Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
Székely János
SZEMPONTOK az illúziótlan gondolkodáshoz
BEVEZETÉS
Olvasom, hogy az idős Goethe találkozott egyszer Hegellel. És mert afféle
szellemi szupermogul volt, akihez hódolói sőt zarándokai naprakészen hordták a
világ tudósát, s úgyszólván első kézből értesült minden új gondolatról (hiszen
csak nem olvashatott el saját szeműleg mindent!) – továbbá nem is magukra a
művekre volt már kíváncsi, hanem csak a velejükre, megkérdezte az akkor már
országos hírű filozófustól, „mit is mond” tulajdonképpen.
Hegel bámulatra méltó tisztánlátással azt válaszolta, hogy ő a gondolkodás
törvényeit alkalmazza a valóságra.
(Hát látják, kérem, ilyen pontosan tudta, milyen óriási, milyen minősíthetetlen
gazságot követ el!)
Ennek az esetnek kapcsán én is elgondolkoztam, hogy a magam műkedvelő módján
mit is állítok tulajdonképpen. Mi az a rövid formula, az az egyetlen mondat, amely
a legbelső magva, a lényege volna írásaimnak? Ha netalán engem is megkérdezne
valaki, mint Goethe annakidején Hegelt, mit válaszolhatnék neki?
Visszaemlékszem ifjúkoromra. Ifjúkorom derekán – talán huszonöt éves lehettem –
megértettem én valamit, és azt hiszem, jól értettem meg. Pár évvel azután, hogy
megértettem, szerencsére le is jegyeztem, belecsempésztem egy versbe, mert a
gondolat a maga meztelenségében akkoriban (a valóságra kényszerített utópia
virágkorában) államellenes merényletnek minősült volna – egyáltalán nem is volt
kimondható.
Erről a szövegről van szó:
Hallgass hát végig türelemmel,
S fogadd el furcsa tanításom, ember,
Igazságul és menedékül:
Hiába érvek és viták,
Egy bizonyos van: a világ,
Nem előre halad,
Hanem hátulról épül.
(A folyó, 1956)
A világ tehát nem előre halad, hanem hátulról épül. Egyetlen kicsi mondat,
egyetlen formula, ha úgy tetszik, banalitás. Mindmáig csodálkozom, hogy van a
világon értelmes ember, aki ezt az evidenciát azonnal nem látja be.
Mert ahhoz, hogy elmondhassuk: a világ előre halad, tudnunk kellene, hova tart,
mi a célja, mi ez, hogy „előre” egyáltalán. Ahhoz viszont, hogy ezt valaki
tudja, pontosan úgy kell eljárnia, ahogy Hegel is eljárt, tudniillik a
gondoskodás törvényeit kell alkalmaznia a világegészre. De az emberi ész, noha
életfunkciója szerint a hiteles tájékozódást szolgálja, s úgyszólván a világhoz
adaptálódott – mégsem azonos a világgal. Szabatosabban: a gondolkodás
kategóriái, törvényei nem azonosak a világ tényeivel, törvényeivel, ami abból
is látszik, hogy a világban számos olyan probléma adódik, amely meghaladja az
emberi észt.1
Így tehát egészen fordított a viszony. A gondolkodás törvényei vezethetők le a
természet törvényeiből, nem pedig a gondolkodás törvényeiből a világtörvények.
Hogyha a gondolkodás törvényeiből indulunk ki, értelmes, teleologikus világhoz
jutunk. Mert az emberi gondolkodás finális. De a világ nem lehet finális, mert
nincs tudata, nincs jövőképzete, nincs célja, amely felé törekedhetne, sőt még
törekedni sem tud, mivel nincs akarata. A világ csak akkor haladhatna előre, ha
élőlény volna, akinek ráadásul még tudata is van.2 Egyszóval a
gondolkodásban lehet ugyan, de a világban nincsen „előre”.
Hát akkor „hátul” miért van? Azt hinné az ember, hogy az „elöl” és a „hátul”
ikerfogalmak, ellentétek, csak egymáshoz viszonyítva lehet értelmük. De ez nem
így van. A hátul (a múlt): a ténylegesen eltelt idő, az előzmények, amelyekből
a folyamatos jelen előáll. Az előre (a jövő) viszont az az idő, amely még nem
következett be – az tehát csak az emberi elme számára van. Az „elöl” csak
a fejünkben van, a „hátul” viszont csakugyan van.3 A „hátul” mindaz,
ami már megtörtént: a dolgok struktúrájába beleépült, valóságosan eltelt idő.
És ezért a világ hátulról épül. Saját múltjából szummálódik. saját
előzményeiből összegeződik. A múltja határozza meg, nem a jövője. Tudjuk,
merről jön (a saját múltjából), de nem tudjuk, hova tart, mert nem is tart
sehová. A világ struktúrájában hordja ugyan azt a potencialitást, hogy
egyáltalán mivé lehet, de a merretartás emberi tervképzete, célképzete,
sorsképzete merőben idegen tőle.
„Cél”, „értelem” és „akarás”,
„Igyekvés”, „haladás” –
Mindezt az emberélet
Iromba folyamában
A tudós emberész találta ki.
A természet VAN,
S ez elég neki.
Ezt értettem meg én huszonöt éves koromban; igazán nem túlságosan eredeti
felismerés, egykönnyen belátható. De beláthatatlan következményei vannak.
Például az a következménye, hogy minden olyan világkép, filozófia, vallás,
amely a világegészben koherens gondolatrendszert fedez fel: téves és
antropomorf. Minden olyan világmagyarázat, amely a világban értelmet talál
(vagy akár csak keres is) – helytelen, emberszabású. Az ember gondolkodása
által (sőt már a nyelve által) emberiesíti a világegészet. Az emberi
gondolkodásban jelentkező világ már csak gondolt világ, s ezért
szükségképp gondolatszerű. Tehát teleologikus, tehát finális. Mindaddig, amíg
ebben a gondolt világban élünk, szükségképp félreismerjük a világ valódi
természetét; világképünk emberileg (fogalmilag, nyelvileg, kulturálisan)
fertőzött marad.4
De hát mit tegyünk, mit tehetünk ez ellen, hiszen a világ távolabbi
összefüggéseinek felismerésére egyetlen eszközünk mégiscsak a gondolkodás.
Hogyan kapcsolhatnók ki a reflexiót a reflexióból? Ha mi gondolkodás által
olyan világképre törekszünk, amely éppen a gondolkodás torzításait kerüli el,
nyilvánvaló képtelenségre törekszünk.
És mégis törekednünk kell erre.
Mert a gondolkodásunkban jelentkező világ, ismétlem, nem a valódi világ, hanem
annak csak racionalizált gondolati modellje, mása – márpedig mi mégiscsak a
valódira volnánk kíváncsiak. Ahhoz a valódihoz kell valami módon közel
férkőznünk Mindaddig, amíg ezt a célt el nem értük, maga a gondolkodásunk véti
el funkcionalitását. Képtelen hiteles világképet adni, hitelesen tájékoztatni;
egyszerűen hibás információkat szolgáltat – éppen azt teszi lehetetlenné, amire
való, tudniillik a cselekvés adekvát megszervezését. Egy teleologikus, finális
világban olyan jövőtervekbe, olyan életstratégiákba fog belebonyolódni az
ember, amelyek a valódi világban újra meg újra kudarcra lesznek ítélve. Hogy
mást ne mondjak, a teleologikus (gondolt) világban egészen helyénvalóak az
utópiák. A valódiban – nos, saját szemünkkel láttuk, bőrünkön tapasztaltuk,
mire vezet egy valóságba ültetett utópia.
Összegezésül egy paradoxon. Mindaddig, amíg gondolkodunk; semmit sem
gondolhatunk. Úgy értem, semmi érvényest. Annál fogva, hogy emberek vagyunk,
ismeretelméleti csapdában vagyunk. Hiteles tájékozódásra szolgáló
gondolkodásunk (éppen az absztrakció magasabb szintjein, éppen az alapvető
kérdésekben!) tévesen tájékoztat a világ természetéről. Olyan eszméket ültet el
bennünk (egészen szükségszerűen), mint világcél, világszellem, abszolútum,
isten, teremtés, gondviselés, sőt társadalmi haladás – megannyi fikciót, ami
csak a fejünkben van, a világban nincsen. Hogy nevén nevezzem a dolgot: finális
természetű, antropomorf gondolkodásunk a világegészet illetőleg illúziókra vezet.
Az illúziók ellen nemcsak az a kifogásom, hogy illúziók (vagyis hogy fölösleges
ornamentumként lógnak világképünkön), hanem hogy elfedik, kiszorítják,
valósággal behelyettesítik a tényeket, szóval egészében is
illuzórikussá teszik világképünket. Eléggé megszenvedtük, kiismertük már őket,
pokolba az illúziókkal!
Kézenfekvő most már, hogy amikor valami módon mégis közel akarunk kerülni a
valódi világhoz, amikor tehát illúziótlan, dezantropomorfizált reflexióra
törekszünk, mindenekelőtt a gondolati (sőt nyelvi, sőt kulturális) torzulásokat
kell kiiktatnunk világképünkből.
És ez a feladat még mindig lehetetlen ugyan, de már nem anynyira.
Először is azokat az eszméket, premisszákat kell tudatosan száműznünk
gondolkodásunkból, amelyekbe a jövőképzet közvetve vagy közvetlenül,
bármilyen csekély mértekben beépül. Mert legalább erről biztosan tudjuk, hogy a
világban nincsen, csak a fejünkben van. És ilymódon sorra kell (kellene)
vennünk összes eszméinket sőt szavainkat, meg kellene (meg kell) vizsgálnunk,
vajon nem épül-e beléjük olyan képzet, ami a tudatos emberi létben helytálló
ugyan, de az öntudatlan világegésztől idegen. Az ilyeneket ki kell selejteznünk
gondolkodásunkból. Képtelen feladat, mondom, mégis törekednünk kell erre. Mert
mindaddig, amíg a tudatos lét sajátosságait átvetítjük az öntudatlanra; amíg a
gondolkodás törvényeiből vezetjük le a természetet; ameddig egységes
gondolatrendszert erőszakolunk rá, s ezáltal mintegy emberiesítjük a
világegészet; mindaddig tehát, amíg gondolkodásunk álltai olyan vonásokat
fedezünk fel a világban, amelyeket (éppen gondolkodásunkkal) mi magunk viszünk
bele – reflexiónk nem éri el célját, nem a valódi világot mutatja. Hanem egy
funkcionális, finális világot, amelyben még az utópiáknak is helyük lehet.
Minthogy gondolatmenetem aktualitását adja, hadd fejtsem ki ezt bővebben.
Életünk, cselekvésünk, egész magatartásunk mélységesen összefügg
világképünkkel. Egy gondolt viliágban sok olyasmire fog vállalkozni az ember,
amit a valódi kizár. Amíg azt hisszük, hogy például a történelem tart
valamerre, azt is hinnünk kell, hogy felismerhetjük merretartását. A fejünkben
levő teleologikus, finális világmodell, így aztán mindenféle céloknak,
programoknak, terveknek szolgáltat ki minket – és nem is csak a sajátjainknak.
Kiszolgáltat például ilyen vagy olyan társadalmi erők, uralmi aspirációk
elméletileg álcázott érdekeinek: manipulatív ideológiáknak, pártprogramoknak.
Gondolt világunkban azt hisszük, hogy amit ezek ígérnek, a valóságban is
kivihető.
Politikai manipulációk folytán már eddig is a történelem véget nem érő
katasztrófasorozatát szenvedtük végig. Egyetlen kiutunk belőlük az illúziótlan
világkép: a reflektálatlan, valódi világ.
Arról van tehát szó, hogy milyen a reflektálatlan, valódi világ. Ezt kellene
megtudnunk – reflexióval. A feladat paradox volta, mint mondtam, legtöbbször
oda vezet, hogy valamely gondolatrendszer koherenciája kedvéért éppen a valóság
áldoztatik fel. Pedig az emberi elme számára a „magánvaló” sem
hozzáférhetetlen. Hiába rágalmazzák manapság minden úton és módon a tudományt,
annak igenis a valódi világgal van dolga! Hogy az objektív tudományos
megismerés elidegenít hajdani emberszabású világunktól, amelyet gondolkodásunk
teremtett, amelyben tehát eleve „otthon” vagyunk?5 Pokolba az
illúziókkal! Arra kell törekednünk, hogy az elvont gondolkodásban is (az
absztrakció legmagasabb szintjein is) a természettudományok tárgyszerűségét
érvényesítsük, különben reflexiónk nem teljesítheti életfunkcióját: egyszerű
logikai játék, kultúraspecifikus hagyományok továbbszövögetése marad. És akkor
akár abba is hagyhatjuk a gondolkodást.
Milyen a reflektálatlan, valódi világ? Nem tudom, senki sem tudja. De
szempontokat adhatok vizsgálatához, ahogy a magam műkedvelő módján a
továbbiakban meg is teszem. „Nem előre halad, hanem hátulról épül” – ez egyike,
egyik legfontosabbika szempontjaimnak.
LEGITÁS
1. A természet törvényei
Valahányszor kiadom a kezemből egy-egy ilyen kis (elméleti) írásomat, mindig
kedvem volna valamiféle szószedetet mellékelni hozzá, hogy világos legyen, mit
kell érteni ezen vagy azon a terminuson. A deduktív rendszereket mindig
definíciók vezetik be. Amivel én magam próbálkozom, az persze nem deduktív
rendszer, de mindenesetre kísérlet a „dezantropomorfizált” reflexióra: egy
kulturális (például nyelvi) torzítás nélküli világkép megalkotására. Ezért
hasznosnak vélem néhány sűrűbben használt kulcsszó értelmét legalább utólag
megmagyarázni.
Számtalanszor leírtam például: „ok”, „okozat”, „természeti törvény”, holott
tudom, hogy a világban (a partikularitás világában) semmi ilyesmi nincsen;
mindezek csak afféle „dologiasított” absztrakciók – a világfolyamat megannyi
relációja úgy, ahogy gondolkodásunkban megjelenik. Nem mondható tehát, hogy a
valóságban semmi sem felel meg ezeknek a terminusoknak. De nem fednek semmi
valóságosan létezőt, semmi konkrétumot, hanem csak a konkrét létezőknek (mint
folyamatoknak) működési elveit, szabályait. Ok, okozat, törvény: gondolkodásunk
kategóriái. Ahhoz, hogy megértsük, mi felel meg nekik a gondolkodáson kívül (a
való világban), előbb a valóság nyelvére kell őket fordítani.
Elmondtam, bőbeszédűen kifejtettem már, hogy elképzelésem szerint a valóság nem
más, mint a világtér időben változó struktúrája. „Tér van, és ennek szerkezete
van, és ez a szerkezet időben változik, magamagából összegeződik”.6
Rögeszmém szerint ez a világ.
A strukturált világtérnek vannak viszonylag állandó formációi, az egységes
világfolyamatnak viszonylag autonóm részfolyamata7 – ez minden egyes
személy és a tudomány egybevágó tapasztalata. Bármit tapasztalunk, mi a
világban a sugárzásoktól a tömegekig, az elemi részecskéktől a galaktikus
rendszerekig, az ásványoktól az élőlényekig, s amit ezek az élőlények
mesterségesen előállítanak (úgy értem, az ember) – az mind a világtér
energetikailag kiegyensúlyozott, viszonylag autonóm formációja, mind „konkrét
dolog”, amelyet a világfolyamat belső szükségszerűsége hívott elő.
A konkrét dolgokban idő működik, azok tehát éppúgy folyamatok, akárcsak a
világegész. Folyamatról épp akkor beszélünk, amikor idő működik valamely
struktúrában, amikor az a struktúra belső szükségszerűsége folytán saját
előzményeiből újra meg újra öszszefoglalja, állandóan újjáteremti, mondhatni
szummálja magamagát. Ezek a részfolyamatok szintén szummálódás útján épülnek
bele, „integrálódnak” valamely tágabb egész, végső soron a világegész
folyamatába.
Hiába tudjuk, most már, hogy a rész nem a másik résszel, hanem az egésszel van
valódi relációban, a világfolyamat szummálódása gyakorlatilag mégis a
részfolyamatok (az autonóm struktúrák) kölcsönhatása útján megy végbe. „Egyik
részfolyamat kölcsönhatásba lép egy másik részfolyamattal, s ettől mindkét
folyamat megváltozik, vagy egészen új struktúra alakul ki.” Ez a kölcsönhatás
sematikus leírása, mondhatni a váza. (A való világban persze nagyon ritkán
fordul elő ilyen modellértékű kettős kölcsönhatás; ott rendszerint igen sok
folyamat áll egymással ilyen sokrétű állandó kölcsönhatásban, úgyhogy
szövedékük többnyire felfejthetetlen.)
Nos, „ok”, „okozat” – fogalmaink a kölcsönhatás eseményéhez kapcsolódnak –
abból absztrahálódtak. Mindaz, ami a fejünkben kauzalitásként jelenik meg, a
valóságban részfolyamatok kölcsönhatása.
Sok évvel ezelőtt megpróbáltam lejegyezni magamnak, mit is jelentenek ezek a
terminusok a valóság nyelvén. Ilyen szófejtésekre találok.
„Ok = két folyamat kölcsönhatása a következmények felől nézve.
Okozat = kölcsönhatás során beállt változás valamely folyamatban.”
A kölcsönhatás feltétele az egyidejűség. Éppen ezért:
Ok = az a folyamat, amely (a kölcsönhatás feltételei között) valamely más
egyidejű folyamatba belejátszik, abban változást. módosulást hoz létre.
Okozat = valamely folyamat módosulása egy vagy több egyidejű folyamat
belejátszása folytán.
Persze, beszélünk belső okról is. Ez éppen a folyamat immanens szummálódása.”
Látható: igenis jelentenek valamit a valóság nyelvén ezek a szavak, annak
ellenére, hogy nem konkrét dolgokat, hanem csak kölcsönhatásaik alapelvét,
mechanizmusát jelentik – szóval annak ellenére, hogy merő absztrakciók.
Namármost, hogy milyen „okok” milyen struktúrákban milyen „okozatokat” hoznak
létre, azt természeti törvények határozzák meg.
Ami a fejünkben törvény, az a valóságban „törvényszerű”. Törvényszerűről akkor
beszélünk, amikor a folyamatok kölcsönhatásában (vagy azok belső
szummálódásaban) közös vonásokat, ismétlődéseket tapasztalunk. Itt tehát az „ismétlődés”
a kulcsszó. De hát hogyan fordulhat elő ilyesmi? Hiszen a való világban
minden éppoly egyszeri és egyedi (partikuláris), akár az ember; abban soha
semmi sem ismétlődik meg; ami egyszer megtörtént, azt végképp elnyelte a múlt.8
Hogyan beszélhetünk mégis ismétlődésről, mit értünk ezen?
Az ismétlődésnek a valóság dezantropomorfizált nyelvén hasonlóság a neve.
Egészen nyilvánvaló, hogy a világfolyamatban seregestül jönnek létre
szükségszerű struktúrák (a világtér természetéből fakadó, viszonylag stabil,
autonóm formációk), amelyeknek szembeötlő közös jegyeik vannak. Egyik vasatom
nem azonos a másik vasatommal, egyik dagály a másik dagállyal, de szerkezetük,
lefolyásuk szembeötlően hasonló. Ezt a jelenséget mi fogalmilag ismétlődésnek
fordítjuk. Azonkívül valamely folyamat bizonyos fázisaiban is mutatkozhatnak
közös jegyek. Fogalmilag ezt is ismétlődésnek fordítjuk. Az ismétlődés
struktúrák és folyamatok közös jegyeinek (hasonlóságának) gyűjtőfogalma.
Mármost: hasonló struktúráknak a kölcsönhatásai is hasonlóak. Hasonló
struktúrák kölcsönhatásainak szükségszerű hasonlóságából jött létre a törvény
fogalma.
Törvényszerűek tehát azok a közös vonások, amelyeket egymáshoz hasonló
struktúrák kölcsönhatásai során tapasztalunk. A természeti törvény: hasonló
struktúrák kölcsönhatásának szükségszerű hasonlósága – ennek gondolati
absztrakciója.
Tudjuk tehát, hogy miképpen jön létre a fejünkben a törvény fogalma. (A
kauzális relációk ismétlődésének, hasonlóságának tapasztalatából). Kérdés most
már, hogy mi felel meg a való világban maguknak ezeknek a hasonlóságoknak, mi
az objektív szubsztrátumuk.
Emlékeztetőül: a világfolyamat által generált (azon belül szükségképp
kialakult) részfolyamatok egymással állandó, sokrétű kölcsönhatásban állnak, s
ezáltal ismét világfolyamattá integrálódnak. Vissza integrálódnak azzá, amiből
eleve kialakultak, amiből soha ki sem szakadtak. Az egész és a rész viszonyával
van itt dolgunk – az időfaktor közbejöttével.
A világstruktúra örökös változása a részstruktúrák kölcsönhatásaiból adódik
össze. Hogy milyen változás mehet végbe egy struktúrában, azt persze maga a
struktúra szabja meg. Nem jöhet létre bármiből bármi. Maga a struktúra
határozza meg, milyen kölcsönhatásokban vehet részt, egyáltalán mivé lehet.
Eszerint valamely struktúra időbeli szummálódásának szigorú szabályai vannak.
Magából a struktúra természetéből fakadó szabályai. Ezért a részfolyamatok
kölcsönhatása is bizonyos szabályok szerint megy végbe – ezek éppen a
világfolyamat szummálódásának szabályai.
Nos, a folyamatok szummálódásának, a részfolyamatok kölcsönhatásának (világfolyamattá
való integrálódásának) szabályait nevezzük mi törvényeknek. Ezek gondolati
absztrakcióit. íme „törvény” fogalmunk valóságbeli szubsztrátuma.
Azt mondtuk: ha a világ egységes folyamat, abban semmi sem lehet véletlen, ott
minden szükségszerű. Ami szükségszerű, az eszerint törvényszerű is. Ha a
kauzalitást formának tekintjük, a legitás benne a tartalom. Természeti
törvények bonyolult együtthatása határoz meg minden eseményt a világon.
A természeti törvény tehát azt mondja meg, milyen szabályok szerint
integrálódnak a részfolyamatok világfolyamattá. Egyáltalán milyen szabályok
szerint szummálódnak a folyamatok. A természeti törvény végső soron a
világfolyamat természetét, belső szükségszerűségét írja le.
A világfolyamat szubsztanciája a strukturált világtér. Ebben működik az idő. A
világfolyamat (maga a világ) éppen a világtér időbelisége. A természeti törvény
ezért végeredményben azt mondja meg, hogy milyen szabályok szerint működik az
idő a térben.
Nincs másfajta törvény, csak természeti. Minden más törvény, a társadalom, az
agyműködés stb. törvényei: ugyanezek a természeti törvények úgy, ahogyan
bonyolult együtthatásuk az organikus, funkcionális struktúrákban
érvényesül. A természeti törvények azért általánosak, egyetemesek és
kötelezőek, mert a világtér természetéből fakadnak.
Ezek azok a szabályok, amelyek szerint a múlt összegeződik.
Ezek egyúttal a komplex struktúrák felépülésének és persze lebomlásának
szabályai.
A világtér szummálódásának szabályai.
A világstruktúrát szummáló idő szabályai.
A tér-idő komplexum működésének szabályai.
A világfolyamat szabályai ezek tulajdonképpen.
Hát ilymódon próbálgatom én a valóság nyelvére fordítani hagyományos,
„dologiasított”, nagyon-nagyon emberi fogalmainkat. Eközben néha olyan
terminusokra is rábukkanok, amelyeket sehogy sem tudok a valóság nyelvére
fordítani. „Előre”, „világszellem”, „szabadság”, „véletlen” – mit tudom én.
Ezek a valóság nyelvén, úgy látszik, semmit sem jelentenek.
2. A történelem törvényei
Történészek, történetfilozófusok szakmájuk legsúlyosabb ismeretelméleti
problémájának azt az ellentmondást tekintik, hogy a történelmet reflektáló
szubjektum maga is szükségképp történeti. Senki sem helyezheti magát kívül a
történelmen, hogy azt azután kívülről (mintegy az örökkévalóság nézőpontjából)
ítélje meg. Történeti reflektál történetit – hogyan is kerekedhetne
ebből hiteles reflexió?
Történészek, történetfilozófusok azt is panaszolják, hogy sehogy sem tudják
megállapítani, mi a történelmi folyamat „értelme”; merre tart, hová vezet. Csak
a legbutábbaknak (vagy legelfogultabbaknak) van erről pontos elképzelésük, a
hozzáértőbbek állandó kételyek között tapogatóznak, és csak kevesen vallják be
nyíltan, hogy ennek az egész „históriának” semmi felfogható értelme nincs.
(Úgy kell a történészeknek – mondhatná valaki –, miért nem mérik fel, hogy
célja csak annak lehet, aminek tudata van. A történelemnek nincs tudata, abban
tehát sohasem érvényesülhet finalitás. Aki a történelmi folyamat célját,
értelmét keresi, nem érti a világ természetét.)
Történészek, történetfilozófusok végül még arra is gyakran panaszkodnak, hogy
képtelenek kidolgozni a történelem mozgástörvényeit. Ha már a célját nem
látjuk, látnók legalább a meghatározottságát.
A történelmi mozgást azonban olyan sok, olyan átláthatatlanul sok tényező befolyásolja,
hogy azokat lehetetlen mind számba venni; képtelenség szétbogozni és egyenként
figyelemmel kísérni minden történelmi erőt, minden együtt és egyszerre működő
hatásmechanizmust. A történelem mozgástörvényeinek felfedezése így csak az idők
végezetére remélhető.
De azonkívül is, minden történelmi esemény konkrét: éppolyan egyszeri és
egyedi, akár az ember. A történelmet csakugyan emberek „csinálják” – és sokan
hiszik, hogy az ember szabad. Olyan véleményt is olvastam, hogy éppen ezért a
történelmi mozgásban is szabadság érvényesül Ahol szabadság van, ott
persze nincs szabály, nincs törvény – ott nincs tudomány.
Hogyan is állunk tehát a történelem törvényeivel? Vannak ilyenek?
Megismerhetők? Vagy talán nincsenek is?
A világban idő működik, tehát a világ folyamat.
Ha az egységes világfolyamatban szükségszerűség, legitás érvényesül, a
történelemben is érvényesülnie kell. A történelmi mozgás – mint minden más
mozgás – bizonyos szabályok (törvények) szerint mehet csak végbe.
Milyen törvények szerint?
Hogy erre válaszolhassunk, mindenekelőtt azt kellene tudnunk: egyáltalán mi az,
hogy történelem.
A történelem mindenesetre az idő működése valamiben. Miben működik az idő,
amikor mi történelemről beszélünk? Semmi esetre sem magában a történelemben,
hiszen azt mondtuk, éppen az idő működése a történelem. Akármilyen talányos
kategória is az idő, annyi bizonyos, hogy saját működésében nem működik.
Akkor tehát miben működik az idő? Azonkívül, hogy az egész világban, ennek a
világnak minden viszonylag autonóm formációjában is folytonosan működik. Az
egész világfolyamatban és az öszszes részfolyamatokban, amelyekből az egész
integrálódik. Az idő nem is más, mint konkrét világbeli struktúrák állandó
mozgása, változása, szummálódása. Az idő tehát mindig valamely struktúrán belül
működik. Éspedig olymódon, hogy újra meg újra összefoglalja, szummálja,
múltjához képest folyamatosan átalakítja azt a struktúrát.
Az idő működése éppen ezért annak a struktúrának a törvényei szerint megy
végbe, amelyen belül hat.
Nos, melyik az a struktúra, melyet az idő folyamatosan megváltoztat, amikor mi
történelemről beszélünk?
Minden bizonnyal az emberi társadalom.
Azt akarom mondani, hogy megítélésem szerint a történelemnek nincsenek külön
törvényei. Igenis vannak törvényei viszont a társadalomnak, amelyen belül a
történelmi idő hat. A történelmi mozgást eszerint a társadalom törvényei
határozzák meg. Miért is lennének külön törvényei a történelemnek, amikor az
nem más, mint az emberi társadalom időbelisége? Éppen a társadalmi struktúra
örökös változását, szummálódását nevezzük történelemnek. Világos: a társadalmi
mozgásban (a szummálódás általános szabályai révén) csakis társadalmi törvények
érvényesülnek.
Vannak társadalmi törvények? Kétségkívül vannak. Ugyanazok a jól ismert
természeti törvények ezek, amelyek az organikus, funkcionális, szelektív
struktúrák működését általában is meghatározzák. Jól tudom most már, hogy az
emberi történelmet nem lehet egészében (a maga teljes komplexitásában)
szemlélni. Azt ilyen-olyan szempontok szerint ilyen-olyan szegmentumokra szokás
felosztani, mert különben beleveszünk a szétfolyó határtalanba. De akárhány
viszonylag autonóm szegmentumára osszuk is fel a történelmet (nemzetek,
kultúrák, tudományok, művészetek történetére), azokban mind az organikus, funkcionális
struktúrákban szimultán ható, mondhatni együttható (természeti)
törvények érvényesülnek.
Így gondolom én.
Lehet azonban, hogy tévedek vagy félreértem a kérdést, mert csakugyan, ahhoz
képest, amennyit történészek, történetfilozófusok töprengtek rajta, túlságosan
is egyszerű ez a dolog.
FEJLŐDÉS, HALADÁS
Ellentmondással kell szembenéznem, vagy ha azzal nem is – mert hiszen
ellentmondás csak a fejünkben van, a világiban nincsen – szembe kell néznem egy
tisztázatlan kérdéssel, egy homályos ponttal nehezen kialakult öregkori
világképemben.
Tudniillik a fejlődés, a haladás problémájával. Mit jelentenek ezek a
terminusok a valóság nyelvén; jelentenek-e valamit egyáltalán?
1. A társadalmi haladás, vagy ahogy a politikusok mondják, „a progresszió”,
viszonylag egyszerű kérdés. Teljes bizonyossággal állítottam mindig (például
ezekben az esszékben is), hogy a világnak nincs célja, a világfolyamat nem
irányul valamely prekoncipiált, még kevésbé valamely végleges állapotra: nem
érvényesül benne finalitás. Minthogy a történelem egynemű a világfolyamattal
(annak integráns része), ezért a történelemben sem érvényesül finalitás. A
történelem a társadalom időbelisége. A történelmi mozgás nem más, mint az idő
működése egy organikus, funkcionális, szelektív struktúrában. tudniillik a
társadalomban. A történelem menetét tehát az szabja meg, ahogyan a természeti
törvények az ilyen struktúrákon belül együtt és egyszerre hatnak, nempedig az,
ahogyan a komponens folyamatok (a rivalizáló társadalmi erők) tudatosan
eltervezik. Valóságos jövőkép nem alkotható. A történelem: célszerűen működő
vektorerők célszerűtlen eredője.
Értsük meg jobban. Mihelyt azt mondjuk, hogy halad valami, azt is meg kell
mondanunk, hová tart, merre halad. A „haladás” célképzetet feltételez. Célja
csak annak lehet, aminek tudata van. Az embernek van tudata, a társadalomnak
azonban nincsen; az tehát éppúgy hátultól épül (nem pedig előre halad), akár az
egész világ.
A társadalom mozgását a múltja határozza meg, nem a jövője, abban tehát nem
beszélhetünk merretartásról, épp ezért nem lehet előre látni a menetét sem.
Tényleg, gondoljuk csak meg. Egy sakkjátszmának pontosan ismerjük a
finalitását, lehetőségeit, szabályait, annak mérhetetlenül kisebb a
komplexitása, mégsem jósolhatjuk meg sem a menetét, sem a végét. (Ezért lehet
játék a játék.) Középállásban legfeljebb 7–8 lépést képesek: előre számolni a
nagymesterek is.
Az emberi társadalomnak nincs finalitása9, mindig középállásban
(folyamatos középállásban) van, ráadásul mérhetetlenül nagyobb a komplexitása –
annak mozgását tehát igen-igen rövid távon lehet csak prognosztizállni.
Mindazok a nagymesterek (ideológusok, politikusok), akik azt állítják magukról,
hogy pontosan ismerik a történelem mozgásirányát, célját, kívánatos, elérhető állapotát:
közönséges csalók. Kizárólag saját hatalmi érdekeiket kívánják előmozdítani
manipulatív prognózisaikkal.
Társadalmi haladás nincsen. A „progresszió” a hatalmi aspiráció fedőneve, semmi
egyéb.
2. Azt hinné az ember, hogy eszerint fejlődés sincsen. Csakhogy ez már egy
másik probléma.
A gyermekeim, amíg felnőttek, állandóan fejlődtek, ugyebár. Testileg és
szellemileg szakadatlanul gyarapodtak. Häckel törvénye szerint eközben ugyanazt
az utat járták végig, amelyet az élő szervezetek is végigjártak a filogenezis
folyamatában. Eszerint a filogenezis is fejlődés – kétségtelenül. Nap mint nap
tapasztaljuk, hogy a tudományos felismerésekre újabb felismerések épülnek,
szóval a tudomány is fejlődik. Ugyanígy fejlődik szemünk láttára a technika is.
Nem is kétséges, hogy a világban ilyen-olyan vonatkozásban fejlődést
tapasztalunk. Nem puszta szó az, nem olyasmi, mint a „haladás” – fejlődés
terminusunknak a valóságban is megfelel valami.
Vajon mi felel meg?
Először is le kell szögeznem, hogy a világfolyamat (s azon belül a
részfolyamatok) puszta szummálódását magában még nem lehet fejlődésnek nevezni.
Vannak, akik így értik a szót, de talán nincs igazuk. Ahhoz, hogy valami
fejlődjék, nem elég, hogy idő működjék benne; a fejlődő struktúrákban az időnek
speciális módon kell működnie.
Milyen módon?
Olymódon, hogy szerkezeti változást hozzon létre abban a struktúrában; valami
újat hozzon létre; mondhatni kumulálja benne az újat. A fejlődő struktúra,
ahogy mondani szokták, folyamatosan más lesz, differenciáltabb, bonyolultabb
lesz. A fejlődés: a komplex és egyre komplexebb struktúrák felépülése.
Azt is mondhatnók tehát, hogy a fejlődés az organikus, funkcionális struktúrák
sajátossága – és csak azért nem mondhatjuk mégsem, mert hiszen magát az
organikus létet is valamiféle fejlődés eredményének kell tekintenünk. Az idő
már a szervetlen világban is olymódon működött, hogy abban valami újat,
komplexebbet, bonyolultabbat (tudniillik élő szerveződéseket, organizmusokat)
hozott létre.
Akárhogy is volt, a fejlődés mintája és alapmodellje számunkra ma a
filogenezis. A törzsfejlődést Darwin nagyjából úgy írja le, hogy az örökös
versenyfutás a környezeti feltételek változása és az élő szervezetek
alkalmazkodása között. Azok a szervezetek, amelyek genetikus adottságaik
folytán képesek alkalmazkodni folytonosan változó környezetükhöz, tovább élnek
és szaporodnak; azok, amelyek nem képesek erre, áldozatul esnek a szelekciónak.
Ilymódon adaptálódik változó környezetéhez a génállomány.
Mondhatjuk tehát, hogy a fejlődés ilyen szempontból a génállomány adaptív
stratégiája. A fejlődő struktúra azáltal, hogy az idő több újat hoz benne, sőt
halmozza benne az újat, jobban adaptálódik környezetéhez, s így nagyobb esélye
van a fennmaradásra.
Egyszóval ahhoz, hogy mi fejlődésről beszéljünk, olymódon kell működnie az
időnek valamely struktúrában, hogy abban ne csak változást hozzon, hanem
halmozza is az újat.
Mi az az „új”, aminek az evolúcióban halmozódnia kell?
Minek kell voltaképpen halmozódnia az evolutív struktúrákban, hogy azok egyre
komplexebbekké lehessenek?
Azt hiszem, nem tévedek, amikor egyetlen szóval azt mondom: tapasztalatnak.
Tudományos kifejezéssel ezt manapság információnak nevezik. A fejlődő
struktúrákban információnak kell halmozódnia; a fejlődés mondhatni nem is
egyéb, mint a halmozódó információ érvényesülése valamely komplex és egyre
komplexebb folyamatban.
Ezt a tudomány a technika esetében könnyű kimutatni. Egyik tudományos
felismerés megteremti a feltételét a másik felismerésnek; a felismerések így
egymásból sarjadnak, egymásra épülnek, szó szerint halmozódnak – és ekképpen
fejlődik a tudomány. A technika éppen a tudomány gyakorlati alkalmazása, tehát
a tudománynyal együtt fejlődik, nem is említve, hogy eközben külön halmozódik a
technikai tapasztalat is. Való viliágunknak ezekben a szféráiban tehát pontosan
tudjuk, mi a fejlődés. Maga a tapasztalat, az információ halmozódása.
Ahogy a tudomány fejlődik, éppúgy fejlődik a bioszféra, az élővilág is. Minden,
ami él: organizmus. Mi halmozódik tehát az organikus struktúrákban, amikor mi
filogenezisről beszélünk?
Nos, ugyanaz, amiről előbb már szó volt. A génállományban rögződött adaptív
tapasztalat.
Az az információ halmozódik, amely a szelekció szűrőjén átszűrve a nemzedékek
során a génállományban rögzül, így biztosítva a bioszfára evolutív
alkalmazkodását.
Énnekem régi meggyőződésem, hogy az élővilágban, s így persze az emberi
viliágban is, a génállomány az, ami igazán van, az állít elő a maga számára
egyedeket, amelyek által újrakombinalódik, és részt vesz az életversenyben. Azt
is mondhatnók tehát, hogy a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív
információt szállítanak a génállománynak – ez a funkciójuk. De meg is
fordíthatjuk a dolgot. A génállományban hagyományosan olyan információrendszert
szokás látni, amely kizárólag az egyedek előállításában kap szerepet. Eszerint
maga a génállomány az, ami a benne felhalmozott adaptív tapasztalatot
(információrendszerként működve) az egyedek felé közvetíti. Az adaptív
információt ekképpen egyedek közvetítik a génállománynak, amely azután visszaközvetíti
az egyedeknek. Ezért mondhatjuk, hogy a filogenezis és az ontogenezis egyetlen
egységes rendszer, egymást ismétlik, voltaképp ugyanazok.
Amikor tehát a gyermekeim fejlődéséről beszéltem, hogy azok testileg és
szellemileg szakadatlanul gyarapodtak, ezzel nem mondtam mást, mint hogy
felnövekvésük során pontosan végrehajtódott a génállománynak nevezett adaptív
információrendszer utasítása. Amikor viszont törzsfejlődésről beszélünk, nem
mondunk mást, mint hogy a génállomány szakadatlanul akkumulálja, tárolja a
szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív tapasztalatát. Az organikus
struktúrák mondhatni a fejlődés folytán „tapasztalják ki” a világot.10
Összefoglalva tehát: a filogenezis azáltal állhat elő, hogy a génállomány
folyamatosan beépíti saját struktúrájába a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek
adaptív „tapasztalatát”, s ezt visszaközvetítve az egyedeiknek egyre fejlettebb
(komplexebb, akkomodatívabb) organizmusokat hoz létre. A törzsfejlődés
csúcsteljesítménye valamely mutáció közbejöttével mindezidáig az ember, az
emberi agykéreg a maga specifikus működésével, amelyet tudatnak is
nevezünk. Ez bizonyult mindezidáig az alkalmazkodás leghatékonyabb
változatának, amit az emberfaj történelmi expanziója is jól igazol. Semmi okunk
sincs azt hinni viszont, hogy az evolúció ezzel lezárult. Hogy lesznek-e
további fejleményei, s ezek milyenek lesznek, azt éppúgy nem lehet tudná, ahogy
a történelem menete sem jósolható meg.
Az evolúció azáltal hoz újat az organikus struktúrákban, hogy információt,
tapasztalatot halmoz. Ahol nincs halmozódás, ott fejlődés sincsen.
Visszatérve mostmár az emberi társadalomra, fel kell tennünk a kérdést: rendben
van, abban nem működik finalitás, ott tehát „haladás” sincs. De vajon fejlődés
sincsen? Mert ha volna fejlődés, épp ezt a fejlődést nevezhetnék mi haladásnak.
Nos, naponta beszélünk fejlett és kevésbé fejlett társadalmakról; tudjuk, hogy
eleink másképpen éltek; a társadalmak életében valamiféle fejlődés csakugyan
érvényesül. A társadalmakban tehát igenis halmozódnia kell valaminek, ami
információrendszerként működve meghatározza azok fejlettségét. Miben különbözik
egymástól egy fejlett és egy fejletlen társadalom? Hát például civilizációjuk
mértékében, színvonalában. Kérdés most már, mi halmozódik a társadalmakban, ami
információrendszerként működve meghatározza civilizációjuk mértékét,
színvonalát?
Minden bizonnyal az objektív tudás. Az emberi tudatban rögződött tudományos és
technikai tapasztalat.
A tudományos-technikai tapasztalat halmozódása (a tudományos fejlődés) tehát
épp az a hatóerő, amely magának a társadalomnak civilizatorikus fejlődését is
meghatározza. A társadalom állandóan bővülő, evolutív információrendszere
eszerint maga a tudomány. Vagy megfordítva a hangsúlyt: a tudomány épp az a
halmozódó információrendszer, amely a társadalomban evolúciót generál.
Persze a társadalmi élet számos más szegmentumában (az intézményekben, az
anyagi és kulturális javak halmozódásában) is megfigyelhetők evolutív illetve
involutív tendenciáik. De mindezeknek van egy közös vonásuk: nem érintik a
társadalom alapvető szerkezetét. Maga a tudományos-technikai fejlődés sem
érintette soha a társadalom alapvető szerkezetét. Nagyon fontos ezt leszögezni.
A civilizáció magas foka azáltal, hogy javakat halmoz, lehetővé teszi ugyan a
merev társadalmi struktúra némi (demokratikus) oldódását, de nem jár alapvető
strukturális változásokkal.11
Tudjuk most már hogyan őrli fel a technikai civilizáció a kultúrát, magát az
emberi minőséget, az integritást, a személyiséget.
Sőt egyre inkább, egyre világosabban kiderül, hogy a technikai civilizáció
fejlődése hovatovább saját természeti alapjait is felemészti, s így magát a
társadalmat (magát az emberfaj létét) dönti veszélybe. Úgyhogy az ilymódon
előállt civilizatorikus fejlődést azért mégsem nevezném épp haladásnak!
A társadalom olyan struktúra, amelyben igen kevés újat hoz az idő. Úgy értem:
magában a tényleges struktúrában. Sokezer éves működése során legfeljebb a
dominanciaharc játékszabályait módosította, a társadalom változatlanul
hierarchikus szerkezetét leplezte el. Azt is megmondom, miért. Azért, mert a
társadalom alapvető szerkezete hatalmi szerkezet. Erre pedig az
evolutív információs rendszerek (a tudomány, a kultúra) hatnak ugyan, de csak
igen kevéssé hatnak. A hatalmi viszony bipoláris viszony, amelyben úgy látszik,
a minden vagy semmi elve érvényesül. Két ember viszonylatában vagy domináns
valaki, vagy alávetett. Az emberi társadalomban bármi látványosan fejlődhetik,
kivéve a tényleges hatalmi viszonyokat.
Strukturális fejlődés? Társadalmi haladás? Uramisten, hogyan is beszélhetnénk
mi haladásról, amikor csak most, a huszadik században is két változatban éltük
meg a rabszolgaságot?!
MI AZ, HOGY EREDETI?
(A hagyomány eltékozlása)
A kedves fiam jóvoltából, aki nagy szegénységében meghívott és vendégül látott
(még akkoriban, amikor alkalmi napszámból tengődött Olaszországban): szobrász
fiam jóvoltából, aki sokkal többet ér nálam, mégsem tud sehogy megélni; az ő
keservesen megdolgozott pénzéből, mondom, egy ízben nekem is megadatott
ellátogatni a Vatikánba.
Turisták százaival léptünk be, s váltottuk meg a jegyünket (úgyhogy el is
szégyelltem magam: mi keresnivalóm nekem ott, ahol ennyien vannak), s
persze mielőbb a Sixtusi kápolnába hagytuk magunkat sodortatni a hetvenhét
nyelven zsongó tömeggel.
Mert én a Sixtusi kápolnát jól ismerem. Külön albumom van róla itthon (igaz,
nem színes, csak fekete-fehér, mert régi kiadvány), ezt kamaszkorom óta gyakran
elnézegettem, tanulmányoztam, egy időben még művészi mintaképemnek is
tekintettem a mennyezetfreskók gigászi világát – igen, hát, ilyennek kell látni
az embert! De azonkívül is: ez az a műalkotás, amelyet mindenki a legjobbnak
tart (mert tényleg a legjobb), amelyet mindenki a legjobban tisztel, az emberi
alkotóerő csúcsteljesítménye, vagy ha nem az, mindenesetre a keresztény-európai
kultúra reprezentatív műve, hogy ne mondjam, mintapéldánya. Persze hogy
mindenekelőtt erre voltam én is kíváncsi, ezt akartam a maga igazi mivoltában,
„eredetiben” látni –, ahogy egyébként a többiek is.
Beléptünk tehát a zsúfolt, emberbűzös terembe; ott legelső pillantásom a
magasba szállt.
A mennyezetfreskókat éppen restaurálták.
Felerészt be volt állványozva a csarnok (azelőtt sokkal kisebbnek, tényleg csak
kápolnának képzeltem), diszkréten, persze, ritkásan álló csőtraverzekkel,
amelyekre odafent deszkapadozat támaszkodott – ezen jöttek-mentek, dolgoztak a
restaurátorok, de alig kivehetően, mert magasan voltak, s ráadásul még paraván
mögé is rejtették őket. Ennek ellenére jól látszott odafent munkájuk eredménye:
néhány nemrég elkészült falmező, a híres mennyezet néhány frissiben restaurált
szegmentuma – míg a csarnok végében, az állványzaton túl, a régi, az eredeti, a
még restaurálatlan mennyezet látszott.
És így nyílt nekem alkalmam egyetlen szempillantással (mondhatni vizuálisan)
felmérni, mi az, hogy eredeti.
Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit, úgy tudom, 1512-ben fejezte
be; látogatásom időpontjában tehát éppen 475 esztendő, csaknem fél évezered
telt el azóta. Ez bizony hosszú idő, elkerülhetetlenül rajta hagyja nyomát
bármilyen vakolaton. A kápolna freskói fél évezred alatt megfakultak,
besötétedtek, hiszen ott tömjénfüst gomolygott, gyertyakorom szállt, emberbűz
áradt: a pontifikátus csaknem mindvégig rendeltetésszerűen használta a
szentélyt. Mindez még hagyján. A Sixtusi kápolna mennyezete fél évezred alatt
ráadásul meg is rongálódott; képes felületeit mindenütt hajszálrepedések szövik
át; itt-ott kacskaringós, mély hasadások tátonganak rajta; attól lehet tartani,
mindjárt leomlik, ahogy egy helyütt talán már le is omlott. Nem tudom, hogy
lehet ez, hiszen az ókori épületeken, amelyekkel tele van Róma, mindmáig épebb
a vakolat (már ahol megvan); a reneszánsz mesterek alighanem újító kedvüknek
„köszönhetik” műveik romlandóságát. Talán Michelangelo is kísérletezgetett
valamivel (ahogy Milánóban Leonardo), azért indult romlásnak óriási műve.
Ezt persze nem lehetett tovább tűrni; ez ellen csakugyan tenni kellett valamit.
(A Sixtusi kápolna, amellett, hogy pótolhatatlan kulturális és művészi érték,
az idegenforgalom egyik legfontosabb vonzereje Olaszországban. Amióta az
olaszok óriási áldozatok árán felépítették műemlékeiket, azok egyfolytában
kamatoznak, ebből él ma az ország – a múltjából él. Hogy úgy mondjam, az
olaszok zsebére ment már ez a dolog.)
Nem lehetett tovább tűrni a Sixtusi kápolna romladozását; neki kellett látni a
restaurálásnak.
És nekiláttak.
Úgy hallom (lehet, csak pletyka), egy japán cégre bízták rá a restaurálást,
igen olcsón, mindössze a reprodukálás (és aztán a forgalmazás) világjogáért. A
munka eszerint egy fillérjébe sem került a Vatikánnak; a japánok mindent ezért
a csekélynek látszó privilégiumért (és persze a később várható haszon
reményében) végeztek el. No, és mit adtak cserébe? Hát kérem, becsületesen
megdolgoztak, nem sajnáltak semmi fáradságot, költséget.
Egészen újjávarázsolták a mennyezetet.
De hát az nem új – mondhatná bárki. Ami fél évezerede megvan, hogyan lehetne
abból megint új? A művészi alkotások nem holtak, nincsenek kívül az időn;
azoknak múltjuk van-, és magukban hordják a múltjuk. A történelemben vannak, és
bennük (is) van a történelem. Kinek jutna eszébe újjávarázsolni a Szamothrakei
Nikét? Egy művészi alkotás megértésekor egyáltalán nem mindegy, hogy
keletkezése óta mi minden történt vele. Még az is érdekes, miképpen értették,
mit gondoltak róla az idők során – a hatástörténet a hermeneutika alapfogalma
–, hát még ami csakugyan végbement rajta! Megfakultak, besötétedtek a freskók?
Igaz. De éppen ez beszél arról, hogy mindvégig látták, csodálták, „használták”
őket, hogy végig imádkoztak, szertartásokat végeztek alattuk, hogy tehát
valóságos, esztétikán túli, életbéli funkciójuk volt. De azonkívül is: a
tömjénfüst, gyertyakorom nemcsak besötétíti a képet, egyúttal meg is érleli
azt. Akár a jó bor, amelynek hosszú évekre van szüksége, hogy tökéletes
harmóniába simuljanak össze ízei, zamatai, akképpen érlelődik a műalkotás is. A
Sixtusi kápolna freskóinak félévezred alatt valamely nagyon finom, szürkés-zöld
alaptónusuk támadt, ebből derengtek elő a hajdani színek; az idő, mondhatni diszkrét,
mértéktartó tónusegységet, sőt színegységet kölcsönzött nekik. Mintha valamely
igen nagy művész azt mondta volna: no, most hogy elkészült, összevonjuk ezt az
egészet, egységes alapszínt, alaptónust adunk neki, ne hulljon szanaszét, tarka
darabokra, hanem egységes egész legyen. Sfumato – ez a szó jut eszembe –,
valamiféle természetes sfumatóval vonta be, foglalta össze a mennyezet freskóit
az eleven, történelmi idő. Amit Leonardo olyan fáradságosan állított elő
legjobb óráiban, azt az idő itt magától végezte el.
Michelangelo színei egyenként persze sokat veszítettek ezáltal eredeti
tüzükből, intenzitásukból, de cserében összehangolódtak, egységes harmóniába
simultak össze, mintha maga a művész, megöregedve, feladta volna ifjúkorának
elementáris dinamizmusát, és bölcsen megszelídült, mondhatni lehiggadt volna.
Színigaz most már, hogy ezáltal a freskók kevésbé jellegzetesek, kevésbé
michelangelóiak lettek, személyes hangjuk beleolvadt az egyetemesbe, mondhatni
klassicizálódott, de hát, úgy látszik, ez nemcsak az élet sora, hanem a
történelemé is.
Ne tessék azért olyasmit képzelni, hogy a mennyezetfreskók felismerhetetlenné
kormozódtak volna, mint valami füstlepte orosz ikon! Erről nincsen szó. Csak
éppen kontrasztosságukat, keménységüket, hogy ne mondjam, tarkaságukat
veszítették el. Valamiféle patinát kaptak, valamilyen szinte
impresszionisztikus pára mögé kerültek – az idők párája mögé. Nagymértékben
összehangolódtak, ismétlem, éspedig nem is csak egymással, hanem a szabadon
maradt (architekturálisan dekorált) falfelületekkel, magával az egész nagy
mennyezettel. Egységes lett a mennyezet, azon szembántó, mészfehér felületnek
már évszázadok óta nyoma sem volt.
Bezzeg, most már van!
Ha a kápolna mennyezete a restaurálás során egészében is olyanná
sikeredett, amilyeneknek az elkészült szegmentumokat 1987ben láttam (mert azóta
persze régen elkészültek vele) –, hát akkor az ma pontosan „úgy fest”, mintha
valamely buzgó festőnövendék rajzlapra másolta volna.12 A repedések,
ujjnyi széles hasadások eltűntek róla, ez tagadhatatlan. De holtfehér (nem is
csak mészfehér, hanem egyenesen lakkfehér) felületek vakítanak rajta,
amelyekből ráadásul az ecsetvonások eleven textúrája is odalett – tényleg a
rajzlap makulátlanságával világítanak ki a színek közül. Maguk a színek
mértéktelenül megélénkültek, mondhatni felfokozódtak; foltjaikat (a formák
határán) merev kontúrok keretezik; ne adj isten, hogy a művész kezevonásának
lazasága, spontaneitása mutatkoznék meg valahol is! (Mert Michelangelo
megengedte magának, hogy ne pontosan a színfoltok határán húzza meg figuráinak
kontúrjait; virtuóz rajzzal olykor még jellegzetesebbé korrigálta a formát,
ahogy például Ezékiel jobb oldali ifjának bal karján figyelhető meg.) Odalett a
kontúrok laza puhasága, virtuozitása, spontaneitása, odalett a színek párás
egybemosottsága (és évszázados összeérleltsége), precíz, kemény és tarka lett
minden. Ismétlem, olyan ez az új mennyezet, mint valami kifestőkönyv, mintha
kartonra másolták volna a régit, nem is jól mondom: mintha színes papírból vagdosták
volna ki, s aztán rajzpapírra ragasztották volna. A Sixtusi kápolna új
menynyezete, úgy, ahogy én láttam, ahogy a japánok restaurálták, s ahogy
világszerte forgalmazzák majd az idők végezetéig: iskolás, tarka és
halottmerev.
Rettenetes, kérem, rettenetes.
S ami a legrettenetesebb: odalett róla Michelangelo kezevonása!
Emlékszem, amikor legelőször láttam Michelangelo-művet (egy pompás rabszolgát a
Louvre-ban), szégyen, nem szégyen, én bizony elsírtam magam. Mert mégiscsak
megrendítő, hogy én a saját ujjammal megsimogathatom (titokban persze) azt a
vésőnyomot, amelyet Michelangelo vésője ejtett, s amelyet nyilván maga
Michelangelo is megsimított. Mint Ádám ujjára, amelyet teremtőjének ujja
megérint, úgy hatott rám az a tapintás: valósággal életre keltett.
Hát ebből most már nem maradt semmi. Tudomásul kell vennünk, hogy a Sixtusi
kápolna mennyezet-freskóin ezentúl már nem Michelangelo ecsetvonásait látjuk,
azokat most már nem Michelangelo festette a saját kezével. Minden színét
újrakeverték, minden ecsetvonását utánahúzták. Kicsodák? Hát a restaurátorok,
kérem, a többé vagy kevésbé felkészült restaurátorok, a maguk több-kevesebb
tehetségével, de mindenesetre a saját kezükkel. Úgy is mondhatnám, a
mennyezetet most már másvalaki, bárki festette, név szerint Pityipalkó és Kucug
Balázs. Pityipalkó lehet nagyon jó mesterember, ezt nincs okom kétségbe vonni,
csak éppen nem olyan művészi egyéniség, akinek a kezevonása is egyéni,
személyes – csak éppen nem Michelangelo.
Emlékszem én még valamire. Amikor életemben először láttam Paul Klee-művet (egy
kisméretű táblaképet, néhány gyermekded ábrával tél-túl), eltöprengtem, vajon
mi az, ami kiváló rajta – mert a képről tényleg csak úgy sugárzott a kvalitás!
A gyermekded ábrák nem azok, hiszen ilyeneket csakugyan könnyedén előállít
színes krétával, ceruzával bármelyik gyermek. Hát akkor talán az elrendezésük?
Nem, kérem, az ábrácskák szembeötlően (és szándékosan) rendszertelenül voltak
elhelyezve a felületen. Énnekem tehát arra a konklúzióra kellett jutnom, hogy a
kvalitás egyrészt a színek mesteri összehangoltságán múlik, de másrészt és
főképpen a felület eleven megmunkáltságán. Ezért nem lehet remekművet
színes papírból kivágni (kollálni). Igazán mondom, csak úgy lüktetett, csak úgy
lélegzett az elevenségtől az a kép!
Nos, Michelangelo freskóiról ezentúl hiányozni fog a felület eleven
megmunkáltsága. Épp az fog hiányozni, aminek létrehozására csak géniusz képes.
Hiszen leírtam már: mintha színes papírból volna rajta kivágva Jeremiás is,
Ádám is, a Jóisten is!
Nincs elevenen megmunkált felület, nincs párás színbeli összehangoltság, nincs
érzékeny, nagyvonalú mesteri rajz, nincs Michelangelo kezenyoma – hát akkor mi
van még egyáltalán a Sixtusi kápolna mennyezetén? A puszta koncepció van rajta,
kérem. A tervrajz, a „kartonok”. A hajdani freskók gyenge minőségű utánzata,
vagy ha úgy tetszik, reprodukciója van rajta, aminek további reprodukálása és
forgalmazása sok idő múltán bizonyára busás hasznot hajt a vállalkozóknak, de
minekünk mérhetetlen kárunkra van. Ez a hosszú távú befektetés, ez a jutányos
restaurálás pótolhatatlan kulturális és művészi értéktől, a keresztény-európai
műveltség reprezentatív művétől fosztott meg minket.
Michelangelo műve egyetlen volt a világon – nem volt belőle kettő.
És nem is csak arról van szó, hogy egyetlen, mert hiszen a világon minden egyetlen,
még a falevél is, pedig az milliószám terem a fákon.13 Ez a
mennyezet azonban úgy volt egyetlen, hogy hasonló sem volt hozzá; nem fért el a
szokott sémákban; szinte nem is volt beilleszthető semmilyen gyűjtőfogalomba.
Persze, sok templom van még a világon, soknak vannak még freskók a mennyezetén.
A Sixtusi-freskók azonban alapvetően különböztek az összes többi freskóktól:
meghaladták azokat, erőteljes, új és személyes karakterük volt. Mert hiszen a
nagy művészetben épp arról van szó, tud-e valaki eltérni az átlagostól a
jellegtelentől (mondhatni a nembelitől) – tud-e olyant csinálni, amilyent még
soha senki. Egyetlen, individuális ember egyetlen, individuális
megnyilatkozása, egész személyes mivoltából fakadó egyetlen, egyedi produktuma
– ez volt a Sixtusi kápolna mennyezete! Éppen ezért ugyanolyan pótolhatatlan
volt, akár egy ember: az egyediség létméltóságával rendelkezett. Úgyhogy bárki
rámondhatta, aki ránézett: ez meghaladja a többit, karakteresebb, mint a többi,
más, mint a többi – ez az az „egyetlen”, az a „bizonyos”.
És ez a csoda most elveszítette művészi kvalitását. Amit a kápolna mennyezetén
ma látni lehet, az már nem eredeti.
Elgondolom most, mit lehetett, mit kellett volna ehelyett tenni. Mert –
harmadszor ismétlem – csakugyan tenni kellett már valamit, mégsem hagyhatták
végképp tönkremenni a mennyezetet. Azt hiszem, inkább csak konzerválni
kellett volna; tartósítani eredeti, restaurálás előtti állapotában, nehogy
csakugyan leomoljon, hanem még sokáig „élő” maradjon, magán viselve az elmúlt
félezer év, s magára gyűjtve a további évszázadok nyomait is. A mai technikai
feltételek közt talán nem lett volna ebben semmi lehetetlen. De újjávarázsolni
semmiképp sem kellete volna; nem lett volna szabad halottá, történelmietlenné
tenni azt, ami történelem. Jobban tették volna a japánok, ha felépítik valahol
(akár Japánban) a kápolna pontos másolatát, s azt ékesítették volna fel
vadonatúj utánzataikkal!
Ebben a kis beszámolóban már kétszer is visszaemlékeztem, most harmadszor is
visszaemlékszem valamire. Jártam én egyszer, régebben, az Adige partján,
Veronában. Veronánál az Adige még sekély folyócska, azon könnyedén átlábal
bárki. Mégis több híd vezet át rajta, közöttük egy igazán szép is: a Scaligerek
hajdani rezidenciáját (a Castelvecchiót) köti össze az átellenes parttal.
Mélyvörös téglából épült, két impozáns kapuzata, kiugrói vannak, reneszánsz
pártázat díszíti – gyönyörű, mondom. Nos, ezt a Ponte Nouvót a második
világháborúban, menekülésük, során felrobbantották a németek. Nem értem, mért
vetemedtek ilyesmire, hiszen az Adige ott, Veronánál, egy modern, gépesített
hadsereg számára igazán nem akadály. Ők mégis felrobbantották, mindenütt minden
hidat felrobbantottak, úgy látszik, ez volt a központi utasítás.
Mit tettek erre az olaszok?
Gondosan összegyűjtötték az épen maradt téglákat, a megsérültek helyett újakat
préseltek (pontosan ugyanolyan formákba, ugyanabból az agyagból, amelyből a
régiek voltak), ezeket kiégették ugyanazon a hőfokon, mint a régieket, és újból
felépítették a hidat.
A híd pontosan olyan lett, mint azelőtt volt, mondhatni új lett – szóval
ugyanaz történt vele, mint a Sixtusi kápolna mennyezetével. És engem mégsem
háborított fel ez a dolog.
Mert bárhogy is művészet a hídtervezés, magának a hídnak a felépítése nem
személyes, művészi munka, hanem csak „techné”. A techné magyarul nagyjából
mesterséget jelent, azt bárki elvégezheti, megtanulhatja, annak termékei
bármikor megismételhetek, javíthatók, foltozhatók – a formatervezés művészi
értékéből az semmit sem von le. A Ponte Nuovo újjáépített állapotában
megítélésem szerint pontosan olyan építészeti érték, mint azelőtt volt.
De a Sixtusi kápolna mennyezete nem ugyanolyan. Mert annak az előállítása
nemcsak techné volt, korántsem csak techné, hanem egy óriási művész személyes
megnyilatkozása, keze munkája; az emberi alkotóerő megismételhetetlen
teljesítménye, amelybe azóta még a történelmi idő is beleivódott. És ezt a
japánok közönséges technével helyettesítették. Az eredeti művet – azt az egyetlent,
azt a bizonyosat – elfedték egy hamisítvánnyal. Michelangelo műve most már soha
többé nem bányászható ki a techné alól.
Úgyhogy a híres mennyezetfreskók története ezzel lezárult. Ami elkezdődött
helyette, az is történelem, persze, de már nem a kultúra, csak a technika
története.
Az utolsók között voltam, akik még eredetiben láthatták a Sixtusi kápolna
menyezetét – legalábbis felerészben. Az elsők között, akik már látták a
hamisítványt is. Ez a szerencsés-szerencsétlen pillanat, a restaurálás effektív
pillanata volt az, amelyben megérthettem – és íme, minden fogalmi okoskodás
nélkül tovább is adhatom –, mi az, hogy valódi, mi az, hogy egyetlen, mi az,
hogy eredeti.
ÖSSZEFOGLALÁS
(Helyzetünk a világban)
Igazság szerint nem lehet azt mondani, hogy egyik mítosz régi, a másik meg
újabb. A mítoszok egy bizonyos stádiumát képviselik az emberi eszmélkedés
történelmi folyamatának, ezért fejlődéstanilag mind egykorúak. A huszadik
század úgynevezett mítoszai ugyanabból az analogikus, metaforikus
(preracionális) gondolkodásmódból fakadnak, mint hajdan az őskoriak.
De az időben legrégebben keletkezett mítoszok is tudnak valamit arról, hogy a
világban nem mindig volt jelen az ember. Mózes könyvében Ádámot a hatodik napon
már kész világ várja. A brahmanizums periodikus világstádiumokról beszél. A
Popol-Vuhban az istenpár előbb agyagból, azután fából próbál embert alkotni –,
hogy végül csak kukoricából sikerüljön. Az ember megjelenésekor tehát legalább
agyagnak, fának és kukoricának már lennie kellett. Egészen függetlenül attól,
hogy miképpen képzelik a világ keletkezését, a mítoszok igenis sejtenek valamit
arról, hogy a világ nem eleve mai állapotában „jött létre”. Mai állapotát előző
állapotoknak kellett megelőzniük (azokból bújt elő mintegy); a világnak
egyszóval története volt, van – és talán lesz is. Az ember a legtöbb mítosz
szerint csak valamely kései világállapotban, mondhatni a hatodik napon jelent
meg a földön. Nagyon régi tudás ez. Az emberiség őstudásához tartozik ez.
Olvasom, hogy miután emberek vagyunk, nem tudjuk már elgondolni a világot ember
előtti állapotában. Olyat is olvasok itt-ott, hogy ember nélkül tulajdonképpen
nincs is világ. (Mintha bizony a világ léte attól függne, hogy tudatosul-e,
elgondoltatik-e.)14 Ezek az elméletek, bármilyen rafinált ismeretelméleti
érvekkel, ontológiai bizonyítékokkal bástyáznák körül magukat, bármilyen
meghatározó kulturális jelentőségük is volna (mert körülbástyázzák és mert
van), igazi mivoltukat tekintve afféle misztifikációk, jó- vagy rosszhiszemű
gondolati mesterkedések. Nemcsak spontánul kialakult belső meggyőződésünknek,
nemcsak a paleontológia modern tudományának mondanak ellent, hanem az emberiség
hagyományozott őstudásának, a mítosznak is.
Színigaz most már, hogy a mai világ (az emberrel együtt) nem a hajdani, ember
előtti világ. Mondhatni közbejött benne az ember. De ez nem ok arra, hogy ember
előtti állapotát utólag kétségbe vonjuk, sem pedig arra, hogy ne törekedjünk
elgondolni ember nélküli állapotában – mintegy kivonni belőle az embert.
Bizony a világ ember nélkül is világ volt, s ha el nem akad az idő folyása,
ember nélkül is világ marad. Különös botrányra, óriási eszmei terrorra vall,
hogy egy ellenkező előjelű terror után most ismét kockázatosnak számítson
kimondani ezt a tudományos tényt, ezt a gyermeki banalitást.
Milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert?
Minthogy minekünk csak a tudat, csak a gondolkodás által van képünk róla, s ez
már önmagában is gondolatszerűvé teszi világképünket, be kell ismernünk: nem
tudjuk pontosan, milyen az ember előtti világ. Minthogy mi már benne vagyunk,
nem tudhatjuk, kívülünk milyen lehet. Csakis a természettudomány nyújt erről
némi fogalmat. De mert maga a tudományos kísérlet, sőt a megfigyelés is emberi
beavatkozást jelent a világ spontán folyamatába, végeredményben maga a
tudományos felismerés sem az ember nélküli világot mutatja. (Hogy is lehetne
világ, mihelyt felismerés?) Becsületesen felsorolva így az ellenérveket, azt
kell mondanunk, hogy ilyen-olyan vonatkozásban azért mégis el lehet gondolni,
milyen az embertelen, az ember előtti világ.
Biztos például, hogy nincs tudata.
A tudat az organikus, funkcionális struktúrák (az élő szervezetek)
fejlődéstörténetének15 egyik kései, úgylehet legfontosabb
fejleménye, mondhatni „fordulata”; a folyamatok szummálódásának új alapelvét
honosította meg a világban, nevezetesen a finalitást. A tudat: az ember tudata,
az emberrel együtt, az ember által jelent meg a világban. A tudat (ahogy a
nyelv is), az emberfaj kizárólagos privilégiuma, differentia specificája. A
tudat: maga az ember. Amikor tehát tudni akarjuk, milyen a világ, ha kivonjuk
belőle az embert, éppen a tudatot kell kivonnunk belőle. És mert a tudat –
ahogy mondtam –, új alapelvet honosított meg a világban (a finalitást)3),
amikor az ember nélküli világról beszélünk, végeredményben a finalitást kell
kivonnunk világképünkből. Ki kell vonnunk legfontosabb hagyományos
fogalmainkat, úgymint az értelmet, a jövőt, a merretartást, a célt, az
akaratot.
Az embertelen világban tehát nincs értelem, nincs cél, nincs akarat – nincs
finalitás.
Kétségtelen most már, hogy az ember előtti világba beleszámít az élővilág is.
Az élő szervezetek maguk is kései fejleményei a világfolyamatnak, mondhatni az
ötödik napon jelentek meg a földön. Nos, az élővilág megjelenése éppolyan
fordulat volt, éppúgy új alapelvet honosított meg a világfolyamatban mint
később az ember megjelenése. Az organikus struktúrák működésének saját
alapelvét: a funkcionalitást. Mihelyt tehát a világ legáltalánosabb képére
(nemcsak ember előtti, hanem már élet előtti állapotára) vagyunk kíváncsiak, a
funkcionalitást is ki kell vonnunk világképünkből.
Az élővilágban funkcionalitás, az emberi világban azonkívül még finalitás is
érvényesül. Az embertelen, élettelen világban mindennek nyoma sincs. Éppen
ezért ebben a legáltalánosabban elgondolt, mondhatni valódi világban a legtöbb
hagyományos kérdésünk egyszerűen értelmét veszti. Nemcsak azok a kérdések, hogy
mi célból, mi végett, hová, hanem azok is, hogy mire való, mire szolgál, mi a
helye, a feladata. Ismertem én fiatalkoromban egy kiváló költőt, Szabédi
Lászlót, van neki egy kiváló verse, a Külön kerék. Azt a megrendültséget fejezi
ki, amikor valaki rájön, hogy az ember nem nélkülözhetetlen alkatrésze a
világegésznek, fölösleges benne, a kozmosz őnélküle is nagyon jói elműködik. Nahát,
épp erről van itt szó.16
És így nagyjából megkaptuk, mi mindent kell kivonnunk mai (hagyományos)
világképünkből, hogy az ember előtti sőt élet előtti világot mutassa. A
funkcionalitást, a finalitást kell kivonnunk belőle. (És persze mindazokat az
eszméket, képzeteket, amelyek ezekből fakadnak.) Milyen marad tehát
világképünk, ha mindezeket a biomorf, antropomorf vonásokat rendre kivonjuk
belőle? Milyen az ember előtti, élet előtti világ? Az bizony olyan világ,
amelynek nincsen értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne
semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. Egyszóval kivonva a
kivonandókat, olyan világot kapunk, amely egyszerre struktúra és folyamat (a
tér-idő komplexum működésének folyamata); amelyben minden összefügg az egésszel
amelynek része, tehát minden szükségszerű; amelyben minden szigorú szabályok
(természeti törvények) szerint megy végbe – és nincsen szüksége tudatra, mert
hiszen évmilliárdokig nagyon jól megvolt anélkül is. Összefoglalva: az élet
előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú,
kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.
És ebben a világban jelent meg az ötödik napon az élet, a hatodik napon az
ember.
Namármost, nem akarom ezzel azt mondani, hogy az élet, az ember véletlenül vagy
éppen kívülről csöppent bele a világba. Egy olyan világban, amelyben minden
szükségszerű, szükségképp jött létre a tudat is. Sőt, azt is megkockáztatnám,
hogy miután olyan közegben jelent meg, amelyben funkcionalitás érvényesül
(tudniillik az élővilágban), a tudatot csakis életfunkciója hívta elő. Az
ember, bármennyire különbözik minden egyébtől, voltaképp állat, a főemlősök
törzsfejlődésének egy különös mutációja, éppúgy természeti produktum, mint az
amőba vagy a Galaxis – hiszen ez nyilvánvaló.
A világegész az organikus lét áttételén keresztül olyan princípiumot hozott így
létre, amely emberi fogalmaink szerint „ellentétes” vele. Az alapelvek síkján
maradva: a legitás, az általa már korábban létrehozott funkcionalitás
közbejöttével létrehozta a finalitást. Mindezt öntudatlanul, persze, minden cél
szándék vagy akarat nélkül, pusztán a világfolyamat belső szükségszerűsége
folytán.
Így hát adva van egyrészt az öntudatlan világegész, másrészt – benne és szemben
vele – egy attól elvileg különböző, egyedülálló, mondhatni idegen faktor: a
tudat, az ember.
És ez a feszültség határozza meg helyzetünket a világegészben.
A világ (vagy ahogy misztifikálva mondani szokták: a „lét”) természete szerint
öntudatlan. Az ember azonban egyszerre lét is, tudat is. Öntudatlan, de tudata
van; tudatos öntudatlan; tudat az öntudatlanban; önreflektáló eszmélet, amely
mégis a reflektálatlanra irányul – mi ez tulajdonképpen? Nem nevezném
önellentmondásnak, mert ellentmondás csak az ember fejében van, a világban
nincsen. De mindenesetre különneműség, elhatároltság, feszültség, idegenség
– maradjunk talán ennél a szónál. És ez nemcsak a metafizika vagy a
technika vagy éppen az értéktöbblet megjelenése óta van így (ahogy sokan
állítják), hanem eleve így volt. Idegen az, aki másnemű közegben él. A tudat
idegen a világban.
Metaforikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy az ember a természet meghasonlása.
Mert az ember nemcsak tétlen reflektálója a világfolyamatnak: maga is részt
vesz benne, alakítja, befolyásolja azt. Miután egyszer létrejött, máris aktív
hatótényezője lett a világegésznek – hiszen már állatkorában is az volt! Így
hát nemcsak idegen a világban, hanem otthonos is. Tudatként idegen, létként
otthonos benne. És ebből a kettősségből mélyreható következmények fakadnak.
Fakad például az emberi viselkedés két nagy alaptípusa, az a kétféle
magatartás, ahogy az ember környezetéhez viszonyulhat. Mert tényleg: a
történelem, a tapasztalat és a művészet egybevágó tanúsága szerint két
alapállás, kétféle életszemlélet, két lehetséges szerepkör kínálkozik az
embernek a világban. Minthogy egyszerre lét is, tudat is: szerepelhet létként,
de tudatként is szerepelhet. A cselekvő illetve szemlélődő, az aktív illetve
kontemplatív embertípus egyforma jogosultsággal állt elő (alakult ki) az emberi
egzisztencia kettős természetéből.17
Namármost, én nagyon jól értem, hogy miután életfunkciója hívta elő, a tudat
voltaképpen az emberfaj (a génállomány) stabilitását szolgálja – mintegy
eszköze annak. A lét már csak genetikusan is megelőzi a tudatot; a gondolat
emberénél mindenesetre előbbrevaló a tett embere. Ha már választani kell – úgy
mondják –, tetszik, nem tetszik, a cselekvő magatartást kell preferálnunk.
De hát miért kellene választanunk? Lét és tudat egyszerre van jelen minden
egyes emberben; miért ne lehetne harmonikusan egyeztetni az ezekből fakadó
kétféle magatartást? Ha az ember létméltóságát a tett szavatolja, emberi
specifikumát mindenesetre a gondolat. Mért ne lehetne mindkettőnek egyszerre
eleget tenni a teljes és harmonikus emberi élet, mondjuk talán így: a
klasszikus eszmény jegyében?
Pedig hát nem lehet. Minden egyeztetési kísérlet, merő ábránd és illúzió. Jól
van, tudjuk: a gondolkodás funkciója a cselekvés adekvát megszervezése –
evégett jött létre. Mégis mindenki, aki megkísérli az egyeztetést, az emberi
természet eredendő meghasonlottságával találja szemben magát, mintegy
interiorizáltan fogja átélni azt.18
Mert a cselekvés embere valóságos, életbeli célokra használja intelligenciáját,
arra használja, amire tényleg alkalmas; szóval magától értetődően, spontánul
éli világát. Úgy is mondhatnám: nem problematikus számára a világ: otthon van
benne. Aki tehát megkísérelhetné összeegyeztetni a gondolatot a tettel, akinek
egyáltalán eszébe juthat ilyesmi, az nem lehet spontán cselekvő, az gondolkodó
ember kell hogy legyen. A gondolat embere azonban nem a valódi világban él,
hanem abban a bizonyos emberszabású, teleologikus, finális (gondolt) világban,
amely csak a fejünkben van. Annak tehát magában a valóságban összes cselekvési
kísérletei szükségképp kudarcra lesznek ítélve.
És így azonnal megérthető, miért nem egyeztethető össze gondolat és tett.
Azért, mert a gondolkodás törvényei nem azonosak a valóság törvényeivel.19
Hivatkoznék itt koronatanúként az állameszméivel csúfos kudarcot valló Platónra,
az utólag megbukott Marxra, de irodalmi példákra is hivatkozhatnék, leginkább
Hamletre, vagy még inkább Empedokleszre, Hölderlin ritkán méltányolt,
mélyértelmű figurájára, akiben gondolat és tett meghasonlása modell-értékűen,
mondhatni lírai hitellel jelentkezik.20
Arisztotelész gondolkodik, Alexandrosz cselekszik. Így van ez rendjén. Marcus
Aurelius már meghasonlott, menekülne, Goethe (a klasszikus európai
harmóniaeszmény megalkotója) el is menekül a cselekvés közegéből; Empedoklesz
az Etnába ugrik (így tartja a hagyomány). Akárhogy is volna, a kétféle
viszonyulásmód ténylegesen kialakult, és feloldhatatlan feszültséget kelt
nemcsak az egyeztetőkben, hanem külön-külön is, az emberi egzisztencia mindkét
típusában.
Az egyik embertípus éli a világot, a másik csak tudatosítja. Elgondolkoztam én
egyszer, mit ért „eredendő bűnön” a mítosz, honnét származik ez a különös
eszme, van-e valóságalapja egyáltalán. Amit akkor gondoltam, éppen idevág:
„Az eredendő bűn: a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Miképpen bűnös
tehát az emberi lét?
Az ember a világban vagy annak részeként (természetként) vagy kívülállóként
(tudatként) viselkedik. Vagy öntudatlanul, vagy tudatosan. Ennek megfelelően
vagy cselekvő, vagy szemlélő életforma adatik neki – harmadik eset non datur.
A cselekvő ember úgy viselkedik a világban, mint annak természetes része:
megszerzi, amit kíván, végbeviszi, ami hasznára van, ami útjában áll,
eltávolítja. Éppen ezért a cselekvő ember afféle hamisjátékos, öntudatlan
világerőnek tekinti magát, holott tudatos lény.
A szemlélődő ember szintén hamisjátékos.
Megtartóztatja magát a cselekvéstől, kivonja magát a világ természetes
folyamatából, holott jól tudja, hogy maga is világerő. A szemlélődő ember
kívülállónak tételezi magát a világegészen, amelynek pedig része. Ezért a
kontemplatív életforma is bűnös. (...) Minthogy harmadik eset non datur, azt
kell mondani: az emberi élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös.”
Látnivaló: az emberi természet eredendő meghasonlottságát én itt bűnnek
neveztem – miért? Mert éppen az eredendő bűn eszméjének eredetére voltam
kíváncsi. Ha az ember eredendően bűnös, míg az állat nem az, akkor ennek oka
csakis abban keresendő, amiben ember és állat valóban különbözik. Vagyis a
tudatban. Az ember meghasonlottságának oka, eredendő bűne: a tudat. Így látta,
így fejezte ki ezt mitikusan a hajdani ember.
De „bűn” és „meghasonlottság” különben sem távoli eszmék. Minden bűn
meghasonlottság tulajdonképpen. Ahhoz azonban, hogy ezt belássuk, a tudatos lét
egy további következményét kell megértenünk.
Kézenfekvő definíciója szerint a tudat önreflektáló intelligencia – ahol is az
önreflektálásra tenném a hangsúlyt. A tudat, azonkívül hogy reflektálja a
világot, magamagát is képes megítélni. Ez a képessége – amint másutt már
bőbeszédűen kifejtettem – az emberi erkölcs biológiai alapja, ontológiai
szubsztrátuma.
Mert ebből a képességéből következik, hogy az ember másokra, a közösségre, a
fajra, kulturális eszményekre, normákra tudja vonatkoztatni tulajdon
viselkedését. Egyáltalán, hogy vonatkoztatni tudja magát. Leírtam már, most
leírom ismét: az embernek, annál fogva, hogy ember, kötelezően erkölcse van.
Egy lény, amely vonatkoztatni, megítélni képes magát, amelynek erkölcse van –
az bizony már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. Hát még ha
hozzávesszük, hogy a tudatos lét eredendő (potenciális) erkölcsiségét a
társadalmi erkölcs tölti fel tartalommal! (Mármint annak a közösségnek
kulturálisan hagyományozott értékrendje, amelybe az egyén beleszületik,
amelynek tagja.) A társadalmi erkölcs a másik ember, a faj, a közösség
szempontjait juttatja kifejezésre az egyénben lakozó természettel szemben; hogy
úgy mondjam, enyhíti, kiegyenlíti, ellensúlyozza a primer természeti törvényt
(pl. a társadalmi szelekciót). Az erkölcs a természet önkorlátozása. Így aztán
az erkölcs törvénykönyve per definitionem ellenkezik a természet
törvénykönyvével; minden erkölcsi törvény egy-egy természeti törvénynek mond
ellent.
Itt van mostmár az ember, mely egyrészt természeti produktum, s éppen ezért
minden természeti törvénynek szigorúan alá van vetve, de másrészt tudatos lény,
amely éppen ezért kötelezően (interiorizáltan) hordozza magában a társadalmi
erkölcs normáit, törvényeit is – itt van, és szakadhat szét ellentétes irányú
indítékai közt. „Mert ha a természeti törvénynek engedelmeskedik, szükségképp
megszegi az erkölcsi törvényt. Ha az erkölcsi törvénynek engedelmeskedik, a
természeti törvényt szegi meg.” Bármit tesz, törvényit szeg meg, bárhogy él
meghasonlottan, boldogtalanul él.
Az erkölcsi világ természetesen lét és tudat, tett és gondolat
meghasonlására vezethető vissza, abból ered, annak mintegy konkretizált
megjelenése. Erről a meghasonlottságról előlegeztem én fentebb, hogy nagyon is
közel áll a bűn képzetéhez. Nemcsak közel áll hozzá, hanem azonos azzal – a
mítosznak igaza van. Bűn az, ami bűntudatban realizálódik – más meghatározását
a bűnnek nem ismerem. Nos, természet és erkölcs szükségszerű meghasonlása
bűntudatban realizálódik. Éppen az erkölcsből fakadó örökös törvényszegést
nevezzük mi bűnnek. Minek folytán nem tehetek mást, öszszegezésként ismét
leírom: Az eredendő bűn a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Az emberi
élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös. Franz Kafkával egyetértésben
bízvást hozzátenném: halállal lakolunk érte.
Vegyem-e mindehhez hozzá a meghasonlottság újabb forrását, tudniillik azt, hogy
az ember eredendően társadalmi lény (már állatkorában hordában élt), miközben
magányos öntudat is?
Az emberi társadalom, amellett, hogy organikus és funkcionális, ráadásul szelektív
struktúra. Kemény, kíméletlen dominanciaharc folyik benne – ez generálja
hierarchikus szerkezetét –, és ebben a harcban bizony minden egyednek részt
kell vennie, különben áldozatul esik a szelekciónak. Egészen világos most már,
hogy a létként cselekvő ember (az érdek, a tett embere) mérhetetlen fölényt
élvez harcában, míg a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára
szorul. Tudósok, filozófusok, szentek ritkán lesznek dominánsok. Ezért örökös
probléma éppen a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség,
ezért jellegzetes léthelyzete legalábbis a kontemplatív (de minden erkölcsös)
embernek a vereség.
Így hát a tudatos ember a társadalomban is éppolyan idegen, mint az egész
világban, és csak a kultúra (a hagyományozott kollektív tudat) biztosít
valamiféle otthont neki.
Magányos tudat az ember, akinek már az Én és a Te viszonya is problematikus,
aki már a másik emberhez fűződő viszonyát is feszültségként éli át – hát még a
társadalomhoz! Hozzájön ehhez, hogy a tudatos emberi egyed csak a kultúrában
látszik öncélnak – a természetben korántsem az! A nemzedékek láncolatának (az
emberi életvonalaknak) legalján ott lappang, ott éli öntudatlan életét az, ami
igazán van, aminek az egyed csak hordozója, függelékszerve, mondhatni
objektivációja – tudniillik a génállomány. Ez az emberi faj, az emberi élet valódi
létezője, amit onnan tudok, hogy egyed és társadalom funkcionalitása mind
erre irányul. Ilyen szempontból nézve az egyed nem is más, mint a génállomány
„eszköze”, amellyel anyagcseréjét biztosítja, részt vesz a világban, a
társadalomban, a dominanciaharcban, amely által – ahogy mondani szokás –
kivívja helyét a nap alatt.
Az elvileg folytonos életű génállománynak: az a sajátossága, hogy noha egyetlen
sejtbe szerveződik, szaporodása mégsem egyszerű osztódással megy végbe (mint a
többi egysejtűé), hanem folytonosan újrakombinálódva hozza létre
hordozóinak (az egyedeknek) milliom, nagyon is eltérő tulajdonságú változatát.21
Amiből aztán az emberi lét újabb nagy problémája adódik: a kétneműség, a
párkapcsolat, a szerelem.
Nem szükséges mostmár hosszasan értekezni feszültségnek és meghasonlottságnak
arról az újabb forrásáról amellyel ez a primér ösztön, a szerelem jár a tudatos
emberi létben. A világirodalom (kivált a líra) legalább felerésze mással sem
foglalkozik. Szükséges ellenben számot vetnünk azzal, hogy noha a génállomány
elvileg folytonos életű, „halhatatlan”, maga az emberi egyed, amelyet ugyanez a
génállomány információrendszerként működve állít elő csakis avégett, hogy
időleges hordozóeszköze legyen vándorlásában) – maga az emberi egyed tehát
éppen funkciójánál fogva szükségképp véges, halandó. Namármost: „a génállomány
öntudatlan, az egyed tudatos. Ami maradandó bennük, az öntudatlan, ami halandó,
az tudatos”. Így aztán minden emberi lénynek szükségképp szembe kell néznie
saját halandósága gondolatával. A halhatatlanság, amelyet épp a tudat igényel,
a végtelen gondolata, amely épp a tudatban lakozik, így épp a tudatban
cáfoltatik meg. Hogy lét és tudat meghasonlásának milyen új változatai,
világidegenségünk milyen új örvényei nyílnak meg haláltudatunk folytán, arra
nézve talán nem is kell a világirodalom fennmaradó felerészére hivatkoznom –
azt magától is mindenki tudja. Emiatt vagyunk tragikus lények.
(Egyetlen ellenszerünk a halál ellen maga a szerelem volna – de hat ez éppen az
öntudatlan génállomány folytonosságát szavatolja; az egyén haláltudatán, a
tudat halálán mit sem segít. Szerelem és halál tényleg ugyanaz a dolog: egyazon
természeti tény két oldala, kétféle vonatkozása. Ilyen irányú
meghasonlottságunk valódi forrása tehát a génállomány adaptív stabilitási
„stratégiája”: a kétneműség.)
Akármerről is közelítjük meg az ember léthelyzetét, mindenfelől ikonok és
feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk.22
Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden- elképzelhető
vonatkozásban. Az ember nemcsak hogy meghasonlott lény – ő a természet
meghasonlása. Vagy hogy ne beszéljek megint metaforikusan: a természet
meghasadtsága a tudat által. Van az emberi önismeretnek egy korhoz kötött, de
korszakokon is áthúzódó irányzata: a romantika. Nem is irányzat ez, inkább
afféle életérzés, szellemi attitűd – Euripidésztől kezdve minduntalan
felbukkan, az eszmélkedés történetében. A romantikának – úgy mondják – az
elvágyódás az alapvonása. Elvágyódás a jelenből, az adott világból. valahová,
akárhová, a múltba vagy a jövőbe, vagy éppen a képzelet, a gondolat
birodalmába. Nos, ha elvágyódást mondunk, annak lélektani gyökere nem is lehet
más, mint épp az az idegenség, kettősség, meghasonlottság, amellyel az emberi
egzisztencia léthelyzetét mindvégig jellemeztem. Az vágyódik el, aki nincs
elemében, aki nem érzi otthon magát. A romantika igazi alapvonása nem az
elvágyódás, hanem az idegenség. Azt is mondhatnók tehát, hogy a
világba vetett tudat, a magányos tudat, az erkölcs és halandóság által
meghasonlott tudat – egyáltalán maga a puszta tudat! – eleve romantikára
predesztinálja az embert. A romantika a tudatos lét jellegzetes attitűdje. Ha
tehát mindent összefoglalva egyetlen formulába akarnám sűríteni, mi az ember,
azt mondanám: az bizony világidegen lény, meghasonlott állat, romantikus állat.
Ismerek én valakit, aki defetisztikus, pesszimisztikus konklúzióimat hallva
mindig megkérdi: na, és akkor mit javasolsz? Rá akar ezzel vezetni, hogy a
reménytelenről hallgatni kell. Csakugyan, mit javasolok, mit javasolhatnék ezek
után? Öngyilkosságra mégsem biztatnék senkit, azt már épp elegen megtették
előttem. Különben is mindig eszemben tartom a halott Achilleusz szavait, ő
ugyanis ezt mondja az alvilágba látogató Odüsszeusznak:
Napszámba szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradják.23
Szóval a legutolsó rabszolgának is jobb idefent, mint odalent a fejedelemnek.
„Nem kell azt siettetni – duruzsoltam legutoljára én is szegény Szilágyi
Domokosnak –, hagyd el, még eleget leszünk halottak.” Az emberi élet, a tudatos
lét, annak ellenére, hogy halálos bűn és meghasonlottság, mégis egyetlen
kincsünk; egyebünk sincs; általa tudunk magunkról, általa kaptuk ajándékba,
mint élményt, tapasztalatos (és persze problémát) magát a világot is.
Öngyilkosságot tehát nem javasolnék, de mégis, mit tegyünk, mit tehetünk még
ezek után?
Nem tudom, mit tehetünk.
De annyi biztos:
– ha végre-valahára megszabadulnánk emberszabású téveszméinktől, illúzióinktól;
– ha sikerülne realisztikusabbá tenni világképünket;
– ha el tudnánk érni, hogy a fejünkben levő (gondolt) világ jobban hasonlítson
ahhoz a bizonyos ember nélküli, valódi világhoz;
– egyszóval, ha most éppúgy meg tudnánk haladni az antropomorf gondolkodást,
ahogy egykor a metaforikusát (mitikusat) meghaladtuk,
– hát az mégiscsak segítene rajtunk valamicskét.
Meg kell haladnunk a racionalitást.
Mert a racionális reflexió – századszor mondom – nem a valódi világot mutatja.
A gondolkodás, kivált a végső kérdésekben, az absztrakció magasabb szintjein,
saját alapelvét követve egy másik, funkcionális, finális, de mindenesetre
racionális világot teremt – és ebben újra meg újra csalódni fogunk. Ahogy az
egész kultúra meghaladott már, a rációt is meg kell haladni. Éspedig nem
hátrafelé, az archaikus, a preracionális vagy éppen irracionális irányában,
ahogy sokan szeretnék, hanem ellenkezőleg: az emberen túl, a ráción túli, az objektív
felé. Ahogy a tudomány javasolja. Ez sem oldhatja fel, persze, minden
feszültségünket, de valamicskét talán mégis segíthet.24 Mert akkor
lét és tudat, tett és gondolat, természet és erkölcs, sőt ember és társadalom
között nem tátongana már épp akkora szakadék. Akkor csökkenne idegenségünk a
világban. Minden kicsi lépéssel, amit a valódi világ (a dezantropomorfizált
gondolkodás) felé teszünk, csökkenne valamicskét. És mihelyt nem lennénk már
annyira idegenek a világban, magunkban sem lennénk már annyira meghasonlottak.
Nem azáltal teremthetünk magunknak békét idebent, és otthont odakint, ha
emberiessé hamisítjuk világunk arculatát, hanem ha igazi arcával barátkozunk
meg. Azzal a különös, embertelen, agyaras arccal, amelyet a Bhagavad-gitában
láttunk, s amelynek egy-egy vonását talán magam is felvillanthattam. Nem gonosz
arc ez, ne féljünk tőle! A világban, ha kivonjuk belőle az embert, nem marad
semmi gonoszság. A világ csak az emberrel együtt gonosz.
1 Transzcendentális problémáknak nevezzük őket.
2 A teleologikus világnézetek éppen ilyesmit feltételeznek.
Minderről a továbbiakban, még bővebben szólok.
3 Az idő: folyamatos jelen. A múlt: az egész konzumált
világfolyamat, amely a mindenkori jelent generálja. A múlt tehát az az idő,
amely már beépült a dolgok struktúrájába, s ily módon mintegy konzerválódott. A
jövő azért jövő, mert nincs még.
4 Gondolkodásunk törvényei nemhogy reprezentálnák, hanem éppen
megfertőzik, kontaminálják a világtörvényeket. Mindez csak az absztrakció
magasabb szintjein érvényes, természetesen. Az alacsonyabb szinteken igen jól
elboldogul a gondolkodás.
5 Az ismét divatba jött létfilozófia, konkréten Heidegger
álláspontjára utalok itt, aki a természettudományokkal szemben éppen, az
antropomorf (nyelvi) világértelmezést javasolja. A tudományt illető vádakra
pedig egyetlen válasz lehetséges: a tudat mint tudat (az ember) igenis idegen a
világban.
6 Tér és világ, Helikon, 1990. 20 sz.
7 Viszonylag zárt alrendszeredének is hívhatjuk őket.
8 Mindez az idő egyirányúságából következik
9 Legfeljebb funkcionalitása van a génállomány adaptív megőrzésében.
10 Ezáltal alkalmazkodnak hozzá, ezáltal halmozzák fel az adaptív
tapasztalatot.
11 Egyetlen példa: 1939-ben Németország civilizációs fejlettsége
igen magas volt, miközben hatalmi struktúrája a legprimitívebb, legmerevebb.
12 Én véges-végig csak a mennyezetről beszélek. Lehet, hogy azóta
már tönkretették az Utolsó ítéletet is.
13 „s mint fán se nő
egyforma-két levél” (Kosztolányi)
14 A „világ” szó értelmezésén múlik ez a dolog. Azok az elméletek,
amelyekre célzok, a szubjektum élet-világát vagy éppen tudattartalmát értik
ezen a kifejezésen.
15 Minthogy az élő szervezetek információs apparátusában (a
génállományban) igenis halmozódik valamiféle adaptív „tapasztalat”, vélük
kapcsolatban fejlődésről is beszélhetünk.
16 Erről másutt már bőségesen, szóltam.
17 És ennek a társadalmi dominanciaharcban lett mélyreható
következménye.
18 Ardzsuna kérdez c. versemre hivatkozom – aki kíváncsi, utánanézhet.
19 Lásd a bevezetésben.
20 Gondolat és tett inkompatibilitását legfrappánsabban talán
Grillpaszer dolgozza fel; ez az ő jellegzetes tematikája.
21 Ami ismét a dominanciaharcban (az adaptációban, a
kiválasztódásban) játszik szerepet.
22 Többen feltették a kérdést, vajon miért bukkan fel minduntalan
szépirodalmi munkáiban a kettősség, meghasonlottság. Hát itt van: ezért.
23 Devecseri Gábor fordítása
24 Meggyőződésem például, hogy aki mélyen belátja a génállomány
prioritását az egyedhez képest, az a halálnak (saját halálának) sem kerít többé
épp olyan nagy feneket.