszszegezésként ismét leírom: Az eredendő bűn a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Az emberi élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös. Franz Kafkával egyetértésben bízvást hozzátenném: halállal lakolunk érte.
Vegyem-e mindehhez hozzá a meghasonlottság újabb forrását, tudniillik azt, hogy az ember eredendően társadalmi lény (már állatkorában hordában élt), miközben magányos öntudat is?
Az emberi társadalom, amellett, hogy organikus és funkcionális, ráadásul szelektív struktúra. Kemény, kíméletlen dominanciaharc folyik benne – ez generálja hierarchikus szerkezetét –, és ebben a harcban bizony minden egyednek részt kell vennie, különben áldozatul esik a szelekciónak. Egészen világos most már, hogy a létként cselekvő ember (az érdek, a tett embere) mérhetetlen fölényt élvez harcában, míg a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul. Tudósok, filozófusok, szentek ritkán lesznek dominánsok. Ezért örökös probléma éppen a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség, ezért jellegzetes léthelyzete legalábbis a kontemplatív (de minden erkölcsös) embernek a vereség.
Így hát a tudatos ember a társadalomban is éppolyan idegen, mint az egész világban, és csak a kultúra (a hagyományozott kollektív tudat) biztosít valamiféle otthont neki.
Magányos tudat az ember, akinek már az Én és a Te viszonya is problematikus, aki már a másik emberhez fűződő viszonyát is feszültségként éli át – hát még a társadalomhoz! Hozzájön ehhez, hogy a tudatos emberi egyed csak a kultúrában látszik öncélnak – a természetben korántsem az! A nemzedékek láncolatának (az emberi életvonalaknak) legalján ott lappang, ott éli öntudatlan életét az, ami igazán van, aminek az egyed csak hordozója, függelékszerve, mondhatni objektivációja – tudniillik a génállomány. Ez az emberi faj, az emberi élet valódi létezője, amit onnan tudok, hogy egyed és társadalom funkcionalitása mind erre irányul. Ilyen szempontból nézve az egyed nem is más, mint a génállomány „eszköze”, amellyel anyagcseréjét biztosítja, részt vesz a világban, a társadalomban, a dominanciaharcban, amely által – ahogy mondani szokás – kivívja helyét a nap alatt.
Az elvileg folytonos ĂŠletĹą gĂŠnĂĄllomĂĄnynak: az a sajĂĄtossĂĄga, hogy noha egyetlen sejtbe szerveződik, szaporodĂĄsa mĂŠgsem egyszerĹą osztĂłdĂĄssal megy vĂŠgbe (mint a tĂśbbi egysejtŹÊ), hanem folytonosan ĂşjrakombinĂĄlĂłdva hozza lĂŠtre hordozĂłinak (az egyedeknek) milliom, nagyon is eltĂŠrő tulajdonsĂĄgĂş vĂĄltozatĂĄt.²¹ Amiből aztĂĄn az emberi lĂŠt Ăşjabb nagy problĂŠmĂĄja adĂłdik: a kĂŠtnemĹąsĂŠg, a pĂĄrkapcsolat, a szerelem.
Nem szükséges mostmár hosszasan értekezni feszültségnek és meghasonlottságnak arról az újabb forrásáról amellyel ez a primér ösztön, a szerelem jár a tudatos emberi létben. A világirodalom (kivált a líra) legalább felerésze mással sem foglalkozik. Szükséges ellenben számot vetnünk azzal, hogy noha a génállomány elvileg folytonos életű, „halhatatlan”, maga az emberi egyed, amelyet ugyanez a génállomány információrendszerként működve állít elő csakis avégett, hogy időleges hordozóeszköze legyen vándorlásában) – maga az emberi egyed tehát éppen funkciójánál fogva szükségképp véges, halandó. Namármost: „a génállomány öntudatlan, az egyed tudatos. Ami maradandó bennük, az öntudatlan, ami halandó, az tudatos”. Így aztán minden emberi lénynek szükségképp szembe kell néznie saját halandósága gondolatával. A halhatatlanság, amelyet épp a tudat igényel, a végtelen gondolata, amely épp a tudatban lakozik, így épp a tudatban cáfoltatik meg. Hogy lét és tudat meghasonlásának milyen új változatai, világidegenségünk milyen új örvényei nyílnak meg haláltudatunk folytán, arra nézve talán nem is kell a világirodalom fennmaradó felerészére hivatkoznom – azt magától is mindenki tudja. Emiatt vagyunk tragikus lények.
(Egyetlen ellenszerünk a halál ellen maga a szerelem volna – de hat ez éppen az öntudatlan génállomány folytonosságát szavatolja; az egyén haláltudatán, a tudat halálán mit sem segít. Szerelem és halál tényleg ugyanaz a dolog: egyazon természeti tény két oldala, kétféle vonatkozása. Ilyen irányú meghasonlottságunk valódi forrása tehát a génállomány adaptív stabilitási „stratégiája”: a kétneműség.)
AkĂĄrmerről is kĂśzelĂ­tjĂźk meg az ember lĂŠthelyzetĂŠt, mindenfelől ikonok ĂŠs feloldhatatlan kettőssĂŠget, meghasonlottsĂĄgot talĂĄlunk.²² KettőssĂŠget, meghasonlottsĂĄgot minden szinten, minden- elkĂŠpzelhető vonatkozĂĄsban. Az ember nemcsak hogy meghasonlott lĂŠny – ő a termĂŠszet meghasonlĂĄsa. Vagy hogy ne beszĂŠljek megint metaforikusan: a termĂŠszet meghasadtsĂĄga a tudat ĂĄltal. Van az emberi Ăśnismeretnek egy korhoz kĂśtĂśtt, de korszakokon is ĂĄthĂşzĂłdĂł irĂĄnyzata: a romantika. Nem is irĂĄnyzat ez, inkĂĄbb affĂŠle ĂŠletĂŠrzĂŠs, szellemi attitĹąd – EuripidĂŠsztől kezdve minduntalan felbukkan, az eszmĂŠlkedĂŠs tĂśrtĂŠnetĂŠben. A romantikĂĄnak – Ăşgy mondjĂĄk – az elvĂĄgyĂłdĂĄs az alapvonĂĄsa. ElvĂĄgyĂłdĂĄs a jelenből, az adott vilĂĄgbĂłl. valahovĂĄ, akĂĄrhovĂĄ, a mĂşltba vagy a jĂśvőbe, vagy ĂŠppen a kĂŠpzelet, a gondolat birodalmĂĄba. Nos, ha elvĂĄgyĂłdĂĄst mondunk, annak lĂŠlektani gyĂśkere nem is lehet mĂĄs, mint ĂŠpp az az idegensĂŠg, kettőssĂŠg, meghasonlottsĂĄg, amellyel az emberi egzisztencia lĂŠthelyzetĂŠt mindvĂŠgig jellemeztem. Az vĂĄgyĂłdik el, aki nincs elemĂŠben, aki nem ĂŠrzi otthon magĂĄt. A romantika igazi alapvonĂĄsa nem az elvĂĄgyĂłdĂĄs, hanem az idegensĂŠg. Azt is mondhatnĂłk tehĂĄt, hogy a vilĂĄgba vetett tudat, a magĂĄnyos tudat, az erkĂślcs ĂŠs halandĂłsĂĄg ĂĄltal meghasonlott tudat – egyĂĄltalĂĄn maga a puszta tudat! – eleve romantikĂĄra predesztinĂĄlja az embert. A romantika a tudatos lĂŠt jellegzetes attitĹądje. Ha tehĂĄt mindent Ăśsszefoglalva egyetlen formulĂĄba akarnĂĄm sĹąrĂ­teni, mi az ember, azt mondanĂĄm: az bizony vilĂĄgidegen lĂŠny, meghasonlott ĂĄllat, romantikus ĂĄllat.
Ismerek én valakit, aki defetisztikus, pesszimisztikus konklúzióimat hallva mindig megkérdi: na, és akkor mit javasolsz? Rá akar ezzel vezetni, hogy a reménytelenről hallgatni kell. Csakugyan, mit javasolok, mit javasolhatnék ezek után? Öngyilkosságra mégsem biztatnék senkit, azt már épp elegen megtették előttem. Különben is mindig eszemben tartom a halott Achilleusz szavait, ő ugyanis ezt mondja az alvilágba látogató Odüsszeusznak:
NapszĂĄmba szĂ­vesebben tĂşrnĂĄm mĂĄsnak a fĂśldjĂŠt,
egy nyomorultĂŠt is, kire nem szĂĄllt gazdag ĂśrĂśksĂŠg,
mint hogy az Ăśsszes erőtlen holt fejedelme maradjĂĄk.²³
Szóval a legutolsó rabszolgának is jobb idefent, mint odalent a fejedelemnek. „Nem kell azt siettetni – duruzsoltam legutoljára én is szegény Szilágyi Domokosnak –, hagyd el, még eleget leszünk halottak.” Az emberi élet, a tudatos lét, annak ellenére, hogy halálos bűn és meghasonlottság, mégis egyetlen kincsünk; egyebünk sincs; általa tudunk magunkról, általa kaptuk ajándékba, mint élményt, tapasztalatos (és persze problémát) magát a világot is. Öngyilkosságot tehát nem javasolnék, de mégis, mit tegyünk, mit tehetünk még ezek után?
Nem tudom, mit tehetĂźnk.
De annyi biztos:
– ha végre-valahára megszabadulnánk emberszabású téveszméinktől, illúzióinktól;
– ha sikerülne realisztikusabbá tenni világképünket;
– ha el tudnánk érni, hogy a fejünkben levő (gondolt) világ jobban hasonlítson ahhoz a bizonyos ember nélküli, valódi világhoz;
– egyszóval, ha most éppúgy meg tudnánk haladni az antropomorf gondolkodást, ahogy egykor a metaforikusát (mitikusat) meghaladtuk,
– hát az mégiscsak segítene rajtunk valamicskét.
Meg kell haladnunk a racionalitĂĄst.
Mert a racionĂĄlis reflexiĂł – szĂĄzadszor mondom – nem a valĂłdi vilĂĄgot mutatja. A gondolkodĂĄs, kivĂĄlt a vĂŠgső kĂŠrdĂŠsekben, az absztrakciĂł magasabb szintjein, sajĂĄt alapelvĂŠt kĂśvetve egy mĂĄsik, funkcionĂĄlis, finĂĄlis, de mindenesetre racionĂĄlis vilĂĄgot teremt – ĂŠs ebben Ăşjra meg Ăşjra csalĂłdni fogunk. Ahogy az egĂŠsz kultĂşra meghaladott mĂĄr, a rĂĄciĂłt is meg kell haladni. Éspedig nem hĂĄtrafelĂŠ, az archaikus, a preracionĂĄlis vagy ĂŠppen irracionĂĄlis irĂĄnyĂĄban, ahogy sokan szeretnĂŠk, hanem ellenkezőleg: az emberen tĂşl, a rĂĄciĂłn tĂşli, az objektĂ­v felĂŠ. Ahogy a tudomĂĄny javasolja. Ez sem oldhatja fel, persze, minden feszĂźltsĂŠgĂźnket, de valamicskĂŠt talĂĄn mĂŠgis segĂ­thet.²⁴ Mert akkor lĂŠt ĂŠs tudat, tett ĂŠs gondolat, termĂŠszet ĂŠs erkĂślcs, sőt ember ĂŠs tĂĄrsadalom kĂśzĂśtt nem tĂĄtongana mĂĄr ĂŠpp akkora szakadĂŠk. Akkor csĂśkkenne idegensĂŠgĂźnk a vilĂĄgban. Minden kicsi lĂŠpĂŠssel, amit a valĂłdi vilĂĄg (a dezantropomorfizĂĄlt gondolkodĂĄs) felĂŠ teszĂźnk, csĂśkkenne valamicskĂŠt. És mihelyt nem lennĂŠnk mĂĄr annyira idegenek a vilĂĄgban, magunkban sem lennĂŠnk mĂĄr annyira meghasonlottak.
Nem azáltal teremthetünk magunknak békét idebent, és otthont odakint, ha emberiessé hamisítjuk világunk arculatát, hanem ha igazi arcával barátkozunk meg. Azzal a különös, embertelen, agyaras arccal, amelyet a Bhagavad-gitában láttunk, s amelynek egy-egy vonását talán magam is felvillanthattam. Nem gonosz arc ez, ne féljünk tőle! A világban, ha kivonjuk belőle az embert, nem marad semmi gonoszság. A világ csak az emberrel együtt gonosz.
 
¹ TranszcendentĂĄlis problĂŠmĂĄknak nevezzĂźk őket.
² A teleologikus vilĂĄgnĂŠzetek ĂŠppen ilyesmit feltĂŠteleznek. Minderről a tovĂĄbbiakban, mĂŠg bővebben szĂłlok.
³ Az idő: folyamatos jelen. A mĂşlt: az egĂŠsz konzumĂĄlt vilĂĄgfolyamat, amely a mindenkori jelent generĂĄlja. A mĂşlt tehĂĄt az az idő, amely mĂĄr beĂŠpĂźlt a dolgok struktĂşrĂĄjĂĄba, s ily mĂłdon mintegy konzervĂĄlĂłdott. A jĂśvő azĂŠrt jĂśvő, mert nincs mĂŠg.
⁴ GondolkodĂĄsunk tĂśrvĂŠnyei nemhogy reprezentĂĄlnĂĄk, hanem ĂŠppen megfertőzik, kontaminĂĄljĂĄk a vilĂĄgtĂśrvĂŠnyeket. Mindez csak az absztrakciĂł magasabb szintjein ĂŠrvĂŠnyes, termĂŠszetesen. Az alacsonyabb szinteken igen jĂłl elboldogul a gondolkodĂĄs.
⁵ Az ismĂŠt divatba jĂśtt lĂŠtfilozĂłfia, konkrĂŠten Heidegger ĂĄllĂĄspontjĂĄra utalok itt, aki a termĂŠszettudomĂĄnyokkal szemben ĂŠppen, az antropomorf (nyelvi) vilĂĄgĂŠrtelmezĂŠst javasolja. A tudomĂĄnyt illető vĂĄdakra pedig egyetlen vĂĄlasz lehetsĂŠges: a tudat mint tudat (az ember) igenis idegen a vilĂĄgban.
⁶ TĂŠr ĂŠs vilĂĄg, Helikon, 1990. 20 sz.
⁷ Viszonylag zĂĄrt alrendszeredĂŠnek is hĂ­vhatjuk őket.
⁸ Mindez az idő egyirĂĄnyĂşsĂĄgĂĄbĂłl kĂśvetkezik
⁹ Legfeljebb funkcionalitĂĄsa van a gĂŠnĂĄllomĂĄny adaptĂ­v megőrzĂŠsĂŠben.
¹⁰ EzĂĄltal alkalmazkodnak hozzĂĄ, ezĂĄltal halmozzĂĄk fel az adaptĂ­v tapasztalatot.
¹¹ Egyetlen pĂŠlda: 1939-ben NĂŠmetorszĂĄg civilizĂĄciĂłs fejlettsĂŠge igen magas volt, mikĂśzben hatalmi struktĂşrĂĄja a legprimitĂ­vebb, legmerevebb.
¹² Én vĂŠges-vĂŠgig csak a mennyezetről beszĂŠlek. Lehet, hogy azĂłta mĂĄr tĂśnkretettĂŠk az UtolsĂł Ă­tĂŠletet is.
¹³ „s mint fĂĄn se nő egyforma-kĂŠt levĂŠl” (KosztolĂĄnyi)
¹⁴ A „vilĂĄg” szĂł ĂŠrtelmezĂŠsĂŠn mĂşlik ez a dolog. Azok az elmĂŠletek, amelyekre cĂŠlzok, a szubjektum ĂŠlet-vilĂĄgĂĄt vagy ĂŠppen tudattartalmĂĄt ĂŠrtik ezen a kifejezĂŠsen.
¹⁵ Minthogy az ĂŠlő szervezetek informĂĄciĂłs apparĂĄtusĂĄban (a gĂŠnĂĄllomĂĄnyban) igenis halmozĂłdik valamifĂŠle adaptĂ­v „tapasztalat”, vĂŠlĂźk kapcsolatban fejlődĂŠsről is beszĂŠlhetĂźnk.
¹⁶ Erről mĂĄsutt mĂĄr bősĂŠgesen, szĂłltam.
¹⁷ És ennek a tĂĄrsadalmi dominanciaharcban lett mĂŠlyrehatĂł kĂśvetkezmĂŠnye.
¹⁸ Ardzsuna kĂŠrdez c. versemre hivatkozom – aki kĂ­vĂĄncsi, utĂĄnanĂŠzhet.
¹⁹ LĂĄsd a bevezetĂŠsben.
²⁰ Gondolat ĂŠs tett inkompatibilitĂĄsĂĄt legfrappĂĄnsabban talĂĄn Grillpaszer dolgozza fel; ez az ő jellegzetes tematikĂĄja.
²¹ Ami ismĂŠt a dominanciaharcban (az adaptĂĄciĂłban, a kivĂĄlasztĂłdĂĄsban) jĂĄtszik szerepet.
²² TĂśbben feltettĂŠk a kĂŠrdĂŠst, vajon miĂŠrt bukkan fel minduntalan szĂŠpirodalmi munkĂĄiban a kettőssĂŠg, meghasonlottsĂĄg. HĂĄt itt van: ezĂŠrt.
²³ Devecseri GĂĄbor fordĂ­tĂĄsa
²⁴ MeggyőződĂŠsem pĂŠldĂĄul, hogy aki mĂŠlyen belĂĄtja a gĂŠnĂĄllomĂĄny prioritĂĄsĂĄt az egyedhez kĂŠpest, az a halĂĄlnak (sajĂĄt halĂĄlĂĄnak) sem kerĂ­t tĂśbbĂŠ ĂŠpp olyan nagy feneket.